Statisztika kurzus, mivel ügyeletből megyek, csak az első szünetben futok be. Megkeresem az ismerősöket, ott ülnek a büfében: a Filozófus, az Exem meg a Kollégám.
isolde: - Sziasztok, srácok. Mi volt eddig, lemaradtam valamiről?
Kolléga: - Á, nem, csak a transzformációról volt szó.
isolde: - Az mi?
Ex: - Tudod, azok az autók, amik robotokká alakulnak.
Amúgy levizsgázhattam volna ma is (nyugi, tudom, mi a transzformáció), de nem mertem, mert tegnap délután tanulás helyett a koszorúslányruhámhoz várásolt anyagot juttattam el az 1. számú összekötőhöz, húgomhoz. (A Bordó Taft nyomában 2. - A nagy utazás). Húgom majd odaadja a Nórinak, aki pénteken megy Sopronba, és odaadja az anyukámnak, aki elviszi a varrónőhöz, én azért nem kellek hozzá, mert a varrónő már a múlt alkalommal lemért, és akkor egyrész megmondta, mennyi anyagot vegyek, másrészt kiderült, hogy a lakása dimenziókapu, de erről majd később.
Persze, nem emiatt nem tanultam, hanem mert húgom szekrényében egyrészt találtam olyan, régi ruháimat, amikről már rég megfeledkeztem, és gyorsan fel kellett próbálni, hogy jók-e még, másrészt hagyományainknak megfelelően húgom cipőket sózott rám, és azokat is próbálgatni, illetve megfelelően mérlegelni kellett. Mindketten utáljuk ugyanis a cipőket, de én jobban, ezért én egyáltalán nem is veszek cipőket, húgom ehelyett vesz, de nem hordja őket, hanem beteszi a szekrénybe és egy idő után megpróbálja nekem adni. Ezúttal egy pár veszkócsizmával, egy pár fekete csipkemintás balettcipővel, egy pár fekete-fehér Zara balettcipővel és egy pár magastalpú Converse Sketcher's szandállal próbálkozott, amelynek során meg kellett kérdőjeleznem korábbi dogmáimat (nem hordok balettcipőt), és hosszas mérlegelést és a lakásban fel-alá sétálást követően végülis arra az álláspontra jutottam, hogy nem, én tényleg nem hordok balettcipőt. A veszkócsizma meg csak szimplán idiótán állt.
Visszatérve a ruhavarratásra. (A Bordó Taft nyomában 3. - A dimenziókapu.) Múlt szombaton voltam Sopronban a varrónőnél, aki tipikus kertvárosban lakik, szép kis családi ház, előkert, hátsó kert, az előszobájából nyílik egy kisszoba, ahol a varrós cuccait tartja. Ott a kisszobában lemért, meg felpróbáltam egy felsőt, amihez hasonlót majd varratok, aztán hazamentem, este lett, lefeküdtem aludni, és azt álmodtam, hogy a varrónőnél vagyok, ott a kisszobában lemér, meg felpróbálok egy felsőt, amihez hasonlót majd varratok. Amikor végeztünk és indulnék haza, azt veszem észre, hogy a bejárati ajtó már nem a szokásos kertvárosi utcácskára nyílik, hanem egy teljesen ismeretlen Városra: hatalmas, klasszicista épületek egy tágas és szinte teljesen néptelen sugárutat határolnak. Ezt kissé furcsállom, de úgy döntök, mindegy, akkor majd kimegyek a hátsó ajtón a ketrbe, és a házat megkerülve jutok vissza a saját valóságomba, azonban a hátsó ajtó is ugyanarra az ismeretlen Városra nyílik. A varrónő csak vállat von, hogy néha szokott ilyen lenni, esetleg maradjak nála, amíg elmúlik, de addigra már inkább kíváncsi vagyok, és kimegyek a Városba.
Nagyon széles, egyenes sugárútra jutok, ami azonban teljesen néptelen, mintha az épületek árnyékában surranna csak néha egy-egy ember. Magas, komoly eleganciát sugalló épületek, az a furcsa, hogy egyáltalán nem vetnek árnyékot, pedig közben nagyon világos van, mintha tűzne a nap. Szél sem fúj, teljesen valószerűtlen hangulat. Eindulok az úton, aztán találomra bemegyek egy kapualjon át egy belső udvarba, ami egyébként egy kórház. Valójában embereket keresek, akit meg lehetne kérdezni, mi történik tulajdonképpen, de ápolókat nem találok, az udvar közepén elhelyezett ágyakon pedig öreg, eszméletlen, rossz állapotú betegek fekszenek hamuszürke arccal. Végül az egyik ágyon találok egy fiatal srácot, akinek csak a lábfeje van begipszelve, vele valamit beszélek, aztán elindulunk valahová valamilyen céllal, nem emlékszem, miért. Síneken kell átvágnunk és épp jön a vonat, és a legnagyobb megdöbbenésemre a fiú a sínekre teszi a lábfejét, és hagyja, hogy átmenjen rajta a vonat. Kiderül, hogy ezt itt gyakran csinálják ez emberek, ugyanis ilyenkor a nagyon erős, hirtelen fájdalom miatt néhány pillanatra egy egészen másik Valóságban találják magukat. Drogokat is lehet kapni e célra, és vannak más, bonyolult szertartások is, de akinek nincs pénze, sem különleges képességei, annak ezzel kell beérnie, bár veszélyes és fájdalmas.
Megértem, hogy az a másik Valóság a mi valóságunk, és hogy abban sokkal jobb lenni, mint a Városban, ami egyrészt tényleg lehangolóan üres, sivár és unalmas, másrészt valami megmagyarázhatatlan veszély is leselkedik az ott lévőkre, talán egy járvány, vagy egy szörny, ez nem derül ki. Később találkozunk valami öregemberrel is, aki valami szektát vezet, és lassan világossá válik a számomra, hogy a Városban élők egyáltalán nem tudják, amit én igen, hogy létezik egy ingyenes és veszélytelen átjáró a két világ között: a varrónő lakása. Azon gondolkodom álmomban, hogy mit tegyek, megmondjam-e nekik, ha igen, akkor kinek mondjam ott meg, csak néhány embernek, vagy mindenkinek, nem lesz-e baj, ha mindenki össze-vissza közlekedik majd a dimenziók között, de felébredek, mielőtt választ találnék a morális dilemmára. Teljesen furcsa hangulatú álom volt. Feliratok nem voltak benne, pedig igazán lehetett volna legalább egy utcatábla vagy valami.
Nos, igen, most is például nyugodtan csinálhattam volna valami sokkal hasznosabbat ahelyett, hogy az internetre firkálok, mondjuk tanulhatnék statisztikát. Ja, és a múltkor "Az ősrobbanástól a géntechnológiáig" feliratot egy plakáton "Az önsorsrontástól.."-nak olvastam.