Kaptam némi, ööö, híreket a munkahelyemről, amelyeket anarchista hevületemmel hajlamos vagyok részben a kisstílű intrika, részben a nagystílű hatalmi harc kategóriájába sorolni, mindenesetre ennek kapcsán ismét el kellett gondolkodnom a visszatérésem kérdésén. Jelenleg épp ott tartok, hogy 1. elrohanok a gyógyszertárba ovulációs tesztért, bejelentkezem a meddőségi ambulanciára és/vagy örökbefogadok egy szekérderéknyi cigánypurdét, csak hogy elodázhassam a döntést, 2. felhívom a pszichoterapeutámat, hogy krízisintervenció keretében segítsen nekem gondolkodni.
A csodálatosan cuki Lány 2016 április végén lesz hároméves, szóval addig kapok haladékot a sorstól / a magyar jogrendszertől. Mármint azzal kapcsolatban, hogy visszamenjek-e dolgozni az eredeti munkahelyemre. Mert dolgozni most is dolgozom, heti egy napon magánrendelek, néha cikkeket írok, és ezzel körülbelül annyit keresek, mint amennyit a munkahelyemen kerestem teljes munkaidőben, ügyeletekkel, életemmel és véremmel szolgálva a magyar egészségügyet.
Nyilván lehetne írni listát pozitívumokról és negatívumokról, de nem tudom, van-e ennek bármi értelme. A döntéseinket úgyis érzelmi alapon hozzuk meg, és az idegtudósok szerint ez így van rendjén, felesleges ellene küzdeni. A szívem mélyén én mindig tudtam, hogy bár nagy a szám, a végén úgyis visszamegyek, nem volt kérdés. Meg tudom ideologizálni olyasmivel, hogy szeretek tanítani, hogy jó sok szabink van és hogy a közalkalmazotti lét nyújt egyfajta biztonságot. Nem kell istenigazából félteni az állásodat, nem rúgnak ki, ha a munkaidő végeztével tényleg hazajössz. Kicsit több lelkizéssel még hozzátehetjük azt is, hogy a munkahelyem végül is egyfajta presztízs, jól hangzik, én meg egy nárcisztikus vagyok, szeretem, ha valami jól hangzik. Meg hát: még mindig ott dolgoznak a barátaim. Szeretek a barátaimmal dolgozni.
És a munkavégzés részleteiben elég nagy szabadságot kaptunk mindig, talán ezt is lehetne értékelni: úgy istenigazából senki nem szólt bele, kinek milyen gyógyszert adok, melyik órán mit tanítok, akkor tartottam táncterápiás csoportokat, amikor épp kedvem szottyant. Anno a Merényi Mártának évekbe telt kiharcolnia a Lipóton, hogy csoportokat tarthasson. Dániában csak protokoll szerint gyógyszerelhetsz és olanzapint kell adni a pánikbetegeknek és nem adhatsz litiumot bipoláris zavarban. Nonszensz.
Csak most rájöttem, hogy ha visszamegyek, akkor ez az Utolsó Szabad Nyár. Nem "szabad", mert tök sokat dolgozom, de mégis lényegesen rugalmasabb, mint egy teljes munkaidős munka, ami, ne legyünk naivak, munkaidőn kívül is megeszi az agyamat. Nem olyan, hogy hatkor lelépsz és másnap este nyolcig nem gondolsz a munkádra. Meg ügyelni is kell, én világéletemben utáltam a munkahelyemen aludni, és néha csótányok is voltak. Az intrikát is utáltam, meg a hatékonyság ellentétét. Ezek nem fognak változni. Amit szerettem, az az, hogy nálam okosabb emberekkel voltam körülvéve, és nekem ez fontos, engem ez inspirál, én magamra hagyva intellektuálisan ellustulok. Vagy lehet, hogy nem is, de tartok tőle. Bár a nálam okosabb emberek száma kissé megcsappant az utóbbi időben, még mindig vannak annyian, hogy érdemes legyen velük számolni. Mind az idősebb, mind a fiatalabb generációból. Az okos fiatalokat is szeretem, meg lehet őket tanítani dolgokra, és valamiért kifejezetten örülök annak is, amikor túlszárnyalnak, ennyire jó arc vagyok. Semmilyen magánrendelésen nem lesz meg ez a nyomás az intellektuális teljesítmény irányába. De őszintén szólva, nem tudom, mennyire jön ez belőlem és mennyire van meg még egyáltalán a munkahelyemen. Lehet, hogy az egész egy illúzió.
És a pénz.
Szóval sajnos erre a kérdésre - hogy ott jobb nekem vagy máshol - nincs egyértelmű válasz, nem én nem tudom, hanem nem létezik. Ha visszamegyek, az is vezet valahová, ha nem, az is. Tök más ember leszek tíz év múlva, attól függően, hogy melyik utat választom. Nagyon para.