Az almaszósz, az almaszósz, ne hajíts bele galacsint
Az elmúlt héten (már nem emlékszem pontosan, miért) úgy gondoltam, hogy ideje feszegetnem a határaimat, ideje levágatnom és besatíroztatnom a hajamat hajóndolgozó nagyonmenő fodrászfiúval, valamint étkezés terén is ideje átúsznom a biztonságos ösvényről merészebb vizekre. Szóval megrendeltem a bioséftől a lehető legdurvábban hangzó dolgokat, végülis mikor máskor próbáljam ki a búzahúst meg a chutney-t, ha nem most.
A kognitív pszichoterápia elméletében szerepel az ún. logikai hibák, vagy gondolkodási torzítások listája, vagyis olyan, gyakran elkövetett gondolatsorok, amik közelebbről nézve nem fedik pontosan a Valóságot. 12 darab van, és az elmúlt hét során rendre az egyes számút vélem felfedezni magamon, miszerint: "Minden vagy semmi gondolkodás (fekete-fehér, polarizált, vagy végletekben való gondolkodás): A személy a helyzeteket az átmeneteket is tartalmazó kontinuum helyett csak két kategória szerint értékeli. Például: Ha valami nem teljesen sikerül, akkor azt kudarcként könyvelem el." Vagy például, ha nem tökéletes és egyben egyéniségemet tökéletesen tükröző és egyben praktikus a frizurám, akkor borzalmas, vagy például amelyik bioséfes kaja nem volt iszonyú finom, az nagyon szar volt. Elképesztő dolgokon mentem keresztül srácok, a legszebb magaslatok után olyan szörnyű és emberi ésszel szinte felfoghatatlan mélységek következtek, amikor csorgó nyállal és mérhetetlen irigységgel bámultam Főnővérünk tányérján a menzai rántott halat. De részletezem.
Főételek
Édes-savanyú tofu, zöldségekkel és ropogós rizstésztával. Egyáltalán nem tűnik szörnyűnek, hacsak nincs az embernek amúgy is rossz napja. A tofut szeretem, az édes-savanyú íz cseppet sem hasonlít a plázában sürgölődő kínaiaknál megszokott trutyira, hanem olyan, mintha citromlé lenne benne meg kevés cukor (bár cukrot nem használnak). Különben nem rossz, csak fura. A ropogós rizstészta igen finom, ízletes, ropogós, csakhogy díszítésként alkalmazzák és körülbelül egy evőkanál a mennyisége. A zöldségek pedig egyenlőek répával, annak is 80 %-a fehérrépa, finom, ropogós, cseppet édeskés fehérrépa-ízű fehérrépa, amely remekül harmonizál a tofu édes-savanyú ízével, csakhogy én szenvedélyesen gyűlölöm a fehérrépát, és ezáltal a Sorsot, amely fehérrépát tesz utamba. A logikai hibák között persze ez is szerepel: "Csőlátás. A személy a helyzetnek csak a negatív oldalát látja. Például: A fiam tanára semmit sem csinál jól, kritikus, érzéketlen a gyerekekkel szemben és gyengén tanít." Vagy például: az ételemben fehérrépa szerepelt köretként, tehát az ebédem szar; a bolygó, ahol fehérrépa egyáltalán megterem, borzalmas és lakhatatlan; az élet kibírhatatlan szenvedés; ezért nem boldog senki, sehol, soha. Esetleg: az ételemben köretként fehérrépa szerepelt, tehát az ebédem szar; a futár, aki idehozta, gonosz; a séf, aki kitalálta, az ellenségem; a Főnővérünk, aki nem hajlandó elcserélni velem a menzás rántotthalát tofus fehérrépára, mindenfajta empátiát nélkülöző, rideg asszony; az emberek gonosszal bevont gonoszak gonosz töltelékkel.
Pirított mákos rizs sült tofuval és alma chutneyval. Aha. Sült tofu, semmi extra. Mákos rizs, az surprise, surprise, mákkal összekevert rizs. Az ember azt hinné, hogy édes, de nem, hanem keserű, amilyen az élet a mák eredeti íze. És akkor mindehhez egy csípős almaszósz. Ez nekem már túl sok a megpróbáltatásokból, persze megeszem az egészet hősiesen, de közben érzem, ahogy liberális, hippi énem felett kezdi átvenni az uralmat a gasztronómiailag ókonzervatív személyiségrész, ti. ez nem étel, az étel az a bélszín, a steakburgonya és esetleg még egyes iskolák szerint a csokoládéfagylalt, de ez semmiképp. Nem borzalmas volt, mert nem az a helyes kifejezés, hogy borzalmas, hanem inkább olyan, mint amikor az ember valami rendkívül bizarr szexuális perverzióról olvas. Nehéz elhinni, hogy az emberek ezt élvezik, és remélem, a férjem sosem kívánja majd tőlem, hogy ezt csináljam neki otthon.
Kecskesajtos parajgombócok paradicsomos metélttel, pirított fokhagymával. Ez volt a nagyonfinom, nembizarr, 10/10 pontos kaja a héten. Spagettitészta volt paradicsomos szósszal, finom paradicsomízű, valamint spenótgombócok egy kevés sajttal. Ezek mind összeillő ételek, legalábbis olasz tésztákban többször találkoztam már a spenót-sajt-paradicsom-fokhagyma kombóval, finom, friss, ropogós, ezért szeretem a bioséfet, laktató, de mégsem nehéz, minden nap ilyet akarok enni.
Tönkölyhús ragu, lilahagyma kompóttal és mentás zöldborsó pürével. Ezt idehozza nekem a futár, meglátom az ételt és azonnal bekapcsol a kognitív torzításom, nevezetesen a "Katasztrofizálás (jövendőmondás): a személynek a jövőre nézve csak negatív elvárásai vannak, a sokkal valószínűbb pozitív kimenetel figyelmen kívül hagyása mellett. Például: annyira ideges leszek majd, hogy úgysem tudok teljesíteni." Vagy: "annyira durván néz ki ez a trutyi, hogy csak iszonyúan borzalmas lehet, bárcsak lenne nálam fényképezőgép és/vagy rántott hal." Megpróbálom azért leírni: tönkölyhúsragu, az biobarna téglahasábok szottyadtbarna lében; mellette ijesztően nagy mennyiségű, ijesztően élénkzöld trutymó (elégtelen a szókincsem az ételkritikához, tudom); valamint rikító lila, ööö, darabkák. Ezt komolyan percekig nézegetem, mire egyáltalán meg merem bökdösni a villámmal, eközben az egészségügyi személyzet, akik lelkesen asszisztálnak hetek óta tartó étkezésemhez, empatikusan bátorít. Végülis az étel nagyon finom, a Zs-kategóriás horrorokat idéző külső egészen hétköznapi ízeket takar. A tönkölyhúsé jellegtelen, a hagymáé hagyma, a borsópürén pedig én nem érzem a mentát, ellenben nagyon finom, igazi zöldborsó-íze van, ezért már megérte bátornak lenni.
Mellékételek
Háromcsokoládé kocka, pikáns banánkrémmel. Bennfentes információim szerint "ezt nem szabad kihagyni." Csokis süti, horrorisztikus, zöldesbarna trutymóval (tudom). A krém banánból és avokádóból áll, melyeket összeturmixolt a kreatív séf, és remek ötlet, inkább banánízű, finom dolog. Így néz ki.
Zöldsaláta paradicsommal. Ehhez nincs nagyon mit hozzátenni, a címével gyakorlatilag elmeséltük a filmet. Snakes on a plane. Friss, zöld levelek és paradicsom egy dobozban, pont olyan, amire az ember ezek után számít.
Diós tésztasaláta paprikával és kecskesajttal. Ez al dente penne, pici zöldpaprikakockákkal és diódarabkákkal összekeverve, pluszban a tetején a kecskesajt, otthon fogok ilyet csinálni én is, nagyon finom, ötletes, ropogós, valamint a környező egészségügyi személyzettől azt a városi (esetleg vidéki) legendát is megtudom, hogy a kecsketejtermékeket jobban bírják a laktózérzékeny személyek, mint a tehenet.
Zellersaláta aszaltszilvával. Ezt most fogom megenni mindjárt. A hozzávalók szerint nincs benne más, mint zeller és aszatszilva, úgyhogy túl nagy meglepetések nem érhetnek.
A fent említett ételek összesen kb. 7400 forintba kerültek. A jövő hétre visszavettem egy kissé az arcomból extremitásból és azokat az ételeket rendeltem, amelyekről név alapján úgy gondoltam, szívesen megenném őket.
Shopping is my cardio
Give me a head with hair, long beautiful hair
Kötelességtudóan kivasaltam meg beállítgattam a hajamat, amennyire tőlem telt reggel hétkor, de hiába. Néhányan azon kollégák közül, akik a múltkor még lelkendeztek ("meg vagy szépülve!", "mínusz négy év!"), ma olyanokat mondtak, hogy "azért beszárítva nézett ez ki jól", meg "hát igen, most nem áll úgy, mint a fodrász után", sőt "kicsit fura".
Manapság már nincs az emberekben semmi tapintat.
Zene is
Volt egy koleszos szobatársam, aki a csoporttársam is volt egyben, és bár nagyon különböztünk, de nem volt más választásunk, mint kijönni egymással, végülis össze voltunk zárva évekre. Többé-kevésbé sikerült azért. Néha mutatott nekem zenéket, viszonylag kevés átfedés volt az ízlésünk között, de mindegy, mert úgyis hat évig többnyire az én zenéimet hallgatta a teljes szoba, mivel az enyém volt a CD-lejátszó. Hell, yeah. Szóval a Skunk Anansie volt az a zene, amit a szobatársam mutatott és nekem nagyon megtetszett, mert visítozó, kopasz, feka csaj, milyen vagány már. Ez meg az egyik kedvenc számom volt.
Főleg szenvedés
Úgy nagyjából fél éve mindig eszembe jut ez a pár sor, egyszer nagyon régen meditációs gyakorlat-javaslatként olvastam egy Popper-könyvben. Tudniillik, hogy olvassuk el és meditáljunk az értelmén. Most meg már annyiszor eszembe jutott, hogy megkerestem a pontos szöveget az interneten. Íme. Buddha mondta, nem én.
A születés - szenvedés.
A vénség is szenvedés.
A betegség is szenvedés.
A halál is szenvedés.
A bánkódás, a kétségek közt sodródó levertség, a
vergődés megint csak szenvedés.
S az is csak szenvedés, hogy amire
vágyunk, azt meg nem találjuk.
Ezért nem boldog senki, sehol, soha.
Még egy kicsit a hajamról
Akkor ezért tart itt ez az ország
- Tudja, régen, amikor még nem volt minden ennyire "modern", sokkal gyorsabban ment ám a sor. És akkor még azzal vannak annyira nagyra, hogy Neumann János építette az első számítógépet! Na, látja, ezért tartunk itt.
Pirított mákos rizs sült tofuval és alma chutneyval
Ezen a héten csak egy napon ettem bioséfet, teljesen hétköznapi ételeket (jó, bioséf-viszonylatban hétköznapiakat), valami tésztát laskával és olajbogyóval, meg körözöttet hagymás zsömlével és ruccolával. Viszont úgy döntöttem, hogy jövő héten megdöbbentően merész leszek, végtére is itt az alkalom, hogy megtapasztaljam a határaimat és leteszteljem a nyitottságomat más kultúrák és bizarr ízkombinációk irányába, úgyhogy eddigi óvatosságomat feladva berendeltem a lehető legdurvább nevű ételeket, olyanokat, mint szójás-csillis tönkölybúzahús avokádós-banános üvegtésztasalátával és rozmaringos kókusztejjel. (Ilyen étel nincs, ezt most találom ki, a címben szereplő viszont létezik és jövő héten enni fogom). Meg azon gondolkodtam, hogy az ikea névgenerátor meg az ördögiterv-generátor és egyéb hasonló sületlenségek mellett simán elférne egy bioséf-ételnévgenerátor, aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen lehet, hogy létezik ilyen, és eredetileg is úgy születnek az ételeik, hogy betáplálnak néhány bio-hangzású főnevet, mint búzahús, medvehagyma, tönköly, tofu, köleskása, kecskesajt, meg pár melléknevet, mint teljeskiőrlésű, krémes, magos, pácolt vagy ropogós, rányomnak a véletlenszerű generálás gombra, és meg is vagyunk, már csak össze kell ütni.
Valamilyen húsvéti ételt amúgy osztogatnak majd ingyen a MOM biopiacon szombaton, de nem tudom, mit és hány órakor. Gondolom, nem sonkát.
Update: úgy tűnik, szombatra a medvehagymás hajdnalepényt dobta ki nekik a gép, és délelőtt.
Maybe you can have it all
Valahogy azt kellene talán megtanulnom még az életről, hogy ne tervezzem túl optimistán. Nem tudom, hogy a képességeimet értékelem-e túlzottan fel, vagy csak az a baj, hogy nem tudom szabvány egységek lineáris láncolataként tekinteni az Időt, de az utóbbi időben minden egyes napon ezzel szembesülök. Hogy amit beterveztem, azt nem tudom megcsinálni. Három napig szabin voltam, olyan feladatokkal, mint rengeteg ügyintézés, takarítás, ruhák, Coraline, virágokat átültetni, elmaradt adminisztratív feladatokat befejezni, disszertációhoz pár cikket elolvasni, minden nap edzőterem, fodrász, és még marad időm esetleg olvasni/a barátaimmal találkozni. Ebből az ügyintézés egy része elintéződött, a ruhákat elrendeztem (de attól legalább jól éreztem magam), egyszer voltam futni, a virágok felét elültettem, a takarítás egy része kész, voltam a fodrásznál, találkoztam egy db barátommal (de legalább ittunk mojito-t). Mit is képzelek én magamról, hogy három napba mindez belefér. Mit is képzeltem, amikor a mai feladataimat átgondolva azt gondoltam, hogy egy napba mindez belefér. Mit is képzelek az életről, hogy mindez belefér.
Eh, egy Middleman-idézetet akarok címnek, de nem jut eszembe és nem is találom, és most (vagy egy másik életben) kénytelen leszek még egyszer végignézni az egészet sajnos.
És ez egy idő után unalmassá válik. Nem a Middleman, ott még nem tartunk, hanem az átütemezés, majd akkor húsvéti szünetben, mindenkitől elnézést, kérem, még ne szabják ki a késedelmi díjat, kérem, még ne utáljanak, egyszer utolérem magam, egyszer átutalom, beadom, megírom, átküldöm, egyenesbe jövök, majd hétvégén, szünetben, nyáron, szabim alatt, téli szünetben, majd akkor egyszer aztán igazán rendben lesz minden, efelől nincs kétségem.
Oh say can you see my eyes (if you can then my hair's too short)
Háttal ültem a bejáratnak, bejött a főnővér, és nonverbális jelekkel rám mutogatva megkérdezte a többiektől, hogy ez meg ki? Emellett mindenki (asszisztensnők, kedvenc Főnököm, orvosok, nővérek, a Filozófus és egyéb szereplők) "Jó a hajad!"-dal köszön egész nap, ami igen kellemes. A hajam jó, a hajam csini, a hajam nőcis, csajos, profi, a hajam nem csak lelóg oldalt, mint valami hippinek, és nem hosszítja tovább amúgy is hosszúkás arcomat, a hajam stílusos, a hajam gyönyörű színű, a satír vagányan csillan a fényben. Én nem ilyen hajat akartam, de az végülis úgy tűnik, nem szempont.
Az egész kalandban egyébként a helyszín volt a legklasszabb, és simán el tudom képzelni magamról, hogy visszamegyek még ehhez a fodrászfiúhoz szimplán a hajó miatt. A hajó a Petőfi híd pesti hídfőnél van, és várakozásommal ellentétben nem valami puccos, aranykeretes-tükrös Szalon, ahol minden falról a Revlon új, dögös színeit viselő szupermodellek néznek trendi közönnyel, és kávét és süteményt kapsz a vágás előtt, után, közben. Nem, a hajó az kellemesen lepukkant, nagyon-nagyon laza, barna hajópadlóval, pár kopottas indiánszoborral, és furcsa festményekkel, ahol "furcsa" alatt élénk színű, pszichedelikus, ronda képeket értünk egy bebélyegezve Jefferson Airplane-t hallgató Salvador Dalí modorában. Kör alakú kajütablakokon át, pozsgás növényeken keresztül süt a nap, az egész épp egy kissé himbálódzik a Duna hullámainak megfelelően, és áramlik a csí ezerrel és iszonyú jó. A fodrász is klassz, hosszú hajú, laza srác térdnadrágban és közvetlen stílussal. Elmagyarázom neki az elképzelésemet, miszerint a jelenlegihez hasonló színű, hosszú, középen elválasztott hajat szeretnék, ezen belül mozoghat. Kikeveri a színt, megnézeti velem is a hajmintákat, szuper, meg ráteszi a satírt (az olyan, mint a melír, csak nem csíkok, hanem folt), az is szuper, tényleg jó. És akkor levágja.
Megmondom neki, hogy középen választom a hajamat, ezen izmozunk egy darabig, nekem nem áll jól a középválaszték, mert hosszítja amúgy is hosszúkás arcomat, legalább próbáljuk ki, milyen oldalt választva, nagyon szép. Tényleg szép, tényleg jobban áll nekem az oldaltválasztott haj, tudom, régen volt is olyan, próbálkoztam vele, de ha egyszer utálom. Megmagyarázhatatlan okból. Talán szokatlan hajválaszték terén az eleve elrendeltséggel dobálózni, de ez van, nem tehetek mást, én egy Középen Választott Hajú Lány vagyok, felesleges küzdenem a sorsom ellen. Nem beszélve arról, hogy nekem hosszúkás arcom van, és az a véleményem, hogy az nem egy születési rendellenesség, amit el kell kendőzni minden lehetséges módszerrel. Szerintem nem gáz a hosszúkás arc. Nekem tetszik a hosszúkás arc. Nem akarok frappáns frizurákkal és a megfelelő szögben trükkösen elhelyezett pirosítóval kerekebb vagy szögletesebb vagy oválisabb arcot faragni magamnak, nekem hosszúkás arcom van kérem, ha nem tetszik, nem kell idenézni.
Ezt így nem adtam elő neki teljes hosszában, de megmondtam, hogy én úgyis középen fogom választani, jobb, ha már most belenyugszunk. Oké. Akkor itt vágna bele fokozatot. Rendben, vághat, de csak elöl és csak keveset, mert ami nekem nem tetszik, azok a nagyon fokozatos, nagyon ritkított frizurák, ahol a páciens feje tetején sok haj van, de alul már csak pár tincs marad. Megnyugtatott, hogy olyan nem lesz, de azért egy kicsit kell ritkítani, az azért jó, mert a felső, rövidebb szálak akkor tartják a hosszabbakat, és az egész haj nem lapul le, hanem kicsit megemelkedik és többnek látszik. Mondtam, hogy rendben, csinálja, de nekem maradjon egy hosszú hajam, ami nincs túlzottan fokozatosra vágva és ritkítva, mondta, hogy oké, majd tett körülbelül hat, szabad szemmel követhetetlen gyorsaságú mozdulatot az ollójával, amellyel a hajam körülbelül 70 %-át a padlóra küldte. Végeredményképpen kaptam egy fokozatos, ritkított frizurát satírral, ami nagyon jó és csini és remek, és mindenkinek nagyon tetszik.
De mégis.
Olyan kevés dolog van, amit befolyásolhatunk az Életünkben. Ki vagyunk szolgáltatva felettünk álló, ismeretlen, hatalmas erők kényének-kedvének. Megszületünk valami random, ám megváltoztathatatlan génállománnyal, és onnantól a Sors és a Véletlen kíméletlen és kiszámíthatatlan akaratának áldozataként, szélfútta papírként sodródunk keresztül az életen, amíg meg nem halunk egy számunkra és szeretteink számára is váratlanul tragikus pillanatban. És tudom, illúzió, én mégis szeretem azt hinni, hogy mindeközben azért van néhány apróság, néhány döntés vagy helyzet az életben, amit magunk befolyásolhatunk istentől kapott szabad akaratunk által, és szeretem azt hinni, hogy a hajviseletünk is ezek közé tartozik.
Kérdezte a végén, hogy tetszik-e, én meg megmondtam őszintén, hogy tetszik, ez egy klassz kis frizura, csak éppen pont olyan, amilyet mondtam, hogy ne legyen. Ezen csodálkozott, mert az ő standardjai szerint egyáltalán nem is fokozatos vagy ritkított az én hajam, és azt érti, hogy szokatlan, és sajnálja, ha nem tetszik (amikor nagyon jó!), de egy kicsit szokjam, éljek vele, mossam meg, szárítsam máshogy, és majd fogom érezni, és majd megmutatom az ismerőseimnek és fogom látni a reakciókat és akkor jó lesz. Tényleg olyanokat mondanak ma az emberek, hogy "teljesen megszépültél", és úgy is érzem magam, mint a női magaznok Előtte-Utána rovatainak főszereplői. Bejön Andrea szürke, nyúlott pulóverben, lenőtt, barna, unalmas, töredezett hajjal, hosszúkás arc, karakteres orr, aztán kezelésbe veszi őt a stylist, fodrász, sminkes, és lám, kijön Andrea miniszoknyában, élénk színű, divatos blúzban, oválisra sminkelt arcformával, rafinált frizurával, csodaszép. És igen, számomra is furcsán hangzik, végtére is azon sírok, hogy csini lettem, és én inkább csúnya, hétköznapi és leharcolt szerettem volna maradni, de mit tegyek, az jobban én voltam, ez meg kevésbé vagyok én. Utoljára akkor volt ennyire énidegen hajam, amikor a Szabados Irene hajmodellje voltam egyetemista koromban és az is mindenki másnak tetszett rajtam kívül.
Amúgy nem bántam meg egy percig sem, kaland az élet, klassz volt a hajó, remek a színe, a hossza meg majd megnő, és addig is mindenki dicsérget, végülis kész főnyeremény.
Shining, gleaming, streaming, flaxen, waxen
Múlt héten pedig nagyon rossz napom volt valamelyik nap (nem emlékszem, melyik nap, mert mindegyik elég gáz volt), másrészt rájöttem, hogy törődhetnék végülis többet a külsőmmel, emellett észrevettem Niké frissen és klasszul levágatott haját. Pont ugyanolyan haja volt, mint addig, csak jobb. Elmesélte, hogy néhány hónappal ezelőtt a magyar pszichiátriai társaság éves vándorgyűlésének keretében tartózkodtak Debrecenben, a kongresszusi program végeztével szórakozóhely keresésére indultak a kihalt esti utcákon, amikor szembejött két srác, helyiek, szóba elegyedtek, jó fejek voltak, továbbmentek együtt bulizni, az egyikről kiderült, hogy fodrász, Pesten is dolgozik, és ő vágta a haját. Szóval felhívtam a srácot, hogy vágjon akkor az én hajamból is. Én eleve tartok azoktól a fodrászoktól, akik Művészek és az a téveszméjük van, hogy az én hajam az ő rajztáblájuk vagy festőállványuk vagy megformálásra váró agyagtömbjük, amelyen szárnyaló kreativitásukat végre szabadon kiélhetik, és ennek keretében mindenfélére rádumálnak, amit én nem is akartam. A srác azonban még ezt is tudta tetézni, ugyanis anélkül, hogy akár csak egyetlen egyszer is látott volna, már a telefonban rádumált, hogy nem csak levágja a hajamat, hanem be is festi, de ez nem minden, mert most olyan akciója van, hogy ha festetek, akkor ingyen rátesz egy satírt, és az nekem nagyon jó lesz, érdekesebbé teszi a hajat a satír, higgyem el milyen jó lesz, és amúgy hatezer forintba kerülne, de most kipróbálhatom ingyen. Ezután húgommal megkerestük iwiwen a srácot (miután megkerestük iwiwen Bajnai Gordon lehetséges fiát és húgommal közös ismerőseiket. Az iwiw az ördög műve, ezért nem is használom) hát pont úgy néz ki, mint egy ilyen kreatív, "itt egy kicsit aszimmetrikusan megtépjük"-típus, ami még mindig jobb, mint a szemközti pláza kiégett és dühös fodrászasszonyai, de azért kicsit tartok tőle. Ma délután megyek. A szalonja egy hajón van a Dunán, ó, irgalom atyja, ne hagyj el.
A homok titkai
Gondoltam, porszívózok a kisszekrény mögött is, mert a szekrények mögötti takarítás az emberi pszichére is jó hatással van, ezért kikapcsoltam a porszívót, aztán odébb toltam a szekrényt, ehhez kihúztam a mellette lévő konnektorból a hosszabbítót, nehogy rátoljam a szekrényt a kanyargó vezetékre, aztán ismét bekapcsoltam a porszívót és döbbenettel vegyes szomorúsággal konstatáltam, hogy Lucita, hűséges porszívóm nem működik többé, biztos elromlott.
Egy idő után rájöttem, hogy nem.
Sálat, pulcsit, nejlonharisnyát és csudacsuda gyöngyöket
Nem tudom, fajunkra jellemző ősi ösztön-e, vagy csak a mi családunkban öröklődő mutáció, hogy a nőstények az első nárciszok nyílásakor hirtelen elengedhetetlen vágyat éreznek összes ruhatáruk szétszortírozására, velem mindenesetre ez történik. Mondjuk, a helyszűke is szerepet játszik, a tavaszi ruhák elérhetetlen magasan vannak a felső polcokon, le kell őket pakolni, és felpróbálgatni, mi az, ami még rámjön, mi az, amit már nem szeretek, mi az, amit két éve nem hordok, de most mégis tetszik. Jelenleg 80 %-on áll a projekt, az eddigi eredményeket a következőkben foglalnám össze:
- a tavalyi ruháim többsége idén is megállja a helyét, ez megnyugtató, mert válság van
- azonnal fogynom kell pontosan 2 kg-t
- volt egy-két fura cuccom, amit tavaly viseltem, de most már nem tűnik olyan jó ötletnek
- rengeteg olyan ruhadarabom van, amit már sosem fogok felvenni (mert nyúlott vagy sosem állt jól), de az érzelmi értéke miatt tartok meg, például Koh Phanghan-os póló, James Band-es póló, YES-póló, Firefly-os póló
- rengeteg feliratos pólóm/trikóm/felsőm van, mert az utóbbi években arra voltam rákattanva, pl. Dangerous boyfriend vagy I am the one vagy I'm definitely up to something vagy Sad songs make me happy vagy I can't stop thinking about you vagy Oh yeah I'm in love vagy No power in the verse can stop me, ezeket alig hordtam és mai szemmel kissé gyerekesnek tűnnek, mégsincs szívem leselejtezni őket
- bár rövidgatyát nem vehetek fel, azért még jó lábam van, főleg magassarkú körömcipőben, kár, hogy abban egy lépést sem tudok járni
- azonnal szükségem van egy napszemüvegre
- mindegyik hosszú gyöngynyaklánc, amit a farsangi bulira vettem a hippi-szereléshez, megállja a helyét az életben is
Egyébként pedig a ruháim történeteket mesélnek el, és ilyenkor azokon nosztalgiázom. Most épp az a bordó csipkés felső van rajtam, amiben Johnny esküvőjén voltam, amire ajándékba a Boardos Fiúval festtettünk egy képet (mert ő remekül fest), és valaki megkérdezte, hogy "ja, ez a srác, aki festette, ő a Te haverod, ugye?", és én hosszú percekig zavartan gondolkodtam, hogy erre a kérdésre úgy mégis mi a helyes válasz. Meg a narancssárga gatyám, amit ugyan csak otthonra hordok, de Kambodzsában vettem; meg a fekete trikó, ami semmi extra, öt dollár volt, a 5th Avenue-n vettem New Yorkban, amikor elveszett a csomagunk és nem volt ruhám. Olyanokra is emlékszem, hogy ebben a szoknyában voltam a 21 c. filmen, pedig a film már alig rémlik; meg az volt rajtam, amikor vacsorázni mentünk arra a helyre ott a Jászai Mari tér felé a férjem felnőtt barátaival, és féltem, hogy miről fogok beszélgetni olyan emberekkel, akiket nem érdekel az internet, a sorozatok, a filmek és/vagy a pszichiátria, de aztán tudtam, mert jó fejek voltak. Ilyen apróságok, de délelőtt még rossz kedvem volt a Szokásos Gondjaim miatt, most meg már vidám vagyok, mert eszembe jutott egy csomó jó dolog, amik velem történtek ezekben a ruhákban. Hogy az élet nem csak munkahely és tudomány és stressz és pénz és válság és BKV, hanem mojito meg filmek meg nyári esték kiülős helyeken meg utazás meg séták meg fagylaltkehely friss eperrel. Ez jó.
Destroy everything you touch today
Hatodik éve írom ezt a blogot, basszus. Ez se normális. De nem erről akartam beszélni, hanem hogy épp eldöntöttem, hogy idén nem megyek Voltra, erre jön a Ladytron. A Ladytronra színeztem az agyakat Utrechtben három hónapig, meg kell nézni őket. A legutolsó albumuk rossz volt, az előzőeket viszont szerettem. Emlékeztetőül, ez volt az (és mekkora feeling volt erre a számra kiköltözni a szobából és kidobni mindent, ami nem fér bele az 1 db bőröndömbe és leszaggatni mindent, ami az ottani létezésemre emlékeztet):
Mit is mondhatnék
Then something happenend which unleashed the power of our imagination
A kedves fiú, aki a múltkor kifigyelte a vízkőoldómat, továbbra is létezik, és olyanokat csinál, hogy reggel egyszerre jön velem munkába. Beszáll mellém a liftbe, nekem a fülemben fülhallgató, úgyhogy megszólítani nem tud, csak nézeget, eljön velem a villamosmegállóig, felszáll velem a villamosra, leül mellém vagy velem szemben, és mintha várná, hogy mikor veszem ki a fülemből a fülhallgatót és dumálok vele. De én nem beszélgetek idegenekkel, különösen reggel munkába menet. Reggel senkivel sem beszélgetek, a férjem, amikor még csak udvarolt nekem és néha nálam aludt, mindig azt hitte, hogy valamiért haragszom rá, megbántam az elmúlt éjszakát vagy ilyesmi, mert annyira mogorva vagyok. Szóval esélytelen, hogy szóba álljak vele, és egyébként is olyan fura az egész.
isolde: - És valamelyik nap meg megyek le a lifttel, beszáll, jön velem, így néz, elindulok, és látom, hogy pont jön a villamos. Épp a Lé meg a Lola zenéjét hallgattam és régen voltam futni, úgyhogy sprinteltem egyet a villamosra, épphogy pont elértem, a srácot már az elején lehagytam valahol. Leülök egy kettes ülésre, elindul a villamos, és leül mellém a srác! Leül! És néz! Még csak nem is liheg! Szerinted ez hogyan lehetséges?
húgom: - Hát úgy, hogy az egészet csak képzeled.
Nem sokat segített rajtam, mivel fogalmam sincs, mit diktálnak az udvariasság szabályai olyan esetben, ha meg akar velem ismerkedni az alsó szomszéd, de én nem akarok, és arról sincsen fogalmam, mi a teendő, ha meg akar velem ismerkedni a képzeletbeli alsó szomszéd. Bár az utóbbi esetre léteznek gyógyszerek.
Work that
Ma leadtam a papírokat a fokozatszerzési eljáráshoz, ez a PhD-hoz vezető többlépcsős bürokratikus akadálypálya egyik első lépcsője, valamint 120 ezer forintot kellett hozzá befizetni egy sárga csekken, ami nem tesz boldoggá. Állítólag, ha meglesz a tudományos fokozatom, akkor a befektetett idő, munka, parázás, energia és pénz majd megtérül, egyelőre elképzelésem sincs, hogyan. Persze, sosem lehet tudni, milyen ok-okozati összefüggések láncolatának a végén lesz a PhD-ból kertes házam és időm a kertben olvasni, de attól, hogy én nem látom át, még nem zárhatjuk ki.
Még be kell fejeznem be szeretném fejezni a disszertációt, leadni, szigorlatozni, megvédeni kétszer, és akkor lesz jó. Közben pedig pszichoterapeuta záróvizsgát kell tennem szeretnék tenni, arra meg kell írni vagy hat esetet, meg tanulni is kell rá azért. Ez a tavasz-nyár arról fog szólni kéremszépen, hogy dolgozom és csinálom ezeket a cuccokat és stresszelek rajtuk ezerrel, nem pedig arról, hogy a Margitszigeten sétálgatok vagy az edzőterem teraszán napozgatok vagy anyám kertjében olvasgatok, ez az istenverte Bivaly Éve. A fentieken kívül tavasszal az allergiám miatt, nyáron pedig a hőség és a csótányok miatt fogok rinyálni, aztán ha nem jön közbe válság, egyéb, akkor novemberben Kambodzsa, a férjem szerint még ne éljem bele magam, de én szeretném.
Varangy, asszertivitás, jegeskávé
Sopron a legjobb hely a világon, gyalogoltunk tizenöt kilométert, azonosítottam a tavaszi héricset és kb. két óra gondolkodás után eszembe jutott a másik növény neve is, amit láttunk, éppen a zöldhatáron igyekeztünk keresztül valami ösvényen, fél lábam már Ausztriában, amikor felkiáltottam, hogy "odvas keltike! hát persze! odvas keltike!". Megmutattam húgomnak Brennbergbánya nevezetességeit, úgy is, mint Szt. Borbála szobor, Szálasi-bunker, temető, kocsma, templom, a templomban épp mise vége volt, úgyhogy életemben először bementem és megnéztem a lengyelektől ajándékba kapott szlávos beütésű szűzanya-képet. Még mindig abban a temetőben akarok nyugodni. Itt egy kép.
Ezenkívül elgyalogoltunk a récényi tóhoz (Ritzing, Sonnensee, Ausztria), ahol a strand ugyan zárva volt, de napoztunk, valamint ettünk apfelstrudelt és ittunk tejeskávét, amit egy, a magyar nyelvet bájosan törő osztrák legényke szolgált fel. Az úton varangyok voltak, húgom dobált nekik csókokat távolból, de egyikből sem lett napbarnított, borostás rocksztár/óceánbiológus. Ilyen rondák voltak.
Megtaláltuk a Buddha café nevű helyet is, ahol ittunk jegeskávét, valamint alkalmaztam bőbeszédű és lehengerlő stílusú nagymamámon az asszertív tréningen tanultakat. Konkrétan (viszonylag) nyugodt hangon elmagyaráztam neki, mennyire bántó a viselkedése számomra és rosszul esik és amit nem fogott fel, azt sokszor elmondtam egymás után, persze lepergett róla, de nyilván nem rögtön profikkal kellene kezdenem.
Heti étrend
Komolyan jobban szeretek bemenni dolgozni, amióta ezt eszem, és tudom, hogy délben nem kell átmennem a menzára, ahol elkeseredetten próbálok keresni valami ehetőt, ami a végén többnyire mégis rántott hal és kajaszagú lesz a hajam és a ruhám, hanem kapok egy dobozban valami izgit. Ezek voltak:
Hétfőn ettem rozmaringos tofusültet fokhagyma lekvárral
és paradicsomos rizzsel. A tofut részemről szeretem, nincs semmilyen íze, de legalább mindenhez megy, és mivel nem is drága, koleszos koromban, amikor
imidzsből vegetariánus voltam két évig, rengeteg tofut ettem. Ez is csak olyan
tofu volt, mint a többi, ha egyet láttál, mindet láttad. A fokhagymalekvártól
kissé féltem, mert mi az, hogy lekvár, meg majd fokhagymaszagom lesz tőle és
elájulnak a betegek, de finom mártás volt enyhe, cseppet sem durva fokhagymaízzel.
Azt hiszem, ha egyetlen dolgot kellene megneveznem, ami tetszik a biochef-ben,
akkor az a paradicsomuk, szinte az összes zöldségnek zöldségebb-íze van a
megszokottnál, de a paradicsomnak különösen. Vidéken nőttem fel és imádom a
paradicsomot, azt, amelyik a nagyanyáim kertjében terem egy ilyen
lábszárközépig érő növény tetején, van egy jellegzetes illata és egy
jellegzetes íze, és ezt csak nyáron, néhány hétig lehet kapni. Az év fennmaradó
részében meg jobb híján eszem a melegházi meg dél-amerikából importált
paradicsomokat, amiknek ugyan vízíze van, de legalább pirosak. A bioséf
paradicsomja pedig hozza a normál paradicsomízt, nem tudom, hogyan lehetséges
ez márciusban, de őszintén szólva nem is nagyon izgat, csak adják ide. A kókuszkenyér
chilis csokoládékrémmel az egy kicsit bizarr volt. Képünkön.
Kedden ettem penne arrabiatát kapros cukkinivel, ez számomra az égvilágon semmiben sem különbözött normál penne arrabiatától, al dente, picit csípős. A cukkiniszeletek mellette voltak és csak épphogy enyhén voltak kaprosak, szerintem ez volt a héten az az étel, amit konzervatívabb ízlésűek is simán megehetnek. A császármorzsa fedőnéven futó, ööö, dologért már a múlt héten is rajongtam, császármorzsához ugyan nincs köze, viszont imádom. Megmondom, miből van: kukoricadara, tönkölydara, zabpehely, méz. Ennyi. Így: „a kukoricadarát, a tönkölydarát, a zabpelyhet az olajban pirítjuk, hozzáadjuk a mézet, és egy kevés vizet. Alaposan összekeverjük, majd a tűzről levéve fedő alatt duzzasztjuk.” Ennyi meg baracklekvár. A főnővérünk először nem volt hajlandó megkóstolni, mert hogy néz ez ki, de végül nagyon ízlett neki.
Szerda, pirított túrós burgonyagombóc zöldségraguval. Valójában nem tudom, miért ilyen jók a zöldségeik, feltűnően ropogósak és ízletesek. Azért ilyenek-e, mert bio, vagy mert frissek vagy jól voltak tárolva, vagy az elkészítési mód miatt, valószínűleg a fentiek közül mind szerepet játszik. A csokoládés-mogyorós muffin négy muffint jelentett, egyet megetettem a nővérekkel, osztatlan sikert aratott, finom csokis tésztában egész mogyorók, dicsérték nyakra-főre, bár a főnővér ehhez is el bírt volna képzelni egy kis lekvárt. Még így sem bírtam megenni az egészet, hanem két muffint elraktam másnap reggelire.
Csütörtökre nem rendeltem sütit, hanem előételt, ami diós
túrógolyók zöldsalátával. Ez mekkora ötlet, komolyan. Túró összekeverve
darált dióval, gombóccá formálva, plusz levelek. Ennyi. Nagyon finom, és sose
jutott volna magamtól eszembe, hogy diót összekeverjek túróval, pedig végülis
tök evidens, ezt fogom csinálni otthon ezentúl. Ettem még olívával gyúrt
juhsajtot, zöldséges laskával és sült paradicsommal, ez volt a legfinomabb
főétel egész héten, kb a görög tengerparton éreztem magam, sajtízű sajt,
ropogós zöldségek, olajbogyó, a paradicsomukról pedig már beszéltem. Nyam.
Péntek, ropogós tésztában sült zöldségek, pirított laskával és fűszeres burgonyapürével. Ebből a zöldségek, laska, püré klassz volt, a tésztát, amiben sültek a zöldségek, nem szerettem, olyan semmilyen, barna tésztaréteg volt, amilyet az ember bioételekben elképzel. A túrós kókuszgolyók-pirított mogyoróval-t nem tudom, miért rendeltem meg, amikor alapvetően nem szeretem a kókuszt, valamiért azt gondoltam, biztos nem lesz annyira kókuszos, de az volt, és túlságosan emlékeztetett a Raffaello-ra, amit kifejezetten utálok. Ezért egyet becsülettel megettem, a maradék hármon pedig négy kollégám osztozott, három nővér és egy orvos, mindegyiküknek nagyon ízlett és oda meg vissza dicsérték, hogy milyen egyszerű ötlet (kb túró összekeverve kókuszreszelékkel meg egy kis citrommal) és mégis milyen finom.
Azt hittem, hogy biztos híztam az elmúlt két hétben, mert a hal helyett mostanában egy főételt és egy desszertet is eszem, ami sokkal több édesség a szokásosnál, valamint futni se voltam két hete, de ma megmértem magam és nem. Ez jó dolog. A ropogós zöldségeik borzasztóan fognak hiányozni, ha majd már nem kapom őket. A fent felsorolt élelmiszerek összesen nyolcezer-valahányszáz forintot értek. A túlexponált fotók a biochef honlapjáról származnak.