Love is no big truth

Azért szeretem a férjemet, mert amikor fülemen fülhallgatóval és emiatt kissé bambán leszállok az 1-es villamosról, és ő is leszáll ugyanarról a villamosról fülhallgatóval, és akkor vesszük csak észre, hogy egészen idáig egy villamoson utaztunk, akkor nem azt csináljuk, mint minden normális ember (ti. hogy kikapcsoljuk a zenét és olyanokat mondunk, hogy "jé, te is ezzel jöttél, nahát, észre se vettelek"), hanem ehelyett a legnagyobb természetességgel megyünk tovább egymás mellett fülhallgatóval, és gesztikulálva beszélgetést imitálunk az IT Crowd stílusában (amelyik részben Jen-nél parti van, és előtte a srácok úgy tesznek, mintha társalognának, de igazából csak olyanokat mondanak, hogy "balsamic vinegar").

Kéne már írni valamit ide

Mert aztán utólag meg, ha évek múlva el akarom olvasni (mert én az a fajta nárcisztikus vagyok, aki régi naplóit olvasgatja, igen), majd sírni fogok, hogy nincs kellőképpen dokumentálva az életem. Ja, mert itt tökéletesen dokumentálok mindent, hahahaha. 

Voltunk Balaton Soundon, ami nagyon klassz volt, sokkal jobb hangulata van, mint a többi fesztiválnak, csupán attól, hogy ott a Balaton. Így, amikor eljön az a tipikus időszak, amikor vége a nagyszínpadnak és összevissza sodródik a tömeg, egymást keresgélő emberek, és órákat kell sorbaállni egy sörér', akkor ki lehet ülni a partra és ott nyugalom van és csend. Bár valószínűleg csend nincs, csak kéttized decibellel kisebb zaj, mint a fesztivál csomópontjában, de ha az emlékezetem ezt csendként őrizte meg, hát legyen. Napközben pedig a vízparton, napernyők alatt fotelokban mojito-t kortyolgatni is elég nagy "flash, vagy feeling, vagy inkább flow" /Suematra/. 

Goldfrapp első sorból nagyon jó volt, időnként bénáztak a hangosítással, és rövid volt, mert aznap este még felléptek valahol asszem Szlovákiában, így arra jutottunk, hogy valószínűleg ezért szerepelt csupán kisbetűkkel a zenekar neve a plakátokon, csak beugrottak egy órácskára, aztán mentek is tovább. A koncert első felében nyugis dalokat játszottak, a Utopia-t az első albumról, meg néhányat az újról, a második felében pedig táncolósabbakat a két közbülsőről, egész érdekes például, hogy a Caravan girl így élőben egy klassz, lendületes szám volt, míg a lemezen olyan semmilyen (lentebb betettem a klipet, ami viszont jó). A Strict machine-ra már mindenki ugrált, de az volt az utolsó szám, ami nagy kár, bár én így is örültem napokig, hogy voltam Goldfrapp-koncerten, és idegesítenek a fanyalgók. Elképesztő hangja van a csajnak élőben is. Valamint mezítláb volt, és volt még velük három kitömött bagoly és két kitömött holló, az L.* robothollóinak kiköpött másai, amik a férjem szerint nem is hollók, hanem varjak, bár ezek a döglött madarak nekem mind olyan egyformák. 

Azután összefutottunk többrendbeli barátainkkal, és ittunk sört, aztán hallgattunk Barabás Lőrinc Eklektric-et, ami nagyon klassz, menjetek a linkre megnézni mi az, bár a szőke énekescsaj halálra idegesített, a srácnak azonban hiányzik egy karja és amolyan Rodriguez-stílusban a helyére van erősítve a trombita, mégis remekül játszik rajta. Aztán összefutottunk más barátainkkal és ittunk pálinkát (Rézangyal Mézes Ágyas Meggy, legjobb, csak kár, hogy fesztiválokon esztelenül drága), később hallgattunk Massive Attack-et, ami unalmas volt, csak az dobta fel kissé, amikor a Teardrop közben a férjem és az L. elkezdték mondani, hogy "Lisa Edelstein", "Omar Epps", "Robert Sean Leonard" (ti. ez a House főcímdal). Aztán még hallgattuk a Koop nevű svéd formációt is, aztán kerestünk kávét, ami nagyon nehéz volt, tekintve, hogy a kávé már nem trendi fesztiválital, azaz valójában nem tudom, valaha az volt-e, lényeg, hogy a mai fiatalok nem isznak kávét és nem is árulnak. Illetve, ahol árultak, ott nem árultak hozzá tejet (vagy tejszínt vagy tejport), vagy rossz volt a kávégép, vagy megkérdezte tőlünk a trendi, kigyúrt, napbarnított, vidám pultos fiatalember, hogy "biztos, hogy kávét akartok? <kacsint>". Ez utóbbi egyébként a Joy-Playboy teraszon történt, ahol ötkor és nyolckor happy hour volt, ami ezúttal nem féláras italokat jelentett, hanem azt, hogy playmate-ek szolgálják fel azokat, és a dj-k is playmate-ek. Ezekről amúgy legőszintébb sajnálatomra lemaradtunk, viszont rémlik, hogy valakinek el kellett magyaráznunk az este folyamán, hogy mi az a playmate. Szóval belebotlottunk végül egy gyönyörű, csilli-villi presszógépbe, amit egy bácsi tolt egy taligán, és adott belőle lattét, ez volt hajnali egykor, ittam is rögtön kettőt, így pont eléggé felébredtem, hogy haza bírjak gyalogolni a negyven perc sétára fekvő hotelunkhoz. Persze, úgy kell nekünk, akik hotelban laknak, lehetett volna sátrunk is a fesztivál területén, csakhogy én utálok sátorban aludni. 

Másnap aztán kidobtak minket reggel tízkor (tudom, a sátramban addig alhattam volna, ameddig akarok), úgyhogy a nap további részét lege artis strandolással töltöttük, palacsintával, fröccsel, enyhe leégéssel és sok-sok vízben gyaloglással az északi part irányába. Aztán este lett, szombatra meg nem volt jegyünk, szállásunk és pénzünk se, így otthagytuk Zamárdi-Felsőt, hisz újra csak elmúlt egy balatoni nyár, és hazajöttünk sorozatokat nézni.

Weeds-et, West Winget és Middlemant nézünk, nézzetek ti is Middlemant, mert nagyon vicces, a másik kettőt csupán ismertségük miatt nem reklámozom. Szóval Caravan girl. 

*Nagy kő esett le a szívemről egyébként, amikor megláttam az L.-t a "Sad songs make me happy"-feliratos pólójában, mert basszus, majdnem én is az olyan pólómban jöttem, tényleg nem sokon múlt, és mondjuk egyrészt nem túl jó érzés, ha az emberrel konkrétan szembejön a saját, hű-de-egyéninek-gondolt-feliratos pólója (bár az övé az eredeti, az enyém viszont jól néz ki), másrészt elég hülyén festettünk volna egymás mellett, mint valami cserkészcsapat vagy más egyenruhás szervezet.

And the sun is gonna shine

A tanorexia kifejezést tanultam ma*, ez egy ritka szindróma, ahol az egyén fizikai és/vagy pszichés függőséggel rendelkezik a napozás iránt. A napozás endorfint szabadít fel, és azért, bőrgyógyászok egy csoportja kimutatta, hogy opioid blokkoló szedése mellett a tanorexiásoknak súlyos elvonási tüneteik alakultak ki. Na, ne röhögtessenek már. Amúgy ilyenem is volt lánykoromban az ADHD, a szociális fóbia, a neurotikus teljesítménygátlás és a szezonális depresszió mellett, mindehhez pedig szerintem teljesen normális voltam, hálistennek akkor még nem volt internet.

Oké, adjunk mindennek diagnózist, de basszus. Tanorexia??! Szerencsére ez nem szerepel semmilyen orvosi diagnosztikai kézikönyvben, legalábbis a pszichiátriai diagnózisok között nem, kivételesen nem mi találtuk ki.

*Egyébként állandóan új szavakat tanulok, tegnap pl. a pucu, a puca és a frázisszintaxis, múlt héten pedig a venge szavakkal ismerkedtem meg. 

L'homme y passe à travers des forêts de symboles

Olvasom Joyce Maynard könyvét, amiben Salingerrel való kapcsolatáról is ír. Úgy kezdődik, hogy Salinger akkor már egy jó ideje nem publikál, hanem a világtól elvonulva éldegél, homeopátiát tanul, vallásokat tanulmányoz, és minden nap ír, amit senkinek nem mutat meg, hanem betesz egy széfbe. Én már ezen teljesen megakadtam, hogy ha komolyabban belegondolunk, mennyire döbbenetes ez, évtizedekeig minden nap írni, magadnak. Áh, van egy jó ötletem, írok magamnak egy regényt. Azzal a biztos tudattal, hogy soha senki nem fog róla véleményt mondani, azaz kritizálni, leszólni, belemagyarázni dolgokat, de soha senkinek nem is fog tetszeni, boldog perceket okozni, senki nem fog megdicsérni, hogy milyen jól írsz, vagy megköszönni, hogy volt mit olvasnia, amikor nem tudott elaludni. Szerintem az összes kreatív alkotás részben azzal a céllal jön létre, hogy hassunk az emberekre, elszomorítsuk őket vagy megütköztessük vagy legalább elszórakoztassuk kicsit, és szerintem az alkotás ebből a szempontból a hatalom érzését adja meg. Én befolyásolom, a könyvemmel, hogy ennél a résznél nevetnek az emberek, ennél a résznél sírnak, és fuj, itt meg undorodjanak és féljenek (ha teszemazt zombihorrort írok). Soha az életben nem lennék képes erről a hatalomról lemondani, sem azokról, amikor valaki megdicséri az írásomat, igazából kizárólag azért szoktam írni, hogy néha megdicsérjenek. De elgondolkoztató, hogy ha ezt a hatalmat, meg a dicsfényben fürdőzést elvesszük az alkotói folyamatból, akkor mi marad? Milyen lehet magadnak írni? Úgy képzelem, hogy biztos valami felszabadító érzés.

Persze, mondhatnám, hogy kipróbálom, de soha az életben nem lennék képes, mert akármennyire is elhatároznám, azt gondolnám közben, hogy "jó, ezt most magamnak írom, de ha valami véletlen folytán nagyon jól sikerül, akkor azért megmutatom a férjemnek, és ha szerinte is jó, akkor beküldözgetem mindenféle magazinoknak". Persze, nem sikerülne jól, mert maximum ócskán összetákolnék valamit, még a helyesírását sem nézném át, minek, úgyse látja senki.

A kedvenc regényemben, a Holdpalotában műveli egyébként ugyanezt az egyik főhős, amikor egy barlangban él valami sivatagban és csodálatos képeket fest, amiket rajta kívül soha senki nem fog látni. Ebben van valami igazán irigylésreméltóan hátborzongató.

Egyáltalán nem erről akartam most egyébként írni, hanem teljesen másról. Szóval a 18 éves Joyce ír egy cikket a New York Times-ba, van róla fotó is, egy lépcsőn ül, okosan néz, és törékeny csuklóján hatalmas férfi karórát visel. És akkor ír neki Salinger (53), hogy milyen jó a cikk, leveleznek sokat, aztán szerelmesek lesznek egymásba, aztán elmúlik. Később Joyce elolvas egy novellát, amit Salinger még jóval a találkozásuk előtt írt, és szerepel benne egy fiatal lány, aki törékeny csuklóján hatalmas férfi karórát visel. Milyen gyönyörű már ez? Én, aki rajongok az életben felbukkanó szimbólumokért, imádom ezt a kis részletet. Hogy Salinger meglátta a Times-ban a képet a sovány, férfiórás lányról, és? Írt neki levelet azért, mert az ő képzeletében is létezett egy sovány, férfiórás lány? Hátha ez az? Persze, az emberek nem regényhősök, és a valóság nem egy Történet, és végül valóban nem azon múlik két ember közötti kapcsolat, hogy homályos szimbólumok összekötnek-e, hanem, hogy milyen az a két ember igazából, Salinger és Joyce szerelme is hamar köddé vált, amint együtt éltek pár hónapig. Nekem mégis nagyon tetszenek ezek, a szimbólumok, a véletlenek, hogy jelképek erdején át visz az ember útja, az egész mágikus gondolkodás. Lehet Jungot kéne olvasnom, ő szereti az ilyesmit.

Ui.: jé, gondoltam, belinkelem a Holdpalotát az olvasónaplómban, és most látom, hogy abban a bejegyzésben pontosan ugyanezt a Baudelaire-sort idézem. Pedig nem idézem minden nap.

It's a hard rain's a gonna fall

Rájöttem, hogy a telefonommal lehet fényképezni. De nem fogok, nyugi, arra is rájöttem rögtön, hogy ócska dolog telefonnal fényképezni.

 

What do they need such good eyesight for anyway?

Rendben van, néha kicsit rájátszom, hogy a környék, ahol élek, posztapokaliptikus vízióra emlékeztet, hatalmasra nőtt csótányok a templomkertben, égig érő szürke betonházak között ordibáló lerobbant hajléktalanok, rémisztően erőszakos, beteg galambok, David Lynch-et megszégyenítően bizarr közért őrült öregasszonyokkal és betépett suhancokkal, meg a Lakók, akik mostanában a liftbe hugyoznak vagy hugyoztatják kutyájukat, majd más Lakók a lift falán elhelyezett meglepően trágár és elképesztő helyesírású feliratokkal fenyegetik életveszélyesen a liftbe hugyozó élőlényt. Jó, ez igazából egy szimpla lakótelep.

De mégis mit keresett ma este a pluszdiszkont tövében kettő darab, szürke, döglött mezei nyúl?

I could be a nerd but I'm not

Az L. kultúrtitkosügynöki tevékenységének köszönhetően egyébként Harcsa Veronika-rajongó lettem, legyetek ti is azok nyomban. Legalább tizenöt perce gondolkodom, melyik videót tegyem be tőle, komolyan. Mondjuk ezt, és a szövegét meg külön figyeljük, mutatok is belőle egy részt, ő írja a számokat. Nem tudom, hol volt eddig ez a csaj.

I could rise from my piano and forget each note
I could read some dusty hardbacks that those smart people wrote
I could earn so much dough writing divine source files
I could be a nerd but I'm not.
I could rise the next morning addicted to Dior
I could enter my office on the 41st floor
In my fancy stilettos oh I would get so high
I could be a hot shot but I'm not

I want to be a part of it

A fejemben folkdalok szóltak, mint mindig. A folkdalok alkották a háttértörténetet. (..) New York City hideg, fojtott és titokzatos volt - a világ fővárosa. A Hetedik sugárúton ahhoz a házhoz értem, ahol valaha Walt Whitman élt és dolgozott. Egy pillanatra megálltam és elképzeltem, ahogy a nyomdában dolgozik, és közben lelke igaz dalát énekli. A Harmadik utcán Poe háza előtt is álldogáltam már, és mélabúsan nézem fel az ablakokra.* A város olyan volt, mint egy faragatlan, névtelen, alaktalan fatörzs, nem volt benne semmi részrehajlás. Mindig minden új volt, mindig minden változott. Sohasem ugyanaz a sokaság járt az utcákon.
Átkeltem a Hudson Streetről a Spring Streetre, elmentem egy téglával telirakott szemeteskonténer mellett, és betértem egy kávézóba. Az ételespultnál álló pincérnő szűk szarvasbőr blúzt viselt, amely szépen kirajzolta teste gömbölyded formáit. Kékesfekete hajára kendőt kötött, átható kék szeme és pontosan megrajzolt szemöldöke volt. Arra gondoltam, bárcsak rám tűzne egy rózsát. Kitöltötte a gőzölgő kávét, és én visszafordultam az utcára néző ablak felé. Az egész város ott fityegett az orrom előtt. Eleven képem volt arról, hogy mi hol található. A jövő sem adott okot aggodalomra. Ott volt már, rettentően közel.

Kétórás, elég vicces sorbanállást, majd húsz másodperces konzuli interjút követően megvan a vízumom. Annyira nehéz elképzelni, hogy szeptemberben megyünk New Yorkba, valójában nem is vagyok rá képes. Tudom, hogy csak egy város, olyan, mint a többi, voltam már egy csomóban, csakhogy én nem igazán hiszem el, hogy New York valóban létezik. New York nekem a filmekben van, NY-t elönti a jeges árvíz, űrlények támadják meg, szörnyek lepik el, a majmok bolygóján van, szerelmesek találkoznak az Empire State Building tetején, kizárt dolog, hogy létezzen, New York a Friends-ben és a 30 Rockban van, meg Suzanne Vega-dalokban és Kertész András-fotókon, meg a Krónikákban, Bob Dylan önéletrajzában a fenti idézetben. (Ezt a könyvet nyertem a múltkor a moziban, olvassátok el, mert jó, itt mesélek róla.)

*Most azon nevetek, hogy eszembe jutott, amikor egy kedden épp a számlára vártunk a Presszóban, és az L. egyszer csak közbeszúrta, hogy "van két robothollónk az irodában, rendes döglött madarak, csak működnek", aztán sokkal később, amikor Noiz sötét élethelyzetéről és/vagy sivár új albérletéről beszéltünk, akkor valaki kitalálta, hogy neki kellene adni legalább az egyiket, kitehetné az ajtó fölé, nem kerülne nagy fáradtságba beleprogramozni hangot, és akkor időnként robothangon közölné, hogy "so-ha már", de valamiért nem akarta.

This is not a love song

Tudom, hogy hülyén hangzik, de néha jobban esik csak úgy lógni, mint buliba járni, talán mert a bulis cuccaim mind olyan kényelmetlenül testhezállóak.*

Úgyhogy nem mentem ma Voltra, mert nem volt kedvem és/vagy pénzem, hanem inkább az ágyamban aludni, és holnap edzőterembe menni van kedvem és kimosni a ruháimat. Bár az Offspring-et kicsit sajnálom kihagyni. Tegnap egyébként a létező legpechesebb napom volt, amit most nem részleteznék, ellenben a Nouvelle Vague koncert fantasztikus jó volt, sokkal jobbak élőben, mint lemezen, nem beszélve a látványnak sem utolsó énekescsajokról, az index-et idézve " egy kirakatbaba arányaival rendelkező, szédületes mozgású bombázó, bejön, ledobja magáról a vállait takaró fekete selyemkendőt és frufruja mögül, a bardot-i iskolát követve félig nyitott szájjal, pofátlanul pozőr módon kacérkodni kezd a közönséggel", és tényleg, meg itt van kép, de most megyek aludni.

*Valójában nem testhezállóak, de így szól az idézet.

Futógép, tankok, pingvinek

Tegnap pedig a mra-val megtaláltunk egy piaci rést, egyénre szabott podcast a futógépre, amelyhez bekérte tőlem a futógép sebességét, dőlésszögét, a kívánt pulzustartományt, a testsúlyomat és a kardioedzés tervezett időtartamát, valamint, hogy hányadik percnél szoktam elfáradni.

Időnként egyébként régi barátaink is meglepetést tudnak okozni, én például mintha úgy emlékeznék, régen az volt, hogy az a. értett kütyükhöz, programokhoz és a világhálóhoz, én meg egyéb területeken jeleskedtem, ám ezúttal szomorúan kellett tapasztalnom, hogy a legváratlanabb témákban is csont nélkül leiskoláz: nagyságrendekkel többet tud nálam például lakberendezésről, a cirkó-típusok még csak hagyján, de olyan színárnyalatok nevét ismeri, amelyekről én, nő létemre, még soha az életben nem hallottam, sokkal jobban ért a fitnesshez, mint én, beleértve, hogy adott testsúly mellett milyen edzéstípussal mennyi kalóriát égetek és ez hány hét után milyen változásban nyilvánul meg, valamint pontosan tudja, hogy a két nappal ezelőtt aláírt előléptetésemmel járó nettó tizenötezer forintos fizetésemelésemből havi egy nadrágot vehetek a Promodban, leárazás esetén kettőt, amely egyébként idén a szokásosnál korábban kezdődött. Meg még randizásról beszéltünk ezenkívül, illetve nem-randizásról, vagyis arról az esetről, amikor valakitől nem akarsz semmit, de tényleg semmit, csak mondjuk elmenni vele az állatkertbe, moziba, vagy tankot vezetni, és honnan lehet ezt tudni meg a másik tudtára adni. Szerény véleményem szerint ha egyedülálló férfi moziba hív egy nőt, az mondjuk kicsit gyanús, ha mozi plusz beülünk valahova, az közepesen gyanús, a leggyanúsabb pedig a mozi, beülünk, eszünk, és ő fizeti ki a kaját kombináció. Az állatkerttel kell még nagyon csínján bánni, tudniillik a szíve mélyén minden nő arra vágyik egy bizonyos életkorban, hogy a férfi elvigye az állatkertbe, így aztán egy óvatlan pingvinnézegetéssel ki tudja, milyen lavinát indítunk el, konkrétan emlékszem például, amikor Hajnalka pár évvel ezelőtt közölte, hogy ő ahhoz a pasihoz fog hozzámenni feleségül, aki elviszi az állatkertbe. Bizony, elsőre jó ötletnek tűnhet perecet enni a majomház előtt, de az ember hamar az oltár előtt találhatja magát.

De persze, honnan tudnám én, mi zajlik a világban, évek óta nem játszom ezen a színtéren. Például fogalmam sincs, milyen mögöttes üzenetet hordoz, ha elhívsz egy lányt tankot vezetni, az én időmben még nem volt ilyesmi, az én gyerekkoromban a kedvenc játszóterünk két ágyú, egy tank és egy kiselejtezett orosz vadászrepülő volt, persze, mindegyik le volt betonozva, de a repcsibe és a tankba is be lehetett mászni, és a tanknak a csövét mozgatni is lehetett egy darabig. Kicsit sajnálom is a mai gyerekeket az egyforma, lekerekített eukonform játszótereikkel, milyen felkészületlenül kerülnek így a felnőttkorba, nem fogják időben megtanulni, hogy a világ veszélyes és az élet küzdelem.

Nothing lasts forever

Tegnapelőtt kivésték a férjem egyik napról a másikra kilyukadt bölcsességfogát, és amikor éppen nem volt iszonyatosan rosszul, akkor szájsebészes-fogorvosos horrorsztorikkal traktált (vér, csontszilánkok, fémeszközök, még több vér, mérhetetlen fájdalom). Erre ma, éppen beszélgetek egy hozzátartozóval, amikor egyszercsak kilyukadt a fogam, de esküszöm, fél órával azelőtt ott még semmilyen lyuk nem volt, most meg egy nagy. Nem letört, kilyukadt, és azóta is folyamatosan, szinte percről percre nőttön nő, és csak órák kérdése biztosan, hogy elérjen valami ideget és irgalmatlanul fájni kezdjen. Persze, leghamarabb jövő héten tudok fogorvoshoz menni, mivel egyrészt ma dolgozom, másrészt minden fogorvos az ősi ellenségem, a Zsófit kivéve, úgyhogy csak hozzá vagyok hajlandó menni. Meg lehet, hogy pofán röhögnének az ügyeleten, ha berohanok sikítva, hogy azonnal csináljanak valamit, nő a fogamban a lyuk, állítsák meg, állítsák meg, pontosan emlékszem, hogy "életet veszélyeztető vérzés" az egyetlen ügyeletben kötelezően komolyan veendő esemény a fogászatban.

De most komolyan, melyik kreacionista mer még ezek után a szemembe nézni? Ki merészeli azt állítani, hogy az Élet a Földön intelligens tervezés következtében jött létre?? Intelligens tervezés?? Ez?!! Hol intelligens az, hogy egy élőlény fogainak az élettartama az élőlény élettartamának egyharmadát sem teszi ki? Ezt nevezi valaki tervezésnek? Ez volt a terv? Benne volt az intelligens tervben a gyökérkezelés is? Hogy próbára tegye a hitünket? Rendkívül intelligens, bravó (gúnyosan tapsolok). És egyébként pedig, hol van a nagyokos evolúció, most, amikor szükség lenne rá? Értem én, hogy időbe telik, jó, végülis csak párszáz éve élünk ilyen sokáig, nem volt idő kifejlődnie valami a mostani fogainknál életképesebb megoldásnak, de basszus, még a felegyenesedés sincs meg, évezredekkel, évezredekkel azután, hogy lejöttünk a nyomorult fáról, vagy kijöttünk a pocsolyából, kinek-kinek hite szerint, és még mindig fáj az embernek a háta, erre azért szerintem nincs mentség. Ha továbbra is ebben az iramban haladunk, majd már rég teleportációval közlekedünk univerzumok között, és még mindig fogpótlásra lesz szükségünk harmincévesen.

How does it feel?

Szóval elmentem a Puskin moziba megnézni az I'm not there-t (lenyűgöző film, itt mesélek). Voltunk kb tízen a teremben, a reklámok után bejött egy fiatalember, és kissé fáradtan közölte, hogy akkor most az itt ülők között ki fog sorsolni egy könyvet a mozijegyünkön szereplő szám alapján. Mondott egy számot, pont az enyém volt (esetleg a férjemé, de talán mégis az enyém :), odaadott egy könyvet és kiment. A Krónikák az, Bob Dylan önéletrajzi regényének első kötete. Én azt hiszem, alapvetően egy szerencsés ember vagyok.

Bloggerek, hullák

"Tessék már egy kicsit fegyelmezni az intellektuális libidódat" - ezt írja nekem kedvenc Főnököm. Ti. arra, hogy minden hülyeséggel foglalkozom, ami érdekel, hálózatelmélet például, de közben nem írom a phD dolgozatomat. Bárcsak tényleg bloggerekből írnám, sokkal könnyebb lenne (nem) (meg utálnám is szívből, nem érdekel a blogokkal foglalkozó áltudomány).

Visszatérve az intellektuális libidómra, bár erős volt a kísértés, hogy ezen a héten megírjam a téziseimet, de valahogy mindig legyőztem. Kell az embernek ennyi pihenés. Valamelyik nap rájöttem például, a hullákkal kapcsolatban, hogy az emberek többsége tulajdonképpen sokkal kevesebbet lát az ember "sötét oldalából", mint én. Nem, nem a gonoszságra gondolok, hanem a szenvedésre, az olyanokra, amikor egyetem alatt végülis évekig hetente minimum egyszer halott embereket boncoltunk (anatómia, patológia és igazságügyi orvostan gyakorlatokon), és van néhány, amire még most is emlékszem, volt például egy harmincéves, jóképű tornatanár pasi, aki felakasztotta magát, nem tudtuk meg, miért, de a kötél még rajta volt a nyakán; meg volt egy nagyon szép tizenöt éves lány, akit elütött az autó a zebrán, agysérülést szenvedett, két hétig kómában volt, és utána meghalt, (én meg elhatároztam, hogy vidékre fogok költözni); meg volt valami megégett nő is, akinek pont olyan szaga volt, mint a sülthúsnak, és ez rémisztően bizarr volt. A mostani mindennapjaimban mondjuk nem ilyenek vannak, hanem részben a szoványos emberi katasztrófák, alkoholista férj megver, elveszi a pénzt, házastárs lelép a gyerekkel, kiforgatja anyukáját a lakásából satöbbi, másrészt meg pszichózis, vagyis idegen, fenyegető hangokat hallok a fejemben és azt képzelem, hogy meg akarnak ölni, vagy hasonló. Szóval, egyik nap így ráébredtem, hogy a legtöbb ember ezeket azért nem ekkora dózisban kapja. És hogy igenis érthető, hogy elfáradtam ebben, és szükségem van egy hétre, amikor csak fekszem a napon, meg lófrálok a Margitszigeten, meg eljárok az edzőterembe és abba a hitbe ringatom magam, hogy én is nézhetek ki úgy, mint Angelina Jolie a Wantedban (természetesen a tetkók és a smink és a vastag ajkak nélkül).

Mondjuk el bírnék viselni még néhány hetet ebből. Hetet-hónapot.

I love xkcd.com

Imádjátok ti is. Itt van az eredeti Discovery Channel-reklám amúgy.

 

Summertime, the living's easy

Kitörte az ablakunkat a vihar tegnap, nagyon félelmetes volt üvegcsörömpölésre ébredni. Úgyhogy ma reggel mindjárt azzal indítottam, hogy átmentem az edzőterembe, aztán hazafelé összeszedtem a ház előtti üvegcserepeket (soha egy lélek se lép rá arra a kis füves területre, de azért aggódtam kicsit reggel a futógépen, nehogy épp most vágja meg a lábát valamilyen aranyos kiskutya), aztán rendet raktam, mert mindjárt jön az üveges, tiszta szerencse, hogy szabin vagyok épp. Még van belőle egy és fél napom.

Úgy gondoltam, majd szabi alatt rengeteg filmet fogok megnézni, amik itthon szomorkodnak stócban nézetlenül, valamint befejezem a cikkemet is, de mindenhez túl meleg van itthon. Mindenhez. Úgyhogy eljárok fitnessterembe, mert ott van légkondi, meg voltam húgommal uszodában, meg bloggerekkel a presszóban, meg kedvenc kolléganőm phD védésén, meg sétáltam éjszaka, meg vetettem magamnak egy ruhát a Hajnalkával, távollétében ugyan, meg napoztam egy csomót. Az Egymás szemében-ben fejti ki Ventus Tamara, hogy remekül le lehet barnulni bérházban is a balkonon, én továbbmegyek, remekül le lehet barnulni a panellakásban bent is, csak bikiniben az ablak mellé kell ülni. Volt a nyári szünet előtti utolsó mozgáscsoportom tegnap, bár mozogni is túl meleg volt, de azért jó volt. Meg aludtam egy csomót, álmodtam számtalan hülyeséget. 

Szóval semmi extra. Kiolvastam egy pár könyvet, bár ponyva mind. Ja, meg olvasgattam a régi naplóimat, nagyon vicces, mert van egy kortárs magyar pszichiáternő, aki kissé a példaképem az utóbbi években, nevezzük mondjuk Katalinnak, a naplómban meg, kb 23 éves koromhoz az van odaírva, hogy "Nem, nem akarok olyan lenni, mint Katalin, istenem, csak nehogy olyan legyek." Hát, változnak az idők.

Hm

Már nagyon régen csináltam, de most megkérdeztem a Ji King-et, mégis, mi a helyzet, erre kijött a Vándor (kb: egyedül maradsz) és a Repedezés (kb: a sötét erők csendben felemésztenek). Na jó, most tényleg megijedtem.

Mindig örülök annak, ha beköszön a péntek

Szabira megyek tíz perc múlva. Különben kicsit depressziós/nagyon fáradt/beteg és nyűgös voltam az elmúlt időben, aztán nem, aztán megint, aztán megint nem, és igazából semmi okom nem volt/nincs rá az időjáráson kívül. Meg úgy általában az élet. Hirtelen, ahogy a tigris ugrásra lendül, az Élet elénk tornyosul, sötét tarajával kiemelkedve a tengerből.* De komolyan, valamelyik ügyeletben szalonnát falatoztam a munkahelyemen este fél tizenegykor, gondolhatjátok, mennyire lent voltam.

*With intermittent shocks, sudden as the springs of a tiger, life emerges heaving its dark crest from the sea. (Virginia Woolf: The waves)

Főleg addikció

Valamelyik nap levizsgáztam pedagógiából (hahahahaha), mellesleg észrevettem útközben egy "könyvesbolt eladó" és "regények 200 Ft"-táblát, és ma visszamentem a helyre, tipikus antikvárium, lépcsőn kell lemenni, és totálisan és felülmúlhatatlanul összevissza vannak a könyvek, de úgy, hogy Lem, A magyar alkotmány, A boldog szexuális élet, Bradbury, Mikszáth, Vesebetegek diétája, Greta Garbo élete, Tarzan, Szolzsenyicin, Kréta útikönyv. Egyébként teljesen átlagos antikváriumfelhozatal, scifi-fantasy kissé alulreprezentálva, Kozmosz-könyvek, Delfin-könyvek, meg jó sok vadiúj Ulpius-könyv, gondolom találtak pár dobozzal valami raktárban.
Megmondom, miket vettem. Mind jó állapotú, szakadt könyvet nem veszek.
Stanislaw Lem: Az úr hangja (használt)
Greta Garbo-életrajz (elvileg használt, de nem látszik)
Kir Bulicsov: Az utolsó háború (használt)
Ethan Hawk: Hamvazószerda (új)
Christopher Moore: Ördögöd van (új)
Fehér Klára: A földrengések szigete (használt)
Raymond Chandler: A gyöngy bajjal jár (használt)
Ez volt 1600 Forint összesen. Érdeklődők kedvéért: Baross utca 50, a körúttól kb két háznyira. Az előbb egyébként elmeséltem Kislánynak, aki körülbelül úgy reagált, mint a Csipet Csapatban az a kövér egér, amikor sajtszagot érez, furcsa tekintettel kapta fel retiküljét és indult kifelé az ajtón, csak előbb még felvetette, hogy vegyük meg a könyvesboltot mi ketten (ja, mert megkérdeztem az eladónénit, és azt mondta, még nincs rá vevő). Majd felváltva dolgozunk a kórházban, egy napot ő, egyet én, minden második nap pedig a könyvesbolt hűvösében üldögélünk és laptopunkon írjuk a phD-dolgozatunkat. És ő még nem is látta a Black Books-ot.
Persze tudom, hogy a könyvesbolt nem üzlet, és a végén mindegyiknek a helyén Alexandra lesz, már antikváriumokat is nyit az Alexandra, úgyhogy a könyvpiac napjai meg vannak számlálva, de azért, ha lenne némi könyvesboltra félretett pénzem, akkor tényleg pont azt a boltot kellene Kislánnyal közösen üzemeltetnem. Már így is felmerült bennem, hogy felajánlom a néninek, hogy pár láda könyvért cserébe rendet rakok, pláne, amikor megláttam a zenei könyvek között Henry Fielding: Tom Jones-t, és hogy az idegennyelvű regények (főleg egy csomó angol chick-lit) még nyelvek szerint sincsenek szétválogatva. Szóval, mondom, az olyanoknak, mint én, akiknek kevés dolog okoz nagyobb örömöt, mint egy leárazott könyvesbolt kínálatát könyvenként végignyálazni, maga a paradicsom.

Nátha, esküvő

Jól van, most már beteg is vagyok, csak hogy legyen okom a rinyálásra. Náthás.

Volt Ildikóék esküvője, ami nagyon szép volt, főleg Ildikó, ötödmagammal látványelemként funkcionáltunk a bordó taftruhánkban, rengeteget és finomakat ettünk, valamint kissé lightosan megkíséreltük a menyasszony elrablását is. De nem ott fáztam meg, mert addigra már meg voltam.

Megyek, veszek Echinaecea cseppet, kamillateát, cévitamint. Egyéb megfázás elleni csodapraktikákat szívesen fogadok a kommentekben. 

Szövetségbe forrt szabad köztársaságok

Mivel szeretem a különös feldolgozásokat, most küldte a férjem ezt a videót, amelyben sapkás huligánok reggae-stílusban abúzálják a szovjet himnuszt. (Azon generáció kedvéért, amelyik esetleg nem tanulta iskolában az eredetit, összehasonlításéppen itt van az is.)