Hadd idézzek akkor Yalom doktor örökbecsű könyvéből. Arról van szó, hogy a csoportpszichoterápiának az egyik hatótényezője (a 11 közül) az egyetemesség, vagyis az, amikor az ember rájön, hogy nem csak neki vannak ijesztő vagy elfogadhatatlan problémái, gondolatai, érzései, hanem mindenkinek kb hasonlók. Yalom doktor egy kis vizsgálatot is tervezett erre, idézem.
"Az emberi problémák összetettsége ellenére bizonyos közös nevezők tetten érhetők és a terápiás csoport tagjai gyorsan érzékelik hasonlóságukat. Egy jellemző példa: sok évvel ezelőtt felkértem egy kiképző csoport tagjait (az ilyen csoport tagjai ún. non-páciensek, vagyis orvostanhallgatók, nővérek stb), hogy vegyenek részt egy szigorúan titkos kísérletben: nevük feltüntetése nélkül írják fel egy cetlire azt, amit a legkevésbé akarnának megosztani a csoporttal. A titkok hasonlóak voltak és néhány fő téma uralkodott. Leggyakoribb volt a teljes alkalmatlanság érzése: az illető alapvetően inkompetens, az életét csak mindenféle intellektuális blöff segítségével viszi. A második leggyakoribb titoknak az elidegenedés érzése bizonyult: a látszat ellenére az egyén nem képes törődni, szeretni a másikat. A harmadik leggyakoribb kategóriát a szexuális titkok néhány válfaja alkotta."
Valami nagyon el van rontva ebben a világban, ha titkon mindenki azon aggódik alaptalanul, hogy alkalmatlan. Vagy az is lehet, hogy tényleg az egész emberiség úgy, ahogy van, totál alkalmatlan. Bármire.
Írok most egy kicsit blogot. Szóval elhatároztam, hogy ma hazajövök Sopronba a délelőtt 10-es vonattal, aztán délután elmegyek a könyvelőhöz, este meg anyámmal moziba, szerencsére egyikükkel sem egyeztettem pontosan ezeket a terveket, mert előző esti jelmezes buliból kifolyólag eleve tizenegykor keltem fel. Akkor felmentem a világhálóra, hogy megnézzem, mikor megy vonat, kinéztem a délután 1-kor indulót, aztán netezgettem tovább pizsamában úgy egyig. Na jó, beraktam közben egy mosást, mielőtt még elkönyvelnénk valami pongyolában fetrengő lusta dívának. Igen, a fejem is fájt. Végül azért eljöttem nagy nehezen a 16.10-es vonattal. A vonatút során eredetileg azokat a dolgokat akartam csinálni a laptopomon, amiket megígértem, hogy megírok/megnézek, de aztán nem hoztam magammal laptopot, mert olyan nehéz, és összecsomagolni is olyan nehéz, ki kell húzni egy darab kábelt, én ahhoz túl fáradt vagyok, majd olvasom a csoportterápiáról szóló könyvemet. Elő is vettem a könyvet, szomorkodtam egy sort a könyvjelzőn, ugyanis egyszer régen Thaiföldön olvastam ezt a könyvet és nemrég vettem észre, hogy benne van egy hajójegy a Mekongra. Vagyis azt azért nem nevezném hajónak, amivel mi azon mentünk, de mekkora élmény volt basszus, a Mekongról is mindig azt hittem, hogy csak filmekben és középiskolás földrajzkönyvekben létezik. Szóval átmentünk a hatszemélyes csónakkal Laoszba, eleinte nem látszott nagyon veszélyesnek, de amikor beleült a hat személy, köztük a férjem, akkor a csónak pereme már csak kettő centiméterrel volt a vízszint felett, és bár tudok úszni meg volt rajtam mentőmellény, de én eredetileg mikrobiológusnak készültem, és pontosan tudom, milyen durva férgek vannak az ilyen folyókban. De nem estünk bele, hanem átmentünk Laoszba és húsz percet töltöttünk ott az erre a célra kialakított helyen (tudniillik arra a célra, hogy turisták átmenjenek és annak örüljenek, hogy Laosz földjét tapossák, és döglött kígyót tartalmazó tömény alkoholt vásároljanak ennek örömére).
Lám csak, azért voltak nekünk élményeink. És tiszta szívből tudnék itt bekezdéseken keresztül rinyálni, hogy mennyire hiányzik az utazás, hiába, hogy utazok végülis eleget. Ezt a februárt itt nem lehet kibírni ép ésszel, akárki akármit mond, és találtam ugyan két tábla karácsonyról maradt étcsokit a ruháim mögötti rejtekhelyen, de annyira keserű, hogy alig bírom megenni.
Visszatérve a történethez, végül ki sem nyitottam a könyvet a vonaton, hanem zenét hallgatva a meditációmat csináltam, amelynek során nagyon erősen elképzelem, hogy utazok valahová ismeretlen vidékre és zenét hallgatok közben és suhan el a táj és klassz. Egy fokkal könnyebb ezt elképzelni vonaton, mint reggel munkába menet a metrón, de azért az sem lehetetlen. Aztán hazaértem, megnéztünk két Ally McBeal részt, Ally tízpercenként sír, miért kell tízpercenként sírni? Vagyis még csak nem is sír, hanem könnybe lábad a szeme, mert szomorú, vagy mert meghatódik, vagy csak úgy, és egyébként is túl rövidek a szoknyái. Ő nem a példaképem. Ling az. De különben egész vicces az Ally McBeal (második évad), tény, hogy csajos, de néha kb Scrubs-ba illő baromságok vannak benne. És lesz Madonna-koncert Pesten, augusztus 22. Eddig még kivétel nélkül minden koncertet megbántam, amire nem mentem el (Pink Floyd 17 éves koromban 20 km-re tőlünk a nyertes), úgyhogy muszáj lesz. Hát ilyenek vannak. Esetleg némi zene Valentin-nap alkalmából alább. Kaptam anyukámtól marcipánszívet, egy szavam se lehet.
Egyik kedvenc szerelmes számom, eredetileg Peggy Lee. Ez nem ő, hanem csak egy filmrészlet, de tetszik a csaj. Gondolkodtam, hogy ezt válasszam-e vagy a Nina Hagen-féle verziót, de az valahogy nem tűnt, ööö, helyénvalónak.
Tehát onnantól számítva, hogy belépek a bejárati ajtón, tusolással, hajmosással, hajszárítással és sminkkel együtt 45 perc alatt tudok hippinek öltözni jelmezes bulira, pusztán a ruhásszekrényből*, és aztán egész este örülök, hogy végre úgy vagyok felöltözve, ahogy jól érzem magam. Énekeltem egy kis Janis Joplint is még itthon készülődés közben, de a férjem bejött a szobába és felvonta a szemöldökét olyan stílusban, amitől gyorsan abbahagytam. (Van köztünk ez a hippi vs. rocker ősi ellentét.)
Mondjuk egy nyomorult peace-jelet sem találtam az egész lakásban, ez azért gondolom valamelyest annak a jele, hogy felnőttem.
Az érdeklődők kedvééert elmondom, hogy agnus rss-feednek öltözött, a férjem bloggernek (ez alkalomból átmenetileg elérhetővé tette a régi blogját és kettő darab bejegyzést is írt, de már elmúlt), az L. Kék Halálnak, alie Jack Sparrownak, lucia pedig halott menyasszonynak, de mégsem; és kb mindenről beszéltünk a pornótól a politikai blogokon keresztül az emberi lélekig.
*Nem teljesen igaz, mert kettő darab nyakláncot az alkalomra vettem a New Yorkerben.
Komolyan érzem, ahogy lassan átalakulok és egy bogárrá pszichoterapeutává változom, fizikailag érzem, ahogy milliméterről milliméterre nőnek a csápjaim nő az orbitofrontális kérgem térfogata. Freaky, freaky.
Jó, csak viccelek, de akkor is fura.
Most már komolyan elég volt ebből a télből, tényleg, legyen már vége, az istenért. Én tényleg mindent megtettem, szedtem ginzenget, omega-3 zsírsavat, eszem elképestő mennyiségű halat, rendszeresen sportolok, vidám női énekeseket hallgatok reggelente, megpróbálom szeretni a téli ruháimat, de tényleg, most már legyen elég. Pólóban akarok sétálni, éjszaka, meg kiülős helyekre akarok menni, meg le akarok ülni a földre a Margitszigeten, arra akarok ébredni, hogy besüt a nap. Inkább lehessen megfulladni a hőségtől, inkább vasalom a len cuccaimat nap mint nap, de meg ne lássak még egy nyomorult havasesőt, komolyan. Jegeskávét akarok, mojito-t, jégkrémet. Ne, légyszi, kérlek, ne kommentezzétek be, hogy dehát most is ihatsz jegeskávét.
És akkor hazaértem a Presszóból és megnéztem a leveleimet és láttam, hogy visszautasították a cikkemet. Valójában nem számítottam másra, mert szerintem jobb lapba küldtük be, mint ahová való lenne, és nagyon meglepő módon egy egész más dolog miatt utasították el, mint amit gondoltam. Olyan dolgokba viszont nem kötöttek bele, amibe még magam is belekötöttem volna. Hm. Fura.
Elmagyarázom: a phD dolgozatom alapját két tudományos cikk képezi, mindkettőnek meg kell jelennie rendes külföldi szaklapban. Az egyik már megjelent, a másik ez, amit már istentelen ideje írok, és most visszadobták. Ez nem baj, majd beküldjük másik lapnak. Közben leszigorlatozom két tárgyból, befizetek 120 ezer forintot, és ha ez mind megvan (cikkek, vizsga, lóvé), akkor benyújthatom a Dolgozatot, és utána megvédem házi védésen, majd pedig a "rendes" védésen, és akkor a végén Dr. Barbara Thornfield MD phD leszek. Reméljük, minderre a még Bivaly évében sor kerül. Nem teljesen látom át, hogy a fenti rövidítés milyen módon és mértékben fogja javítani az általános életminőségemet, de muszáj megcsinálni. Mondjuk, annyiban mindenképpen, hogy évek óta nyomaszt engem ez a téma, és ha meglesz a betű, akkor más szorongás után kell majd néznem, vagy kénytelen leszek gondtalanul tengetni hátralévő éveimet.
Különben jól vagyok, mert a Lola rennt zenéjére futottam ma (A lé meg a Lola) és annál jobb zene futáshoz a világon nincs, meg voltam szaunázni is, meg dolgozni önszorgalomból, mert rendes vagyok (időközben integráltam a személyiségembe ezt az oldalamat), meg hülyeségeken röhögtem a presszóban és jó volt.
Mindjárt megeszek egy doboz konyakmeggyet, ezért érdemes volt egész januárban fogyózni, és még csak nem is jó. Nem a saját érdekemben eszem, hanem becsületből: azért kell megennem, mert a szobában található Kislány fedőnevű kolléganőm fél doboz Mozart golyója, felbontva, az asztal közepén, és ha nem ezt enném meg, akkor azt. Közben a kollégáimmal a rém izgalmas kutatási eredményeinket vitatjuk emailen, komolyan azt hittem, ilyen csak amerikai filmekben van, vasárnap este 11-kor arról levelezni, hogy valami szignifikáns. Klassz.
"The concept of virtualizing music through artificial means just blew people away. It wouldn't take long before Synthesizers started becoming self-aware and roaming through the streets of LA looking for Sarah Connor."
Hasznos dolgok helyett itt olvasom az elektronikus zene történetét, tök vicces.
"Yeah, this guy fucking predicted the motherfucking internet at a time when there were only six computers in the entire world, and four of them only knew how to decode secret Nazi messages, store recipes, and decode secret Nazi recipes and store them. "
Vannak ezek a dolgok az életben, amiről az ember fiatalkorában azt gondolja, hogy sohasem fogja megtenni. Mások, persze, sokan csinálnak ilyet, de én nem, én más vagyok, ez nem nekem való, egyszerűen nem vagyok az a típus. És persze próbálnak rádumálni sokan, hogy csináld te is, hogy az milyen jó, és klassz, és hasznos, és élvezetes, de nem. Soha. Értsék már meg, hogy én soha nem fogok. Gyakorlatilag nagyjából havonta megpróbálja valaki rávenni az embert valami ilyesmire. Én ellenállok töretlenül. Én megértem, hogy futni jó, hogy futni hasznos, egészséges, olcsó, könnyű megtanulni, de én egyszerűen nem az az ember vagyok, aki fut.
Mondjuk itt bukik meg az ember stabil önképe: én régebben azt is hittem, hogy én egyszerűen csak nem az az ember vagyok, aki biciklivel jár dolgozni (jó, csak Utrechtben jártam azzal, és ott elég kifejezett volt a kortársnyomás, de akkor is), én nem az az ember vagyok, aki megeszi az olajbogyót vagy a zellert vagy a szusit (imádom), aki interneten írja a naplóját, aki egyáltalán bármilyen pasit össze bír szedni, aki összeköltözik egy férfival és még férjhez is megy hozzá, aki emberekkel dolgozik, aki egyáltalán beteszi a lábát egy mozgás- és táncterápiás önismereti csoportba (három és fél év), aki hajlandó ebben az életben sítalpat kötni a lábára (pár nap, de szerettem). Mondjuk eleve kezdjük ott, hogy én nem vagyok a sportos lány, hanem kifejezetten az antisportos lány vagyok, mindig kitűnő tanuló voltam, kivéve a testnevelést, amiből hármas, én egyest kaptam kislabdadobásból, sosem választottak a kosárcsapatba, sosem tudtam cigánykerekezni, viszont iszonyú gyorsan olvasok. Életem első 22 éve mindenféle sport nélkül telt el, és akkor a kezembe akadt egy belgyógyászat tankönyv, amiben le volt írva, hogy a sportolás csökkenti a szorongást és a depressziót, én meg éppenséggel kifejeztten csökkenteni akartam a szorongást és a depressziót, és (rettegve, mert ügyetlen és béna vagyok) beiratkoztam egy aerobic-klubba, és pont kifogtam egy nem túl puccos, de kedves helyet (már nincs meg). Persze, még mindig nem vagyok sporty spice, de ráéreztem, mit lehet ebben szeretni. Zenére ugrálni végülis klassz. De a futás, az más, az nem nekem való.
Szóval a lényeg, hogy ünnepelni szeretném magam, amiért már 30 percet vagyok képes futni anélkül, hogy meghalnék vagy abbahagynám. Ezt idén télen sikerült a futógépen elérnem véletlenül, és titkos terveim között szerepel, hogy majd tavasszal esetleg megpróbálok futni a Valóságban is, azaz odakint, rendes földön, ami nem tekerődik visszafelé a talpad alatt. Állítólag nehezebb. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből, mert az aztán végképp tökéletesen énidegen dolog, hogy én felöltözzek és a szigeten futkozzak.
Még azt is észrevettem, hogy a nagy elhatározások engem direktbe hátráltatnak. Elhatározom, hogy akkor márpedig én taichizni fogok járni, ha törik, ha szakad (egy hónapja nem voltam). Elhatározom, hogy ebben a hónapban megírom a phD-mat (attól kezdve minden eszközzel megpróbálom megakadályozni). Nekem nem szabad így nekivágni valaminek, hanem csak suttyomban el kell kezdenem csinálni, mielőtt még észbe kapnék és elhatároznám. Úgy kezdtem el teljesen véletlenül futni, hogy már jó ideje gyalogolok a futógépen, és unalmassá vált, és akkor jött egy gyorsabb szám, és valahogy úgy kedvem támadt futni, gondoltam, jó, próbáljuk meg, mi az. Futottam arra a számra. Aztán utána már mindig futottam arra a számra, aztán már egy másik számra is futottam. Aztán kaptam futóedzés-tervet, azt eddig részlegesen sikerült integrálnom a tudatomba, azon ugyanis az van, hogy felváltva hány percet gyalogolj és fuss, én meg annyit futok, amennyihez kedvem van. Nekem. Kedvem van. Futni.
Azt hiszi az ember, hogy van egy személyisége, vagy egy sorskönyve, és az valamire predesztinálja, és közben messze nincs az annyira szigorúan megszabva. Hogy mit tehetsz meg az életben és mit nem. Persze, vannak határok, de nem ott, ahol én gondoltam, hanem sokkal kijjebb. De mindenesetre nem ott, hogy nem jársz el futni, mert nem vagy az a típus. És igen, ez tényleg ijesztő, rájönni, hogy sokkal több minden lehetsz, és a szabadság az ijesztő, de nem akarom most előrángatni az egzisztenciálanalízist, mert éhes vagyok.
Önállóságra nevelem a növényeimet, következetesen és kíméletlenül, megmondtam nekik decemberben, hogy hiába kezdik kinőni a cserepüket, vagy más nyavalyájuk van, tavaszig senki nem lesz átültetve. Télen nem ültetek át növényt. Aki kihúzza márciusig a központi fűtés ellenére a régi cserepében, annak van esélye, aki nem, az meg megy a zacskóba. Hárman kiestek ma, az egyik kedvencem is. All gone, gone forever. Bezzeg a szerencsebambusznak kutya baja.
Valahogy szokatlanul sokat kellett dolgoznom ezen a héten, ezért vettem magamnak jutalmul egy woman'secret pizsamát, hű, de öregnek és leharcoltnak látszottam a próbafülke tükrében, aztán hazajöttem, és megnéztük azt a House-részt, amiben a rákkutató csaj gondol egyet és elmegy kuktának. Pedig már majdnem kifejlesztette a retinoblastoma ellenszerét, de rájött, hogy nem boldog, és inkább zongorázni szeretne tanulni, meg főzni, és bár kissé közhelyesen tálalják a problémát, de azért elmondják benne azt, amit én is gondolok. Tudniillik, hogy az életünk hétköznapok sorozata, és persze, van, akinek az is fontos, hogy legyen benne cél, vagy valami eszmei háttér vagy értelem vagy karrier, hatalom, megfelelni vágyás, népszerűség, nárcizmus, de alapvetően az életünk az, hogy mivel töltjük az időnket.
Csak azért beszélek erről, mert pletykaszinten felmerült körünkben egy remek álláslehetőség XY gyógyszercégnél, jó pozíció és sok pénz, és már akkor közöltem, hogy eszemben sincs megpályázni, amikor még azt se tudtam, mi az. Most vagy az van, hogy én tényleg azzal akarom tölteni a napjaimat, hogy többé vagy kevésbé beteg emberekkel foglalkozom az állami egészségügy hisztérikusan túlterhelt keretei között, és nem pedig azzal, hogy üzleti ebédekre járok kosztümben, céges autóval, vagy pedig egyszerűen csak reménytelen lúzer vagyok, nyafogó, önsorsrontó mártírnak születtem és akként is fogok meghalni. Reméljük, az előbbi.
Itt most el kell mesélnem a Doomsday c. filmet, spoilerérzékeny olvasóink esetleg át szeretnék ugorni a következő bekezdést.
Szóval Skóciát megtámadta egy gyógyíthatatlan vírus, és ezért egy hatalmas fém fallal leválasztották a világ többi részéről és karanténba helyezték, de a kislányt még sikerült kijuttatni egy katonai helikopteren, bár a fél szemét kilőtték. Harminc év múlva kb a kislány már vagány katona, se istent, se embert nem ismer, fél szemmel és géppisztollyal, és akkor találnak pár fertőzött embert Londonban is, de közben kiderül a műholdképekről, hogy vannak skótok, akik élnek a fal mögött. Tehát nem haltak meg, tehát van ott valami ellenanyag. Ki mást küldenének be érte két tankkal, mint az egykori kislányt, aki Rhona Mitra, és 48 órája van (már nem emlékszem, mért annyi), hogy megtalálja és kihozza az ellenszert, ha létezik ilyen. És akkor Glasgow, anarchia, agyontetovált punkok, emberevő pszichopaták és láncos szado-mazo állatok motoron, lőfegyverek, lángszóró. Aztán elmenekülnek egy vonattal. Aztán skót várkastély, vértbe öltözött daliák meg várbörtön, lovaglás, lovaglósüldözés, hullámos hajú megszeppent skót leány, íj, nyílvessző, tegez, buzogány, na jó, gránátok is. És akkor véletlenül bemennek egy ajtón és találnak a hegy gyomrában egy régi katonai raktárat (?), amiben van egy csomó originál, működő telefon, meg egy konténerben egy pöpec fekete frissen lemosott kocsi tele tankkal és slusszkulccsal, és akkor eszeveszett autósüldözés. Akkora következetlenségek és baromságok és deus ex machinák, hogy eláll az ember lélegzete. Meg persze trancsír. Elképesztően vérbeli B-film, minden percét imádtam. Wow.
És kaptam hozzá kaviárt, libamájat, mézes-citromos-mandarinos csirkesalátát, rákokat, rumos banánnal töltött körtét és remek vörösbort. Wow.
És akkor még beillesztjük ide a 9 c. Tim Burton animációs film trailerét, ami meg micsoda és mért nem hallottam róla eddig? Igazán nagyon klasszul néz ki.
Nem tudok blogot írni, mert mire ideérek, a nap folyamán már elhasználtam az összes szót, amit ismerek.
ma benéztem egy hasonló módszerrel működő órára, és rájöttem, hogy rettenetesen hiányzik a mozgáscsoportom. Basszus. Na nem mintha lenne időm oda eljárni, de persze, tudjuk, hogy van ez, arra van az embernek ideje, amire akarja (nem).
Hirtelen rengeteget kell dolgoznom most valamiért, és ez jó is, mert nem kell azon gondolkodnom, hogy miért nem írom a doktorimat.
Oké, Bivaly Éve. Még 364 ilyen nap (nem pont annyi, de nincs kedvem utánanézni).
Azon merengtem, hogy rinyáljak ebben a bejegyzésben (mert nagyon hosszú és fárasztó napom volt), vagy inkább menőzzek, hogy na majd én megmutatom, hogyan győzök le minden nehézséget akkoris, hamvaimból éledve újjá szükség szerint, és eközben felnéztem a faliújságra, és sokáig bámultam egy odatűzött papírt, aztán rájöttem, hogy basszus, azon is egy feladat van, ami még rám vár és jól megfeledkeztem róla.
Egy life coach kéne nekem. Egy titkárnő. Vagy el kéne mennem life coachnak. Vagy titkárnőnek. Ezek jönnek szóba.
A kínai horoszkóp szerint (jól van, hadd higgyek már bizonyos babonákban) az idei év már megint nem a gondtalan lazulás a tengerparton jéghideg mojitóval. Fenébe. Tavaly is mindenféle szakmai kihívás volt beleírva, és úgy is lett.
"2009 jó kilátásokat tartogat a Kígyó számára. Lesznek pompás időszakok, bár megpróbáltatások is adódnak majd. Ez az év nem a lazítás jegyében telik, szükség lesz az alaposságra. Akkor számíthat fokozatos fejlődésre, ha fegyelmezetten és céltudatosan dolgozik. Ha megbirkózik a megpróbáltatásokkal, a Kígyó fejleszti erősségeit, és sokat okulhat, így bármilyen megterhelő lesz a Bivaly éve, sokat nyerhet általa. Munkahelyén igyekezzen a lehetőségekből a legtöbbet kihozni, ha állást keres, legyen állhatatos. Kiváló időszak ez tanulmányok folytatására. Ebben az évben érdemes személyes célokat kitűznie maga elé: gondolja meg, hogyan tehetné jobbá életét. Pénzügyekben legyen óvatos és alapos, magánéletében pedig elővigyázatos."
Most meg megint legyek fegyelmezett és céltudatos és alapos? Mikor lehetek már végre laza és felszínes és gondtalan és felelőtlen? Egy ilyen horoszkópot szeretnék: a 2009-es év jó kilátásokat tartogat a Kígyó számára. Ez az év a lazítás jegyében telik, rettentően kevés munkával is bámulatos sikereket érhet el, hiszen beérik végre az elmúlt évek kemény munkájának gyümölcse. Koncentráljon inkább a pihenésre, próbálja kevésbé komolyan venni az életet, legyen vakmerő, felelőtlen. Nyugodtan szórja el a pénzét, az univerzum majd küld még többet. Kiváló időszak ez arra, hogy a hobbijaival és a barátaival foglalkozzon, sportoljon annyit, amennyihez kedve van, esetleg tanuljon szörfözni. Idén kivételesen semmi sem fogja nyomasztani, felszabadult, vidám, nyugodt évre számíthat, és a haja is mindig úgy fog állni, ahogy szeretné. Nyugodtan kezdjen el már februárban nyári ruhákat vásárolni, hiszen a Bivaly évében mindvégig szikrázó napsütés és 25 C várható. Egyen annyi csokis sütit, amennyit csak akar, a Kígyó ebben az évben biztosan vékony és gyönyörű marad. A 2009-es év kiváló időszak az utazásra, fedezzen fel új helyeket, és menjen vissza mindenhová, ahová visszavágyik. Különösen pozitív előjelek öveznek egy esetleges Koh Phanghan-i kiruccanást.
Írtam egy fél (tudományos) cikket közben, olyat, ami érdekelt, tudtam, hogy nem lesz tökéletes, de ettől nem estem pszichotikus szintű hisztériába, annyi segítséget kértem hozzá, amennyi kellett, megértettem hozzá, amit kellett. Elbizonytalanodtam ugyan, amikor a két, a dorzolaterális prefrontális lebeny aktivációját vizsgáló tanulmányban az ellenkezőjét találtam (az egyik szerint nő, a másik szerint csökken), de azért volt flow-élmény része is, szóval azt hittem, lekerült rólam az antitudomány-átok. Vissza is tértem nagy lelkesedéssel a disszertációmhoz (58 oldal, 100 kéne), hogy akkor most átokmentesen gyorsan egy huszast hozzádobunk, erre mi történik? Hirtelen pisilnem kell, borzalmasan elálmosodom, én ezt nem értem, be kell mennem a gazdasági irodába, meg kell néznem elengedhetetlen, értelmetlen dolgokat az interneten, nem tetszik, ahogy fog ez a toll, kéne főzni egy kávét, ésatöbbi.
Következtetés: a normál populációban viszonylag magas prevalenciájú generalizált átkokkal szemben rajtam egy szituatív jellegű Átok ül.
Hadd idézzem Lam-ot a dohányzásról, mert tetszik. (Nem, nem akarom a dohányzást népszerűsíteni, a füst benzolt, nitrozamint, formaldehidet és hidrogén-cianidot tartalmaz, a dohányzás halált okoz, sőt, mi több, öregíti a bőrt, a dohányzásról nagyon nehéz leszokni, ezért ne szokjon rá.)
"... Másrészt, és egyébként kapcsolódóan, hadd valljak most megindítóan arról, h mi történik az emberrel, ha nem tud gondterhelten rágyújtani, lassan, kimérten rágyújtani, tartózkodóan, jéghidegen rágyújtani, vidáman, gyorsan, remegve, idegesen rágyújtani, lassú füst mögül távolságtartóan felmérni, gyorsan felfelé kifújni a füstöt, lassan, tudatosan arcba fújni a füstöt, és így tovább, és így. H mi történik Marlowe-val, ha nem gyújt rá, Magnummal, ha nincs Ferrarija. Az ember ilyenkor mindazokat az érzelmeket és funkciókat, amiket mindezek keretében kezelt, most nem tudja kezelni. Én pl. nem tudok átgondolni dolgokat majdnem fél éve, ahogy régen át tudtam gondolni egy cigi mellett. Nem tudok gyorsan, pikkpakk rendszerezni, gyors, viszonylag megfontolt, de mégis határozott döntésekre jutni, átlendülni egy csomó olyan holtponton, amiken egy-egy cigi tényleg, komolyan, szabályszerűen segít minden utólagos romantikázás nélkül. Az ember (én) határozatlanabb lesz, kúl önbizalom-szimbólumok közül pedig legközelebb a napszemüveg van, dehát télen, meg bent, az igazából a gonoszság jele."
(A teljes bejegyzés ideát található.)
Szombaton azt mondta a kedvenc pszichiáternőm, "de rosszul nézel ki már bocs". Mégis, hogyan nézzek ki szombaton reggel nyolckor januárban? Az én elméletem az, hogy minden nőnek megvan a legjobb évszaka, amikor a legjobban néz ki, amelyik időszaknak a ruhái és színei a legjobban állnak neki, és nekem ez a nyár. Mindenesetre elmentem gyorsan szoliba, hátha az dob rajtam valamicskét, erre ma kedvenc főnököm is közölte néhány perccel ezelőtt, hogy most, mióta "csak" a disszertációmat írom, furcsamód sokkal rosszabbul nézek ki, mint amikor éjt nappallá téve osztályos munkát végeztem. Specifikálta is a megfigyelést, miszerint "ziláltan szanaszét áll a hajad és a tekintetedben is van valami zavarodottság".
Mindegy, ez most így marad, bár ma épp nem a cuccot írom, hanem egy cikket, de úgy tűnik, remekül hozom a kutatónő-imidzset. Szemüveget viselek (egyébként nem, csak az íráshoz) (lehet, hogy placebo, de érezhetően megnöveli az intelligenciahányadosomat), kötött mellényem is van és goromba vagyok. Klassz. Reméljük, csupán erről van szó, és nem az évezred influenzavírus-mutációja készül leteperni.