Ruhák és más kalandok

Volt nálunk Mona, hozott egy vagon ruhát* a Lánynak, aki teljesen rájuk kattant és a fejébe húzta a neki tetszőket, felnőtt sálat és lányka cicanadrágot egyaránt. Az enyém ez a ruha lett, tényleg nagyon jó viselni, közben eszembe jutott, hogy a múltkori ruhacserén egy rózsamintás nyáriruha kapcsán azt mondták a Medúzalányok, hogy az nem az én stílusom, mert cuki - hát majd megmutatom, mennyire cuki tudok lenni. Senkit ne tévesszen meg a vastagkeretes szemüveg és a racionalizáló szigor, ebben a rózsaszín selyemruhában egészen tündérszerű, légies jelenség leszek, halkszavú, suhanó léptű, rebbenő tekintetű, galambok ülnek a verebekhez minden félrecsúszott nyakkendődben, figyeljetek csak. Mondjuk lehet, nem a hegymászószandálommal kellene felvenni majd. 

Egyébként meg mindenfélét beterveztem erre az évre, nehéz, ám izgalmas idők következnek ránk, áruljuk a lakást, amiben lakunk, és valahova költözünk majd. Abban az időszakban, amikor az ember már eladta a lakását, de az újba még nem költözött be, mert tart az ügyintézés, akkor hol szokás lakni felnőtt, családos embereknek? Szingliként nyilván egy barátnőmnél, de így? Van olyan rövid távra albérlet?** Bútorokat raktárba kell tenni? Szülőknél vidéken? De akkor már dolgozni fogok, négy helyen, mondjuk ebből kettő otthon végezhető, de a másik kettő személyes jelenlétet igényel. Nem tudom, lehet, hogy túlvállaltam magam, ugyanakkor mindegyik csak heti pár óra, és kell a pénz kertkapcsolatra. Ja, és még mozgásterápiás szupervízióba is fogok járni, mert még csak hat éve és százezer órája tanulom a módszert, úgyhogy már csak száz óra szupervízió meg egy szakdolgozat, de úgyis most olvastam, hogy ha abbahagyod a tanulást, elbutulsz, és idős korban is nyelvtanulással meg ilyenekkel kell szellemileg frissnek maradni, én meg éppenséggel nem vagyok a szellemi frissességem csúcsán. Szerencsére ma megtudtam, hogy a terhesség alatt hormonális hatásra zsugorodó női agyterületek később visszanyerik eredeti méretüket, ami igazán megnyugtató, ugyanakkor gyanítom, hogy nem a játszóterezéstől nyerik vissza. Szóval tulajdonképpen egyetlen dolog miatt kell aggódni, hogy senki ne legyen beteg, a többit majd valahogy megoldjuk. 

A Lány különben elképesztően cuki, azt mondja, hogy "anya". Pontosabban: anya, anya, anya, anya, anya, anya! Úristen, én vagyok valakinek az anyukája. Azt is mondja, hogy "alma", és az "a" betűket kissé "aó"-san ejti, nem tudom, ez melyik tájszólás. 

*Mert neki van a ruhaboltja. 

**Ha valakinek van egy üresen álló lakása, lehetőleg Óbudán, amit kiadna nekünk 2-10 hétre, ne habozzon közölni. 

Maradunk itt vagy egyszer majd továbbmegyünk

Inkább azt mondjátok meg nekem, mennyibe kerül egy konyhabútor, én ezen nem igazodom ki. Nagyságrendileg?Hajnalka szerint egymillió forint plusz a gépek. Az internet szerint már százezerért is kapsz egyet a kikában. Jó, én értem, hogy vannak olcsó és drága holmik a világon, de egy olyan átlagember átlag konyhabútora? Hülye kérdés? Azért szeretném tudni, hogy a lakásnézegetés során, amikor konyhabútor nélküli, vagy lepusztult konyhabútorú lakást nézünk, akkor mennyit kell fejben hozzáadnom a végösszeghez. Most ehhez nem választhatok ki és tervezhetek meg minden megnézett lakásba egy komplett konyhabútort, vagy azt kellene? 

És az amerikai konyha milyen az életben? Sokféle helyen laktam, de sehol sem az volt, és bár alapvetően szimpatikus, közben meg mégis, a nappaliban főzzek? És ha összeveszünk, hova megyek ki duzzogni? Ezek a szagelszívók jók valamire, vagy többé nem piríthatok szalonnát, ha nem akarom, hogy az ülőgarnitúra és a családi könyvtár tábortűzszagú legyen örökre?

És a földszinti lakás? Mondjuk egy lakópark földszint terasszal, nem a Diószeghy Sámuel utcára néző szuterénre gondolok. Lakik itt valaki ilyenben? Lakópark belső kertben is benéznek az ablakon a nénik? Betörnek a betörők? Gáz? Nem gáz? Ha van hozzá egy nagy terasz? Vagy az mindegy? 

Azt magyaráztuk mi bele, hogy du-bi-du-bap-da-di-bi-bu-bu-bap-du-bom

Ugyanabban a ruhában megyek szigetre, amiben a játszótéren voltam. Eleinte főleg sorban állok: a jegyért, a fesztiválkártya-feltöltésért, churros-ért (két éve vágyom rá, basszus), innivalóért, aztán elhaladok a Placebo-koncert mellett, nem rossz. A világzene (jelenlegi nevén Világfalu-) színpadnál eleinte úgy tűnik, a szó szoros értelmében egyedül táncoló negyvenes nő leszek, nyolc óra után öt perccel a zenekar már felállt, Rupa kipróbálgatta a gitárjait és a mikrofonját, néha lenéz a közönség helyére, ahol egyedül ácsorgok citromízű ásványvizemet kortyolgatva. Később jön egy csávó, aztán pedig egy svájci vagy nyugatnémet párocska, erre abból következtetek, hogy németül beszélnek és hogy a nő szemüvegkerete szemlátomást minimum félévi GYED-emből jönne ki, profin levágott haj, diszkrét melír, kényelmes hegymászószandál, egyszerű, de jól szabott ruha. A pár végig a színpad előtt marad és többnyire táncolnak, néha összehajolva röhögnek, ja, és mindehhez egészen biztosan hatvan felett vannak. Ha ez a jövőm, nekem tetszik, bár tartok tőle, hogy ennyire egészségtől kicsattanó idősek kizárólag hegységekkel bőven ellátott jóléti társadalmakban keletkeznek, mi meg épp nem tervezünk Svájcba vagy Kanadába költözni. 

A koncert az remek, lassan indul be, közben fokozatosan gyűlik a nép, az utolsó fél óra meg eszeveszett ugrabugrálás, nagyon jó. Először a Műpában láttam őket és már akkor is arra gondoltam, mennyivel jobb lehet ez a szigeten, és tényleg pont annyival jobb. Rupa egyébként indiai származású, de már az USÁ-ban született, eleinte San Francisco-ban volt utcazenész, ja, és eközben belgyógyász, de tényleg halál komolyan belgyógyászkodik, kórházban, évente fél évet. Hát nekem ezek a példaképeim, középiskolás koromban E. T. A. Hoffmann volt az, aki jogi asszisztens meg jogtanácsos volt, aztán hazament, ivott egy kis abszintot és regényeket írt meg zenét komponált. Szerintetek megengedné a jelenlegi munkahelyem, hogy fél évet dolgozzak, másik fél évben meg mittudomén, könyveket írjak? Ami azt illeti, egyáltalán nem reménytelen, ehhez már elég jó papírjaim vannak, és az összes magyar pszichiáter kiment már skandináviába amúgy is, csak miből élnék abban a fél évben? Könyvírásból nem lehet megélni, plusz egyébként sem tudjuk, tudok-e könyvet írni, vagy csak a szám jár. Visszatérve Rupára, San Francisco-ban és Franciaországban nőtt fel, mindenféle nyelveken énekel, francia sanzonok, reggae, ska és balkáni népzene is felfedezhető a dalaiban. A koncert után ők is, és az előttük fellépő zenekar is személyesen CD-ket árul a színpad sarkánál, ez régen is szokás volt szigeten? Egyébként simán vennék CD-t, bármennyire is retró az, azt mondta a Pándi Balázs is, hogy CD-t kell venni, mert azzal segíted a zene fennmaradását, csak hát nincs nálam semennyi készpénz. 

Utána meg visszafelé már nem tudok a nagyszínpad érintésével menni, mert láthatósági mellényes fiatalemberek állják el az utamat kordonban, és azt mondták, arra nem jutok át, kerüljek arra meg amarra,  megkérdezem, miért, azt mondják, "már túl sokan vannak a placcon", a nagyszínpad körüli utakon is áll a nép, nem engedhetnek arra többet. Hát szóval ez a probléma a sziget fesztivállal szerintem, nem is a képmutatás (mármint hogy fesztiválköztársaság meg kell egy hét szabadság, és közben pénzközpontúbb, szervezettebb és nagyobb rendőri jelenléttel zajlik, mint a G8-csúcs), hanem egész egyszerűen a tömeg, tömeg, tömeg. De legalább így, hogy mindenki a Skrillexen van, nincsenek sokan a churros-osnál (jó, most mi van, két éve erre várok, igazán megehetek kettőt?), így kifaggatom őket, mit csinálnak az év többi részében, állítólag van valami üzletük az Üllői út 2-ben (régi Vörösmarty mozi), bár ott csak a "rendes" spanyol churrost árulják, vagyis a töltetlent (alapból nincs a churrosban csokikrém ugyanis, ami elég nagy probléma).

És még: befelé menet a K-hídon két lány jött mögöttem, és épp ezt mondta az egyik a másiknak: "Tudod, hogy én nagyon szeretem a szexet, eleve mindig én vagyok az aktívabb, de ezzel a Zoli mostanában kicsit elvette a kedvemet, hogy mindig kettőnk között alszik a kutya." Szegény. 

Hogy tíz év múlva ne ez a dal legyen

Ugye, megmondtam, hogy ez lesz? Nem megmondtam? Megmondtam előre hét évvel ezelőtt, hogy én leszek a blues-rock színpad előtt egyedül táncoló negyvenéves nő, és ma este az is leszek*. Fiatalabb koromban ennek az lett volna az oka, hogy nincs elég barátom, de most így 36 évesen szerintem több jó barátom, haverom és ismerősöm van, mint kortársaim többségnek, plusz a férjem baráti köre, szóval vannak, csak hát kiöregedtek a fesztiválozásból gondolom. A férjem mondjuk jönne, de nem ér rá, mert ő vigyáz addig a Lányra. 

Egyébként szeretek egyedül koncertre járni, igazából nincs probléma. 

*Jó, még csak 36 vagyok és ez a világzene színpad. 

Házak közt rések, azon kilépnek

Egy hónapos turnénk végére értünk, egyrészt szuper volt ennyit nyaralni, másrészt meg már rettenetesen untam, hogy egy bőröndből öltözködöm, amely bőrönd tartalmának 70 százalékát a Lány ruhái teszik ki, szóval ugyanazt a két rövidgatyát és öt pólót hordom egy hónapja (néha kimostam őket, nyugi). 

Ebből két hétig Sopronban voltunk a szüleimnél, arról már írtam, volt benne erdőjárás meg esküvő, aztán két hétig ismerősök házában Pesthidegkúton, amelyet megszakítottunk egy hétvégényi Balatonnal. 

Szóval végre kipróbálhattuk, milyen a külvárosban, kertes házban élni, hát rettentő ambivalens. Mert bár csomót esett az eső, de még így is mindennél jobb egy kert, hogy nem kell felcihelődni és kimenni a betondzsungel közepén szögesdróttal elkerített és ostoba arcokkal teli homokozóba fetrengeni, hanem fű van meg virág. Többnyire buborékfújással ütöttük el az időt. További előny a nagy belső tér, ehhez persze elég lenne nagy lakásba költözni, mindenesetre a Lány rengeteget fejlődött járás és szaladgálás terén, valamint megtanult lépcsőn egyedül fel- és lefele menni (lefele azért elég para, mindig egy lépcsőfokkal alatta ültem, hogy elkaphassam). Ráadásul az a környék is szép, tó kacsákkal, normális játszótér, ilyesmi. A hátrány, hogy naponta két és fél órával kevesebbet találkozom a férjemmel és ő a Lánnyal. Mivel most a munkahelyétől öt percre lakunk, ott meg egy óra húsz percre laktunk, és ezen nem segít az autó sem, mivel pont reggel és délután közlekedik arra mindenki más is - gondolom, valamivel kevesebb, de azért számottevő idő így is. Napi két és fél óra az havonta két nap, vagyis mínusz havi két nap férj/apa. Cserébe kert. És tudom, hogy sokaknak az ingázás a normál életvitel normál velejárója, és most, gyönyörű időben a 61-es villamossal utazgatni még csak lehangoló sem volt, hanem direkt kellemes. De ugyanez télen, hóban, latyakban, meg amikor már mindkét szülő dolgozik, minden egyes nap? Reggel fél hatkor kelni, fél hétre beadni a gyereket az oviba, hogy nyolcra beérjek? És amikor gimis lesz, akkor meg utálni fog, amiért sokkal kevesebbet tud eljárni a haverjaival meg bulizni, mint a nem-bejárósok. Vagy tévedek? Ez nem így van? Sose voltam bejárós életvitelszerűen, de mindig sajnáltam őket, a középiskola és az egyetem alatt is. Cserébe viszont kert, erdőszél, házikó. Hajaj. 

És még egy dolog, ami eddig nem aggasztott, de most eszembe jutott: egy ilyen nagy házat én tuti nem tudnék rendben és tisztán tartani, pedig csak egy gyerekem van. Nagyanyáink meg ötöt felneveltek plusz még a ház meg a kert meg az állatok, dehát most mit csináljunk, elkényeztetett városi úriasszony vagyok, és megijedtem, hogy megenné az életemet egy nagy ház és a rabszolgájává válnék. Pedig nagyon szeretem a tisztaságot meg a frissen vasalt ágyneműt, csak hát rémesen lusta vagyok, sajnálom. Az ilyesmire születni kell. 

A külvilágtól elzárva nem éreztem magam, a kisgyerekes barátnőim pont olyan frekvenciával látogattak, mint egyébként, és a kisgyerekek remekül érezték magukat a nagy térben meg a kertben. Hát szóval nem lettem okosabb. 

Láncfűrész, sós karamell, lagzi

És képzeljétek, vágtam láncfűrésszel (Sopronban, a kertben, vékony, kiszáradt fatörzseket), hát annál nincsen jobb. Egymás kezéből kapkodtuk ki a férjemmel, hadd én, hadd én. 

Soproni tartózkodásunk további legjobb élményei: úsztam a Fertő-tóban és a Lány is, nagyon jó volt; kirándultunk az Asztalfőhöz, ott kicsit túl meleg volt, dehát két éve nem túráztam erdőben, úgyhogy be kellett pótolni - ide nem vittünk Lányt, anyukám vigyázott rá. Vettem fel interjúkat B. könyvéhez, ettem sós karamell, karamellás füge és málnás Sacher fagylaltot a Dömötöriben és rengeteg eper-málna-citromot a Balogh cukrászdában. 

Negatívumok: nagymamám jászmája azzal kapcsolatban, hogy rám és a húgomra is hagy-e valamit ingatlantulajdonából vagy sem. Nyilván nem illik, hogy engem ez érdekeljen, hiszen akkor én vagyok a gonosz, pénzsóvár unoka, dehát halálra idegesít vele mégis, és minden nap, esetenként naponta többször is szóba hozza. A másik nehezen emészthető esemény a rokoni esküvő volt, nyilván az agyamra ment a feminista irodalom, de rettenetesen szomorúnak találom, amikor a tahó, részeges hatvanas rokon bácsi a huszonéves csajok seggét fogdozza és közben kicsit leül néha alázni hatvanas néni feleségét (velük szemben ültük a vacsoránál, elég komolyan kimerítette a verbális erőszak kategóriát), majd besértődik valamin és balhézik, és akkor a hatvanas néni nyolcvanas anyukája azt mondja a néninek, hogy ugyan, hagyd, minek szólsz, hallgass inkább, akkor nincs baj, és a komplett rokonság a bácsit békítgeti. Hogy mondhatja azt egy anya a lányának, hogy kislányom, hagyd, hogy a férjed rosszul bánjon veled, hallgass inkább? Mióta van Lányom, ezt egyszerűen el sem tudom képzelni. A kaja jó volt. 

Most meg Hidegkúton vagyunk, ahol ismerősök házában nyaralunk, amíg ők máshol nyaralnak, izguljunk, hogy ne zuhogjon mindvégig. 

The old hometown looks the same

Apukám szerint a Lány kicsi és sápadt - rászólok, akkor helyesbít, jó, jó, nem túl kicsi, csak ő nagyobbra számított -, nőkről szóló könyvet pedig ne írjanak nők, mert úgysem tudnak, hanem először is talán kérdezzük meg a férfiakat a dologról. A nagymamám szerint biztos azért nem jött át tegnap az anyósom (aki egyébként minden nap átjön), mert összevesztem vele, pedig ő nagyon kedves velem mindig, tehát az én hibám. Az anyósom élettársa figyelmeztet délután ötkor, amikor egy szendvicset készülök enni, hogy ilyen késői órán már ne egyek szendvicset, mert meg fog ártani az alakomnak. A nagymamám naponta leküld a boltba vagy a postára, vagy elmondja, hogy elfogyott a gyógyszere és nem tud elmenni a gyógyszertárba kiváltani, de ne menjek, mert az elfogyottak közül csak az egyik szívgyógyszer és maximum felfordul a hétvégén, egyébként nem hoztam a boltból kenyeret, ami ugyan nem szerepelt a listán, de most nem fog vacsorázni, vagy csak egy kis tejet iszik magában, és a visszajáró összeg sem stimmel. 

Én szeretem a családomat, de ha nagycsaládban élnénk, már egészen biztosan megkattantam volna, efelől semmi kétségem. 

Give me five minutes

Tudjátok, mi hiányzik még? Az alváson kívül. Az elmélyült beszélgetés. Az osztatlan figyelem.

Két dologról jutott eszembe mindez, részben az alább részletezett álmomról, ugyanis az álmomban szereplő fiúkkal, különösen a legidősebbel hosszú, mély beszélgetések sorát folytattam tinédzserkoromban, tudja isten, miről. Volt persze az is, amikor én panaszkodtam neki a családomról, ő meg okoskodott, meg ajánlott könyveket, a Száz év magányt például ezért olvastam el, de volt az is, amikor ő hívott fel, hogy elhagyta a csaja és beszéljek vele erről, ez nekem persze imponált, egy nálam évekkel idősebb fiú értékelte a véleményemet, vagy legalábbis a hallgatásra való képességemet. Ilyesmik. 

A másik meg az volt, hogy felhívott egy kedves volt osztálytársam, akivel nagyon ritkán beszélek, most is csak egy gyakorlati kérdés miatt telefonáltunk, de felmerült, hogy majd egyszer menjünk el kávézni, és erről eszembe jutott, hogy tényleg de jó lenne, meg hogy ó, hát mikor lesz vajon ilyen az életemben, soha. Persze, meg tudnám szervezni, hogy eljussak kávézni, a férjem, vagy Sopronban az anyukám vigyázna addig a Lányra, nyilván mindent meg lehet oldani, csakhogy közben azon gondolkodnék, hogy vajon jól van-e a kis Lány, meg hogy haza kell érni nyolcra, vagy ha esti szoptatás után szabadultam el, akkor azon, hogy ez most az alvásidőmből ketyeg, haza kell érni időben, hogy alhassak. Hirtelen nagyon értékessé vált a gyermektelen idő, akkor gyorsan zuhanyozni kell, hajat mosni, cikkeket írni, főzni, epilálni, takarítani, rendet rakni, emailekre válaszolni, másik helyre cikkeket írni, tornázni, pihenni, mosogatni, befőzni, piacra menni, olvasni, gyorsan, gyorsan. Nem lehetetlen, csak épp nem igazán életszerű, hogy csak úgy elüldögélek valahol egy kávézó teraszán. Vagy volt az, amikor pár éve sétáltam egy barátommal a városban, és nem tudtuk eldönteni, merre menjünk tovább és akkor feldobott egy pénzt, hogy eldöntse, merre - semmi extra, de az ilyesmi mérhetetlen szabadságnak tűnik innen nézve. És ez egy kicsit azért nyomasztó. 

Megváltozik ettől az emberekhez való viszonyom? Máshogy beszélgetsz akkor, ha tudod, hogy nincs idő szépen kicsomagolni és kifejteni a témákat. Máshogy beszélgetek a férjemmel este tizenegykor a kanapén, másik szobában a rosszul alvó babával. Lényegretörőbben és türelmetlenebbül. Ezért jó kisgyerekes anyukákkal beszélgetni, mivel nekik is ez a normális, a csapongás és lényegretörés furcsa együttese és a megosztott figyelem, így nem tűnik szokatlannak. 

Tegnap ebédeltem Gabóval, és egyúttal felvettem vele az interjút B. könyvéhez, és egyúttal beszélgettem vele a gyereknevelési problémáinkról, és közben ettem. Ő beszélt a diktafonba, én ettem a sonkás rántottát, gyorsan megbeszéltük, kinek hogyan nem engedelmeskedik a gyereke, és aztán ő ment vissza a munkahelyére, én meg a Rossmann-ba bevásárolni, és útközben még gyorsan megbeszéltük, közös barátainkkal mi van, meg hogy az unokatesója Brennbergbe ment férjhez és én találkoztam is vele anno a kóruspróbán. És akkor még nincs is okostelefonom, képzeljétek el, akkor mi lenne, ha még a kajámat is fotóznom kellett volna közben meg a facebook-statusomat frissítgetni meg a foursquare-en becsekkolni, vagy mit szokás. 

Szóval egyáltalán nem az hiányzik nekem, hogy rám figyeljen valaki, hanem az a fajta beszélgetés, amikor figyelhetek a másikra, ráhangolódhatok a beszélgetőpartneremre. És tényleg megtudom a beszélgetésből, hogy ő hogy van. Nem csak ilyen felszínes hogy vagy, jól köszi, hanem igazából. És nem kell az órát sem nézni egyfolytában. Én ebben régen jó voltam és szerettem is csinálni, érdekelnek az emberek. Vagy amelyik nem, azzal úgyse megyek a kocsmába. Ez hiányzik, az interszubjektivitás. 

Vagy ez nem is a gyermekvállalás miatt múlik el, hanem a felnőttkor része? Kinövi az ember az ilyesmit? Mai rohanó világunk? Már az első két filmnél feltűnt, hogy a Before sunrise-ban Jesse és Celine sokkal mélyebb és komolyabb beszélgetést folytatnak. A Before sunsetben is komoly témákról beszélnek ugyan, de ott már kapkodnak meg rohannak meg csaponganak meg feleslegesen humorizálnak. Harminc felett már nincs az, hogy leülsz valakivel és csak rá figyelsz? Úgyis mindenki hülye egyforma? 

Most azzal ne érveljünk, hogy pszichoterapeutaként épp ez a feladatom, mert persze, nyilván azért választottam ezt a szakmát, mert szívesen csinálom, és igen, ott is figyelek a kliensre és interszubjektív vagyok mint a fene, egészen ritkán szoktam azon gondolkodni, hogy vajon befizettem-e a csekkeket, de ott egyrészt időhatár van ugyanúgy, másrészt a beszélgetés célja az ő épülése és nem az én kíváncsiságom kielégítése, tehát oda kell figyelnem, miről és hogyan esik szó, és az más. Aki csak úgy hobbiból beszélget, az nem jó pszichoterapeuta.

Dolgok

Remélem, az van, hogy a napokban véget ér(t) a nyár azon része, amikor Budapesten vagyunk és beteg a Lány vagy más baja van, és elkezdődik az a része, amikor Sopronban meg Pesthidegkúton meg Balatonlellén meg negyedik, még el nem tervezett helyszínen nyaralunk. Különben meg nem tudom, mit írjak ide, mert mostanában csak az történik velem, hogy beteg a gyerek meg megtanult járni a gyerek meg elképesztően cuki dolgokat mond és nagyon szeretem, dehát az ilyesmit unják az olvasók, meg különben is. 

Mindenesetre az elveimet, miszerint a Lány nem láthat tévét, feladtam a betegség alatt - először egy seb volt a bokáján, ami miatt nem mehetett homokozóba, majd lázas lett, majd kiütéses, ami miatt nem mehetett napra, és/vagy szakadt az eső, szóval sokat voltunk a lakásban és egy ponton betettem a Frakk, a macskák réme c. dvd-t és azóta a Lány eddigi ugatása (sima va-va) rengeteget fejlődött, most hosszú, halk morgással indul, amelyet a végén egy felívelő, jól elkülönülő vakkantás követ. Amúgy elég vicces. Irma néni: "Károlykám? Ugye, tudod, hogy ma mozijegyünk van?" Károly bácsi (kelletlenül leengedi az újságot): "Ó, de kár." Hát erre tanítjuk a fiainkat? 

Elmondom egy álmomat

Azt álmodtam a múltkor, hogy ikreim születtek, két fiú, egy ilyen zömökebb meg egy vékonyabb, de mindkettő helyes kisbaba volt. A kórházban csecsemőosztályra tették őket, csak néha mehettem be hozzájuk vagy hozták ki őket szoptatni, de ezeken egyáltalán nem aggódtam álmomban. Viszont mivel az előzetes ultrahangok alapján nem is ikrekre, hanem egy db lányra számítottunk, fiúnévvel nem készültünk, és engem altatásban császároztak, és mire felébredtem, a férjem adott nekik nevet, ráadásul nem is olyan nevet, amik tetszettek nekünk, hanem hülyeségeket: az egyik Eduárd, a másik Adenol lett. Eléggé kiakadtam, mert az Eduárd se nagyon tetszik, de az Adenol úgy hangzik, mint egy takarítószer-márka. Szerencsére többnyire álmomban is a megoldásorientált problémamegoldó stílus híve vagyok, ezért amíg az ikrek a csecsemőosztályon pihentek, egyből elkezdtem utánajárni, hogyan kell nevet változtatni, és űrlapokat töltögettem. Emellett kitaláltam, hogy kölcsönkérjük vagy megvesszük Ildikóék ikerbabakocsiját, remélhetőleg az ikrei már kinőtték. De amiért leírom az egészet, hogy mennyire pszichotikus tudok lenni álmomban: egész végig azon szorongtam, hogy jó, most lett két kis fiam, de akkor most a Lányt vissza kell adni? Én nem akarom visszaadni a pici Lányt! Szerencsére fejlett valóságtesztelésemnek köszönhetően álmomban is mindig elhessegettem és meggyőztem magam, hogy ez csak egy hülye gondolat, igazából nincs ilyesmi, hogy vissza kell adni a gyerekeket. Asszem. Apróság, hogy a kórházban, ahol szültem az ikreket, épp a Magyar Viselkedés- és Kognitív Terápiás Egyesület konferenciája zajlott, összefutottam pár kollégával a folyosón. 

Egyszer, még nagyon régen, amikor még nem is akartunk gyereket, azt álmodtam, hogy hirtelen született egy gyerekem, és a férjem ugyanúgy rossz nevet adott neki, mire én észbe kaptam, és ott szoptattam a babát álmomban és azon gondolkodtam, hogy jó, hát semmivel sem készültünk a gyermek születésére, de nemrég láttam az Ikeában 7900 Ft-ért kiságyat, és álmomban azt szerveztem, hogy ki megy el érte. Miután felébredtem, csomó ideig nehezteltem a férjemre, hogy hogyan nevezhette el a babát Ágostonnak, amikor pontosan tudja, hogy nekem nem is tetszik az a név. 

De a legszörnyűbbet a Lány születése után nem sokkal álmodtam. Álmomban elmentem a Mozgás- és Táncterápiás Egyesület közgyűlésére, ahol néha van mozgásos óra is, előtte vagy utána, és már nagyon szerettem volna részt venni. Elég fura volt, egy szabálytalan alakú teremben voltunk és mindenki összevissza dumált (mozgásterápián nem beszélünk), és tovább is tartott a tervezettnél. Gyalog indultam haza a budai rakparton és közben írtam egy sms-t a férjemnek, hogy kések, ő vigyázott ugyanis a Lányra. A férjem visszaírt, hogy ebben és ebben a sörözőben vannak, jöjjek inkább oda. Nem értettem, most akkor magával vitte a csecsemő Lányt is a kocsmába? Elég merész ötlet. És akkor kiderült, hogy nincs is gyerekünk: ott ült a férjem a haverjainkkal a sörözőben és értetlenkedett. Persze, szeretnénk gyereket, de még nem jött össze. Persze egyáltalán nem akartam elhinni, hazarohantam (nem hasonlított az otthonunk a valódira) és sírva elkezdtem a születési anyakönyvi kivonatát keresni az íróasztalfiókban, ahová pontosan emlékszem, hogy betettem, egy mappában. De nem volt ott. Csak a téveszmém volt, hogy gyerekünk született. Szerencsére amikor felébredtem, ott volt az ágyában, huh. Jaj, de rémes volt. Utána többször felmerült, hogy elmenjek az Egyesület közgyűlésére a valóságban, és higgyétek el, nem vagyok őrült, de eszem ágában sincs elmenni. 

Én egyetlen dolgot nem értek, hogy mi ez, hogy a férjem rossz nevet választ a gyerekeknek? Mit jelenthet ez? Tök érdekes. 

Danger zone

A Gyereksziget, az meg olyan, mint a Sziget, csak józanul és gyerekekkel. Amikor megelégeltem a port, a gyalogló, rohangáló, bicikliző és kismotorozó tömeget, a ricsajt, a kajássátrak előtt kígyózó sorokat, a port és a több irányból szóló többféle zenét, akkor elvergődtünk a Lánnyal a Jana Babajátszóház és Pihenőkert vagy hasonló nevű helyre, gondolván, az a chill out-sátor. Itt egy tágas, szőnyegekkel fedett sátorban szemlátomást beekizett, visítozó kiscsoportosok püfölték egymást építőkockákkal és fröccsöntött műanyag zöldségekkel, buzgó szülők másztak köztük négykézláb, és valakinek mindig kakiszaga volt. És még így is nyugisabb volt, mint a rendezvény többi helyszíne. Hű. 

Ez egy kemény világ

Konkrétan szigetbetegségem van a mindennapos játszótéri homoktól. 

Lányhírek

A kis Lány eközben csak egyre cukibb, a baba első szava helyezésért egyelőre a "labda" és a "kacsa" versenyez, rendeltetésszerűen használja őket, de egyiket sem mondja még annyira jó kiejtéssel, hogy kívülálló is megértené, addig meg szerintem nem kvalifikálnak első szóként. Mindenféle mást is mond, amit mi sem értünk, de a normál beszéd hangsúlyával, kérdez, válaszol, nagyon cuki. Kapaszkodás nélkül áll és bútorok mentén kapaszkodva jár, kavicsokat pakol fel a csúszda aljára, és rettenetesen rosszul alszik. 

Ami a tejallergiáját illeti, eszegettem némi fagylaltot meg joghurtot, mire taknyos lett - ez lehet a tejallergia tünete is, de valószínűbb a szimpla nátha - , majd kiütéses is lett, majd másik fajta kiütése is lett. A kiütést egy idő után megmutattam a gyerekorvosnak (mégiscsak pár ezerrel több kiütést látott nálam), azt mondta, ez inkább vírusfertőzéshez tartozó kiütésnek látszik, majd elmúlik, ne vigyem napra, egyen kálciumot. Én különben pontosan tudtam, hogy nem fogom tudni objektíven megítélni ezt a tejkérdést, hát ez van, most akkor, mittudomén. Egy-két hónap múlva megpróbálom újra. 

Asszony, verve

Programajánló / világmegváltás rovatunkban: ez egy nagyon jó könyv, sokkal jobb, mint amilyenre az előzetesen hallottak alapján számítottam. Bántalmazott nők történetei, hát persze, fontos, de nyilván megrázó és kissé hatásvadász panaszáradat és/vagy értelmiségi gender-rinyálás, szóval élvezetes olvasmánynak nem hangzott. És képzeljétek, hogy az. Persze szörnyű, de jól van megírva, nem túl elméleti, de azért van benne háttértudás, semennyire sem nyafogós, semennyire sem vált ki szánakozást, a főhős / szerző csaj intelligens, de nem a tipikus balliberális fővárosi feminista értelmiség vagyok csapatból való (nem, nem, semmi gond nincs velük sem, ugyanakkor üdítő a változatosság), ehelyett egy értelmes, öntudatos, kisportolt, szilikonmellű, tetovált, szőke, hívő keresztény nő. Legalábbis ennyi derül ki róla a könyvből. Holnap dedikál a könyvhéten. 

Update: még csak a háromnegyedénél tartottam, amikor írtam az előzőeket, és a sztorik mind mennyiségben, mind nehézségben fokozatosan durvulnak, úgyhogy most kiegészíteném azzal a kérdéssel, hogy vajon ki hányadik oldalnál kezdett sírni? Én a 168.-nál álltam közel hozzá, csak épp villamoson utaztam. 

Élned, halnod

Asszem 2004-ben voltunk először Thaiföldön a férjemmel, ott jósoltattam magamnak egy ilyen rendkívül autentikusnak tűnő, csak thai-ul beszélő öreg asztrológus bácsival, sőt, a mindenféle babonaságot mélyen ellenző leendő férjemet is rávettem*. A bácsi megsárgult papírok és rovátkolt kis fém szögmérők meg effélék segítségével elmondta (vagyis a tolmács mondta el), hogy az életem melyik szakaszában nagyjából mi várható - olyanokat, hogy ez a pár év egy nagyon dolgos szakasz, majd ez a pár év sikeres, beérik a munka gyümölcse, ez a pár év alkalmas a házasságra, ebben a pár évben a munka lesz inkább fontos, ebben a pár évben a család. Eddig nagyjából tényleg úgy alakultak a dolgok, a 'fontos lesz a család' szakasz elején született a Lány. 

Azt is mondta, hogy valamikor a negyvenes éveim elején máshova, messzebbre költözöm (gondolom, külföldre vagy Sopronba), és ezt nehézségek, szomorúság övezi. Mivel a férjemnek is elmondta ugyanezt, megnyugodtam, hogy nem válunk el, hanem együtt költözünk (nyilván látta ő vagy az asszisztense, hogy bár külön-külön mentünk be hozzá, de együtt érkeztünk, szóval érdemes hasonló dolgokat jósolnia kettőnknek). Részemről örülök is, ha nem kell a teljes hátralévő éveimet szeretett fővárosunkban leélnem, és mondjuk optimista lévén kizárnám azt a lehetőséget, hogy Norilszkban kényszerülünk letelepedni. Már csak azon szoktam aggódni, hogy a költözés körüli szomorúság, nehézség mit jelenthet: remélem, csupán azt, hogy Magyarországgal történik valami rossz, és nem pedig a gyerekemmel. Mondjuk mostanában kezdek megnyugodni, hogy az előbbi.**

*Ma már nem sikerülne. Mostanában azzal bosszantom, hogy ha nagy ritkán lottót vesz, mindig emlékeztetem rá, hogy felesleges, úgysem nyerünk, hiszen nem mondta a jós. Csak szólt volna, ha nyerünk a lottón, nem? 

**Most lehet hazaárulózni, de ha választanotok kellene, hogy beteg legyen a lányotok vagy mittudomén, legyen valamilyen kevéssé demokratikus államforma / szegénység, akkor mit választanátok? Leukémia vs. diktatúra? A gyermekkori leukémiák többnyire viszonylag jól gyógyíthatóak, ugyanakkor hosszú távon egy ország is kihever pár sötétebb évtizedet. 

Peace, flowers

Eddigi tapasztalataim alapján úgy képzelem, hogy a fotók elkészültét közvetlenül követő pillanatban ezeknek a nőknek az arcáról lehervad a műmosoly és artikulálatlanul ordítozva szorongatják egymás torkát. 

My normal approach is useless here

Amúgy hogy kell gyereket nevelni? Hogyan veszem rá az egyévest, hogy engedelmeskedjen? :) Jó, tudom, sehogy, de csak egy dologban szeretném. Konkrétan: ledobálja az ételt az etetőszékből. Elvesz a tányérkájából egy banánkarikát és ledobja a földre. Rászólok, hogy nem szabad ledobni. Elvesz egy almakockát.... a szája felé közelíti.... az ajkához érinti... közben engem néz.... majd ledobja a földre és csóválja a fejét, hogy "nem". Ezután észreveszi, hogy valamelyik az etetőszék lábtartójára esett és nem a földre, lehajol érte, hogy felvegye? nem, azért hajol, hogy lepiszkálja a földre, hogy biztosan leessen. 

Részemről elmondom szigorú, nyugodt hangon mindig, hogy nem szabad ledobni. Nem. Nem. Néha elveszem előle az ételkockákat és én adogatom tovább. De ez sem megoldás, egyrészt nem fejlődik önállóságban, másrészt odanyújtom, beveszi a szájába, majd kiveszi és ledobja. 

Nem mindig, csak ha ahhoz van kedve. Tudja, hogy nem szabad, és mégis csinálja. 

Egyszer-kétszer volt, hogy rákiabáltam, egyszerűen kíváncsi voltam, mi történik, akkor megijedt, majd tovább dobált. Jó, hát olyan is volt, hogy röhögtem, az nyilván nem ideális. Én különben jártam asszertív tréningre, többnyire el tudom mondani ugyanazt törött lemezként higgadt hangon százezerszer, de nem használ. Ok-okozati összefüggéseket az ilyen kicsi gyerek még nem ért, nem mondhatom neki, hogy ha ledobod, akkor anyunak takarítania kell és később megyünk a játszótérre. A kutyát meg orron kell legyinteni, de azt nem fogom. 

A másik dolog, amit nem szabad, a parkban homokot, döglött legyet, kavicsot enni, itt is rászólok, megérti, fejét rázza, aztán tovább próbálkozik, de akkor elhozom onnan, elveszem tőle a fogyasztásra alkalmatlan dolgot, elterelem a figyelmét, ez nem probléma. Csak a dobálással nem tudok mit kezdeni. 

Nos? 

Amúgy én felnőttpszichiáter vagyok, nem gyerekpszichológus, ha esetleg valaki azt gondolná, szakmailag tudnom kellene az ilyesmit. 

Főleg nárcizmus

Tegnap meg elmentem egy egész napos továbbképzésre, a férjem épp külföldön van, így egész napra (= reggel fék kilenctől este fél hétig) az anyukámra hagytam a Lányt. 13 hónapos, most volt ilyen először, és meglepően jól vette, mi több, sokkal kevesebb nyafogás árán többet aludt napközben, mint velünk. 

A workshop meg szuper volt, ez a nő tartotta, részben a sématerápiában használatos sémamód-megközelítésről szólt, amit persze már ismerünk, de ő a rengeteg példával és gyakorlati tanáccsal még így is sokkal életközelibbé, érthetőbbé tette, másrészt a nárcisztikus személyiségzavar sématerápiás megközelítéséről, ami meg Wendy szakterülete. Jó élmény volt látni valakit, aki ennyire ért ahhoz, amit csinál, szereti is, és a tudását ilyen jól át tudja adni. Persze, nagyon amerikai volt, de jó értelemben, ami alatt azt értem, hogy végtelenül optimista és gyakorlatias. Pedig leginkább csak a papír miatt, vagyis azért mentem el, mert ez az első lépés, hogy certified sématerapeuta lehessek, nem is számítottam rá, hogy ennyire hasznos lesz.

Ha rengeteg időm lenne, írhatnék egy kicsit szakmaibb blogot a saját nevemen, és akkor ott megtalálhatnának a páciensek és elolvasnák, mennyit képzem magam meg milyen szakmailag elkötelezett, egyúttal jó arc vagyok, és majd özönlenének a magánrendelésemre, igaz? Mivel ide akárki ír, azt mindig elirányítom máshoz az inkognitó miatt. De nincs sem időm, sem kedvem egy másik blogot írni, hát ez van. Mondjuk eddig magánrendelni sem volt kedvem, de most Wendy tudása és lendülete miatt eszembe jutott, hogy ja, engem ez érdekel és szeretem is.  

Dolgok a térben

Még a mozgásos konferenciáról akartam írni, vagyis a Pszichodinamikus Mozgás és Táncterápia műhelykonferenciájáról, csak bloggerválságba kerültem ettől, mert túl személyes, meg mások is szerepelnek benne, vannak, akik olvasnak, ezek ismerik azokat, akik még ott voltak, most akkor mit is írhatok le pontosan, ami nem túl személyes - ez de érdekes! Mármint, hogy tizenegy év blogírás után olyan automatikusan megy nekem ez általában, gondolkodás nélkül implicit módon cenzúrázom magam, még a munkahelyemről is tudok úgy írni, hogy közben nem tudatosan a fejemben van, hogy ezt bármikor elolvashatja a Prof meg a legvadabb borderline betegünk egyaránt. Holott az égvilágon semmi intim vagy titokzatos nem történt. A másik meg, hogy mozgásterápiás élményekről verbálisan írni olyan, mint építészetről táncolni*, hogy klasszikust idézzek, olyan bénán hangzik, nem adja vissza az érzést.

Na, mindegy, az volt, hogy lemerült az autóm akkumulátora, feltételezhetően a sok állástól, Niké férje újraélesztette és azt tanácsolta, hogy a következő napokban járjak vele sokat, úgyhogy autóval mentem a helyszínre, kissé izgulva, hogy odatalálok-e (ja, mert a GPS is meghalt), nem lesz-e számomra kisvárosi, ügyelten sofőr számára ijesztően nagy forgalom, találok-e parkolót, ahova beférek, és visszafele is beindul-e. Szóval gurultam szépen az úttesten, és láttam, hogy egy fekete hajú nő a járdán szalad, és jé, ez a Judit Néni, úgyhogy lefékeztem és megmentettem az elkéséstől. Aztán megtaláltam a hatalmas, félig üres, ingyenes parkolót, aztán összefutottam egy csajjal, akivel már több éve nem találkoztam, de akivel anno összességében 350 óra táncterápiás sajátélménybe jártam együtt - ez is olyan érdekes és kissé abszurd, ezek a mozgásterápiás ismeretségek, hogy valakit egyrészt nagyon mélyen ismersz, másrészt lehet, hogy közben nem tudod a vezetéknevét sem. Mondjuk az ő vezetéknevét pont tudom, de azt például nem, hogy hány éves, vagy hogy hogy hívják a lányát, de azt igen, hogy meddig szoptatta. Meg találkoztam a Szőke Lánnyal, aki fedőnevét megcáfolva barnára festette a haját időközben, feliratkoztam a kiszemelt délelőtti workshopra, ott kissé elbizonytalanodtam, mert a két párhuzamos workshop közül a másikon kb. 15-en voltak már felírva, erre meg hárman. Volt előadás, érdekes volt, persze sok újat nem mondott, mert ezekből a dolgokból már levizsgáztam, mégis egy pár nagyon jó megfogalmazást hallottam, le is írtam pár mondatot, amivel jól el lehet magyarázni a dolog lényegét laikusoknak vagy más szakmabelieknek. 

A délelőtti workshopra végül összegyűlt egy csoport, én az egész programra valójában a mozgás lehetősége miatt mentem el, mert már két éve nem mozogtam (mármint mozogtam, csak táncterápiás keretben nem mozogtam) és hiányzott, és rájöttem egy ideje, hogy valójában nem is tudom, hogy hogy vagyok, testileg, ennyi nehézség után, mármint terhesség, szülés, szoptatás, nem alvás. Asszem, jól. A vezetés** az kicsit fura volt, mert szinte alig volt benne érintés vagy konkrét testtudati fókusz, helyette ezek a totál elvont koncentrálj a vízszintesekre, találj függőlegeseket, hát jól van, találtam. Összességében az az élményem volt, hogy jaaaaa, már emlékszem, mit szeretek ebben. De jó volt! Játékos és egyben valódi. Utána meg gyorsan felragadtam egy ingyen pogácsát és éljen, beindult az autó és hazajöttem, mert a kimenőm a délelőtti részre korlátozódott, nem az egész napra, ja, de előtte még Judit Néni megmutatta a lánya csecsemőkori fotóit, mert legutóbb (fél évvel ezelőtt) váltig állította, hogy a Lány pont úgy néz ki, mint az ő lánya csecsemőkorában, és basszus, tényleg. Nem, nem a szokásos minden csecsemő pont ugyanúgy néz ki szindróma, sokat láttam mostanában, elhihetitek, hanem tényleg ugyanaz a bucifej. Milyen érdekes. Másnap meg már nem indult be az autó, csak amikor két pasi megtolta a lejtőn, meg harmadnap és negyednap is tolni kellett, úgyhogy végül kapott egy új akkumulátort, remélem, ezzel jól lesz.  

*Talking about music is like dancing about architecture. 

**Update: A csoportvezetés mármint, nem az autóé. 

Thought I'd something more to say

Most én tudom, hogy ódivatú vagyok és leragadtam az euklideszi geometriánál meg minden, miközben a szomszéd kozmetika szórólapon hirdeti, hogy megújult és a háromdimenziós műszempilla mellett már négydimenziós műszempilla is kérhető. He? Nem úgy volt, hogy az idő az? Vagy annyira tartós? A 3D-nek ugyan megvolt a térbeli kiterjedése, de rögtön leesett?