Szóval olvasom ezt a sok gyereknevelős könyvet, csomó hasznos dolog van bennük, de egyvalami az agyamra megy. Van a pszichológiának ez a sötét árnyoldala, a normalitáskultusz, hogy mindenkinek egyformának, kedvesnek, szociálisnak, extrovertáltnak, boldognak, magabiztosnak, sikeresnek és biztonságosan kötődőnek kell lennie megfelelő méretű orbitofrontális kéreggel, megfelelő érzékenységű amygdalával, és neked ilyen gyereket kell nevelned, és ha nem ilyen lesz, akkor bizony súlyos hibát követtél el. Ha túl sokat vársz tőle, akkor azért lesz boldogtalan, ha túl keveset vársz tőle, azért lesz boldogtalan. Ha túl szigorú kereteket tartasz, akkor megölöd a bizalmat és a spontaneitást, ha túl laza kereteket tartasz, akkor összezavarodik, szorongani fog és felnőve nem tud alkalmazkodni a társadalomhoz. Röviden: akármit csinálsz, mindenféleképpen súlyos hibát követsz el. Tessék, itt van két idézet, mutatom.
"A versenyszemléletű nevelés mellett egyre inkább kialakult az a vélekedés, hogy a gyerekek pszichésen sérülékenyek. A mai fiatal szülők a legtöbbet pszichoanalizált generációhoz tartoznak, és alaposan magukba szívták azt az elképzelést, hogy minden döntésünkkel árthatunk a gyermekünknek." Spenótos könyv Ugye?
"A tét pedig nagy, mert akitől túl sokat várnak, szorongani fog, vagy ami még rosszabb, elhiszi, hogy nem elég jó, és depresszió alakul ki nála, akitől pedig keveset, annak életéből kimarad a sikerélmény, és idővel egyre csökken a motivációja." Dívány. (most épp ott találtam egy ilyet, de bárhol lehetne)
Mi ez a baromság, most komolyan? Mármint az, hogy minden döntésünkkel árthatunk a gyermekünknek, a tét pedig nagy. Elég elolvasni egynél több babás-gyereknevelős könyvet, és kiderül, hogy a gyerekek valóban rendkívül sérülékenyek, főleg pszichésen (persze fizikailag is, tilos a rácsvédő a kiságyra, mert alámegy és megfullad / muszáj a rácsvédő, mert beüti a fejét, ebbe bele sem kezdek, több külön bejegyzést megérne). Tuti, hogy ha véletlenül életben marad a rácsvédő segítségével/ellenére, akkor is érzelmileg sérült pszichopata lesz felnőve, vagy azért, mert amikor nyekeg, azonnal kivetted az ágyból, vagy azért, mert amikor nyekeg, nem vetted ki azonnal. (Igen, mind az azonnali válasz, mind a késleltetés mellett szólnak tudományos érvek.)
És nem, nem arra gondolok, hogy hö, bezzeg, száz éve is felnőttek az emberek, pedig verték őket nádpálcával, hanem arra, hogy az emberek sokfélék. Talán van valami ideális psziché, amivel az ember ma, a nyugati társadalomban a legkevésbé sérülékeny, és ha van, akkor ez talán a kicsit nárcisztikus, biztonságosan kötődő, inkább extrovertált személy, de én ebben sem vagyok biztos. Az extrovertált ismerőseim, ha egyedül vannak, többnyire szenvednek vagy legalábbis unatkoznak. Én soha életemben nem unatkoztam és szeretek egyedül lenni. Kevéssé ér el hozzám a külvilág, mert megszoktam, hogy a Világ a fejemben van. Nem fényezni akarom magamat, ez csak egy példa, számtalan példát tudnék az ismeretségi körömből is arra, amikor egy klasszikusan nem ideálisnak ítélt tulajdonság bizonyos helyzetekben adaptívabbnak bizonyul. Vagy amikor valamilyen képesség hiányát kompenzálva új képességek, vagy csak nagyon érdekes emberek alakulnak ki.
Persze, én sem akarom, hogy a gyerekem boldogtalan legyen, de szerintünk erre az a garancia, ha mindenáron kicsit nárcisztikus, extrovertált, ugyanakkor biztonságosan kötődő személyt igyekszem nevelni belőle? És ennek a sikere tuti azon múlik, hogy pontosan mikor veszem ki a kiságyból, mennyit várok tőle, és a kritika, a tiltás és a dicséret rendkívül kényes egyensúlyát tudom-e megfelelően igazítani a gyermek alaptermészetéhez? És ha introvertált vagy szerény vagy perfekcionista vagy bizonytalanul kötődő lesz, akkor borítékolhatom neki a boldogtalanságot?
De tegyük fel, most csak a gondolatkísérlet kedvéért, hogy létezik a tökéletes, úgynevezett "egészséges psziché". Biztos vagyok benne, hogy az anyákban keltett szorongás, bizonytalanság és bűntudat nem afelé visz. Azzal, hogy a gyerekeket pszichésen ennyire sérülékenynek állítjuk be, túl nagy terhet rovunk az anyákra, és az a gyereknek se jó. A kisgyerekes ismerőseim 90%-a azzal jön folyton, hogy "mit rontott el???", amiért a gyerek eleven vagy hisztis vagy félénk. Szerintetek ez így rendben van?
Node a többi magvas gondolatot majd később, mert nyekeg a gyerek, és ki kell vennem az ágyából, mert a végén még bizonytalanul kötődő lesz. Úristen, remélem, attól még nem lesz az, hogy még befejeztem ezt a mondatot. Meg ezt.
Azért megvan a varázsa annak, amikor egy cuki kis élőlény iszonyú boldog lesz csupán attól, hogy meglát téged. Már értem, miért tartanak az emberek kutyát.
Sopronban sétáltunk az erdőben minden reggel, és sétáltunk a Lővér körúton minden este - reggel babakocsival, este kendőben sétál a baba, ez a rend. Szűk egy órát sétál, mert az elején nyűgösködik, aztán elalszik, és mindig negyven percet alszik, viszont utána már nem hajlandó se kocsiban, se kendőben lenni, tehát addigra haza kell érni. Találkoztunk egy kutyával, akit Smarninak hívtak, több cicával, és a volt kémiatanárnőnkkel is. Az Éva fagyizóban (Balogh cukrászda*), ahol híresen jó fagyi van, lemondóan megkérdeztem, van-e esetleg valami tejmentes, egyáltalán nem reménykedtem benne, mert nem volt kiírva, már készítettem a pénzt egy jeges teára, és akkor azt mondta a csaj, hogy az eperben, a málnában és a citromban nincs tej, mire gyanakodva megkérdeztem, hogy de akkor miből van. Mindig ott van a tulajdonosnő is, ő válaszolt, hogy hagyományos recept szerint gyümölcs, tojásfehérje, víz. Úgyhogy ez volt az esti programunk, kendős séta, eper, málna, citrom. A Balogh cukrászda amúgy is a gyümölcsfagyijairól híres, a citrom pedig egészen egyedülálló, már ezért megérte odautazni. Valamint voltam vezetni kétszer, addig a férjem meg anyukám vigyáztak a Lányra, és csak kicsit sírt. Tíz éve nem vezettem, és szeretnék autót, és ezért vettem gyakorló órákat, persze tényleg nagyon kijöttem a gyakorlatból, viszont iszonyúan élveztem, mentünk Brennbergbe, Ágfalvára, Fertőrákosra, klassz volt. Sopronban szinte kivétel nélkül minden kereszteződés körforgalom (nem viccelek, tényleg), úgyhogy abban már most nagyon jó vagyok. A parkolást legközelebb gyakoroljuk.
Ami szörnyű volt, az a nagymamám, aki velünk él, pontosabban úgy néz ki az elrendezés, hogy egy családi ház két lakással, az egyikben lakik a nagymamám (nagypapa is volt, de ő már régen meghalt, pedig jó fej volt), a másikban meg a szüleim. Az apukám külföldön dolgozik, szóval ő nem volt otthon, a nagymamám viszont elviselhetetlen. Lehet azt mondani, hogy én vagyok türelmetlen, és azért ilyen, mert idős, és legyek türelmesebb a szegény öreggel, csakhogy ő világéletében pletykás, intrikus, minden lében kanál érzelmi zsaroló volt, nem idős korára lett az. Rettenetes. Ami a rossz tulajdonságom, hogy pletykás vagyok és túl kíváncsi és mindent jobban tudok, azt mind innen örököltem, és próbálom is leküzdeni, több-kevesebb sikerrel. A nagymamám nem próbálja leküzdeni, hanem félpercenként bejön hozzánk, és ha vécén vagy, akkor az ajtón keresztül beszél hozzád, ha nem vagy otthon, akkor csak benéz a szekrényekbe, elolvassa a naplódat meg a leveleidet, és ezek alapján elméleteket gyárt (így voltam már kétszer terhes ezelőtt, meg egyszer kivették a méhemet, ja és el is váltam). Most azt mondta, kövér vagyok, hát szerintem két hónappal szülés után ne mondjátok azt senkinek, hogy kövér, főleg a combját fogdosva közben, persze nem voltam türelmes és csúnyán káromkodtam, mire belengette, hogy annyira megbántottam, hogy lehet, hogy nem is adja oda a Lánynak szánt pénzbeli ajándékot, csak hát most büntesse azt a szegény kicsikét? Elmagyaráztam, hogy ő is megbántott, mert kövérnek nevezett, mire még jobban megsértődött, mert hogy mondhatok ilyet, hogy ő megbántott. Profi. Végül odaadta a pénzt, gondolkodtam, hogy elfogadjam-e, dehát ha nem fogadom el, akkor is én vagyok a gonosz és a ő a mártír, és ha igen, akkor is, szóval sose lehet ezekből jól kijönni. Amúgy pontosan ugyanannyi kg vagyok, mint a terhességem előtt, ha valakit érdekel.
A nagymamámon kívül, aki egyfolytában jelen volt, még 17 ember nézte meg a Lányt, többnyire rokonok, barátok, szomszédok, a legtöbben tényleg csak megnézték, és nem traktáltak tanácsokkal, meg voltak néhányan, akik traktáltak, meg akik többször és hosszasabban megnézték, meg az anyósom, aki naponta többször átjött és hozott valamit. Vele az a nehéz, hogy nagyon kedves és a túlszeretés magasiskolája, rögtön hajnali egyig sütött négyféle tejmentes süteményt, és nem nagyon érti, ha nem kér valamit az ember. Nekem ezzel is nehéz mit kezdenem. Próbáltam, amennyire lehet, minimalizálni a rokonok számát és időtartamát a baba érdekére hivatkozva, hát ennyire lehetett. Az ezoterikus nagybátyám szerint egyébként nem ártott volna szorosan pólyázni az első pár hétben, mert akkor tud teljesen beleszállni a lélek, de már mindegy.
Klassz volt egy kis változatosság, meg a séták, meg a fagyi, meg a vezetés, meg az időjárás, és most meg csodálatos újra itthon lenni a budapesti panelban, ahol senki nem akar velem megetetni dolgokat, amit nem kérek, senki nem beszél hülyeségeket és nincs közönség a fürdetéshez: a nagymamám egyik nap megkért, hogy csak egyet kér, mielőtt még meghal (mindig mindjárt meghal, amióta ismerem), hogy hadd nézzen meg egyetlenegy fürdetést, szóljunk, amikor fürdetünk, aztán másnap is szólt, hogy hadd nézzen meg egy fürdetést, meg harmadnap is, de harmadnap nem szóltunk neki, mert épp fürdetésidőben nagyon nagy sírást rendezett a baba, és gyorsan megfürdettük, mert attól többnyire megnyugszik. Most nem nyugodott meg, úgyhogy kb. tíz másodpercig fürdettük, persze a nagymamám jól megsértődött, hogy miért fürdettük meg nélküle. Aztán valahogy az anyósom is becsatlakozott, szóval volt, hogy ketten nézték a fürdetést.
A Lányt annyira nem zavarta az egész, kötelességtudóan cukiskodott a rokonságnak, néha sírt meg nyűgösködött, de nem többet, mint itthon szokott. Nem adtam senkinek a kezébe, ez alól csak a nagymamám volt kivétel, mert közös fotót szeretett volna, meg a másik nagypapám, mert őt szeretem és a hozzá tartozó nagymama halt meg pár hete, és gondoltam, hátha kicsit javít a hangulatán, ha a kezébe nyomok egy cuki csecsemőt.
Hát, úgy látom, ez a bejegyzés meg leginkább arról szól, mennyire nehezen tűröm ezt a nagymamámat, sajnos, ez az igazság. Elég szörnyű volt vele a mindennapjaimban felnőni, már egészen elfelejtettem, mert az elmúlt évtizedekben ugyan sokat voltam a szüleimnél Sopronban, de sose voltam ennyit otthon napközben, hanem vagy az erdőben lógtam, vagy soproni barátaimmal, esetleg Fertőrákoson a normális nagyszüleimnél, most meg a baba miatt keveset mozdultunk ki, és hát én már elszoktam ettől, hogy velem így bánnak. Persze a nagymamám igazából csak jót akar, és ő tényleg azt hiszi, hogy jót akar és szeret minket, csakhogy szerintem nem így kell szeretni. Szóval nekem azért jócskán vannak hibáim, de ahhoz képest, amilyen környezetben felnőttünk, egészen megdöbbentően normálisak vagyunk a húgommal együtt.
*Csak fagyi van meg üdítő, Lővér krt. 62., hétfőn zárva, nincs honlapjuk, de így is gyakran az utcán áll a sor, menjetek. A citrom, az eper és a rumosdió a legjobb.
Olyan kíváncsi vagyok, mennyire marad fenn az ember csecsemőkori alaptermészete. A Lány egyelőre nagyon szereti az emberi beszédet, akár hozzá beszélnek, akár máshoz, ott akar lenni, ahol a többiek, egyfolytában szaladgál a lábával (most még csak háton fekve vagy a nyugágyában), szeret utazni, valamint rendkívüli műélvezettel nézeget festményeket. Elvileg a temperamentum - hogy az ember mennyire extrovertált vagy újdonságkereső - már csecsemőkorban megmutatkozik. Izgi.
Úristen, én nem bírok elviselni több rokont, és még egy csomó hátravan. Ezzel nem számoltam, amikor Sopronba jöttünk, mármint hogy ennyi ember felbukkan majd és meg akarja nézni a babámat, és nem egy van, aki napjában többször. Jó, hát csodálatos cukiság, szóval azért megértem. Ugyanakkor érdekes, hogy míg az idelátogató barátnőim (szintén kisgyerekesek) tudnak viselkedni, addig az idősebb nemzedék simán nem veszi észre, hogy a síró baba megnyugtatásában nem segít, ha rajtam kívül még öten vannak a szobában és bámulnak meg tanácsokat osztanak*. Ésatöbbi. Jaj, istenem. Ezek a rokonok mind nagyon szeretnek engem meg a babát is, én kérek elnézést, ők csak jót akarnak, én vagyok itt a szociopata, én a csendet szeretem, küldjenek pénzt postán.
*Jó, én próbálok türelmes lenni, komolyan, de... dolgok, amiket ne mondjunk kéthónapos síró babák anyukájának: az én kisfiam ennyi idősen ugyanígy minden délután sírt, és akkor adtunk neki babapiskótát és kiderült, hogy azért sír, mert éhes, biztos, hogy elég a tejed?
Azt írta a gyermekallergológus (írtam neki emailt, mert az oldalán hirdet egy tejfehérje-allergia tesztet vérvételből és kíváncsi voltam, mire jó az), hogy 4-5 hónapos korban próbálkozzak újra tejevéssel, még a hozzátáplálás megkezdése előtt. Ha nincs tünete, akkor mehet a tej, ha van, akkor egy éves koráig ne kapjon tejet és én se egyek, ha szoptatom. A vérvételes teszt 10-12 hónapos kortól használható, addig csak a próbálgatás marad. Hát jó.
Sétáltunk ma reggel az erdőben, nézegettem az erdei tornapályát, végülis ott tornázgathatnék kicsit a reggeli séta alatt. Csak a 15 perces tornám (én találtam ki, csak hátizom és hasizom) jelentős része földönfekvős, úgyhogy vinnem kell valamit, amire lefekhetek az erdőben.
Tegnap megkérdeztem kisgyermekes barátnőimet (3-4 éves gyerekük van), hogy mikor jön el az a pillanat, amikor egy rendes étkezés már kivált egy szoptatást a babáknál, azt mondták, egy éves korban. Mármint egy éves korig fogok még háromórás periódusokban élni és/vagy az útszélen szoptatni. Most ez komoly? De akkor hogy mennek vissza egyesek dolgozni a baba féléves korában? Egy rejtély számomra ez az egész, hát így hogyan tervezzek bármit az elkövetkező 10 hónapra? Félreértés ne essék, nem akarok visszamenni dolgozni, de egy-egy rövidebb magánprojektbe azért majd belefognék. Sajnos ezek mind 2,5 óránál hosszabb távolléttel járnak.
Továbbá azt sem értem, hogyan lehet hosszabb utakra menni hordozókendővel, mivel a Lány néha megunja és ki akar jönni belőle, és akkor ugrál meg sír, ki kell venni, és le kell tenni például a pihenőszékébe, és akkor onnan nézeget. De a BKV-n csak nem fogom kivenni? Akkor hogy?
Szóval úgy látom, hogy vagy másra hagyja az ember a gyerekét, akkor meg kell tanítani cumisüvegből enni, és ki kell bírni, hogy másnál esetleg sír és aggódom is érte, vagy pedig mindenhova viszem magammal, és ahhoz nekem kellene rugalmasabbnak lennem és bárhol szoptatni. A közlekedési eszköz problémáját (ti. babakocsival nem lehet mindenhova eljutni és abból is gyakran ki akar jönni, a kendőben meleg van és ki akar jönni) nem tudom, hogyan kell megoldani. Más gyerekek szépen alszanak meg nézelődnek a kocsijukban meg a kendőjükben? Én nem értem, hogy megy ez.
Majdnem végig a kendőben aludt a vonaton a Lány, csak az elején nyűgösködött egy fél órát (látni véltem a rémületet az utastársak szemében), szoptatni simán lehetett (IC első osztály, alig voltak), férjem kikísért, Hajnalka hazahozott minket az állomásról, meghallgattam nagymamámtól, mit kellene máshogy csinálnom (a luciától kapott Nyúl szőrös és a szájába veszi a baba és az baj, fektessem oldalra, mert különben lapos lesz a feje, stb. Nem a Nyulat, a babát), meglátogattak a barátnőim és hoztak magukkal összesen három cuki csecsemőt és egy kisgyermeket, és rájöttem, hogy az összes társaságbeli csecsemő közül a kis picike Lány a legfiatalabb.
Este fél hét körül, amikor elkezd ok nélkül sírni, akkor mindig kendőben sétálok vele egy kört a háztömb körül, hát ne tudjátok meg, mennyire jó volt nem ugyanazt a szokásos kisbolt - öregasszonyok - fülbevalós gyerek - kocsma - pincsis nő - kisbolt kört tenni a panelházak között, hanem a Kresz-parkban meg a Villa-soron sétálni ehelyett.
Na, akkor miután depressziós lettem, hogy soha többé nem ihatok jegeskávét, és általam megbízhatónak tartott orvosok két hét és egy év hosszúságú diéta között mindenfélét javasoltak, úgy döntöttem, ezt az ábrát fogom követni. Bár 2007 óta már fejlődhetett a tudomány, de számomra értelmesnek tűnik, és ebben a 2011-es cikkben is kb. hasonlókat írnak. Én lelkileg még nem vagyok képes azt elfogadni, hogy legalább egy évig egyáltalán ne egyek tejfehérje-tartalmú élelmiszert, ez van. Egyébként két nap kiegyensúlyozott cukiskodást követően ma megint elviselhetetlenül sírós a Lány, nem alszik, csak nyűgösködik, úgyhogy kb. egész nap vagy szoptatok, vagy kendőben a babával fel-alá járkálok, mert csak akkor nem sír. Ki tudja, hogy a hasa fáj-e vagy hidegfront van, vagy a tej mellett szójaallergiás is, vagy véletlenül valamiben tej volt, amit megettem, vagy mi.
És holnap megyünk Sopronba, egyedül fogok vonatozni a babával és egy vagon cuccal, babakocsit is beleértve, és a vonaton kell majd szoptatnom, és biztos itt fogunk felejteni valamit, és otthon meg elviselhetetlen lesz az elviselhetetlen nagymamám miatt, aki már telefonon is mindenbe beleszól, ott fogja majd osztani az észt és egy pillanatra sem fog minket békén hagyni, ő olyan. És ez a fordítás is túl nehéz és idegesítő. És a férjem nem engedi, hogy takarítónőnk legyen. És mindjárt vége a nyárnak, és szélfútta papírként sodródunk hosszú folyosókon. Megyek, beveszem az omega-3 zsírsavamat.
Hát akkor tejeskávé, jegeskávé, kakaó, cserpes joghurt, füstölt sajtok, camembert, márványsajt, feta, mozzarella, mascarpone, túrós táska, kakaós csiga, lekváros bukta, túró rudi, mandulás magnum, málnás cornetto, dömötöri fagylaltkelyhek, csokipuding, sajtos rúd, spar teljes kiőrlésű császárzsömle, cerbona szelet, virsli, selyemsonka, virsli, teavaj, joghurtos salátaöntet, tejcsokoládé, csokiskeksz, szevasztok.
Tejmentes diétára kerültem mégis, mert a Lánynak lett gasztrointesztinális tünete, és akkor ez a javaslat. Ó, jaj.
Valamint elvállaltam egy fordítást, hogy jobban eloszoljon a szorongásom a baba egészsége és más témák* között (meg fizetnek is érte), úgyhogy ha sokáig nem írok ide, akkor arra használom a gépidőt. Tudtátok, hogy az "idegentest" az angolul foreign body? Először azt hittem, rossz a szótár.
*Mármint, hogy végzek-e határidőre.
Szóval a konyhában tevékenykedtem, amikor a férjem elővette a gitárját, hogy azzal szórakoztassa a babát, és amikor bementem belehallgatni, mit énekel neki, akkor épp ott tartott, hogy lelövöm az asszonyt, megyek, lelövöm őt.
Kissé aggasztó.
Két hónapos lett a Lány, vagyis lezárult a sterni bontakozó szelférzet szakasza, vagy Klein szerint a paranoid-szkizoid pozíció, esetleg a Mahler-féle normál autizmus, és mostantól átlép a szelfmagérzékelés szakaszába, esetleg a depresszív pozícióba, vagy a normál szimbiózisba. Szabad szemmel nem látszik rajta változás.
Egyébként szerintem ő ekkor váltott szakaszt, és már a másodikban van, akármi is az.
Egyébként tegnapra sokkal jobban lett a Lány, ha ez egyáltalán érdekel még valakit <sértődötten szipog>. Még mindig kicsit taknyos és néha köhécsel, de egyértelműen a javulás útjára lépett. Hát, én azt hittem, hogy csak a más gyereke beteg és az enyém sose lesz az, úgyhogy elég sokkoló volt rájönni, hogy ha túlaggódom, ha nem, bármikor bármi történhet. Reméljük, ezzel letudtuk a dolgot egy időre, és legközelebb akkor lesz beteg, amikor 18 éves korában kicsit megfázik, mert nem vitt pulóvert a Szigetre.
Valamint elfogyott a csökkentett koffeintartalmú kávé - a baba egy hónapos koráig koffeinmenteset ittam, aztán egy hónapig ezt - és a kisboltban nem volt, úgyhogy mostantól rendes kávét iszom*, sajnos nem napi hármat, csak reggel egyet. Már most érzem, ahogy jelentősen javul az életminőségem.
*Gyermekorvos és IBCLC szoptatási tanácsadó jóváhagyásával.
Persze indíthatnék egy külön blogot a gyerekről, végülis ez a szokás, de sajnos az ellenkezik az elveimmel. Amennyiben a blogom arról szól, ami velem történik és ami érdekel, és az most ez. Fura lenne leválasztani és száműzni a gyereknevelést egy másik helyre, ide meg hetente írni valamit az időjárásról, nem szeretném.
Azt gondoltam, hogy nekem majd az újszülött- és csecsemőkor lesz a legnehezebb időszak, mert be kell szűkülni (ez van, az elején be kell, nincs más választásod, az az adaptív, az már más kérdés, hogy hány hétig-hónapig jó fenntartani, mindenkinek más válik be), meg mert nem lehet aludni, és nem lehet a csecsemővel még beszélgetni meg játszani, csak eszik, sír, és ha mázlid van, alszik. Az értelmiségi nők állítólag sokkal nehezebben viselik a beszűkülést, mert vagy nem képesek rá egyáltalán, és akkor nem tudnak ráhangolódni a babára és kívülállóként szemlélve sose értik, mi van vele, miért sír, mit akar, vagy képesek rá, és akkor meg önértékelési válságba kerülnek attól, hogy úristen, mivé lettek. Úgyhogy meg is vagyok lepődve, hogy azért rá tudtam hangolódni a babára, sőt, észrevettem, amikor már sok lett a hangolódásból, és akkor ki is találtam, hogy főzök be rumos meggylekvárt (benne van a top 10 dologban az életben, csináljátok) meg válaszolok a reviewereknek, akik harmadszor küldik vissza a cikkemet hülyeségekkel, csak aztán közbejött ez a betegség. Azon is meg vagyok lepődve, hogy nem kerültem önértékelési válságba attól, hogy úristen, mivé lettem, hát majd meggyógyul a baba, nagyobb lesz, telik az idő, és szépen beáll az egyensúly a különféle szerepeim között, ez most egy ilyen időszak. Azoknak a barátaimnak, akiknek nincs gyerekük, majd hiányzom egy darabig, közös téma és rendelkezésre álló idő hiányában, legalábbis én így voltam a kisgyerekes barátaimmal, pár hónapig hiányoztak, aztán lassan visszatértek az életbe. Néha féltékenykedtem is, hogy sose hallgatnak engem végig már többé ebben az életben, mert folyton felsír a háttérben egy baba, vagy rángatja őket egy kisgyerek, hogy "anyu, anyu, nézd", dehát ezzel együtt kell élnem. Persze amit gondoltam, az alváshiány és a beszűkülés, az tényleg nehéz, és nagyon nehéz még a felelősség is, hogy ilyen picike és neked kell rá vigyázni és mindenfélében dönteni helyette. Kivéve a kötődő nevelésről, mert a Lány azt eldöntötte helyettem, hogy ő kötődően óhajt nevelkedni, legalábbis ami a hordozókendős részt illeti, és nem nagyon preferálja, hogy ez az anyuka legyek itt tűsarkúban.
Az viszont meglepett, hogy egyáltalán nem egy olyan semmilyen kis hasznavehetetlen lény a csecsemő, hanem már az első naptól kezdve lehetett vele kommunikálni, meg vicces volt, meg fejeket vágott, és aztán elég hamar, hathetesen emberré változott és még cukibb lett. Figyel a zenére, ha énekelek neki, ő is ad néha kis hangokat, ha valami nem tetszik neki, akkor már nem keservesen sír, hanem felháborodottan kiabál, és a haja nem is igazi haj, hanem olyan, mint a cicaszőr. Imádja az Anikó festményét, a szoba több pontjáról is képes egyszercsak észrevenni, és utána tízpercekig nézi, mintha egy film lenne: csodálkozik, aztán nevet, aztán töprengve szemléli, aztán izgalomba jön, elkomorul, töpreng. Nem tudom, mi lehet azon a képen, ami csak babák számára érthető, én egy színes foltokból összeálló tájképet látok, ő meg egy mozit. Szoptatás közben csomószor a szemembe néz, nagy, kék szeme van, de éjszaka, amikor nem három, hanem több óra telt el az utolsó etetés óta és nagyon éhes, akkor előtör belőle a vadmajomkölyök és jobbra-balra kinézeget ökölbe szorított kézzel, szerintem azért, hogy egyből oda tudjon csapni, ha valaki el akarja venni a kajáját. Ha valami újdonságot lát, mondjuk amikor esett az eső és rátettük a babakocsira az átlátszó esővédőt, amire tovább esett az eső, és egy védettebb helyen benéztem alá, mit csinál a baba, akkor tágra nyílt szemekkel, döbbenten bámult, és kb. az volt az arcára írva, hogy WTF is happening? De nem kell hozzá eső, amikor lekapcsolom a villanyt és hirtelen félhomály lesz, akkor is így néz, hogy mi az isten van. Amikor meg kendőben alszik, akkor leszólítanak az emberek az utcán, annyira aranyos. Szóval igen, monoton és fárasztó és már most több százszor végeztem el azt a lélekölő mozdulatsort, ami a pelenkacsere és még több ezerszer kell majd, és fáj a derekam is, ugyanakkor nem gondoltam volna, hogy maga a baba ilyen érdekes és szórakoztató lesz. Azt se gondoltam, hogy ennyire szeretni fogom minden ok nélkül. Nagyon érdekes.
És még. Mi van mostanában Sinead O'Connorral, létezik még?
Néha hallgattatok zenét a babával, vagy énekelek neki, az énekek közül eddig ez a kedvence, bár kicsit hamisan éneklem időnként, de attól még szereti. (Hippikorszakomnak hála számtalan megzenésített verset és egyéb, akusztikus gitárral kísérhető dalt tudok énekelni.) Ami pedig a youtube-diszkót illeti, a szomorú női énekesekkel vagy komolyzenével nem sikerült lekötni, ellenben ez a kedvenc száma:
Jönnek Voltra is, sajnos szegény Lány asszem idén kihagyja, mivel pont aznap fogja megkapni a kötelező védőoltásait.
Egyébként gondolkodtam a dolgon, és arra jutottam, hogy racionálisan is van valamennyi okom aggódni, bár nem tudom, mi a túlaggódás definíciója. Mi az aggódás mértékegysége és normál szintje. De tessék, akkor tények. Két hónapos sincs a baba és vírusos hörghurutja van, aminek a terápiája sós vizes párásítás és a váladék leszívása. Esetleg más vélemények szerint allergiás eredetű a hörghurutja és tejfehérjementes diétát kellene tartanom, ez iszonyú bonyolult (amit tegnap ettem, azok közül semmiben nem volt tej és mindenben volt tejfehérje, a müzliszelettől a sonkás zsömlén át a paprikás krumpliig). Ezt nekem kell eldöntenem, mert a tejfehérjeallergia biztonsággal nem mutatható ki (van rá teszt, csak nem túl érzékeny). Még egyelőre várok vele. Nagyon rossz lesz, ha ilyet kell tartanom. Fagylalt!
Amennyiben a babámnak enyhe vírusos hörghurutja van, annak két szövődménye lehet. Az egyik az úgynevezett asztmatikus hörghurut, amikor a baba hörgőcskéi beszűkülnek és nehezebben kap levegőt. A körzeti orvos látta ennek a jeleit a babámon (hasizmait is használja a kilégzéshez, hosszabb a kilégzése), a kórházban pedig nem látták, se aznap, se másnap. Mivel nem vagyok gyerekorvos és nulla beteg csecsemőt láttam eddigi életemben, én a részemről elég bizonytalan vagyok a jellegzetes tünetek felismerésében, hiába tudom könyvből, mik azok. Mondjuk több orvos mondta azt, hogy nincs ilyenje, mint amennyi azt, hogy van (3:1, és mindegyikben megbízom), de nyilván attól is függ, mikor látja az ember a babát. Ha ilyenje van, akkor hörgőtágító gyógyszert adnak rá, amit a körzeti javasolt is, ki is váltottam, de a kórházban azt mondták, nem kell, ezért nem adtam neki még, hanem figyelem a tüneteket és reménykedem, hogy azért ha nagyon kifejezett lenne, akkor így gyakorlatlan szemmel is észrevenném. A baba légzésszámát lehet még számolgatni, az 60/perc felett rossz. A babák amúgy is összevissza lélegeznek, nagyot sóhajtanak, aztán picit lihegnek, nem szép egyenletesen, szóval lehet bizonytalankodni, hogy ez már a normál fura-e vagy már túl fura; valamint normálisan is behúzódik a szegycsontjuk légzéskor, mert porcból van, úgyhogy lehet bizonytalankodni, hogy ez a normál behúzódás vagy már túlzottan behúzódik. A másik lehetséges szövődménye a bakteriális tüdőgyulladás, mivel a baba nem tudja felköhögni a váladékot és abban elszaporodik baktérium. Ez nem gyakori, de ilyen pici korban elég veszélyes szövődmény. Úgy lehet megelőzni, ha szorgalmasan szívogatjuk, sok folyadékot kap a baba, lehetőleg anyatejet, valamint nem köhögnek rá beteg emberek, meg kezet mosunk. A tünetei láz vagy túl alacsony testhőmérséklet, illetve látszik a röntgenen és a laboreredményekben, ezt kizárták a kórházban.
A vírusos hörghurut tankönyvileg kb. tíz nap alatt múlik el, a Lánynak 8 napja tart és nagyjából ugyanolyan, mint volt, egyik nap többet köhög, másik nap kevesebbet, egyik nap mosolygósabb, ma éppen sírósabb. Talán annyi a változás, hogy az első napokban bágyadtabb volt, aztán többet aludt, most meg éberebb. De simán tarthat két hétig is. Úgyhogy én már örülnék, ha gyógyulna, de elvileg még időn belül van.
(De szóljatok, ha orvosilag hülyeségeket írok.)
További nehezítés, hogy a körzeti gyerekorvosunk, akivel csak kétszer találkoztam, amikor még egészséges volt a baba, de amúgy szimpi volt, szabin van, a helyettese pedig, aki szintén szimpi volt és múlt héten vizsgálta és kórházba küldött, szintén elment szabira, úgyhogy most más a helyettes. Így utoljára pénteken vizsgálta meg a Lányt gyerekorvos. Természetesen ha nagy változás van az állapotában, azt én is észre fogom venni, ugyanakkor félretéve a tényt, hogy nem vagyok épp objektív szemlélő, én egy felnőttpszichiáter vagyok, és felnőttek fizikális vizsgálatában sincs akkora gyakorlatom, mint mondjuk egy belgyógyásznak, csecsemőkében meg semennyi. Így szerintem normális, hogy bizonytalan vagyok a Lány tüneteinek a megítélésében. A szomszéd csecsemő nehézlégzését meg tüdőhallgatózási leletét se biztos, hogy helyesen tudnám értékelni, ígyhát megijedek attól, ha nekem kell értékelni és szeretem a hozzáértőkre bízni ezt. Igen, ha nem lennék orvos, akkor lehet, hogy kevesebbet aggódnék, mert nem tudnék ezekről a dolgokról, ugyanakkor tutifix, hogy rég utánanéztem volna az interneten és lehet, hogy csak még jobban aggódnék.
Még azt is gondolom, hogy ja, persze, kismamahormonok, ugyanakkor hasonlóan reagálok, ha a férjem beteg* vagy ha a húgom, ugyanúgy aggódom, minél betegebbek, annál jobban (a húgomnál még az is nehezíti a helyzetet, hogy olyan, mint én, nem látszik rajta az se, ha nagyon szarul van, viszont apróságok miatt is rinyálunk, így nagyon nehéz eldönteni nálunk, hogy mikor van valódi ok az aggodalomra). Csakhogy ők felnőttek, valamennyire rájuk lehet bízni a helyzetértékelést, a babának viszont jelenleg én vagyok az agya, én döntöm el helyette, hogy mennyire van rosszul, ez a felelősség pedig számomra nagyon új még és tényleg ijesztő. Szóval nem tudom, ez hormonok-e vagy csak szeretet.
Ja, a szeretet az szerintem egy szörnyű dolog, csak a baj van vele, csupa félelem és szenvedés, és minél több embert szeretünk minél jobban, annál rosszabb, annál több az esélye, hogy az beteg lesz vagy boldogtalan és nem tudunk segíteni rajta, és aztán meg előbb hal meg nálunk és az rettenetes, vagy pedig mi halunk meg előbb abban a tudatban, hogy magára hagyjuk és sírni fog utánunk és az is rettenetes. Ezt most csak azért mondom, mert közben a kedvenc nagymamám halálos beteg, és nem fog sokáig élni, és őt is nagyon sajnálom, meg magunkat, amiért már nem lesz nagymamánk, de legjobban a nagypapámat, akivel nem tudom, mi lesz nagymama nélkül. Ki fogja kikészíteni neki az ingét, és ki mondja el neki hangosabban a beszélgetés fontosabb részeit, amikor épp nagyot hall? Az igazi jó házasság, amikor a felek szeretik és segítik egymást, rettenetes, mert így ér véget. Én a részemről eléggé irigylem azokat, akik ezt (az élet szomorú oldalát, a veszteségek lehetőségét) ignorálni képesek, úgy biztos könnyebb élni. Én sem ezen gondolkodom nap mint nap, ne értsünk félre, nem vagyok teljesen neurotikus, de: tudomásom van róla, hogy az emberek csak kölcsönben vannak nálunk, hogy esendőek és hogy az életnek része a betegség és a boldogtalanság is. Egyébként nyilván a nagymamám betegsége is hozzátesz ahhoz, hogy most jobban aggódom a Lány miatt, mert ha magamtól nem jutott volna eszembe, akkor épp emlékeztet rá a sors, hogy milyen kis szerencsétlen, kiszolgáltatott lények vagyunk.
Igen, tudom, hogy ennek ellenére megéri szeretni, nehogy bekommenteljétek.
*Vagy ha tengerentúli repülőutakra utazik és nem ír smst, amikor földet ér. Egyszer volt olyan, hogy nem írt és pár óra után felhívtam, de nem vette fel órákig, akkor kinyomoztam a kollégája számát, akivel volt, de ő se vette fel, meg megnéztem a légitársaság honlapját, hogy szerencsésen leszálltak, aztán még pár óra múlva megpróbáltam megtudni tőlük, hogy egyáltalán rajta voltak-e a gépen, és aztán kiderült, hogy mivel több órájuk volt az átszállásra, mindketten a tranzitreptéren aludtak padokon, lenémított telefonnal, és írt sms-t, amit megkaptam egy héttel később.
Jól van, tudom, szerezzem vissza a józan ítélőképességemet, hát én igyekszem, tényleg.
Na, most már a férjem is beteg, ugyanazok a tünetei, mint a Lánynak, köhög, szipog, úgyhogy most nem tudom, hogy a babától kapta-e el, vagy pedig valami egész mást kapott el és utóbbi esetben inkább próbáljam izolálni őket egymástól, nehogy a Lány elkapja tőle azt is. Vagy úgysem tudom őket izolálni, miután egy lakásban laknak és egy szobában alszanak?
Jaj, sokat köhögött meg szörcsögött ma éjjel, nem is tudott visszaaludni, úgyhogy még jól kivertük a szeméből az álmot az orrszívással és akkor már azért nem tudott. Most visszaaludt, de most meg én nem tudok aludni, mert aggódom. Olyan nehéz eldönteni, mekkora a baj, és félek, hogy nem jól döntöm el, például visszavihettem volna a kórházba hétfő reggel (logisztikailag, az eredeti osztályra, ahol hétfőig maradtunk volna elvileg), de nem vittem, mert jobbnak tűnt, de lehet, hogy vissza kellett volna vinnem? Ugyanúgy nézett ki, mint szombaton, amikor hazaküldtek, úgyhogy nem láttam értelmét kórházba taxiztatni a beteg babát csak azért, hogy magamat megnyugtassam. Kicsit rossz volt ez, hogy a hétvégi osztálybezárás miatt nem végig egy orvosa volt, és aki felvett meg aki hazaküldött, különböző dolgokat mondott*, és zárójelentést se kapok még, csak majd valamikor, bár mindent elmondtak, ami rajta lesz**.
Szóval úgy általánosságban bizonytalan vagyok, és mindig attól félek, hogy rosszul döntök, kórházba viszem, amikor nem kéne, nem viszem, amikor kéne***, megnyugtatom magam, hogy minden rendben van, amikor nincs is, engedem a férjemnek, hogy babázzon, mert én már nagyon fáradt vagyok, és emiatt elkap tőle még valamit a baba, és ilyenek.
*Na jó, ez így azért túlzás, csak abban nem egyeztek, hogy vírusos vagy allergiás eredetű-e a baja, abban mindenki egyezett, hogy nincs tüdőgyulladása és otthon kell kezelni.
**Ez most így visszaolvasva úgy hangzik, mintha elégedetlen lennék az ellátással, pedig erről szó sincs, mindent megvizsgáltak rajta, mindenki kedves volt, még a nővérek is, és klassz szobát kaptunk, ez a hétvége inkább ilyen logisztikai nehézség volt.
***Ha úgy jobban belegondolok, akkor szerintem jól tettem, hogy elvittem, megnézték rajta, amit kellett, annyi ideig voltunk ott, amennyit kellett, és egyáltalán nem volt okom visszavinni.
Nagyjából ugyanúgy van a Lány, kicsit köhög, szörcsög, párásítjuk, szívogatjuk az orrát. Ma kaptunk rendes párásítót is, úgyhogy ezentúl azzal (eddig a szobaiba tettünk Salvus-vizet plusz Sterimar orrspray). Nagyon aggódom érte még mindig, hiába értem, hogy nincs nagy baja és ennél sokkal súlyosabb betegségek vannak, és szépen eszik, alszik és mosolyog is. Nehogy felülfertőződjön, nehogy asztmás legyen. Jaj, ma többet alszik a megszokottnál, jaj, miért.
Különben nagyon érdekes, hogy már épp ott tartottam, hogy másra bízom a babát és elmegyek mondjuk futni a szomszéd edzőterembe vagy a nőgyógyászhoz a hathetes kontrollra (így a nyolcadik héten) vagy a pedikűröshöz, aztán beteg lett, és ettől bekapcsolt az agyamban valami evolúciós program és megőrültem, de komolyan erőt kellett vennem magamon, hogy átmenjek az öt percre lévő postára, amíg a férjem van a Lánnyal. Csomószor voltam már boltban, gyógyszertárban, sőt mi több, okmányirodában* úgy, hogy ő volt vele. A férjemben maximálisan megbízom és tudom, hogy ügyes, vigyáz rá, figyel rá, és a Lány is szereti, nem arról van szó, hogy féltem volna, hogy baja esik vagy hogy sír (velem is csomószor sír, kiszámíthatatlan, hogy melyikünk tudja megvigasztalni), hanem: beteg a kölyköm, ott kell lennem, ahol ő. Érzem magamon, hogy ez nem ilyen szokásos emberi érzelem, hanem valami kényszerítő erő átvette felettem a hatalmat. Nagyon érdekes.
Vajon minden babát ennyire szeretnek, mint mi ezt a kis majombabát? Szegény babák, akiket nem szeretnek ennyire.
*Lejárt a személyim, az útlevelem és a jogosítványom is egyszerre, és semmilyen papírom nem volt, amivel igazolhatnám magam, úgyhogy muszáj volt.
Itthon vagyunk már, tegnap hazaküldtek, a baba szörcsög, meg picit köhécsel, de eszik, alszik, nem lázas. Sápadtabb és valamivel többet alszik, mint szokott. Porszívós orrszívóval szívogatjuk az orrát, ami rettenetes, mert egy csomó idő rendesen leszívni (mármint hosszú percek) és a Lány iszonyúan sír tőle és tiszta erőből küzd, mint aki azt hiszi, életveszélyben van, nagyon sajnálom.
Másnapra már jobb lett a granulocytaszáma, viszont emelkedett a fehérvérsejt száma, ami általában fertőzésre utal, szóval minden valószínűség szerint vírusfertőzése van. Ugyan a hazaküldő orvos szerint tehéntej allergia és ezáltal okozott hörghurut is szóba jön, és ha gondolom, próbáljam ki, hogy egy hónapig tejmentes diétán vagyok, de én inkább a vírusos eredetben hiszek. Nem azért, mert nincs kedvem diétázni, hanem mert az tűnik számomra hihetőbbnek. Jaj, remélem, hamar meggyógyul, olyan aranyos, olyan picike még.
Szóval addig aggodalmaskodtam, míg végül tényleg kórházba kerültünk a babával. Az volt, hogy csütörtökön elkezdett köhögni - előtte is köhécselt párat, de az simán belefér egészséges babánál is, csütörtökön viszont csúnya, hurutos köhögése lett és szörcsögött, és nem akartam tovább otthon szorongani, ezért délután levittem a tőlünk öt percre lévő gyerekorvosunkhoz (illetve a helyetteséhez, mert a miénk szabin van). A doktornő megvizsgálta, megvizsgáltatta a szomszédban lévő fül-orr-gégésszel is, majd közölte, hogy nehezített a légzése és az egyik oldalon zörejt hall a tüdeje felett, úgyhogy be kell mennünk kórházba, vérvétel és röntgen céljából, hátha bakteriális tüdőgyulladás, és szerinte jó eséllyel be is fekszünk. Bejöttünk a kórházba csütörtök este (halálra rémülve természetesen), ahol két ügyeletes orvos is megvizsgálta, közölték, hogy jó általános állapotú baba, ők semmiféle zörejt nem hallanak, láza nincs, menjünk haza és reggel jöjjünk vissza vérvételre meg röntgenre. Hazamentünk, Lány szépen sírt, ahogy szokott, evett, aludt, alvás közben köhögött és szörcsögött.
Reggel visszajöttünk, meghallgatta a tüdejét egy negyedik doktornő, aki szintén nem hallott zörejt, csináltak röntgent, amin nincs tüdőgyulladása, meg labort, amin szintén nincs tüdőgyulladása (alacsony a CRP-je, ami akkor magas lenne), viszont alacsony a granulocitaszáma. Az egy fehérvérsejt, ami vírusos fertőzések esetén előfordul, hogy babáknál alacsony, viszont ez hajlamosít arra, hogy pluszban bacikat kapjon el, és ha alacsony fehérvérsejtszámú baba belázasodik, akkor azonnal intravénás antibiotikumot kell kapnia, úgyhogy maradjunk bent a hétvégére, hétfőn csinálnak megint vérképet, és annak függvényében eldől, hogy hazamehetünk-e. Addig meg párásítunk, meg kap infúziót, nehogy kiszáradjon. De az az osztály, ahol vagyunk, bezár hétvégére, úgyhogy egy másikra tesznek át.
A másik osztályon megnézett minket egy újabb doktornő, aki szerint teljesen feleslegesen vagyunk itt, nincs tüdőgyulladása, nem lázas, eszik rendesen, egyáltalán akkor minek az infúzió, nulla a CRP-je, jó a röntgene, vírusos hörghurutban ez a fehérvérsejtszám egyáltalán nem drámai. Mindegy, holnap úgyis ő a főügyeletes, majd megnézi és eldöntjük, maradunk-e egész hétvégére vagy ha nem, akkor meddig. Úgyhogy most itt vagyunk, a Lány néha szörcsög, akkor leszívják az orrát meg párásítjuk, néha köhög, viselkedését tekintve pedig bágyadtabb és többet alszik a szokásosnál, de amúgy rendesen eszik, mosolyog is. Nagyon aranyos kis elveszett gyámoltalan lény, egy branüllel a fejében, mert csak oda tudták szúrni.
Gondolkodtam, hogy a túlzott aggodalmaskodásom miatt vagyunk-e feleslegesen kórházban, de arra jutottam, hogy nem, mert köhögés miatt az ember elviszi a babáját a körzeti orvoshoz, szerintem az normális reakció, a többi meg már nem az én döntésem volt, csináltam, amit mondanak. Nem én hisztiztem ki, hogy vegyék fel. De tény és való, hogy nyugodtabb vagyok így, hogy készült neki mindenféle vizsgálat és látta egy csomó orvos és nem csak az aggódásom van, hanem vannak tények, röntgenlelet, laborlelet, amik segítenek reálisan eldönteni, mi a baj. És jó helyen vagyunk, egyágyas babamama szobában, és nagyon kedves velünk a személyzet.
Én nem emlékszem, hogy valaha bármi rosszabb érzés lett volna az életben, mint amikor az ember első gyereke először beteg. Mostanra már éppen észhez tértem és felfogtam a tényeket, de volt egy rész, amikor egyáltalán nem is tudtam, hogy léteznek enyhe meg súlyosabb betegségek, illetve azokra gyógymódok, hanem csak annyit értettem, hogy vagy nem beteg, és akkor minden rendben, vagy beteg, és akkor világvége. Szóval most reménykedem, hogy nagyon gyorsan meggyógyul ebből, mondjuk fél órán belül, és semmi szövődmény nem lesz és soha többé nem lesz beteg, vagy fáradt, vagy ijedt, vagy boldogtalan, mert azt én tuti nem bírom ki.