Ma először nem kell sehova se mennem délután, ezért munka után elmegyek a plázába, először az Yves Rocher-ba, veszek narancsbőr elleni zselét, amit nem állatokon kísérleteztek, befestetem a szempillámat a kozmetikában, elcsevegek a kozmetikuscsajjal a brazil fazongyanta gyötrelmeiről, aztán felpróbálok pár Sketcher's papucsot és szandált, megnézem, milyen új vicces feliratos pólók vannak a New Yorkerben (semmilyen), majd színes csíkos melltartókat veszek a Woman's Secretben, mert kapok rá kedvezményt az Elle Shopping kártyámmal. És akkor még én szólok be a Szex és NY-ra.
(Egyszer láttam egy pólót a Terranovában a címben szereplő felirattal, de nem vettem meg, máig is bánom.)
Vettem ki szabit, pár héttel későbbre, de akkor is megnyugtató. Azalatt majd behozom a lemaradásaimat, megváltom a világot, ésatöbbi.
Tegnap meg megnéztük az In Bruges-t (mégis kinek jutott eszébe az Erőszakik magyar címet adni ennek a filmnek, jézusom), nagyon érdekes, meglepő és remek film, kegyetlen, feketén vicces, brutálisan erőszakos, kissé beteg, és mindenekfelett szürreális, de nem az a David Lynch-féle szürreál, hanem... máshogyan valószerűtlen és realista egyszerre. Nem tudok jó hasonlatot. Beszólnak durván a belgáknak, a kanadaiaknak, az amerikaiaknak, Colin Farrel fantasztikusan hozza a vagány, bár kevésbé rátermett ifjú ír bérgyilkospalántát, van benne rasszista törpe, kissé szétesett, de szép csaj, gonosz pszichopata Ralph Fiennes, paranoid Hieronymus Bosch-festményekre emlékeztető képek és jelmezek, rengeteg káromkodás, premier plánban ömlő vér, tündéri középkori városka hattyúval, harangtoronnyal, játszótérrel, macskakővel.
Nekem teljesen bejött a filmzene, Regina Spektor nyilván, plusz az egyik csúcsjelenet alatt játszott country-dal valami barnahajú lányról, nagyon eltalálták. Remek akcentusa van az összes szereplőnek, Harry csodálatosan britül beszél, Colin Farrel ír dumája pedig utánozhatatlan, Valamint akkora párbeszédek vannak a filmben, hogy csak pislogtam néhol. Zegzugok? Szóval egy csomószor vicces, pillanatnyilag épp hangosan röhögök az imdb-n lévő idézeteken, de összességében nem az a feelgood mozi azért.
Ray: - Why didn't you wave hello to me today when I waved hello to you today?
Jimmy: - I was on a very strong horse tranquilizer today. Wasn't waving hello to anybody. Except maybe to a horse.
Ray: - Huh? What are you talking about?
Jimmy: - Just horseshit.
Ray: [to Denise] - Where're you from?
Denise: - I'm from Amsterdam.
Ray: - Amsterdam? Sure, that's full of prostitutes!
Denise: - I know. I thought I could come here to Bruges and get a better price for me pussy.
Ray: - Oh. ... You guys are weird.
Valamit tenni kell, mert egyszer meg fogják unni a főnökeim, a barátaim és egyéb szeretteim, hogy arra várjanak, mikor kegyeskedem végre ráérni és foglalkozni velük. És egyszercsak majd már egyáltalán nem fognak elhívni inni/moziba/vendégségbe, és nem fognak megkérni, hogy írjak a blogjukba, és nem fognak remek és érdekes témákat adni tudományos cikkekhez, amik megjelenhetnének, csak meg kéne írnom, és nem fognak kölcsönadni könyveket, zenéket és nem fognak filmeket javasolni, amiket, úgy tűnik, sose nézek meg/írok meg/olvasok el/adok vissza, és magányos, kövér, alkoholista öregasszony leszek két bolhás macskával, akikkel kölcsönösen gyűlöljük egymást és engem.
Az is például hetekbe telt, mire egyáltalán betettem a lejátszóba az L.-től kapott Tori Amos-lemezt, és mindjárt az egyik kedvenc Velvet underground-számom feldolgozásával kezdődik (lásd fent)(de azért mégiscsak az eredeti Lou Reed az igazi), emellett meglepő módon szerepel rajta a Why I don't like Mondays, aminek én eddig csak a(z egyébként klassz) ska-verzióját ismertem.
Sopronban annyira zuhog az eső, hogy alig lehet keresztüllátni a vízfüggönyön, egy perc alatt térdig vizes a gatyám szára. Később eláll, tócsák mindenütt, durván fülledt, párás levegő, ázott növények szaga, rikoltozó madarak, a falevelekről csöpögő víz, mint valami dzsungelben, már azt várom, mikor találom szembe magam egy csörgőkígyóval vagy bengáli tigrissel a Felsőbüki Nagy Pál utca sarkán. Többféle ügyintézés végett gyalogolunk vagy tizenöt kilométert a városban, helyismerettel rendelkezők kedvéért: a József Attila lakóteleptől elmegyünk gyalog az Uszoda környékére, majd onnan a Kuruc dombra a Varrónőhöz, már félig kész a ruhám, egész jó, onnan a Buszvégre a fodrászhoz, de az nincs nyitva, onnan az Intersparba, majd onnan vissza a József Attila lakótelephez. Többnyire azon ámuldozom, hogy itt a cseresznye meg a meggy meg a hársfatea csak úgy random nő a fán, nem a boltban kell megvenni dobozban, hanem felnyúlsz, leszeded.
Este nyolckor már álmos vagyok, anyám szerint az oxigén miatt van, ti. hogy itt sokkal "nehezebb" a levegő, az átlag pesti szénmonoxidtelítettséghez szokott embernek ez sokkoló lehet. Egyébként emlékszem, egyszer belgyógyászat gyakorlaton mesélte egy pesti néni, hogy két hetet volt Sopronban a szívszanatóriumban, de ott ő olyan rosszul volt! Fél óra séta után le kellett ülnie, a kardiológusok nem tudtak rá magyarázatot, aztán később hallotta más néniktől, hogy ott Sopronban valami van a levegővel, és attól van ez.
Kulturális ajánlónk: lesz idén szabadtéri mozi a Tűztoronynál, ami klassz ötlet szerintem, bár én a ritka némafilmek helyett egy fokkal populárisabb klasszikusokat vetítenék, dehát ők tudják.
Ennyi életöröm után, úgy érzem, muszáj beszólnom valamire. Például a telefonom, nagyon szeretem az új, céges telefonomat, de mi az, hogy a Kedvencek menüpont alatt van az Ébresztőóra? Úgy mégis, kinek a kedvence vajon az ébresztőóra? Nem hinném, hogy létezik ilyen ember.
Tegnap meg voltam az FHB-ban, az MKB-ban, az OTP-ben, és az ANTSZ-ben, különböző ügyekben, meg csináltattam fotót a vízumkérelemhez, mondjuk, lehet, hogy nem farmerdzsekiben és nem ügyelet után kellett volna, és akkor nem néznék ki úgy, mint egy kiskorú elkövető a Sziget zárónapján hajnali ötkor, meg voltam kórházban látogatni, egyébként teljesen zavarban vagyok, amikor látogatóként vagy betegként megyek egy kórházba, fogalmam sincs, hogyan kell viselkedni, amikor nem én vagyok az orvos, de tényleg.
Aztán délután épp lelkesen elkezdtem volna tanulni a mai vizsgámra, amikor is észrevettem, hogy nincs is meg otthon a tankönyv (Judith Beck: Kognitív pszichoterápia), valószínűleg kölcsönadtam valakinek, csak tudnám, kinek. (Ha olvassa ezt, kérem, hozza vissza!) De nyugalom, hosszú évek könyvvásárlási addikciójának eredményeképpen van otthon három darab másik, kognitív terápiáról szóló könyvem, és még kettő, amiben van kognitív fejezet. Persze, ma kihúztam a kognitív terápia történetét Niké apjánál, ami vicces volt.
Vizsgáztató (rendkívül csalódottan): - Ezt húztad??
isolde: - Már az ókori görög sztoikus filozófusok is...
Vizsgáztató: - Na, elég ebből, ez itt nem filozófiavizsga.
De most mennem kell, hétvégén megyek Sopronba, és megnézem, mi újság a Varrónővel és a Bordó Tafttal.
Muszáj betennem a videót az előzőhöz, bár már biztos mindenki látta. Discovery Channel-reklám, nagyon szép.
Mivel a múltkor megígértem. Mezítláb mászkálni a lakásban, meg odakint is, akár forró betonon, hidakon átmenni különösen jó, ahogy érzed a tapladdal, hogy mozog a híd. Szeretem, amikor iszonyúan forgalmas a város és egy mozdulatlan pont tudok lenni a káosz közepén. Rengetegszer egymás után meghallgatni ugyanazt a számot, rengetegszer megnézni ugyanazt a filmet, és kritikátlan módon darálni egymás után a sorozatrészeket. Szeretem, hogy egy csomó dalszöveget és verset tudok kívülről, bármilyen haszontalan tudás is ez. Szeretek tudni dolgokat és eligazodni az életben, nagyon szeretem, hogy minden helyzetben feltalálom magam, persze, előtte mindig tökéletesen meg vagyok győződve ennek az ellenkezőjéről.
Szeretem azt a fajta összhangot, amikor egy beszélgetésben teljesen értem, mire gondol a másik, és ő is érti, mit beszélek én, vagy amikor még ki sem gondolta, mit fog mondani, de én már tudom. Meg azokat a beszélgetéseket új ismerősökkel, amikor rájöttök a közös pontokra, a "jé-nekem-is-pont-ez-a-kedvenc-Hitchcock-filmem"-jelenséget, megnyugtató. Szeretek a sokoldalú lány lenni, sokféle, nehezen összeegyeztethető dolgot csinálni egyszerre, és azon hisztizni, hogy hogyan férnek meg ezek az életemben. Imádok felébredni korán, amikor nem kell felkelnem, és annyiszor visszaaludni, ahányszor akarok, szeretek délután egykor felkelni és négykor még pizsamában és kávéval ülni az internet előtt. Szeretek sétálni a Városban, egyedül, vagy néha mással, nagyon szeretem a kényelmes cipőket, az eső utáni időt, a furcsa fényeket, a nagy, félelmetes viharokat dörgéssel, villámlással, jégesővel. Szeretek beülni kávézni, a frissen őrölt kávé illatát, a brownie-t, a nagy, egészségesnek-látszó szendvicseket, a baklavát, a red curry-t, a créme brulée-t. Szeretek kiülni sörözni, a csapolt Leffé-t, a mojitot, a frissen préselt narancslevet, a fagylaltkelyheket, az őszibarackot. Szeretem a durva ízeket, a zellert, az olajbogyót, a nagyon csípőset. Szeretek moziba menni, popcorn-t enni és műanyag kóláspohárból inni szívószállal. Meg üvegből inni a bacardi breezert, dobozból inni a tejet, kézzel enni bármit, és take-away kávéspohárral szaladgálni a városban. Imádok napozni, szeretem, amikor csúnya, fehér csíkot hagy rajtam a bikinifelső pántja. Szeretek vonaton utazni, és azt a pillanatot, amikor felszálláskor a repülő kereke elválik a kifutópályától.
Imádom a macskakölyköket, mert cukik, és a felnőtt macskákat, mert független jellemek. Szeretem regényhősnőnek képzelni magam, általában sikerül. Szeretek hülyeségeken röhögni a férjemmel, és azt, amikor este ő már aludna, de én még mindig beszélek hozzá. Szeretek táncolni, szeretem a tequilát, a vállat szabadon hagyó trikókat, a hosszú nyakláncokat és színes selyemsálakat, bár azokat sosem hordom. Szeretem a feliratos pólókat, a nagy táskákat, a hosszú szoknyákat, a Lancome szemfestékeket, bár évente egyszer festem ki magam. Szeretek felpróbálgatni ruhákat, amiket aztán sosem veszek meg, ebben a csúcstartó egyszer Párizsban egy méregdrága rózsaszín Chanel estélyi.
Szeretem a babonákat és szertartásokat, mert megadják azt az illúziót, hogy képes vagy befolyásolni a világ menetét. Szeretek pszichoterápiás könyveket olvasni és pszichoterápiára járni, mert megadják azt az illúziót, hogy képes vagy befolyásolni a saját sorsodat, amit messzemenőkig el is hiszek. Titkon nagyon szeretem a munkámat, a munkahelyemet és a kollégáim többségét, bár folyamatosan rinyálok. Szeretek a mindenféle barátaimmal lenni és különösen szeretem mixelni a különböző helyről ismerteket, persze, mindig félek, hogy rosszul sül el, de eddig még nem volt semmi katasztrófa. Szeretek selejtezni és mámorosan kidobálni régi, haszontalan, vagy akár hasznos tárgyakat, és megmagyarázhatatlanul ragaszkodni más haszontalan tárgyakhoz. Vagy megírni egy hosszú blogbejegyzést, és aztán kitörölni a francba, mert úgy döntök, á, ez mégsem fontos.
Szeretem az olyan zenéket, amikhez valami emlék vagy más "jelentőség" fűződik, egyedül koncertekre járni, egyedül moziba menni, egyedül beülni valahová, egyedül lenni otthon, egyedül utazni. Szeretem Sopront, Brennbergbányát, Koh Phanghant, néha Budapestet késő este vagy hajnalban, Camden Town-t, a piacokat, a csendet, szeretek felmenni magas helyekre és lenézni a városra, a hajókat, az antikváriumokat, mert mindegyikben van egy könyv, ami rád vár. Szeretek enni a fürdőkádban, és az extra tusfürdőket, nyáron például a mentolosakat. Nem, nem eszem meg az extra tusfürdőket, ez két külön mellékmondat. Szeretek idézeteket vagy utalásokat elrejteni a blogbejegyzéseimben vagy a címükben, amiket csak néhány ember ért, de az bizonyára jól szórakozik. Dennis Leary-t, Kőhalmi Zoltánt, Für Anikó hangját, Clive Owent, Bruce Willist, Angelina Jolie-t Lara Croft szerepében, Jodie Fostert a Kapcsolatban, Linda Hamiltont, Jordant a Scrubsból. Szerb Antalt, Marquezt, Paul Austert, Hoffmannt, mert épp annyira rugaszkodnak el a valóságtól, amennyire én. Neil Gaiman-t, bár ő jobban. Szeretem, hogy nincs objektív valóság, vagy "van, csak érdektelen", nagyon szeretem az embernek azt a képességét, hogy nemlétező történeteket, akár személyeket vagy egész világokat talál ki, az evolúció legjobb vívmánya. Tudom, hogy ez nem olyan vicces bejegyzés, mint az utálom-os, mivel nem annyira spontán, meg én egyébként is akkor írok jól, amikor dühös vagyok, valamint végig az az érzésem, hogy valóban fontos dolgokat felejtek ki, és két nap múlva majd eszembe jutnak olyanok, amiket hihetetlenül szeretek, de kifelejtettem.
Női énekesek, siklóernyő, hidak, internet, Firefly, Haagen Dazs-fagyi. Problémákat oldani meg. Lávaköves masszázs, olcsó dvd-k, sárga sötétítőfüggöny, lazacos nigiri, Takács Zsuzsa-versek.
Megláttam az indexen azt a címet, hogy "a filmtörténet legjobb űrhajós üldözései", és rögtön arra gondoltam, hogy nr.1.: nyilván a Serenity-ben, amikor a Mirandáról visszafelé úton meglógnak a reaverek elől, egyúttal ráeresztve őket a Szövetség flottájára, az gyönyörű, és ütősen is folytatódik, de biztos nem lesz rajta a listán, mivel nem elég populáris. De tévedtem, nyolcadik. Azonban ne nézzük meg a link alatti videót, ha még nem láttuk a filmet, vagy legalábbis ne végig, mivel durván spoileres.
Szoknyában mentem dolgozni, felraktam a sötétítőfüggönyt helyettesítő pokrócot az ablakra, megint minden héten vasalni kell*, jeges tea-készítéssel kísérletezem, mezítláb járok a lakásban, van időpontom a pedikűröshöz, percek alatt elfogy egy karton ásványvíz, este hétkor még besüt a nap, reménykedve várom az időjárásjelentés által beígért záporok-zivatarokat, nem szárítom meg a hajamat hajmosás után. Női előadók a nyárról énekelnek rovatunkban pedig itt ez a leginkább talán szomorú Regina Spektor-szám. Van egyfajta szövege azért.
Summer in the city, I'm so lonely lonely lonely
So I went to a protest just to rub up against strangers
And I did feel like coming but I also felt like crying
It doesn't seem so worth it right now
*(az év többi részében sosem vasalok, de a nyári cuccaim majdnem mind lenvászon, gyűrődős, negyven fokban vasalni legjobb)
Igen Nem
Tudom, régi, közismert, de én most szembesültem vele először, és milyen bizarr feltenni ezt a kérdést. Népirtás amúgy rövid i szerintem.
Átmentem statisztikából, juhéj. Nem kéne ennek nagy jelentőséget tulajdonítani, hiszen csak egy egyhetes phd-kurzus volt az orvosi kutatásban leggyakrabban használt módszerekről, és most sem tudom, mi az a statisztika valójában. Két kreditpontot ért.
Csakhogy ezzel megvan a phd-hoz szükséges összes kreditpontom, és nem kell kurzusokra járnom soha, soha többé. Persze, a phd nehéz része nem a kurzusokra járás, hanem a cikkek megírása, a tézisek megírása és megvédése, amely utóbbiak terén egyelőre nem kifejezetten jeleskedem.
Nem baj, akkor is örülök. Vettem is örömömben egy leárazott narancssárga szoknyát.
De durva, hogy tetszett az embereknek az előző post, meg voltam róla győződve, hogy mindenki egyöntetűen és felháborodottan nekem fog esni, hogy megvédje az Emil Rulezt meg a kínai kaját. Nagyon érdekes.
Meg nyár is van, hallgassuk Nina Simone-tól a Here comes the sun-t, nagyon szeretem ezt a feldolgozást, sokkal jobb, mint az eredeti.
A hétköznapokban valójában kevéssé mutatkozik meg, hogy kire számíthat az ember úgy igazán és kire nem, ellenben erre valók a nehéz élethelyzetek, például ilyenkor, amikor fogyózom, az igazi barátok kivételével majdnem mindenki cseszeget a módszer miatt/ a fogyókúra ténye miatt egyáltalán, amitől én mérhetetlenül agresszív leszek azonnal, de komolyan, hadd írjam már ide (mire tartom ezt a blogot mégis, ha nem erre?), hogy iszonyatosan idegesít, hogy mindenki olyan kurva okos hirtelen a helyes diétát illetően.
Amikor én pontosan tudom, hogy nekem hogy kell csinálni, és akkor mégis bizonygathatom egész nap. Nem, nem vagyok evészavaros, három kilót akarok fogyni, hogy kényelmes legyen a farmerom. Nem, nem érdekel, hogy sportolni kell és akkor azt ehetsz, amit akarsz, egyrészt ez csak akkor igaz, ha valódi súlyfeleslegekről beszélünk, másrészt heti néhányszor úgyis tornázom. Nem, nincs időm, sem kedvem, hogy biciklizzek százkilométereket vagy futni járjak vagy mittudomén, mit kell sportolni. Nem, nem igaz, hogy az embernek arra van ideje, amire akarja, ez egy bizonyos pontig igaz, afelett pedig nem. Igen, a kalóriákat számolom, mert szerintem az az ésszerű, egyféleképpen fogy ugyanis az ember, ha kevesebb energiát visz be, mint amennyit felhasznál. Az összes csodamódszer visszavezethető a kalóriabevitel csökkentésére. Igen, tudom, növelhetném a felhasznált kalóriát, és ha napi öt órát edzenék, mint Madonna, akkor többet ehetnék, de én ezt választom. Nem, nem fogok elkezdeni semmilyen küzdősportot, nem fogok futni, nem fogok biciklizni, hegyet mászni, nordic walking-olni, úszni, lovagolni, nem érdekel a ló, nem értem, mit vannak úgy oda tőle az emberek, ugyanolyan állat, mint a többi, nem megyek be barlangba, mert isten szent ege alatt akarok meghalni, nem győzöm le ezt a félelmemet, mert úgyis mindet legyőzöm, hadd maradjon pár. Nem fogok szörfözni se, bár állítólag Siófokon lehet, de egy fillérem sincs, sem autóm, sem nyaralóm, sem annyi szabim. Nem fogom abbahagyni a kávéivást, mert nyolcadikas korom óta iszom, azaz 16 éve, és én így szeretem. Nem tornázom Norbira, Rékára, Cindy Crawfordra, mert nekem az Alexandra stílusa jön be. Nem érdekel, hogy kínos vagy nem kínos otthon tornázni Alexandrára, nem érdekel, hogy mi az aktuális agyonhype-olt fitnesstrend, nem kezdek el capoeirázni, kangoo-zni, utálom a box-aerobicot, a fitball-t, a pilatest pedig különösen gyűlölöm.
Ha már itt tartunk, gyűlölöm az üvegasztalt is, nem érdekel, mennyire szép vagy elegáns, utálom a bőrkanapét, soha nem fogok olyat venni, nem, nem fogok lehúzott redőnnyel aludni, nem megyek Indiába soha, akármilyen érdekes, nem megyek Tunéziába, nem alszom sátorban, mert utálok kempingezni, nem szeretem az Alföldet, mert lapos, nem szeretem a madarakat, mert fura lábuk és szárnyuk van, hogy néz már ki az, ilyen csontos-ízületes vázra kifeszített tollak, bizarr. Nem érdekel a szüléssel kapcsolatos egész ezoterikus maszlag, utálom az otthonszülést, veszélyes, nem, nem zavar a kórházi környezet, attól érzem magam biztonságban, ha van a környéken tubus, defibrillátor, centrális kanül, lélegeztetőgép, nem pedig bába meg dúla meg a veresegyházi asszonykórus. Nem érdekel, hogy káros a napozás vagy a szolárium, nem fogom napozás nélkül leélni az életemet, utálom a naptejet, a hajhabot, a hajlakkot, a frufrut, a körömlakkot, a kínai kaját, a mizolevest, a pannónia sajtot, a Szex és New Yorkot, a háborús filmeket, igen, mindegyiket egytől egyig, nem érdekel, hány Oscart kapott, a Mel Gibsont, a Tom Cruise-t, a Depeche Mode-ot, a világzenét, a szláv népzenét, külön kiemelném a Boban Markovich-féléket, valamint a Belgát, a Kistehén Tánczenekart, az Amorf Ördögöket, az Emil Rulezt, a Péterfy Borit, a 30y-t és azt a számot, amiben az van, hogy ha parázok, lemegyek a Tescoba.
Másokon nem idegesít, de alapvetően utálom a csőnadrágot, a túlságosan csípő fazonú nadrágot, a hülye nyolcvanasévek-mintákat, elment az eszetek, komolyan, a nagyanyám otthonkája elegánsabb volt, az alulhúzott felsőket, a tornacipőből készült balerinacipőt (biztos van valami rendkívül trendi neve), és a hegyesorrú cipőket, de azokat annyira, hogy még másokon is.
Utálom a rovarokat, a port, a nagyon meleget, azt, amikor nem hat a fejfájáscsillapító, és azt, amikor túl sok dolgom van és ehelyett elcseszem az időt. Utálok új, ismeretlen emberekkel találkozni, főleg sokkal egyszerre, főleg olyan helyzetekben, amiben járatlan vagyok és nem tudom, hogyan kell otthonosan viselkedni. Utálok utolsó lenni ebédnél, amikor még eszem, de a többiek már rám várnak. Utálom, hogy nem tudok felkelni reggel, hanem egy óra hosszat kell tízpercenként csörgetnem az órát, mire kikászálódom. Elképesztően idegesít az a fajta rinyálás, hogy el kell menni az országból, mert itt minden ilyen szar, basszus, akkor menjél, a másik válaszom pedig, basszus, ez a ti országotok, csináljatok belőle másmilyet, ha annyira nem tetszik, nem sírni kell, hogy a Demszky nem szedeti fel a szemetet, hanem nem kell ledobni a szemetet, a múltkor a Kedden egyébként valaki javasolta, hogy csináljak "Ezért tart itt ez az ország"-feliratú pólót, csak tartok tőle, hogy ezt a mondatot csupán én tartom viccesnek és a legtöbben komolyan vennék. Utálom a humortalan embereket, nem azt, ha valaki nem vicces, azzal nincs baj, hanem azt, ha valaki nem tud röhögni az őt vagy másokat ért szerencsétlenségeken, hanem mindent véresen komolyan vesz és felbassza az agyát, ha nem jön a busz vagy ha sokáig kell sorbanállni a postán. Ezért tart itt ez az ország. Emberekben idegesít még, ha valaki nagyon megjátssza magát, meg azok, akik annyira imádják a saját hangjukat hallani, hogy mindenhez hozzá kell szólniuk és nem bírnak csendben maradni. Utálom az összes fanatikust és előítéletest, teljesen mindegy, hogy egyetértek-e vele vagy sem, szerintem az egyetlen helyes hozzáállás a kételkedés, bármiről is legyen szó. Iszonyúan utálom azt a fajta 'fővárosi, interneten nevelkedett fiatal'-hozzáállást, aki buta, szegény, tájszólással beszélő, régimódi, vagy tájékozatlan embereken röhög, és körbeküldözgeti a videót, amin a vidéki suttyó a kocsmában hülyeségeket mond a politikáról, tényleg, ne legyenek egyszerű emberek, legyen mindenki trendi, legyen mindenki képben. Utálom az informatikusok, rendszergazdák, illetve bármilyen, technikailag jobban képzett férfiak lenéző viselkedését, amikor valaki nem ismer a gépén egy lehetőséget vagy nem tud elhárítani egy hibát, utálom, amikor röhögnek rajtam, mert nem használok total commandert és mert media playert hallgatok, pedig a winamp mennyivel jobb, kit érdekel, zenét hallgatok, nem a programot. Azt is utálom, amikor más embereket röhögnek ki ilyenekért vagy sokkal alapabb dolgokért, miért kellene minden földi halandónak tudnia, hogyan kell beállítani a wifit, én se tudok hajat vágni, azért megyek fodrászhoz. Utálom az olyan fodrászt, kozmetikust és taxist, aki mindenáron beszélgetni akar velem.
Utálom, hogy manapság a környékünkön a kamionok simán átmennek a piroson, és senki nem tesz ez ellen semmit, ezért tart itt ez az ország. Utálom a Theodora Quelle vizet, mert van egy ilyen fura mellékíze, és különösen utálom, hogy valaki mindig akad, aki meg akarja magyarázni, hogy nem igaz, mert nincs is, ugyanolyan íze van, mint bármelyik másik víznek. Utálom a Nádas Pétert, a Parti Nagy Lajost és a Tandori fordításait, szerintem nem ez az írás, nem így kell bánni a nyelvvel. Utálom a Heti Hetest, a Fábry-t, és a Szupkay Viktort, az egyáltalán nem vicces. Utálom, hogy a tévében is és a rádióban is hangosabb a reklám, mint a film/a zene. Utálom, ha Sopronnal cseszegetnek (ti. azzal, hogy a soproniak ígymegúgy milyen nagyra vannak a városukkal), mért ne lehetnék büszke a városomra, ha egyszer klassz.
Most így kapásból ennyi, de majd legközelebb írok egy bejegyzést arról, hogy miket szeretek, az sokkal jobb lesz.
Mit művelek megint, csomó dolgom van, ehelyett cseszem el az időt, bárcsak kitalálnának végre valami rendes diagnózist az ilyen lájtos kedd délutáni önsorsrontásra, nem a nagybetűs, analitikusan orientált Önsorsrontásra gondolok, amikor agresszív alkoholista apánk után agresszív alkoholista férjhez megyünk, és beszerzünk agresszív alkoholista szeretőt is, hanem a hétköznapi, kisbetűsre, amikor az ember a rengeteg dolga helyett "körmöt vág, virágot öntöz, kézzel mos", bárcsak bekerülne a DSM V.-be és lenne BNO kódja és megjelenne rá harmincféle gyógyszer, amikben persze mind ugyanaz az alapmolekula, és viták kereszttüzében állna évtizedekig, hogy akkor ez most betegség-e vagy nem, pszichoterápia kell-e rá vagy sem, és kongresszusokon ölnék a kognitív terapeuták az analitikusokat és viszont, és neves és névtelen szakértők már-már személyeskedően provokatív hangnemben cikkeznének róla, hogy a 'munka helyett végzett céltalan szöszmötölés' a normális emberi Lét velejárója, csak a gyógyszergyárak akarják elhitetni velünk, hogy ez egy diagnózis, és könyveket írnának róla az antipszichiáterek, hogy a céltalanul szöszmötölő ember csupán egy címke, mai, beteg társadalmunk terméke, amellyel stigmatizáljuk a nagyátlagtól akár egy kicsit is eltérő embertársainkat, pedig a céltalan szöszmötölésnek megvan a helye, és leszedálás és elektrosokk és legenyhébb mellékhatásként is öngyilkosságot okozó vegyületek helyett inkább megérteni és társadalmunkba integrálni kellene az efféle tudatállapotot, amikor az embernek ugyan ezer dolga van, fennmaradó idejében ahelyett, hogy hasznos dolgait csinálná, inkább blogot ír arról a jelenségről, hogy ahelyett, hogy hasznos dolgait művelné, blogot ír, istenem, bárcsak lenne valami gyógyszer ez ellen vagy leginkább depot-injekció.
Bezzeg a figyelemzavar, meg a premenstruális szindróma, az persze betegség.
Voltam Blues Floor koncerten, klassz volt, bár késtem egy órát, mert rosszul lett a szomszéd néni és ott kellett fontoskodnom, aztán meg nem tudtam eldönteni, mit vegyek fel. Húgom szerint a kedvenc Promod ruhámban úgy nézek ki, mint Felicity a Váratlan utazásból, és egyébként tényleg.
Azután voltam céges partin, ahol céges partihoz méltóan többnyire ittasan vihorásztunk, hazagyalogoltam a Holdudvarból, jó messze van, voltam Hajnalka szülinapján a Menta Teraszon, ahol kissé talán túl sokat zsonglőrködtek az italainkkal mind időben (sose hozták ki), mind anyagilag (azért felszámolták). Rá akarom dumálni Charles-t, hogy írjunk könyvet az utazásaiból (kiégett marketinges rácsapja az ajtót Európára és bejárja Nepált, Indiát, Vietnámot, kaland, izgalom, humor, féltékenység), és szerintem sikerülne is, ha nem akarna heteken belül megint elutazni Mongóliába vagy hova. Vasárnap pedig Ildikó leánybúcsújának keretében fürdőztünk és napoztunk a Gellértben, ahol most voltam először és gyönyörű szép az egész, tényleg, kivéve az öltözőt lepukkant hetvenes évekbeli szekrényekkel és szigorú Kabinos Nénikkel (persze, tudom, a Kabinos Néni része az élménynek). És ettünk a Parázsban, mert hol máshol.
Többnyire azon rinyáltam a hétvégén, hogy statisztikát szeretnék tanulni, de nincs rá időm, mert bulizni kell mennem meg fürdőbe, ami azért, valljuk be, még tőlem is elég abszurd.
Pár hete ellenben olvastam egy cikket valamely női magazinban a szörfözésről, és rájöttem, hogy úgy szeretnék szörfözni. Tök jó lehet, hullámok, napfény, néha beleesel a vízbe. Mi kell ennél több. Valamint Kollégám kiszámolta nekem, hogy ha majd a tervezett ütemben fogok magánrendelni és azt mind félreteszem, akkor össze tudok gyűjteni egy családi házra a soproni Lövérekben akár már hetven év alatt. Nézzetek csak vissza nyugodtan hetven év múlva, majd teszek fel képeket.
Statisztika kurzus, mivel ügyeletből megyek, csak az első szünetben futok be. Megkeresem az ismerősöket, ott ülnek a büfében: a Filozófus, az Exem meg a Kollégám.
isolde: - Sziasztok, srácok. Mi volt eddig, lemaradtam valamiről?
Kolléga: - Á, nem, csak a transzformációról volt szó.
isolde: - Az mi?
Ex: - Tudod, azok az autók, amik robotokká alakulnak.
Amúgy levizsgázhattam volna ma is (nyugi, tudom, mi a transzformáció), de nem mertem, mert tegnap délután tanulás helyett a koszorúslányruhámhoz várásolt anyagot juttattam el az 1. számú összekötőhöz, húgomhoz. (A Bordó Taft nyomában 2. - A nagy utazás). Húgom majd odaadja a Nórinak, aki pénteken megy Sopronba, és odaadja az anyukámnak, aki elviszi a varrónőhöz, én azért nem kellek hozzá, mert a varrónő már a múlt alkalommal lemért, és akkor egyrész megmondta, mennyi anyagot vegyek, másrészt kiderült, hogy a lakása dimenziókapu, de erről majd később.
Persze, nem emiatt nem tanultam, hanem mert húgom szekrényében egyrészt találtam olyan, régi ruháimat, amikről már rég megfeledkeztem, és gyorsan fel kellett próbálni, hogy jók-e még, másrészt hagyományainknak megfelelően húgom cipőket sózott rám, és azokat is próbálgatni, illetve megfelelően mérlegelni kellett. Mindketten utáljuk ugyanis a cipőket, de én jobban, ezért én egyáltalán nem is veszek cipőket, húgom ehelyett vesz, de nem hordja őket, hanem beteszi a szekrénybe és egy idő után megpróbálja nekem adni. Ezúttal egy pár veszkócsizmával, egy pár fekete csipkemintás balettcipővel, egy pár fekete-fehér Zara balettcipővel és egy pár magastalpú Converse Sketcher's szandállal próbálkozott, amelynek során meg kellett kérdőjeleznem korábbi dogmáimat (nem hordok balettcipőt), és hosszas mérlegelést és a lakásban fel-alá sétálást követően végülis arra az álláspontra jutottam, hogy nem, én tényleg nem hordok balettcipőt. A veszkócsizma meg csak szimplán idiótán állt.
Visszatérve a ruhavarratásra. (A Bordó Taft nyomában 3. - A dimenziókapu.) Múlt szombaton voltam Sopronban a varrónőnél, aki tipikus kertvárosban lakik, szép kis családi ház, előkert, hátsó kert, az előszobájából nyílik egy kisszoba, ahol a varrós cuccait tartja. Ott a kisszobában lemért, meg felpróbáltam egy felsőt, amihez hasonlót majd varratok, aztán hazamentem, este lett, lefeküdtem aludni, és azt álmodtam, hogy a varrónőnél vagyok, ott a kisszobában lemér, meg felpróbálok egy felsőt, amihez hasonlót majd varratok. Amikor végeztünk és indulnék haza, azt veszem észre, hogy a bejárati ajtó már nem a szokásos kertvárosi utcácskára nyílik, hanem egy teljesen ismeretlen Városra: hatalmas, klasszicista épületek egy tágas és szinte teljesen néptelen sugárutat határolnak. Ezt kissé furcsállom, de úgy döntök, mindegy, akkor majd kimegyek a hátsó ajtón a ketrbe, és a házat megkerülve jutok vissza a saját valóságomba, azonban a hátsó ajtó is ugyanarra az ismeretlen Városra nyílik. A varrónő csak vállat von, hogy néha szokott ilyen lenni, esetleg maradjak nála, amíg elmúlik, de addigra már inkább kíváncsi vagyok, és kimegyek a Városba.
Nagyon széles, egyenes sugárútra jutok, ami azonban teljesen néptelen, mintha az épületek árnyékában surranna csak néha egy-egy ember. Magas, komoly eleganciát sugalló épületek, az a furcsa, hogy egyáltalán nem vetnek árnyékot, pedig közben nagyon világos van, mintha tűzne a nap. Szél sem fúj, teljesen valószerűtlen hangulat. Eindulok az úton, aztán találomra bemegyek egy kapualjon át egy belső udvarba, ami egyébként egy kórház. Valójában embereket keresek, akit meg lehetne kérdezni, mi történik tulajdonképpen, de ápolókat nem találok, az udvar közepén elhelyezett ágyakon pedig öreg, eszméletlen, rossz állapotú betegek fekszenek hamuszürke arccal. Végül az egyik ágyon találok egy fiatal srácot, akinek csak a lábfeje van begipszelve, vele valamit beszélek, aztán elindulunk valahová valamilyen céllal, nem emlékszem, miért. Síneken kell átvágnunk és épp jön a vonat, és a legnagyobb megdöbbenésemre a fiú a sínekre teszi a lábfejét, és hagyja, hogy átmenjen rajta a vonat. Kiderül, hogy ezt itt gyakran csinálják ez emberek, ugyanis ilyenkor a nagyon erős, hirtelen fájdalom miatt néhány pillanatra egy egészen másik Valóságban találják magukat. Drogokat is lehet kapni e célra, és vannak más, bonyolult szertartások is, de akinek nincs pénze, sem különleges képességei, annak ezzel kell beérnie, bár veszélyes és fájdalmas.
Megértem, hogy az a másik Valóság a mi valóságunk, és hogy abban sokkal jobb lenni, mint a Városban, ami egyrészt tényleg lehangolóan üres, sivár és unalmas, másrészt valami megmagyarázhatatlan veszély is leselkedik az ott lévőkre, talán egy járvány, vagy egy szörny, ez nem derül ki. Később találkozunk valami öregemberrel is, aki valami szektát vezet, és lassan világossá válik a számomra, hogy a Városban élők egyáltalán nem tudják, amit én igen, hogy létezik egy ingyenes és veszélytelen átjáró a két világ között: a varrónő lakása. Azon gondolkodom álmomban, hogy mit tegyek, megmondjam-e nekik, ha igen, akkor kinek mondjam ott meg, csak néhány embernek, vagy mindenkinek, nem lesz-e baj, ha mindenki össze-vissza közlekedik majd a dimenziók között, de felébredek, mielőtt választ találnék a morális dilemmára. Teljesen furcsa hangulatú álom volt. Feliratok nem voltak benne, pedig igazán lehetett volna legalább egy utcatábla vagy valami.
Nos, igen, most is például nyugodtan csinálhattam volna valami sokkal hasznosabbat ahelyett, hogy az internetre firkálok, mondjuk tanulhatnék statisztikát. Ja, és a múltkor "Az ősrobbanástól a géntechnológiáig" feliratot egy plakáton "Az önsorsrontástól.."-nak olvastam.
Esetleg az egész estés mozifilmek helyett talán teljesen át kéne térnem a 30 másodpercben nyuszikkal-változatokra. Ugyan az Indy 4-et még nem csinálták meg, csak a Frigyláda van.
Itt van amúgy eredetiben jobb képminőséggel, meg a többi, melyek közül a Casablanca az all-time kedvencem. De nehogy megnézzetek olyan filmet, amit még nem láttatok, mert totál spoiler.
Fáj a fejem nagyon-nagyon, pedig már sétáltam, ittam kávét, vásároltam könyveket, és bevettem többféle fejfájáscsillapítót, de még mindig. Az időjárás miatt van.
Állandóan rinyálok, hogy túl sok dolgom van, akkor vagy kevesebb dolgot kellene csinálnom, mondjuk nem kéne kutatnom, de kell, vagy nem kéne magánrendelnem, azt még el se kezdtem, vagy nem kéne pszichoterapeutaképzésre, pszichoterápiára és mozgásterápiás sajátélményre járnom, de ezeket szeretem, vagy nem kéne blogot írnom, de az jelentéktelenül kevés időt vesz igénybe (persze, nem tudom, le kéne mérni), vagy nem kéne sorozatokat nézni, de már azt is alig nézünk, vagy nem kéne aerobicoznom, nyernék mindjárt vagy heti két órát, vagy nem kéne emberekkel találkoznom / barátkoznom egyáltalán.
Ezt így mindig végiggondolom, és rájövök, hogy nincs olyan, amit abba tudnék/szeretnék hagyni, inkább valahogy jobban be kellene osztani az időmet vagy kevesebbet aludni vagy nagyobb teherbírásra tenni szert. Utoljára másfél éve sikerült abbahagynom így valamit, amikor is nem jártam tovább az Írókörbe, hosszú időre megkímélve ezzel a köztudatot irodalmi igenyességű tevékenységem papírra nyomtatott verzióitól.
Egyébként úgy látom magam körül, hogy a felnőttek nem fordítanak időt saját személyiségfejlődésükre, nem járnak el a barátaikkal és nem néznek sorozatokat, tehát valószínűleg a legtöbben ezeket a tevékenységeket húzzák ki a listájukról, de, most komolyan, valami hobbija hadd legyen már az embernek. De mondjátok meg a tutit. Te hogy osztod be az Idődet / az Életedet, kedves olvasó?
Mert azért ki kellene már valamit találni. Mert eredetileg mindegyik tevékenységet szeretem, és ezzel a túlhalmozással mindig sikerül eljutnom oda, hogy mindegyik, még a legjobb és legélvezetesebb is kötelességgé válik, és akkor neurotikus imperativizmus, nem azt mondom, hogy hétvégén szeretnék elmenni Blues Floor koncertre, hanem, hogy hétvégén még Blues Floor koncertre kell mennem, meg wellnessfürdőbe kell mennem, meg át kell ültetnem a virágokat, meg varratnom kell magamnak egy gyönyörű ruhát, meg meg kell néznem az Indy 4-et, és úgy is érzem, mintha az valami kötelesség lenne. Pedig eredetileg az úgy szólt, hogy szeretném átültetni a virágokat és alig várom már a koncertet és ti-tirittíí-títttiríí.
Apropó, menjetek Blues Floor koncertre, blues-rockot játszanak nagyon jól, pénteken lesznek a Picasso Pointban, megint a remek hangú női énekessel.
A gyönyörű ruhára visszatérve, az elmúlt napokat jobbára azzal töltöttem, hogy méteráru-boltokba jártam a Bordó Taft Nyomában, Ildikó ugyanis férjhez megy, és mi = a barátnői koszorúslányok / nyoszolyóasszonyok leszünk, egyforma ruhában, a többieknek persze már van egyforma bordó taftruhája, amit az én esküvőmön hasonló apropóból viseltek, csak nekem nincs, mert akkor rajtam fehér volt. Szóval gyalogoltam sokat a Nagykörúton a szakadó, szürke esőben, fekete cipőben, szürke nardágban, fekete-fehér esernyővel és piros kabátban a szürke épületek között, mint valami Sin City-illusztráció, de végül a 12-ik méteráruboltban volt hasonló. A méteráruboltokban egyébként (mérettől függetlenül mindegyikben) mindig három Néni dolgozik.
Meg még az van, hogy utálom Pestet, mert valamelyik nap tanúja voltam egy nagyon brutális házastársi verekedésnek a villamosmegállóban, egy másik napon meg nem tudtam aludni, mert a házban lakó valamelyik ittas, középkorú férfi majdnem egész éjszaka üvöltve ócsárolt valami büdös kurvát, feltételezem, élettársát, és egyébként is, nem normális, hogy ennyi ember él itt. A főváros irányába mutatott érzelmeim egyébként némi szezonalitást mutatnak, télen és nyáron gyűlölöm a Várost, tavasszal meg ősszel meg szeretem.
Jó, csapongok, tudjuk be a fejfájásnak.
*Csak mert a múltkor azt mondta az L., hogy nem merek írni egy ilyen című bejegyzést, úgyhogy gondoltam, majd ha legközelebb maximumra tekerem a rinyálást, akkor jól megmutatom, hogy mennyire téved.