Háttal ültem a bejáratnak, bejött a főnővér, és nonverbális jelekkel rám mutogatva megkérdezte a többiektől, hogy ez meg ki? Emellett mindenki (asszisztensnők, kedvenc Főnököm, orvosok, nővérek, a Filozófus és egyéb szereplők) "Jó a hajad!"-dal köszön egész nap, ami igen kellemes. A hajam jó, a hajam csini, a hajam nőcis, csajos, profi, a hajam nem csak lelóg oldalt, mint valami hippinek, és nem hosszítja tovább amúgy is hosszúkás arcomat, a hajam stílusos, a hajam gyönyörű színű, a satír vagányan csillan a fényben. Én nem ilyen hajat akartam, de az végülis úgy tűnik, nem szempont.
Az egész kalandban egyébként a helyszín volt a legklasszabb, és simán el tudom képzelni magamról, hogy visszamegyek még ehhez a fodrászfiúhoz szimplán a hajó miatt. A hajó a Petőfi híd pesti hídfőnél van, és várakozásommal ellentétben nem valami puccos, aranykeretes-tükrös Szalon, ahol minden falról a Revlon új, dögös színeit viselő szupermodellek néznek trendi közönnyel, és kávét és süteményt kapsz a vágás előtt, után, közben. Nem, a hajó az kellemesen lepukkant, nagyon-nagyon laza, barna hajópadlóval, pár kopottas indiánszoborral, és furcsa festményekkel, ahol "furcsa" alatt élénk színű, pszichedelikus, ronda képeket értünk egy bebélyegezve Jefferson Airplane-t hallgató Salvador Dalí modorában. Kör alakú kajütablakokon át, pozsgás növényeken keresztül süt a nap, az egész épp egy kissé himbálódzik a Duna hullámainak megfelelően, és áramlik a csí ezerrel és iszonyú jó. A fodrász is klassz, hosszú hajú, laza srác térdnadrágban és közvetlen stílussal. Elmagyarázom neki az elképzelésemet, miszerint a jelenlegihez hasonló színű, hosszú, középen elválasztott hajat szeretnék, ezen belül mozoghat. Kikeveri a színt, megnézeti velem is a hajmintákat, szuper, meg ráteszi a satírt (az olyan, mint a melír, csak nem csíkok, hanem folt), az is szuper, tényleg jó. És akkor levágja.
Megmondom neki, hogy középen választom a hajamat, ezen izmozunk egy darabig, nekem nem áll jól a középválaszték, mert hosszítja amúgy is hosszúkás arcomat, legalább próbáljuk ki, milyen oldalt választva, nagyon szép. Tényleg szép, tényleg jobban áll nekem az oldaltválasztott haj, tudom, régen volt is olyan, próbálkoztam vele, de ha egyszer utálom. Megmagyarázhatatlan okból. Talán szokatlan hajválaszték terén az eleve elrendeltséggel dobálózni, de ez van, nem tehetek mást, én egy Középen Választott Hajú Lány vagyok, felesleges küzdenem a sorsom ellen. Nem beszélve arról, hogy nekem hosszúkás arcom van, és az a véleményem, hogy az nem egy születési rendellenesség, amit el kell kendőzni minden lehetséges módszerrel. Szerintem nem gáz a hosszúkás arc. Nekem tetszik a hosszúkás arc. Nem akarok frappáns frizurákkal és a megfelelő szögben trükkösen elhelyezett pirosítóval kerekebb vagy szögletesebb vagy oválisabb arcot faragni magamnak, nekem hosszúkás arcom van kérem, ha nem tetszik, nem kell idenézni.
Ezt így nem adtam elő neki teljes hosszában, de megmondtam, hogy én úgyis középen fogom választani, jobb, ha már most belenyugszunk. Oké. Akkor itt vágna bele fokozatot. Rendben, vághat, de csak elöl és csak keveset, mert ami nekem nem tetszik, azok a nagyon fokozatos, nagyon ritkított frizurák, ahol a páciens feje tetején sok haj van, de alul már csak pár tincs marad. Megnyugtatott, hogy olyan nem lesz, de azért egy kicsit kell ritkítani, az azért jó, mert a felső, rövidebb szálak akkor tartják a hosszabbakat, és az egész haj nem lapul le, hanem kicsit megemelkedik és többnek látszik. Mondtam, hogy rendben, csinálja, de nekem maradjon egy hosszú hajam, ami nincs túlzottan fokozatosra vágva és ritkítva, mondta, hogy oké, majd tett körülbelül hat, szabad szemmel követhetetlen gyorsaságú mozdulatot az ollójával, amellyel a hajam körülbelül 70 %-át a padlóra küldte. Végeredményképpen kaptam egy fokozatos, ritkított frizurát satírral, ami nagyon jó és csini és remek, és mindenkinek nagyon tetszik.
De mégis.
Olyan kevés dolog van, amit befolyásolhatunk az Életünkben. Ki vagyunk szolgáltatva felettünk álló, ismeretlen, hatalmas erők kényének-kedvének. Megszületünk valami random, ám megváltoztathatatlan génállománnyal, és onnantól a Sors és a Véletlen kíméletlen és kiszámíthatatlan akaratának áldozataként, szélfútta papírként sodródunk keresztül az életen, amíg meg nem halunk egy számunkra és szeretteink számára is váratlanul tragikus pillanatban. És tudom, illúzió, én mégis szeretem azt hinni, hogy mindeközben azért van néhány apróság, néhány döntés vagy helyzet az életben, amit magunk befolyásolhatunk istentől kapott szabad akaratunk által, és szeretem azt hinni, hogy a hajviseletünk is ezek közé tartozik.
Kérdezte a végén, hogy tetszik-e, én meg megmondtam őszintén, hogy tetszik, ez egy klassz kis frizura, csak éppen pont olyan, amilyet mondtam, hogy ne legyen. Ezen csodálkozott, mert az ő standardjai szerint egyáltalán nem is fokozatos vagy ritkított az én hajam, és azt érti, hogy szokatlan, és sajnálja, ha nem tetszik (amikor nagyon jó!), de egy kicsit szokjam, éljek vele, mossam meg, szárítsam máshogy, és majd fogom érezni, és majd megmutatom az ismerőseimnek és fogom látni a reakciókat és akkor jó lesz. Tényleg olyanokat mondanak ma az emberek, hogy "teljesen megszépültél", és úgy is érzem magam, mint a női magaznok Előtte-Utána rovatainak főszereplői. Bejön Andrea szürke, nyúlott pulóverben, lenőtt, barna, unalmas, töredezett hajjal, hosszúkás arc, karakteres orr, aztán kezelésbe veszi őt a stylist, fodrász, sminkes, és lám, kijön Andrea miniszoknyában, élénk színű, divatos blúzban, oválisra sminkelt arcformával, rafinált frizurával, csodaszép. És igen, számomra is furcsán hangzik, végtére is azon sírok, hogy csini lettem, és én inkább csúnya, hétköznapi és leharcolt szerettem volna maradni, de mit tegyek, az jobban én voltam, ez meg kevésbé vagyok én. Utoljára akkor volt ennyire énidegen hajam, amikor a Szabados Irene hajmodellje voltam egyetemista koromban és az is mindenki másnak tetszett rajtam kívül.
Amúgy nem bántam meg egy percig sem, kaland az élet, klassz volt a hajó, remek a színe, a hossza meg majd megnő, és addig is mindenki dicsérget, végülis kész főnyeremény.