Tisztelt gyógyszertár,
ezúton jelezném, hogy az Önöknél a mai napon saját részemre vásárolt melegítő plüssállat a használati utasításban feltüntetett két óra helyett az előírásszerű 800 wattos, kétperces mikrózás után csak kb fél óra hosszáig tartja a hőt. És egészen hülyén is nézek ki az arcomra szorított teknősbékával. De úgy tűnik, segített. Vagy ez, vagy az echinaecea, vagy a lándzsás útifű, vagy a C-vitamin, vagy az Algopyrin, vagy a Neocitran, vagy a kamillás gőzölés, vagy a forró fürdő, vagy a Ben-gay kenőcs, vagy a Family guy, vagy a granulált gyömbértea, vagy a csípős leves, vagy a biocsászármorzsa, vagy az, hogy mindezeket munka helyett alkalmaztam a mai nap során mintegy felváltva.
Egyúttal máris teszteltem a bioséf rugalmasságát, ugyanis bementem dolgozni nyolcra, aztán kilenckor asszertívan úgy döntöttem, hogy beteg vagyok és hazamegyek a főnököm hazaküldött, és akkor felhívtam őket, hogy betegség okán az ebédemet ne a munkahelyemre hozzák, hanem a város ellenkező végén található lakhelyemre, és bár már elindultak a futárjaik és már a másik futárnál volt a kajám, mégis odahozták ebédidőre.
Sick and tired
It's a rich man's world
Három db zsíros kenyeret és egy mézes kenyeret ettem ma vacsorára. Szemernyi kétségem sincs afelől, hová fog vezetni a mértéktelen spórolás: pénzes, kövér maca leszek hónapokon, mit hónapokon, heteken belül.
Jó, nem, mert taláncsak elkezdenek itthon is növények teremni végre. Az a szerencsés alkat vagyok egyébként, aki sokkal jobban szereti a jégsalátát és a friss lazacot, mint a csülköt meg a rántott húst, és a barna kenyeret jobban, mint a fehér kenyeret, szóval valójában iszonyú egészségesen bírok élni, amikor van rá mód. De most ez ennyire komoly, hogy az olcsó kaják egészségtelenek, az egészségesek pedig drágák? Ez azért elég szörnyű így a magyar népesség egészébe belegondolva. Plusz hiába oktatjuk a népet az egészséges életmódra, ha úgysincs pénzük megvenni. Vagy csak fantáziátlan vagyok, és kétszáz forintból remek egészséges vacsorákat lehetne összerakni? Én magamtól a fagyasztott spenótig jutottam. Ne, kérlek, ne mondjátok, hogy menjek a piacra, most voltam, csak hagyma van meg krumpli meg fejtettbab.
Time for some thrilling heroics
Még az is volt, hogy felhívtak gyógyszercégtől, akarok-e nekik dolgozni, és nem is orvoslátogatónak akartak, hanem az eggyel magasabb beosztásba. Mondtam, hogy nem. Mondjuk éppenséggel ez sem az a munka, amit szívesen csinálnék, mert legszívesebben csak döglenék a tengerparton jazzénekesnő lennék pszichiáter és pszichoterapeuta lennék, de azért megörültem. Tudniillik annak, hogy ha esetleg végképp úgy érzem egyszer, hogy nem bírom ezt a terhelést és/vagy az anyagi helyzetemet, akkor elvileg lenne lehetőségem más irányokba menni, még ha az nem is a kedvenc irányom.
Azt gondolom, hogy akkor fog csak valóban felmerülni ez a kérdés, ha gyerekem lesz, mert addig végülis elvagyok én így, hogy sokáig dolgozom és nincs pénzem, de azt csinálom, amit szerettem volna. Akkor meg majd bejön az a szempont, hogy a gyerekre egy csomó pénzt kell költeni, és hogy találkozni is kéne vele néha, és akkor már nem dolgozhatok ilyen lazán estébe nyúlóan, pláne ügyelet. Igazából meg ki tudja, lehet, hogy ez nem is így van, csak én elképzelem valahogy a szülőséget, közben meg tök más.
Mindegy, ezt csak azért írtam le, mert azzal akartam villogni, hogy milyen hősies és elkötelezett vagyok még mindig, és versenyképes állásajánlatokat utasítok el csupán azért, hogy embereken segíthessek és ne kelljen kosztümben járnom dolgozni.
I don't believe there's nothing left but running here again
És akkor a rangos szakmai rendezvényen meghallgattam egy pár remek előadást, és aztán odaértünk ahhoz a részhez, hogy a stressz csökkenti, míg az ingergazdag környezetben végzett rendszeres sportolás növeli a hippocampus térfogatát, és akkor a kávészünetben szépen kivettem a kabátomat a ruhatárból és elmentem az edzőterembe és futottam negyven percet.
Mondjuk iszonyú sokan voltak, minden gépre jutott legalább kettő tökéletes felkarú fiatalember, de legalább ingergazdag.
Everybody has a creamy center inside
Azon gondolkodom egész héten, hogy én most hazudok-e magamnak vagy naiv optimista hippi vagyok-e megint. Arra lettem figyelmes, hogy egész héten, nagyjából minden egyes páciens és néhány nem-páciens elmondta nekem azt, hogy az életben az úgy megy, hogy közel engeded magadhoz az embereket, aztán csalódsz bennük. És "én már annyit sérültem és annyi embert közel engedtem és annyit csalódtam, és olyanokról kiderült, hogy valójában milyenek, akikről sosem gondoltam volna és akikben megbíztam volna, és erre tessék." Komolyan az az érzésem alakult ki, hogy a világ így működik és én valamit nem veszek észre. Még sose volt olyanom, hogy valakit így Közel Engedtem Magamhoz és aztán meg Csalódtam Benne. Aztán rengeteget agyaltam ezen, és akkor végülis sikerült találnom egy példát, amikor valakivel kicsit összebarátkoztam, és aztán igen elcsodálkoztam későbbi tettein, de valahogy arra sem illik a csalódás kifejezés, hát ez van, ő ezt a hibát követte el, természetéből adódott, teljesen nyilvánvalóan nem azért tette, hogy engem megbántson. De ennyi. Nem tudok felsorolni több ilyet, és miért nem.
Végtére is az alábbi lehetőségek merülnek fel:
1. Android vagyok és a csalódás érzését elfelejtették belém programozni
2. Soha senkit nem engedtem még közel magamhoz, ezért nem volt rá esély, hogy ezt megtapasztaljam. Amire én azt hittem, hogy "közel", az nem a standard, normál közel, hanem annak nyomába sem ér.
3. Valaki cannabist adagol az ivóvizembe, és folyamatosan annyira be vagyok lazulva, hogy lehetetlen bármivel is kiakasztani. Béke, testvér.
4. Szakmámból adódóan igen magas az ingerküszöböm az emberek hibáira és egyéb szerencsétlenkedéseire, és minden hülyeségnek hallottam már úgyis a százszorosát, nehéz olyat mondani nekem, amitől Csalódom.
5. Nagyra értékelem az emberi kapcsolataimat, ezért toleráns vagyok bennük / túlságosan ragaszkodom a barátaimhoz, ezért bármit elnézek nekik mosolyogva.
6. Eddig a Véletlen folytán elkerült az ilyesmi, még fiatal vagyok, és a soksok Emberekben Való Csalódás még mind előttem van és ezután fog következni.
7. Rengeteget csalódtam az emberekben, csak elfelejtettem, mert valaki cannabist adagol az ivóvizembe és az a memóriát is rontja.
Reklám után jövünk
Az lesz, hogy nincs pénzem, mint az köztudott, így reklám van a blogomon, amiért kaját kapok majd, és hetente meg is írom, milyen az a kaja. Légyszi, ne gyűlöljetek. Baromi kíváncsi vagyok amúgy, mivel elképesztő ételkompozíciók szerepelnek a heti étlapon, ti. olyanok, amik a valóságban nem létezhetnének, mint például sárgarépás lencsevagdalt karalábé-cékla salátával medvehagyma olajjal. What? De az az igazság, hogy a menzánkon komolyan semmi normális kaja nincs, ezért én évek, ismétlem, évek óta minden egyes napon rántott halat eszem (az a klasszikus, menzai rántotthal), amikor fogyózom, akkor zöldkörettel, amikor nem, akkor fél adag sült krumplival, és még olyanokkal szoktam cifrázni, hogy 1. hozok mellé otthonról salátalevelet, 2. teszek mellé erős pistát, 3. teszek mellé ketchupot, 4. teszek mellé ketchupot és erős pistát és ezeket összekeverem egymással. Évek óta. Nagyjából kéthavonta bepróbálkozom valami mással, ilyen "hátha azóta jobb lett a rakott zöldbab, hogy utoljára ettem", de nem, rosszabb lett. Úgyhogy az az igazság, hogy bármiféle ételt, ami kissé megtöri a rántotthal-szériát, változatosságot és izgalmat hoz a mindennapjaimba, és nincs benne túl sok pacal, kelbimbó vagy kókusz, örömmel üdvözlök.
I don´t believe you can resist the things that make no sense
Itt ragadnám meg az alkalmat a rinyálásra, miszerint két hete nem volt időm elmenni az edzőterembe, és akkor kitaláltam, hogy majd tegnap délután jól elmegyek, és addig maradok a futógépen, ameddig akarok, és megcsinálom az összes időigényes gyakorlatot is, a kitörések pl. legalább tíz perc, plusz nyújtás, és szaunázni fogok utána én, és senkisem állíthat meg ebben, és számtalan programajánlatra mondtam nemet eltökélten, például nem néztem meg a Coraline-t sem. És akkor átmentem a fitnessbe, ami nyitva van mindig, még december 24-én is, és ki volt írva, hogy átalakítás miatt ma csak délig volt nyitva. Hát ebben a szellemben szórakozik velem az univerzum, de legalább takarítottam és az kalóriát éget és még ingyen is volt.
Egyelőre egész rendesen spórolok, szombaton már tudatosvásároltam is, lementem a piacra a magyar kistermelőtől megvenni a magyar zöldséget tudatosan, bár csak tavalyi krumpli volt meg hagyma, de erről nem a kistermelők tehetnek, hanem a mérsékelt égöv éghajlata. Meg volt még ezenfelül fürtös paradicsom is, de az túl jól nézett ki és túl drága volt ahhoz, hogy higgyek a létezésében, engem nem vernek át. Egyébként pedig nekem lélektanilag túlságosan megterhelő a piacon vásárlás, mai modern, elidegenedett, rohanó bevásárlóközpontjainkban sokkal kevesebbet költök és kevesebbet is stresszelek. Én ugyanis úgy vásárolok, hogy leveszem a polcról, visszarakom, mégis leveszem, hordozom magammal két sornyit, mégis visszaviszem, visszarakom, a biztonsági őrök legnagyobb örömére, aztán mégis leveszem, és ezt az intersparban megteheti az ember. A piacon pedig, ha már megkérdezem valaminek az árát, el akarják nekem adni, és akkor már olyan nehéz nemet mondani, bár többnyire azért képes vagyok rá, de kifejezett energiát és odafigyelést igényel a részemről, pláne, amikor két sor múlva rájövök, hogy mégis meg kellett volna venni, vagy mégse. És akkor még ott van az, hogy rendes vagyok, és mindig megesik a szívem az aranyos öreg nénin vagy bácsin, aki fél zacskó tarkababot és kettő darab csoffadt zellert árul már reggel óta kétségbeesett tekintettel, és akkor megint ott a dilemma, hogy most akkor megvegyem a kettő darab csoffadt zellert, amire semmi szükségem, nem is szeretem, és csoffadt is, vagy pedig legyek erős és sétáljak tovább vérző szívvel, mert szegény bácsi, dehát nem vehetem meg a világ összes csoffadt zellerét, amikor nincs rá szükségem. Nem való ez nekem, mondom.
Meg még az van, hogy kéne foglalkoznom A Cikkemmel, legyen csupa nagybetűvel, de nincs kedvem, és ebből a szempontból direkt áldás, hogy csodálatosan szerteágazó tudományterület és munkakör a miénk, és így nyugodt szívvel készülhetek inkább az előadásomra, és olvashatok el számtalan cikket más, érdekesebb témáról, amelyekbe mindjárt bele is kezdek. Most mi van, azért pótcselekvésként tudományos szakirodalmat olvasni még mindig sokkal jobb, mintha a körmömet reszelném vagy a blogomat írnám, nemde.
Sometimes living out your dreams ain't as easy as it seems
Eszembe jutott egyik nap ez a régi szám, és milyen aranyos még mindig tényleg. Egy BBC-szavazás során Des'ree megkapta a legrosszabb dalszövegíró díját a Life-ért, szerintem meg tök jó.
I don't wanna see a ghost, that's the sight that I fear most
Rather have a piece of toast, watch the evening news
"Békét? Demagóg."
Pedig már szinte minden spoilert elmeséltek mások a műsorból, attól még... tudott rám hatni. Nem politizálok, kritikát esetleg olvassunk Dr. Morcznál ízlés szerint.
Arról van szó egyébként, hogy egy riporter magát depressziósnak tettetve elment a pszichiáterhez, aki azt mondta, menjen pszichoterápiába, erre ő mondta, hogy ő nem megy, erre felírtak neki gyógyszert, és erről beszélgetnek a műsorban. Különben izgi.
Meg nem erősített források szerint
It's always the hours
Általában némi nagyképűséggel beszélt azokról az évekről, vagy legalábbis mintha büszke lenne magára: mi mindenre képes volt, mennyi akadállyal megküzdött, mégis optimista tudott maradni. Szegény volt, de vidám, és fáradt, de elhivatott, meg minden ilyesmi. Küzdelmes, de szép idők voltak, ilyeneket szokott mondani így hetven felé járva a húszas-harmincas éveiről. Elhitték neki, meggyőző volt.
Titkon valójában szörnyülködve és kissé értetlenül tekintett vissza a fiatal felnőttkorára.
Innen nézve - innen a verandáról, a fonott székből, hetvenévesen - egyáltalában nem látszott olyan dicsőnek vagy hősiesnek vagy elhivatottnak, inkább csak valamiféle kétségbeesett evickélésnek tűnt. Vadvízi evezésnek megáradt folyón éles sziklák közt. Úgy rémlett, hogy azokban az években maximum egy-egy pillanatra fogta el az a jóleső érzés, hogy maga irányítja az életét, hogy képes erre, alkalmas rá, és hogy arrafelé halad, amerre szeretne menni. Az idő többi részében inkább azzal volt elfoglalva, hogy valahogyan, bárhogyan megakadályozza, hogy a meglepetésszerűen felbukkanó örvények ne bas csapják neki a legközelebbi sziklának. Mindig volt valami, főleg munkahelyi kihívások (sose értette, miért szeretik a emberek így nevezni az erejüket meghaladó feladatokat), és többnyire bár megoldotta őket, de valójában eleve kudarcra volt ítélve, egyszerűen túl sok volt, nem volt ideje rendesen csinálni, nem volt ideje elmélyülni, csak épphogy összetákolni volt ideje, mindig elégedetlen maradt az eredménnyel.
Mindig azt hitte, minden egyes nehézségre, hogy jó, ha ezen túl vagyunk, akkor már biztos minden rendben lesz, nyugalmasabb vizek következnek, persze, erről szó sem volt, inkább csak egyre nehezedett a terep.
Eleinte még könyveket olvasott meg blogot írt meg abba a hitbe ringatta magát, hogy képes fenntartani egy komoly, felelősségteljes munkát és egy vidám, laza és fiatalos életet egyszerre. Hogy belefér az életbe, hogy kurzusokra jár, vizsgázik, dolgozik, kutat, másból vizsgázik, phd-t ír, dolgozik, egyre több feladata van, mert rájöttek, hogy úgyis megoldja, blogokat ír, mert azt meg szeret, emberekkel találkozik, mert azok érdeklik, filmeket néz, sorozatokat néz, könyveket olvas, edzőterembe jár. Teljesen értelmetlen és lehetetlen feladatnak tűnt az egész így visszatekintve, de leginkább azon tudott elszörnyülködni, hogy vajon hogyan hihette, hogy ez jó. Soha nem volt pénze, hanem hitelei voltak, több, és mindig, amikor már majdnem egyenesbe jött, történt valami váratlan kiadás vagy katasztrófa vagy válság. Mindig, amikor azt hitte, hogy már annyi mindent megtanult a szakmájában, talán már elhiheti magáról, hogy képben van, akkor nem sikerült újraélesztenie egy beteget vagy kiderült, hogy ezt az iszonyatosan fontos cikket még csak hallomásból sem ismeri.
Valami mindig volt.
Mindig, amikor már majdnem úgy tűnt, hogy nem többhavi munkával van elmaradva, hanem csak olyan emberi mennyiséggel, akkor megbízták még két-három nevetséges feladattal. Egy lepukkant panellakásban élt, nem volt pénze, a férjét mondjuk szerette, de alig találkozott vele, és minden pillanatban agyonhajszoltnak és alkalmatlannak érezte magát. Nem volt ideje azon gondolkodni, hogy merre akar menni, mert minden erejét felemésztette, hogy egyáltalán a felszínen maradjon.
De ami a legfurcsább és leginkább érthetetlen: emlékei szerint akkoriban boldog volt. Persze, voltak nehézségek, de alapvetően ésszel fel tudta idézni, emlékezett rá, hogy akkoriban úgy gondolta, hogy boldog. Visszatekintve fel nem bírta fogni, hogyan lehetséges ez, hogyan érezhette jól magát abban a helyzetben, csak nehézségekre emlékezett és fájdalomra és problémákra, azt tudta felidézni, hogy mindig nyugtalan volt valami miatt vagy valaki miatt. Boldog... rendben, lehet, hogy akkor boldognak érezte magát, de így utólag inkább kétségbeesettnek tűnik. Furcsa, mert az emberi emlékezet általában épp ellenkező irányba torzít, nehéz időket utólag megszépít az idő, szörnyű időszakokra vagyunk képesek nosztalgiával visszaemlékezni. Pont fordítva.
Hátborzongató volt még visszagondolni is, örült, hogy nem kell végigcsinálnia még egyszer. Azt mondják, az öregség szenvedés, és ő becsülettel panaszkodott is az ízületeire, a sok és drága gyógyszerre, a mai fiatalokra, az időjárásra, meg az összes dologra, ami miatt megboldogult lánykora óta rinyálni szokott, de valójában semmi pénzért nem lett volna újra fiatal. Ma sem tudná máshogy csinálni, ha most visszakerülne ugyanoda, nem lenne ötlete, hogyan kellene máshogyan vinni az életét. Hogyan lehetett volna legalább valami nem túl nehéz evezőstúrát csinálni belőle. Ötlete sem volt.
Persze, könnyű mondani, hogy nemet kellett volna mondania jó pár feladatra, vagy hogy el kellett volna menni valami pénzesebb, felelőtlenebb állásba, de ahhoz nyilvánvalóan túl hiú volt. Menekülésnek tűnt volna. Szeretett fontos lenni.
Most pedig szerette, hogy már nem kell annak lennie. Bár egy csomó dolga volt persze, főleg házimunka, meg a macskák ellátása, meg mindenféle apróság, amit kitalált magának, le kell szedni az almát (vagy valakivel le kell szedetni), meg kell hámozni, be kell főzni, jajjistenem, mennyi munka az. Hát nevetségesen kevés, és nem is muszáj, csak szereti. Titkon szeretett öregasszony lenni, végre nem volt szenvedés a reggeli felkelés, hanem magától felébredt hajnali ötkor, üldögélt kicsit a konyhaasztalnál, írni már nem nagyon volt kedve, inkább olvasgatta a régi naplóit, meg egyéb haszontalan dolgokkal ütötte el az időt. Sokat kávézott a verandán, bár megtiltotta az orvos, de ugyan, mégis, hogyan vehette volna komolyan azt a háziorvos kölyköt? Ő már akkor koffeinfüggő volt, amikor az még meg sem született.
Azért a taichi-t nem kellett volna abbahagyni, kár érte, akkor biztosan kevésbé fájna most a háta, meg egyébként is, saját almafái alatt taichizó hetvenéves öregasszony, az mekkora vagányság lenne már.
The coctail party effect
Oké, visszajöttem szünetről, bár nincs még igazán kedvem, de most mégis más terveim vannak. Kár, mert jólesett volna szünetet tartani hosszabban. Néha szeretek szünetet tartani, fogok is majd még biztosan, nézzük ezt el nekem. Semmi konkrét katasztrófa nem történt velem, csak nem volt kedvem meg időm blogot írni, és akkor azt veszem észre, hogy a hobbim nyomasztó, nemszeretem kötelességgé vált, és akkor egy kicsit abba kell hagyni, hogy aztán megint örömet okozzon, így megy ez.
Persze jól esett a hiúságomnak, hogy páran hiányoltak, azt köszönöm.
Ugyanúgy, mint eddig, csak tudatosabban
Elkezdtem írni a kiadásaimat ma, mert ráébredtem a múltkor, hogy megvan ez a képességem, és ha megvan, akkor mért nem használom. Úgyhogy új életet kezdtem, olyat, amiben a lakáshitelem, a személyi kölcsönöm, a folyószámlahitelem és a Válság felelőtlen és tökéletes figyelmen kívül hagyásával, ám mérhetetlen önuralommal és elszántsággal gyűjtök nyaralásra.
Eddig ezt írtam fel: 03.02. 0 Ft. Egész jó.
Just gives you the blues
I met a redneck on a Grecian isle
Who did the goat dance very well
He gave me back my smile
But he kept my camera to sell
Válság
Családom és egyéb
isolde (kérdőívet tölt ki):- "Milyen filmeket szeret?", most erre mit írjak, hogyhogy milyen filmeket, mittudomén, milyen filmeket szeretek.
férjem: - Írd be, hogy Kodak, Agfa.
isolde (húga új vagány kabátját észlelve): - De klassz, de hogyhogy vettél még egyet, amikor van már egy csomó tök jó kabátod?
húgom: - Ideges voltam.
So what. I'm still a rockstar.
Na. Mint mondtam, az élet kemény. Rájöttem közben, hogy minél kevesebbet írok a munkámról, annál jobb. A kedvenc kortárs popslágerem viszont már elég régóta ez, úgy kezdem, hogy emelkedőre állítom a futógépet és két súlyzóval a kezemben megyek rajta felfelé, elég jó terápiás hatékonysággal működik, amikor rajtam van az ideg.
Crying is an inevitable physiological response
Akkor mi a probléma