Change changing places
Arra jók ezek a betegségek, hogy kiszakadva a mindennapok mókuskerekéből, az ember átértékelje kicsit az életét. Én azt találtam ki például egy darab kihagyott munkanap alatt, hogy mostantól Veronica lesz a példaképem* (nézzetek mindenféleképpen Better off Ted-et, nagyon klassz), meg hogy menjünk Nápolyba, mert 15 ezerért már adnak repjegyet.
*Most azt hiszitek, viccelek, de tényleg hiányzik belőlem egy karrierista, céltudatos nő, persze így is csinálom a dolgaimat, csak rinyálva, és ezt egyáltalán nem lenne muszáj.
Just the flu
Az emberek meghallják a hangomat a telefonban és megkérdezik, hogy ugye nem "ez az új" influenzám van? Nem, csak a sima.
Dolgozni mondjuk nem tudok, mert köhögök, tüsszögök, alig aludtam, embereket fertőznék meg, valamint pszichoterápiás munka esetében nem hátrány, ha az orvos tud beszélni (milyen jól jönne most, ha klasszikus analízisben utaznék, hallgatnék okosan ötven percig, annyit meg csak bírnék nyöszörögni elhaló hangon, hogy "lejárt az időnk"). Ehelyett megnézzük, vajon a fenti tünetek mellett tudok-e doktorit írni.
Beteg, nyafog
Utolsóelőtti kajás poszt
Ezen a héten sem ettem semmi borzasztót, pedig most próbáltam azért merészebb lenni. Valójában a legtöbb bioséfes ételnek a neve, illetve néhány esetben a külleme ijesztőbb, mint maga az étel. Persze lehet, hogy egyszerűen csak hozzáedződtem a meglepetésekhez, mint az Afganisztánt megjárt szuperkommandósok, annyira kemény lettem, hogy már szemem se rebben egy-egy medvehagymás répapuding láttán, és hamarabb felkapom a fejem a "szalámis zsömle" szókapcsolat hallatán, mint ha azt mondanád, "sóskakrémes-szezámos tofuragu kecsketúrós tönkölygaluskával". Nem tudtok meglepni többé.
Eddig még sosem rendeltem leveseket, úgyhogy most kértem párat, vajon mit tudnak. Ezek voltak:
Gyömbéres lencseleves. Legdurvább dolog a héten. Vizuálisan úgy kell elképzelni, hogy átlátszó lében egy csomó főtt lencse, és sokkal nagyobb adag, mint az ember várná, kb. kétszerese volt a normál megszokott levesadagomnak. És annyira brutálisan gyömbéres volt, mint a lehető leggyömbéresebb, legcsípősebb gyömbértea, amit valaha ittam. Csípős, nagyon-nagyon gyömbéres. Nem olyan, mint a karácsonyi gyömbéres sütemény vagy a ginger ale, hanem brutálgyömbér. Csak azért tudtam megenni, mert szeretem a csípőset és annyira kemény vagyok, hogy csak na. Mellesleg rengeteget javult tőle a náthám, bár sajnos a hatás csak pár óráig tartott.
Vargánya krémleves. Végülis oké, nem volt rossz, de nem volt benne tejtermék, a krémleves tejszín nélkül pedig olyan, mint a Dallas Bobby nélkül. Nem, annyira azért nem szar, inkább olyan, mint a Buffy Spike nélkül. Vagy a Veronica Mars Lillie Kane kísértete nélkül. Vagy mint a Scrubs Dr. Cox nélkül. Vagy mint azok a House-részek, amikor nem fájt a lába és bot nélkül szaladgált vidáman. Annyira talán nem elkeserítően rossz, mint az IT Crowd Richmond nélkül. Értitek.
Szójapárizsival és sajttal töltött kellevél rántva, paradicsomos zöldsalátával. Gyengébb idegzetűeknek esetleg meglepetést okozhat a fenti étel, számomra azonban mindennaposak a hasonló események. Egyébként tényleg semmi extra, káposztalevélbe göngyölt sajt és párizsi, amely, esküszöm a Middleman első évadra, hogy a világon semmiben sem különbözik az interspar baromfipárizsitől. Tényleg nem.
Indiai zöldségragu csírákkal és parajos rizzsel. Zöldségdarabkák voltak curry-vel, amit nem annyira szeretek, a rizs pedig túl ragacsos volt. Gondolom, ez koncepció, az indiaiak biztos így eszik a rizst, de én nem akarom. Mindegy, egynek jó volt.
Milánói metélt kecskesajttal. Ez egy klasszikus, hétköznapi milánói volt, spagettitészta al dente, paradicsomszósz, gomba, sajt, nagyon finom volt, bár cseppet sem különleges.
Vitaminsaláta medvehagymával. Rájöttem, hogy a vitaminsaláta az, amiben nem levelek vannak, hanem reszelt répa, karalábé meg efféle, egy egész nagy adaggal kapam, és komolyan elfáradt az állkapcsom, mire az összeset elrágcsáltam. Mi vagyok én, nyúl.
Parajjal és laskával rakott tócsni petrezselymes karalábéval. Ebben az ételben a tócsni volt kiemelkedően finom, rendes burgonyaízű, egyáltalán nem olajos, nagyon jó volt. Asszem ez pont az egyik olyan étel, amiről első héten áradoztam volna, hogy mennyire különleges, de most már megszokottá vált az étrendemben a laska meg a spenót, megtanultam, hogy ezek összepasszolnak.
Túró tallérok citromos avokádó krémmel és mazsolával. A túrótallér az ilyen kis lapos teasüteményre emlékeztető korongocska, mellette citrommal és citromhéjjal kevert mazsola, és a nagyon zöld trutyi, ami az avokádókrém. Ez a séf egyik nagy találmánya, avokádókrémet édességekben használni, szerintem remek ötlet, nagyon finom volt.
You ain't never been blue, no, no, no
Ha már így szóba jött, eszembe jutott, hogy régen hallgattam Nina Simone-t, és előkerestem a CD-met, amit 14 éves koromban vásároltam a soproni Berzsenyi Dániel Könyvesboltban. Nem sokkal előtte láttam a Bérgyilkosnő című filmet (az amerikai remake-et, Bridget Fondával), a filmben pedig csomót beszélnek Nina Simone-ról, több száma is szól, és bár addig halvány fogalmam sem volt, ki az a Nina Simone, de akkor elhatároztam, hogy tetszik. CD-lejátszóm mondjuk még nem volt, sőt, kilátás sem volt rá, hogy a közeljövőben legyen, azért megvettem a CD-t. Anikó (a menő bátyjának volt CD-lejátszója) átvette nekem kazettára és úgy hallgattam. És aztán különös módon valahogy mindig előkerült utána is Nina Simone, az életemben szereplő fontos emberek meglepetésszerűen előálltak vele néha. Például egyik karácsonykor az apám, aki a zenei ízlésemről (meg úgy egyáltalán szerintem az ízlésemről, vagy arról, hogy mit szeretnék kapni) többnyire mit sem tud, adott egy Nina Simone lemezt és elkezdte nekem magyarázni, hogy ki az a Nina Simone és miért kell most megismernem. Vagy amikor Susie megkérdezte, hogy elhozhatja-e a szülinapomra a Bright nevű bloggert (akihez később feleségül mentem), és mielőtt hozta volna, én elkezdtem olvasni a blogját, és mivel vicces volt és jól írt, elég sokat elolvastam belőle visszamenőleg is, és ott olvastam először, hogy meghalt Nina Simone. És számtalan példát tudnék még sorolni. Ez meg a szomorú szám.
My baby just cares for me
We shall overcome someday
Épp ebédeltem, és ment közben a rádióban valami beszélgetősműsor arról, hogy általános iskolában hogyan tanulják a gyerekek osztályfőnöki órán, hogy "el kell fogadni" a látássérült, mozgássérült, egyéb fogyatékkal élő embertársukat, mivel az "ugyanolyan értékes ember, mint a többi", a nemsérült, és végig azon gondolkodtam, hogy basszus, dehát még normális körülmények között se tudják az emberek egymást elfogadni, a nem-tolókocsis, jól látó embertársukra sem gondolják azt, hogy az értékes ember. Hogy talán ott kellene inkább kezdeni, hogy próbáljuk meg elfogadni a többi embert, akik nem mi vagyunk és akik néha totál hülyék, aztán ha ez megvan, utána jöhetnek az árnyalatok. A gyerekek különben simán olyanokat mondtak, hogy á, a vak sráccal semmi baj nincs, ellenben a lakótelepiek, na egy olyannal sose állna szóba.
Ne értsünk félre, fontosnak tartom a toleranciára nevelést, csak valahogy az az érzésem támadt a műsort hallgatva, hogy átugortunk egypár lépcsőfokot és rögtön a négyes pályán kezdünk, holott még az első 3 sincs meg.
So. So you think you can tell.
Tényleg, hallgassuk a Wish you were here-t. We're just two lost souls swimming in a fish bowl year after year. Jó, tudom, régi, populáris, de ha egyszer sose unom meg.
Már emlékszem, mért nem sütök gyakrabban
A közgazdaságtan hajnalán (= fogalmam sincs, mikor) született a Homo economicus fogalma, vagyis az az alapelv, miszerint az ember minden pénzügyi tranzakcióban úgy viselkedik, hogy saját maga számára a legtöbb nyereséget szerezze. Hogy a végén a legtöbb pénze legyen. Ennek érdekében racionálisan dönt. Azonban ezzel az érveléssel csak részben lehet megmagyarázni bizonyos folyamatokat: az emberek ugyanis időnként máshogy döntenek, mint ahogy azt a józan ész diktálná. Számos játékelméleti paradigma segítségével kísérletesen is modellezhetők ezek a döntési helyzetek, és úgy tűnik, a színtiszta racionalitáson kívül még affektív-emocionális tényezők is befolyásolják a a döntéseinket - altruizmus, káröröm, impulzivitás. Korábban "áfonyás-diós keksz" fedőnév alatt közölt vizsgálatunk tervezésénél ezeket a tényezőket sajnos nem vettük figyelembe, ami gyakorlatilag a projekt szánalmas bukásához vezetett. De részletezem.
Van például az ultimátumjáték. A kísérleti helyzet úgy néz ki, hogy két játékos közül az egyik (legyen a neve 'A') kap 10 dollárt, valamint egy felszólítást, hogy ezt a 10-est ossza el kettejük között, ahogy akarja. 'B' játékos eldöntheti, hogy az ajánlatot elfogadja-e vagy sem: ha elfogadja, mindketten megkapják az adott összeget. Ha nem fogadja el, akkor senki nem kap semmit. A játék klasszikus esetben egy fordulós, tehát ennyi, itt a vége.
A racionalitás elve alapján, ha a játékosok Homo economicus módjára a saját nyereségük növelésére törekszenek, akkor az 'A' játékos nyilván a számára lehető legkedvezőbb verziót fogja javasolni, vagyis 1 dollár a tiéd, 9 az enyém. Ha a 'B' játékos is hasonlóképpen működik, akkor ezt a verziót elfogadja (hiszen ha elutasítja, akkor mindketten, így ő is nulla dollárt kapnak, ha elfogadja, akkor meg kap 1-et, és 1 több, mint 0). A kísérleti eredmények szerint azonban az emberek nem ezt csinálják. Ehelyett, az 'A' játékos többnyire "fair" osztást javasol, 7:3 és 5:5 között. A 'B' játékos szintén totál irracionálisan viselkedik, ugyanis a 9:1 és 8:2 arányú osztásokat szinte mindig visszautasítja, ezt többféle kultúrában lemérték, nagyjából állandó. Ezt érzelmi és evolúciós hatásokkal magyarázzák, amelyek részben az egyén számára jelentenek érzelmi nyereséget (jól megmutattam annak a köcsögnek, mi az, hogy csak ennyit ad), másrészt a nagyobb csoport számára is jelenthetnek (legközelebb, ha mással kerül össze, majd rendesebb lesz), bővebben pl. itt.
Érzelmi hatások, altruizmus, gőg, impulzivitás - ezeket a tényezőket hagytam ki a tervezésnél, amikor azt hittem, hogy kekszet sütök és napi 2 db kekszett reggelizek majd, negyven keksz esetén húsz napig. Persze, tudhattam volna, hogy egy csomót megeszik belőle (amúgy épp fogyókúrázó) férjem. Sejthettem volna, hogy én sem csak reggel eszem és nem állok meg két darabnál, hanem felzabálok egyből tízet, mert impulzív vagyok. És az is nyilvánvaló volt, hogy beviszek a kórházba egy pár darabot, na jó, egy kisebb dobozzal a kollégáknak, végülis tőlük kaptam a receptet, egyrészt önzetlen vagyok és nekik is jól esik egy kis keksz a kávéhoz, másrészt meg a hübrisz, muszáj időnként villognom vele, hogy tudok sütni.
Szóval jelenleg már csak négy darab van.
Ellenben már tervezem a következő projektet, oatmeal-raisin cookie. Asszem a sütés számomra az, ami Ally McBealnek a rövid szoknya. Sajnos egyikünknek sem lesz tőle jobb lába.
Blame it on the train, but the boss is already there
isolde: - Most először megcsinálom a pszichoterapeuta záróvizsgát, leszigorlatozom, megvédem a phd-t, aztán majd ha ezt mind túléltem, akkor utána átgondolom az életemet.
Főnök: - Jól van, majd szólj és segítünk.
isolde: - ?
Főnök: - Átgondolni.
Szeretek pszichiáterekkel dolgozni, az egy külön élmény.
My Japanese is better
Elnézést, amiért híreket kommentálok, de vajon mégis mire gondolhatott a költő, amikor a romagyilkosságok kapcsán ezt írta: "...bárki, aki információval rendelkezik, tegyen bejelentést a segélykérő számokon vagy bármely rendőri szervnél. Véleménye szerint az elkövető skizofrén, kettős személyiséggel élő férfi lehet, aki a hétköznapi életben békés, jóravaló embernek tűnhet, miközben elköveti ezeket a gyalázatos bűncselekményeket."
Azt szeretném mondani, hogy a skizofrénia nem kettős személyiséget jelent, hanem egy genetikai és környezeti hatások miatt kifejlődő pszichiátriai betegséget, amely téveszmékkel, hallucinációkkal, szociális izolációval, érzelmi közönnyel, esetleg zavarodott viselkedéssel és beszéddel jár, napjainkban gyógyszerekkel viszonylag jól kezelhető. Híres skizofrének: John Nash, Csontváry Kosztka Tivadar (habár utóbbi esetben megoszlanak a vélemények). A skizofrénia kifejezést esetenként a köznyelvben tévesen a disszociatív identitászavarral keverik, ez utóbbi a többes személyiség, elképesztően ritka. Légyszi, ne tanuljuk meg sem a hibás jelentést (hogy a skizofrénia kettős személyiséget jelent), sem az előítéletet (hogy a skizofrének jóravaló embernek tűnnek, akik közben álruhában bármely népcsoportot irtanak molotov-koktéllal), mert egyik sem fedi a valóságot.
So why don't you kill me
Áfonyás-diós keksz
Bevezetés
Számos korábbi vizsgálat kimutatta, hogy fiatal orvosnők körében széleskörűen elterjedt a reggeli kekszfogyasztás, azonban a kereskedelemben megtalálható édesipari termékeknek csak egy igen kis hányada elégíti ki jelen célcsoport igényeit. Emellett ezen termékek indokolatlanul magas anyagi vonzattal járnak. Egyes források szerint (hivatkozás: Márti nővér receptje) otthoni körülmények között is lehetséges magas élelmirost- és összetett szénhidráttartalmú, magas glikémiás indexszel rendelkező, hosszú szavatossági idejű, emellett ízletes szárazsütemény költséghatékony előállítása. Jelen vizsgálatunkban arra kerestük a választ, vajon a rendelkesére álló hozzávalók alkalmazásával előállítható-e a fenti kritériumoknak megfelelő sütemény.
Módszerek
Eszközök, anyagok: Rozsliszt (25 dkg), margarin (20 dkg), porcukor (5 dkg), barna cukor (5 dkg), vaníliás cukor (fél zacsi), sütőpor (fél zacsi), citromhéj (valamennyi, nemtom), tojássárga (2), darált dió (10 dkg), zabpehely (3 marék), szeletelt mandula (5 dkg, kissé összemorzsolva), aszalt áfonya (végképp nem tudom, mennyi, mondjuk úgy két marék). Szokványos konyhai eszközök, edények.
A hozzávalókat lege artis összekevertük egymással (sütőport külön a liszttel, tojássárgát külön a porcukorral, amúgy simán össze). Ezt követően egy órát hűtőben pihent, majd kinyújtottuk. A tészta mintegy 30 %-ából négyzet, a fennmaradó 70%-ból pogácsaszaggató segítségével kör alakú lapocskákat készítettünk, melyeket tojásfehérjével megkentünk és 15 percig sütöttünk.
Eredmények
A fenti módszerekkel 45 darab, küllemében ronda, kekszre emlékeztető süteményt kaptunk. Könnyen morzsálódik, egyik sem szabályos kör vagy négyzet alakú, színe világosbarna. Íze és állaga a holland tanulmányutunk során megismert aszaltgyümölcsös kekszekére emlékeztet, csak valamivel morzsálódósabb és kevésbé édes azoknál. Hozzávetőleges számításaink alapján egy db keksz kalóriatartalma 80-90 kCal körül mozog.
Megbeszélés
Vizsgálatunk során tartós, ízletes, a körülményekhez képest egészséges keksz otthoni létrehozását kíséreltük meg. Eredményeink arra utalnak, hogy a fenti hozzávalók helyes alkalmazása során a kritériumoknak részben megfelelő péksütemény állítható elő. A keksz kalóriatartalma az elvártnál valamivel magasabb, élelmirost-tartalma pedig alacsonyabb, így ezen tényezők fejlesztése további vizsgálatokat igényel. Eredményeink értelmezhetőségét korlátozza a hozzávalók pontatlan adagolása (az aszalt áfonya mennyisége például csupán távoli becslés); olyan, validálatlan mértékegységek használata, mint az "egy marék"; valamint a sütő hőfokának ismeretlen volta (gázsütő egyes és kettes fokozat között valahol félúton). A keksz eltarthatóságának időtartama egyelőre ismeretlen, ennek meghatározásához követéses vizsgálatokra lesz szükség.
Kérem, amennyiben jelen vizsgálatunkkal kapcsolatban kérdése, észrevétele, de leginkább jótanácsa van, azt hozzászólásában jelezze!
My plan is sheer elegance in its simplicity
Helyesbítés: vagyis nem, inkább mégsem vagyok ennyire bölcs, mégis inkább rosszul érzem magam amiatt, hogy rosszul érzem magam.
Mindjárt jobb.
És most megyek kekszet sütni. Az ötlet onnan ered, hogy reggelire nyugat-európai megyeszékhelyen található édesipari üzem egy korai órákra jellemző udvarias köszönést idéző szárazsüteményét szoktam fogyasztani, valamint ha nyaralni akarok menni, akkor tényleg egy fillért sem költhetek semmire, tehát erre sem akarok. Azt pedig kétlem, hogy az említett kekszgyár ingyenkekszet küldene nekem, amiért minden nap leírom a blogomba, hogy "ma is a 40% teljes értékű gabonásat ettem". És valamikor még régebben Lam bekommentezte, hogy "főzzek", és akkor én megvilágosodtam, hogy karácsonyról van még itthon egy csomó maradék dió, mandula, aszalt áfonya, zabpehely és rozsliszt, és biztos tudnék kekszet sütni én is, és most végre kaptam egy receptet az egyik nővértől. Mondjuk némiképp kell rajta módosítani, mivel alapból nem kell bele sem dió, sem mandula, sem aszalt áfonya, sem zabpehely, sem rozsliszt, dehát kaland az élet.
Főleg afféle lelkizés
Voltam megint asszertív tréningen, a múltkorinak a folytatásán, megint klassz volt, csak mégis rossz, mert ahogy a múltkor rájöttem, miket csinálok jól, most rájöttem, miket csinálok rosszul. És én úgy szeretnék tökéletes lenni, de komolyan, most olyan nagy kérés ez?
Szituációkat játszottunk el, ahol két ember előre megbeszélt időpontban találkozik, de az egyik annyira elkésik, hogy a kívánt eseményt (barátjuk esküvője, testvérük ballagása stb.) mindörökre és visszavonhatatlanul teljes egészében lekésik. Először csak simán eljátszottuk ezt a helyzetet, egyéb instrukció nélkül, ekkor szinte mindenki vagy hibáztatta a késő személyt, vagy egyáltalán semmi neheztelőt nem mondott neki, mert már úgyis mindegy, akkor meg minek vitázni. Ezután ugyanazt a szituációt úgy is el kellett játszanunk, hogy a cserbenhagyott fél csak és kizárólag énközlésekben beszél (azaz ahelyett, hogy a másikat szidná, egyes szám első személyű mondatokban elmondja, hogy ő mit érez, mennyire dühös, szomorú, satöbbi). Ezt külső megfigyelőként nagyon lehet szakérteni, a többieken minden hibát rögön észrevettem, voltak, akik érthetetlen módon alig bírtak énközléseket mondani, hanem akaratuk ellenére is eltértek a feladattól, és mindenféle mást mondtak, pl. megbocsátottak, vagy mégis a másikat szidták, vagy csak képtelenek voltak akár egy darab érzést is megfogalmazni. Holott azért egész nyilvánvaló, hogy aki két órája vár és emiatt lemarad a barátnője esküvőjéről, az dühös és szomorú és csalódott.
Aztán jöttem én, mondtam, ami tőlem telt, majd visszanézve a videón kiderült, hogy én is alig bírok énközléseket mondani, épphogycsak két mondatom volt az, a többi más. Igaz, hogy nonverbálisan remekül kifejeztem, hogy mennyire szomorkodom, de a mondatok szintjén alig, és ettől teljesen meglepődtem, mert én ugye azt gondolom magamról, hogy beszélni nagyon tudok, nonverbálisan pedig ritkán mutatok érzelmet. Ezek szerint beszélni sem tudok olyan nagyon.
A fordított szituációban - én késtem el, és a partneremnek kellett elmondania, mennyire szomorú és dühös - ismét meglepődtem, a partnerem ugyanis elképesztően profi módon csinálta az énközlést. Én jöttem mindenféle kifogással felvértezve, hogy ha majd hibáztat, akkor miket mondok, miért nem az én hibám, hogy késtem, de ő csak mérhetetlenül szomorú és kissé dühös volt, és csak ezt ismételgette, azzal pedig nem lehet mit kezdeni, mint állsz szerencsétlenül és szégyelled magad, valamint bocsánatot kérsz. Itt kiderült, hogy ebben is fejlődhetnék még, mert csak néhány mondat erejéig bírtam nézni, hogy ő hogy szomorkodik, és egy idő után elkezdtem viccelődni, majd amikor az sem használt, inkább vitát provokáltam, holott ésszerűbb és célravezetőbb lett volna még néhányszor elmondani, hogy ne haragudj, tudom, hogy az én hibám. Szóval, nekem ebből az a tanulság, hogy ha az ember késik két órát, akkor utána vállalja fel, hogy a másik miatta szomorú és csalódott, és ezt el kell viselnie akár több percen keresztül is. Bár ez utóbbi szituációval kapcsolatban az az érzésem, hogy az életben azért nem vagyok ennyire hülye, hanem képes vagyok valódi bűntudatot mutatni, de persze, ezt nem tudhatjuk.
Aztán voltak másfajta helyzetgyakorlatok is, a végén pedig két másik lány eljátszott egy olyan szitut, amikor családtag kér tőled szívességet és vissza kell utasítani. Mivel nekik nem jutott eszükbe konkrét példa, az enyémet használták, hogy ti. le kell fordítnom egy levelet apukámnak azonnal, de épp nem érek rá, és hát ezt végignézni mások előadásában, leginkább freaky. A pszichodráma az a pszichoterápiás módszer, amibe sosem jártam és nem is olvastam róla, de tényleg érdekes lehet.
És nem beszélve arról, hogy videón is megnézhettem remek frizurámat, és ott sem tetszett; utána pedig megnéztük a Szörnyek az űrlények ellen c. filmet 3D-ben, én még sosem voltam 3D-s vetítésen és inkább idegesítő volt, mint jó, a film maga meg szintén csalódás.
Végülis kénytelen vagyok belátni, hogy most egy olyan életszakaszon megyek keresztül, amikor a legkisebb sikerért is nagyobb erőfeszítést kell tenni, és amikor valami sikerül, akkor rögtön két dolog nem, és nem szeretem, ahogy kinézek meg ahogy reagálok dolgokra, van egy olyan bosszantó érzésem, hogy egy idegesítő hisztérika vagyok. A múltkor oktattam nálam okosabbakat és csak olyanokat kérdeztek, amire nem tudtam a választ, mert nem olvastam el az idevonatkozó szakirodalmat, mert nem volt időm, vagy azért, mert túl sokat kell dolgoznom, vagy azért, mert nem vagyok elég elkötelezett, és kettő darab Dollhouse-rész megtekintése helyett épp elolvashattam volna azt a hat-hét cikket, de én este már túl fáradt vagyok ilyesmihez, persze, lehet, hogy szimplán túl alacsony a teherbírásom, egy penészvirág vagyok, aki egész télen depressziós, egész tavasszal fáradt, egész nyáron allergiás és egész ősszel neurotikus. És basszus még énközlésekben beszélni sem tudok rendesen. Az ember azt hinné, hogy három év önismeret után már nincsenek ilyen "időszakok", ehelyett pedig vannak, csakhogy már nem gondolom, hogy ez baj lenne, nem képzelem magamról, hogy mindenre képesnek kell lennem, csinálom tovább a dolgaimat amennyire tőlem telik, néha higgadtan, máskor hisztizve, és ennyi. Csak műveljük kertjeinket, ha ugyan lenne kertem, ami nincs. Viszont ugyan nagy orrom van a videón (valószínűleg ezen azért lepődöm meg mindig, mert az életben nem látom magam profilból), de a testsúlyommal igazán semmi probléma nincs, ennek örülünk.
Főleg kecskesajt
Már megint eltelt egy hét és írhatok a kajákról, ráadásul most semmi izgalommal nem tudok szolgálni, a múlt heti kalandok annyira megviseltek, hogy erre a hétre a lehető legkonzervatívabb ételeket rendeltem, vagy olyat, amit már ettem és jó volt. Régen, amikor még jártam önismereti célú pszichoterápiába (szörnyen hiányzik különben), azon szoktam vitatkozni a terapeutámmal néha, hogy én nyugalmas életre vágyom-e vagy nem: én jöttem azzal, hogy nekem a szüleim nem diplomások, én vidéki vagyok, nekem ez túl nehéz, én csak egy gyáva, álmodozó kisvárosi lány vagyok, hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak doktori fokozatot akarjak, meg egyáltalán, nagyarcúan orvoskodjak itt, cikkeket írjak impakt faktoros lapba és miegyéb, én egy vidéki könyvesboltban akarok dolgozni, ahova ugyanaz a tizenöt vásárló jár és az egyetlen izgalmat és döntési helyzetet az jelenti a napjaimban, hogy tejszínnel igyam-e a teát vagy citrommal. A terapeutám szerint ez nyilvánvaló hülyeség, és én azért keresem magamnak a kihívást, stresszt, kalandot, izgalmat, mert én azt direkt szeretem, senki nem fogott töltött fegyvert a fejemhez, hogy egyetemre menjek a fővárosba, de komolyan nem, és a továbbiakban is rendre magamnak kerestem a bajt. Lényeg, hogy igen, tényleg két nap után meguntam az izgalom nélküli étkezést, halál unalmas, akármennyire finom volt az aktuális rántott ez-az, élményszinten a nyomába sem ért egy jó kis borzasztó mákos rizsnek tofuval és csípős almaszósszal. De részletezem.
Hétfőn ettem olívával gyúrt juhsajtot rozmaringos paradicsommal, ez az egyik legjobb kajájuk, már többször dicsértem, tényleg nagyon jó (különben már gondoltam, hogy el kéne mondanom, hogy nincs olyan deal, hogy jókat kell írni a kajájukról, hanem tényleg azt, amit gondolunk. Csak szólok). Rendeltem még hozzá Gyümölcssaláta reggelit, amit tényleg másnap reggel ettem meg, erre még tavaly próbált rádumálni a személyi edzőm (honnan a jó istenből volt nekem tavaly személyi edzőre pénzem, ezt jó lenne valahogyan kideríteni, mert idén nyáron is szívesen járnék, de nincs ötletem). Szóval az edzőm, Vera az egészséges étkezés elkötelezett híve volt, az iskola, amit képviselt, leginkább a Testkontrollra hasonlított, délelőtt csak gyümölcsöt kell enni, mert abban van gyümölcscukor, ami energiát ad, de nem lassít le, mint a péksütemények, valamint külön kell enni a szénhidrátot meg a fehérjét. Ez utóbbit sosem hittem el, a reggeli gyümölcsevéssel viszont próbálkoztam, persze aztán mai modern rohanó világunkban kinek van ideje körtét csumázni meg narancsot hámozni, ráadásul reggel. Na, a séf ideküldi dobozban meghámozva.
Kedden ettem diós rántott karalábét barna rizzsel és mézes joghurttal, ami halál unalmas volt, meglepően nyomi rántott karalábé nyomi rizzsel, a mézes joghurt mondjuk jó ötlet, de keveselltem. A polentatorta mandulás túrókrémmel viszont isteni, a polenta rendes neve különben kukoricamálé, és kukoricalisztből készült kását jelent, de ejtsük inkább olaszosan és akkor sokkal menőbb.
Szerdán ettem olyat, hogy csípős metélt laskagombával, ez spagettitészta volt, szabad szemmel üres tésztának tűnt, ha megkóstolta az ember, akkor viszont elég rendesen csípett, a paprikában lévő kapszaicin pedig közismert antidepresszívum, szeretjük. Volt hozzá előételnek saláta, de én utána ettem meg, mert felnőtt vagyok, és olyan sorrendben eszem az ételeket, ahogy akarom. Ez az extra pácolt kecskesajt olívás cipóval körülbelül eddig a legjobb dolog volt, ami történt velem a héten, ez mondjuk nem nehéz, mert olyanokkal kellett versenyeznie, hogy "le kell adni a nyári szabadságtervezetet és alig mehetek szabira idén nyáron" és "muszáj augusztusig megvédenem a phd-t, de kizárt, hogy beleférjen addig", és akkor a premenstruális szindrómát és a rokon hangulatzavarokat inkább nem említeném. Viccet félretéve, kis barna omlós cipó benne olívákkal, nagyon finom kecskesajt, és még zöld levelek is, rukkola és jégsaláta, igazán elképesztően finom volt.
Csütörtökön véletlenül mindenben volt kecskesajt. A kecskesajtos gombafasírt tofupestos pennével kicsit fura volt, mivel a gombafasírt teljesen úgy nézett ki mind látványra, mind állagra, mint nyers húsgombócok, de az íze egyrészt gomba volt, másrészt imádom a nyers húst, úgyhogy mindvégig tatárbifsztekről álmodoztam, aztán ha már így előkerült leölt állatok nyers húsa, akkor véres bélszínekről is, ezt esetleg a bioséfnek ne áruljátok el. A tofupesto viszont remek futurisztikus zöld trutymó, finom is, teljesen felesleges volt a penne mellé fasírtot is betenni, de legalább eszembe jutott, milyen régen ettem egy igazán jó steaket. Konkrétan szakvizsgám után a bloggerekkel ott a Ferenc körútnál egy puccos steakházban, a neve most nem jut eszembe, és az is milyen érdekes, hogy ahogy öregszem, úgy egyre nyersebben szeretem a steaket, kiskoromban jól átsütve ettem, aztán két évig vega voltam, utána már közepesen szerettem, pár éve pedig húgom rádumált a véresre, és tényleg az az igazi. Node, torokköszörülés, miről is beszélek, khm, tehát kecskesajtos narancsos olívás saláta, az kecskesajt, narancs és olíva egy dobozban, kicsit meglepő kombináció, de klassz, vacsorára ettem, ööö, sonkás szendviccsel.
Pénteken még mindig kecskesajt, burgonyapüré és rántott kecskesajt, unalmas, valamint csokoládés túrógombóc mandulában sütve meggy öntettel, mely utóbbival kapcsolatban kissé ambivalens vagyok, jobban szeretem az egyszerű ízeket, mint amikor ennyiféle dolgot kevernek össze, legyen akkor csak túrógómbóc meggy öntettel, vagy csoki mandulával, de ez így sok. Hidegen rossz volt, de viszonylag hamar rájöttem, hogy ez vélhetően melegétel, úgy már egész tűrhető, mandulába hempergetett túrógombócot kell elképzelni a belsejében egy kis csokidarabbal, mindez sütve, a sült túrógombóc pedig nem olyan finom, laza, mint a főtt, hanem keményebb és kevésbé finom. A durván jó a kombinációban a meggyöntet volt, igazi savanyú meggyízű.
Azt kell még elmondanom, hogy vannak bioséfes kuponok a Shape és a Patika magazinokban, valamint, hogy holnap Szentendrén a Föld Napja-rendezvényen is lesznek ők is.
Parfüm
I've seen the future, brother: it is murder
Middlewatch
A Bivaly éve a rengeteg munka mellett még a "személyes célok megvalósítását" ígéri a Kígyónak (nekem), sajnos azonban személyes céljaim (kertes ház, nyaraló Brennbergbányán, olyan munka, ami nem ennyire túlterhelő és pénzt is adnak, mínusz két kiló, dél-kelet-ázsiai utazás, PhD, abesszín macska kertes házzal, pszichoterapeuta szakvizsga, örök élet, ingyen sör) így április táján még mindig kissé távolinak tűnnek. Hétvégén azonban rájöttem, hogy azt akarom, hogy ügyeletben úgy csörögjön a telefonom, mint Wendy Watson személyhívója a Middlemanben. Persze, sehol sem találtam a neten, ezért kérem a tisztelt utazóközönséget, hogy ha valakinek van ötlete, honnan szerezhetnék ilyen csengőhangot (esetleg telket, házat, PhD-t, macskát, egyéb), akkor ne habozzon azt megosztani velem.