And also I can kill you with my brain

Lam: - Többet kéne innunk. Emlékszel, két éve nyáron, amikor annyit ittunk, milyen jó volt.
isolde: - Igen, az klassz volt... De azóta megkomolyodtam.
Lam: - Nem, már akkor is komoly voltál.

Basszus, azt hittem, akkor még bohém voltam és felelőtlen, több százezer forint mínuszban volt a számlám és Got The Blues For Red volt a körömlakkárnyalatom.

Na jó, valójában már oviban is komoly voltam.

Tükör által homályosan

Egyszercsak arra jöttem rá, hogy ugye szürkehályog van a bal szememen, és ez rossz. Általában különösebb panaszokat nem okoz nekem, leszámítva azon ritka eseményeket, amikor előadóként leesek a pódiumról, mert nem látom meg a bal látóteremben lévő kis lépcsőfokot, meg amikor a bal látóteremben mindvégig csendben ülő ismerőseim végig sértődnek, mert nem kínáltam meg őket a vodkából sütiből, biztos észre sem veszem őket és keresztülnézek rajtuk. De amúgy nem zavar, mert fokozatosan alakult ki, és ugyanolyan fokozatosan hozzászoktam. Autót meg nem vezetek, mert autónk nincs. És akkor valamelyik nap eszembe jutott, hogy egyáltalán én így vezethetek autót? Hogy jobb szememmel rendesen látok, ballal homályosan? Mert én az életemben azért még akarok majd autót vezetni. Ha én lennék az orvos, nem engedném magamat vezetni, mert ugyan homályosan azért látok a bal szememmel, igen nagy betűméretű feliratot is el tudok olvasni, színeket, fényeket, mozgást simán észreveszek, de azért ugye nem lenne jó, ha egyszer egy kamion vagy egy biciklis járna úgy, mint a bal látóteremben mindvégig csendben ülő vendég.

Rule #32 Enjoy the little things

Addig is elmesélem, hogy voltunk színházban, a Nemzeti kamaratermében a Pánik című darabon, úgy emlékszem, hogy nevettem rajta többször is, de nem emlékszem, min. Igazán mély nyomot nem hagyott bennem a történet, úgy tűnik. Egynek jó volt. Három fickó szerepel benne, akik az élet nagy kérdéseit (mint munka, szerelem, agorafóbia) próbálják megoldani, némi felszínes pszichologizálás meg pár jó poén közepette. Kicsit sokat üvöltöztek, én pedig nem szeretem, ha a színpadon ordítanak*, mert az a véleményem, hogy egy jó darabban jó színészek ordítás nélkül is ki tudnak fejezni intenzív érzéseket, akár haragot vagy felindultságot is, de legalábbis próbálják meg.

Utána elmentünk az A38-ra Emika koncertre, az Emikát pedig szégyenszemre nem onnan ismerem, hogy elképesztően up-to-date vagyok kortárs elektronikus zenéből, és már akkor dubstepet hallgattam, amikor még nem volt menő, hanem onnan, hogy az egyik klipjében Mojzes Dóra magyar tervező kardigánját viseli, és amikor pár hete egyszer épp az interneten unatkoztam, akkor megnéztem a klipet. Semmi extra, ilyen távolságtartó női elektronikus zene, amit én pont szeretek, és pár nap múlva meg mondta az L., hogy jön  a hajóra, és gondoltam, jó, nézzük meg. Tessék, itt a szóban forgó klip.

Jött a csaj, szépen előadta a dalait egyedül a sötét színpadon. Nekem ez bejön. Elég jól szórakoztam eleinte a közönségen is, hát ebből látszik, hogy öreg vagyok, én ahhoz vagyok szokva, hogy egy koncerten mozoghat az ember a zenére. Egyetemista koromban, mintegy 10 évvel ezelőtt voltam Stockholmban The Gathering koncerten, és ott ért az első ilyen kultúrsokk, a svéd fiatalok ugyanis az egész koncertet teljesen mozdulatlanul végigácsorogták csendben, amikor magyar közönség már rég ugrabugrált és visítozott volna. (Pár hónappal később megnéztem még egyszer kb. ugyanazt a koncertet az E-klubban, és ott tényleg ugrabugráltak, tapsoltak és sikítoztak jó honfitársaim, csomót hálálkodott a zenekar.) Szóval, látom, sikerült ebből a szempontból is felzárkóznunk nyugateurópához és már csak mozdulatlanul, lehajtott fejjel, a telefonodat nyomkodva illik megnyilvánulni. Jobban zavart, hogy a közönség folyamatosan egymással pofázott, ami nem tahóság? Persze, az a legjobb, ha a koncert annyira hangos, hogy utána egész másnap sípol a füled, mert akkor tuti nem lehet dumálni közben, és/vagy annyira sodró lendületű, hogy egy hang se jön ki a torkodon, de ha mondjuk nem ilyen, hanem valami távolságtartó elektronikus zene, akkor is buziság végig dumálni, mert lehet, hogy valakinek meg pont ez tetszik és szívesen hallaná. Legalább 15 percig kellett véletlenül rugdosnom azt a két fiút, akik munkahelyi, céges problémáikat vitatták nagy hangerővel a fülem mellett, mire eltakarodtak. Érdekes. Legközelebb Laura Marling-ra megyek Londonba, az se a kifejezett dobhártyaszaggató rockzene, hát remélem, a britek tudnak viselkedni.

És ugyan nekem hiányzott a dohányzás, mert ugyan már nagyon keveset dohányzom (november végén vásárolt doboz cigim van meg), és azt pontosan ezekben az élethelyzetekben szoktam (koncertre várva, ciderrel a másik kezemben), ugyanakkor nagyon-nagyon tetszett, hogy kaptam levegőt, nem csípte a szememet a füst és másnap nem undorodtam a ruháimtól. Péntek este meg mentem hazafelé a mozgásterapeuta képzésről, többek között a Kazinczy utcán, enyhe, tavaszias idő volt, csomó kis giroszos meg egyéb kis kajáldából jöttek kifelé az egzotikus illatok, és az utcán mindegyik kis kocsma előtt dohányzó emberek ácsorogtam, tisztára, mint a Sohóban. Nagyon hangulatos. Gondolom, az ottlakók már most teljesen kikészültek az ablakaik alatt zajongó dohányosoktól, és hol van még a július, de erre nincs megoldási javaslatom.

*Mármint színházban, a színészek. Rockkoncerten kifejezetten szeretem, ha ordítanak a színpadon.

Whatever works

Nem is terveim vannak erre az évre, mert nekem nincsenek terveim, nem hiszek  a tervekben, szélfútta papírként sodródom hosszú folyosókon, ellenben algoritmusaim vannak. Hogy ha ez lesz, akkor azt fogom csinálni, ha az, akkor amazt. Nyilván valami egészen más fog aztán történni.

Gondolom, külső szemlélő számára évek óta ugyanaz a rinyálás megy, ugyanakkor eközben én egészen máshogyan és tisztábban látom a saját helyzetemet és máshogy gondolkodom róla. Ennyit szerettem volna mondani.

War is not the answer

Ja, megígértem, hogy elmesélem az ügyintézést. Az eleje unalmas lesz, aztán meg drámai.

Tehát. Vettem egy lakást 2004-ben, államilag támogatott forint alapú hitelből, amit 20 évre vettem fel. Mivel a banknál minimum 40%-os önrészt kellett felmutatni, vagy iszonyú magas fizetést, és nekem egyik se volt, ezért be kellett vonni egy plusz ingatlant is, és arra tettük a jelzálogot, ez a nagymamámék háza. A hitelt példaszerűen törlesztem, a lakás azóta többet ér, felújítás is történt rajta, én meg menő orvosként a csillagokat is lekeresem az égből, jó, nem, de többet, mint 2004-ben. Nagymamámék szeretnék, ha már nem lenne a házukon jelzálog, ezért kérvényeztem a bankban, hogy most már vegyük le arról és tegyük át a lakásra. Ki is számolták, hogy ez lehetséges. Majd közölték, milyen papírokat szükséges benyújtanom, hogy elbírálják hivatalosan is a fedezetcsere iránti kérelmemet.

Ez mondjuk háromszor annyi papír, mint amikor felvettem a hitelt. Egyrészt, azóta férjhez mentem, és a férj kötelező kezes, tehát tőle is kell kereseti igazolás, utolsó 3 havi bankszámla kivonat, és ha vállalkozása is van, akkor nullás adóigazolás és az utolsó lezárt adóév jövedelmének igazolása az apehtől. Én rettentően felháborodtam azon, hogy mi az, hogy a férj kötelező kezes, ez az én lakásom, az én hitelem, nem a férjemmel közös, én egy önálló, szuverén, saját keresettel rendelkező lény vagyok, mi az, hogy a férjem nélkül nem lehet saját hitelem? Hát kiderült, hogy nem. Be is mentem a bankba, ahol nem tudták, aztán felhívtam a nőt, aki nem tudta, de megkérdezte valakitől, hogy mi a helyzet, ha én nem kívánom, hogy a férjem kezes legyen ebben a hitelben, aminek a létrejöttekor ő még sehol se volt, és mi egyébként is külön kasszán vagyunk és nem osztozunk a pénzügyeken. Azt mondta a nő, hogy menjünk el ügyvédhez, foglaljuk okiratba, hogy nem kívánjuk a kezességét, külön kasszán vagyunk, külön háztartást vezetünk, dehát az lenne a legjobb persze, ha már el lennénk válva. Öööö... oké. Nyilvánvaló, hogy válófélben vagyunk, ha külön kasszán vagyunk, nem igaz? Jézusom. Szóval foglaljuk ezt okiratba, és utána kérelmezzük, és akkor lehet, hogy engedélyezi a bank, de nem biztos. Úgyhogy erről letettünk. A férjem amúgy szívesen kezes, nem izgatja, itt engem zavart egyrészt elvi kérdésként, másrészt a plusz ügyintézési teher miatt a dolog.

A másik változás, hogy 2008 óta egyéni vállalkozásom is van a rendes munkahelyem mellett, ezért kell a banknak jövedelemigazolás és nullás adóigazolás. A nullás adóigazolást az apeh adja, az szerepel rajta, hogy nincs adótartozásod és a papírjaid is rendben vannak. Mondta a néni az apehban, hogy nem tud ilyet adni, mert a 2007-es adóbevallásom nem érkezett be, menjek haza, keressem meg, hozzam be, vagy ha a munkahelyem csinálta, akkor hozzam el onnan. Be is mentem a bérosztályra, mondtam, hogy ez van, mire a nénik közölték, hogy igen, látják a gépben, hogy a munkahelyem csinálta, de az a pincében van, és oda nem tudnak lemenni érte. Addig sírtam, míg megígérték, hogy lemennek érte a jövő héten.

A jövő héten szerdai napon még nem jött semmi hír, úgyhogy úgy döntöttem, átmegyek megint a nénikhez. Azt mondta nálunk a titkárnő, hogy fél négyig van félfogadás szerinte, úgyhogy negyed háromra mentem oda. Vittem magammal papírtáskában egy bonbont is, mert akartam azt az igazolást, és a nénik elgyötörtnek és frusztráltnak látszottak, gondoltam, csokit evő nénik talán nagyobb kedvvel dolgoznak vagy valami. Odaértem negyed háromkor, ez egy külön épület, be volt zárva az ajtó, és ki volt írva, hogy kettőig van félfogadás. Az ajtón sehol nem volt kilincs, vagy csengő, semmi, amivel be lehetett volna jutni az épületbe. Ácsorogtam gyámoltalanul a mínusz húsz fokban és gondolkodtam, mi legyen. Ekkor kijött egy pasi az ajtón.
isolde (mosolyogva, a nyitott ajtó felé indulva): - Beslisszolhatok?
Pasi: - Nem.
isolde: - Jaj, de légyszi, de nekem azt mondták, hogy fél négyig vannak és csak egy rövid kérdésem van és jaj és jaj és légyszi.
Pasi: - Nem engedhetem be, mert minket megbüntetnek, ha kettő után beengedünk valakit.
isolde (végiggondolja, hogy akkor most visszagyalogol a munkahelyére a potyára elhozott csokival, de máskor meg már nem lesz idő a héten átjönni, és ez mennyire szánalmas már, ennyire vittem 34 éves koromig, hogy itt állok egy udvaron a mínusz húsz fokban hóesésben a szánalmas bonbonnal a szánalmas szatyromban és nemhogy a papír nincs meg, de még az _épületbe_ sem vagyok képes bejutni): - Csak most az egyszer, kérem, de nekem azt mondták, és direkt ezért kéredzkedtem el....
Pasi: - Sajnálom, nem lehet.
isolde (arra gondol, hogy annyira szomorú, hogy sírni tudna, és arra, hogy lehet, hogy azt kéne? úgyhogy belelovallja magát egy kicsit jobban, hátha tud sírni): - De már múlt héten is itt voltam, és akkor sem segítettek, hanem úgy kellett könyörögni, és megígérték, hogy ma odaadják a papírt, hogy levehessem a nagymamámék házáról a jelzálogot, de nekem senki nem segít és a múlt héten is csak elzavartak (sír, szemüvegét lekapkodva zsepivel szemet törölget) és persze ilyenkor senki nem segít...
Pasi (zavarban): - Dehát hol mondták magának a kollégái, hogy fél négyig van félfogadás?
isolde (szipogva): - A pszichiátrián...
Pasi: - Jó, menjen, de senkinek ne mondja el, hogy én voltam!
isolde: - Jó.... dehát nem is tudom, hogy maga kicsoda.

Így bejutottam a nénikhez. Sok Sherlockot nézek, ezért alaposan felmérem a terepet. A nénik egy lehangoló irodában ülnek, olyan motivációs poszterekkel, hogy "I can, but I won't" és "Miért kell nekem dolgozni pont most, pont itt?". Rengeteg papír van előttük, amin egyfolytában dolgoznak, és nagyon boldogtalanok. Ezeket a néniket nem sokan szeretik, biztos szegények is, és mindenki fölényeskedik velük, és ezért undokok. Én nem fogok fölényeskedni. Eleve azzal indítok, hogy elnézést, hogy csak most jöttem, tényleg bocsánat, nem tudtam, hogy kettőig vannak, ígérem, legközelebb igyekszem, és csak azért jöttem, mert a múlt héten voltam itt a 2007-es adóbevallásom miatt és azt ígérték, hogy erre a hétre előkeresik.
Néni1: - Nem. Ilyet mi nem ígértünk.
isolde: - ... ... ?
Néni1: - Azt mondtuk, hogy nem a munkahely csinálta a bevallást, hanem önadózó volt, menjen haza és keresse meg.
isolde (észreveszi, hogy a másik néni íróasztalán cicás képek is vannak, így inkább hozzá fordul): - Akkor elnézést, lehet, hogy én értettem félre valamit, vagyis akkor félreértettük valahogy egymást, de én úgy emlékszem, hogy pont hogy azt mondták, hogy önök csinálták és hogy itt van és hogy meg lehet keresni.....
Néni2: - Jó, megnézem.
isolde (gyámoltalanul): - Köszönöm szépen.
Néni2 (pötyög a gépén): - Igen, mi készítettük a 2007-es bevallást. De nem tudom odaadni, mert a 2008-nál régebbi rekordokat le kellett törölni, mert nem volt hely.
isolde (gyámoltalanul, hadarva): - Igazából nekem az is nagy segítség, ha a 2007-es igazolást megkapom, hogy mennyit kerestem abban az évben, mert a barátnőm anyukája könyvelő és megígérte, hogy segít és ha azt az űrlapot elviszem neki, akkor ő megcsinálja a bevallást...
Néni2: - Egyáltalán mihez kell ez magának?
isolde: - Lakáshitelem van és a nagymamámék házán van a jelzálog és fedezetcserét szeretnénk, és csak azért vagyok ennyire megijedve, mert a bank jövő péntekig kérte a papírokat és aggódom, hogy nem lesz addigra meg...
Néni2: - Aha, értem (látszik rajta, hogy neki is van vagy volt lakáshitele, bankja és nagymamája és mostantól nem ellenségnek tekint. Ugyan nem is sorstársnak, de legalább nem ellenségnek.) Megnézem még így is. (...) Hát sajnos ez nem megy. Akkor meg kell kérdeznünk az informatikát, vissza tudják-e nyerni valahogy. De azt már csak holnap. Akkor holnap majd átszólok a maga osztályára, hogy sikerült-e. De ha nem sikerül, akkor nem tudom, mi lesz, mert akkor már csak a pincében van meg.
isolde (ráérez, hogy most kell odaadni a bonbont): - Nagyon szépen köszönöm a segítséget, és hoztam egy kis csokoládét, mert láttam a múltkor, hogy nagyon rosszkor jöttem (ez egyébként igaz, nyakig voltak a nénik az évzárással meg adókal meg nemtudom mivel).
Néni2 (döbbenten): - Jaj, dehogyis, nem kellett volna, na jó, köszönöm, akkor majd elosztjuk a kolléganőkkel.

Elbúcsúzom a néniktől, és elmegyek az L.-lel hamburgerezni, és olyan fáradt vagyok egész délután, mint aki egy több menetes bokszmeccsen van túl.

Másnap telefonál a néni, hogy lement reggel a pincébe, felhozta a papíromat, kiderült, hogy a munkahelyem nem csinálta meg azt a lépést, hogy látszódjon az apehban is (fel kellett volna tölteni valahova vagy ilyesmi), most gyorsan szólt erről a főnöknőjének és az megcsinálta, és már az apehnál is fogják látni. Látják is.

A szeretet mindent legyőz.

Főleg a kutyás sztori

Egyszer sétáltunk az utcán, a nagymamám, a húgom meg én, és jött egy kutya. Nagy farkaskutyaszerű kutya volt és morogva, fenyegetően közeledett. Valahol mögötte jöttek a gazdái is, a távolban, de póráz, szájkosár, minden nélkül fenyegetően jött ránk a kutya. Én olyan 11 éves körül lehettem, a Húgom mondjuk 4, nagyon megijedtünk, a nagymamám a táskájával meg kiabálással valahogy odébblökdöste a kutyát, odaértek a gazdái is, senkinek nem lett semmi baja. Utána mondta a nagymamám, nem is igazán rosszallóan, csak így megjegyezte, hogy amikor fenyegetően odaszaladt hozzánk a kutya, akkor én bebújtam a húgom háta mögé, pedig ő a kisebb és én vagyok a nagyobb. Én nem emlékszem erre, kavarodás volt, minden irányból jött a kutya, fogalmam sincs, ijedtemben merre álltam, simán lehet, hogy bebújtam a húgom háta mögé magamat védve, és nem gondolkodtam azon 11 évesen, hogy a kisebbet kellene védelmeznem. Nem tudom, hány éves korától gondolkodik így az ember. Mindenesetre valamiért nagyon megjegyeztem ezt az esetet, és máig fel tudom idézni, az utcasarkot meg a kutyát is, és észreveszem azokat a felnőtt helyzeteket, amikor ez történik. Nem is: időnként felnőtt helyzetekről egyszercsak így eszembe jut a kutyás sztori.

Nem azt veszem észre, amikor én csinálom, (vagy azért, mert azóta megtanultam normálisan felelősséget vállalni, bátor és szuper vagyok, vagy azért, mert gyatra önismeretemmel észre sem veszem, amikor a kisebbet tolom magam elé veszély esetén), hanem azt, amikor velem csinálják vagy nem csinálják. Két ilyen nagyon markáns esetre emlékszem, amikor a nálam "nagyobb" személy kérdés és hátrapillantás nélkül elém állt és megvédett, és amikor a másik nálam "nagyobb" személy mögém állt. Az utóbbi sem volt félelmetes, egyik sem valódi, fizikai veszély volt, mindenki jól van. Lehet, hogy ez apróság, és az is lehet, hogy nincs jogom másokat megítélni, mert magam is egy gyáva vagyok, és ki tudja, hova ugranék, ha most 34 évesen mennék a húgommal (27) és jönne a kutya? Mégis eléggé befolyásolja ez a dolog az egyes emberekről alkotott véleményemet. Nemrég volt egy eset, aminek a kapcsán eszembe ötlött, hogy na, ez megint a kutyás sztori all over again. Aztán lehet, hogy nem is.

Hát ennél konkrétabbat nem mondhatok.

Nem panasz vagy nyafogás

Arra jöttem rá ma, így lassan tíz év után, hogy a faszom tele van a magyar egészségüggyel ennek egyáltalán nem lenne muszáj így működnie. Hogy ha áthívnak konzíliumba másik osztályra, akkor bármilyen szakterületen azt akarják, hogy vegyem át a beteget, teljesen mindegy, mi baja van és miért, csak hogy legyen náluk eggyel kevesebb beteg. Mivel nincs üres ágyuk és 500 betegre jut egy halálra frusztrált nővér, úgy meg 499-re jutna egy, és amúgy gyógyszerük sincs. És ha nem veszem át, akkor az ottani orvosok van, amikor aranyosak és megértik, van, amikor pofákat vágnak, és van, amikor nyíltan hőzöngenek. Az ápolók általában gyűlölnek érte, de ez azért van, mert a pszichiátriai tünetekkel gyakran nehéz, és ők már úgyis frusztráltak, túlterheltek, kiégettek vagy csak fáradtak. Egyáltalán, itt mindenki frusztrált, túlterhelt, kiégett vagy fáradt. Félreértés ne essék, én is az vagyok. Hogy úgy közeledünk a folyosón, hogy a fejünket lehajtjuk, és sietős léptekkel, a szemkontaktust kerülve osonunk a fal tövében, nehogy valaki észrevegyen, mert az Feladatot jelent, és a hatszáz feladatom mellé nem fér be még egy. Engem ne állítsanak meg a folyosón, nem érek rá, valahova megyek, ahonnan épp késésben vagyok, nyilván. Én ebben felőrlődöm és kikészülök, hogy soha, de soha, de soha nem lesz elég, amit az ember nyújt, mert egyszerűen ilyen elcseszett a rendszer. Soha nem lesz elég. Nem tudok minden beteggel és hozzátartozóval annyit beszélni, hogy neki jó legyen, és egyébként ebből a szempontból a világ legjobb kórházi osztályán vagyok, mindenhol máshol sokkal kevesebb idő jut erre (gondolom). De az egy dolog, hogy én hogy vagyok, majd megoldom az életemet, nem erről akartam írni, és nem is a saját konkrét munkahelyemről beszélek most, hanem a Rendszerről. Hanem, hogy ahogy ez működik, az nem normális.

Különben igazságtalan vagyok, nem mindig akarják azt, hogy átvegyem a beteget. Csak gyakran.

Fuhur nem publikus blogján olvastam (remélem, szabad idézni), hogy "a magyar egészségügy mai mentalitására annyira fájdalmasan jellemző, hogy csak akkor hiszik el a többiek, hogy dolgozol, ha közben sír a szád. Amíg az ember mosolyog és kiegyensúlyozott, addig határ nélkül terhelik, feladattal, beszólásokkal (nem is bántó szándékkal), problémákkal. És amíg úgy tűnsz, hogy jó kedved van, addig sokkal nehezebb kérni a nővérektől bármit, mert rögtön előkapják ezt az 'itt csak mi dolgozunk' stílust. Amint az ember frusztrált, nyög, csapkod, halálra vált arccal suttogja, hogy 'kérlek, legyen neki napi három vérnyomásmérés', máris minden ok." Nálunk nem a nővérekkel van ez, hanem minden szinten ez megy. Amíg vidám voltam és strapabíró, minden nap rám bíztak 6 új feladatot. Most, hogy már sápadt vagyok és ingerült, csak napi 3-t bíznak rám. Ha már sírni is fogok munkahelyen és szívdobogás-érzés miatt EKG-t csináltatok magamnak az asszisztensnőkkel az ambulancián, akkor napi 2-t fognak rám bízni, viszont megvető örömmel arról fognak pletykálni, hogy az isolde kikészült, nyilván pánikbeteg, reméljük, hogy csak az, és nem valami (kaján örömmel) súlyosabb.

Valamikor asszem decemberben elmentem sushi-t enni Suzie-val és Blogtogonnal és máig nem tértem magamhoz abból a sokkból, hogy ezek egyáltalán nem rinyáltak. De úgy, hogy még nyomokban sem. Esetleg elmeséltek valami nehézséget, munkahelyieket, meg más élethelyzeti nehézséget is, de azt is higgadtan, mindenfajta teatralitást nélkülözve. Én csak így néztem döbbenten. Én ahhoz vagyok szokva, hogy azt, hogy mittudomén, elromlott a vérnyomásmérő, úgy kommunikáljuk, hogy órákig nagyon színpadiasan hisztizünk, veszekszünk, sírunk, mindenkit felhívunk ezzel, mert csak így lesz eredménye. Ha csak szólsz, hogy rossz, nem adnak újat, nincs rá pénz. Panaszkodni kell, sokat. Úgy kell dolgozni, hogy közben folyamatosan mondod, hogy mit csinálsz és mi van még hátra ("fúúú, iszonyúan elfáradtam, és még beszélnem kell hat beteggel meg meg kell írni 8 zárót"), mert ha csak csendben ülsz, akkor valaki odajön és feladatokat bíz rád. Ez rettenetes, ez az irány. Ez biztos, hogy nem normális. Az se normális, hogy a bérosztály ajtajában kell zokognom ahhoz, hogy elintézzenek nekem egy papírt. Az se normális, hogy ma meglökött egy öregasszony a postán, hogy előbbre jusson a sorban. Mit kell lökdösni? Az nem normális, ahogy itt bánnak egymással az emberek. Az biztos, hogy ez máshogy is lehetne.

És mindehhez hozzátenném, hogy szerintem kevesebbet dolgozom és többet keresek, mint mondjuk 3 éve. A jelenlegi helyzetemre egyáltalán nem kellene panaszkodnom, nem is akarok, ami a jelen helyzetemben nekem rossz, az bonyolultabb ennél és személyesebb. Ez nem panasz vagy nyafogás, ez itt egy rácsodálkozás, hogy tuti nem oké, ami itt megy, és hogy mikor váltam én ennek észrevétlenül a részévé? Jézusom.

Of course there they'd just call it food

Haladok az ügyintézéssel, nem éppen zökkenőmentesen, ám annál kalandosabban. Már sírtam is. Nem írhatok még erről, babonából, mert még nem zárult le (mármint még nem jutottam el addig, hogy összegyűjtsem a szükséges papírokat ahhoz, hogy beadhassam a fedezetcsere-kérelmet a banknak), és addig nem kiabáljuk el. De majd elmesélem, kaland és izgalom, vér és könnyek, bonbon és cicák, szerelem és intrika teszi feledhetetlenné a kafkai fordulatokban és tarrbélai reményvesztettségben bővelkedő, ízig-végi keleteurópai ügyintézésünket a Sárkány és a Világvége zaklatott évében.

Azonban most a koreai kifőzdéről fogok mesélni, ami olyan klassz élmény volt, hogy egy hétig arról beszéltem (múlt szombaton voltunk ott ebédelni), mégpedig azért, mert pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem és minden várakozásnak megfelelt. A Zichy Jenő utcában van, néhány asztalos, kicsi hely, két főből álló személyzet, akik közül az egyik egy koreainak látszó Néni, szerintem ő főz is. A berendezés igazán autentikus ázsiai kajáldahangulat művirágokkal meg aranyszínű szerencseállatokkal.

A mellettünk lévő asztalnál egy középkorú pár ül, akik mindent igen részletesen elmagyaráztatnak maguknak (mi miből van, mi mekkora, lehet-e nagyobbat / kisebbet / kétfelé osztva / máshogy kérni), a Néni mindent elmagyaráz, úgyhogy nekünk már nincs is kérdésünk. Kérek kimchi levest, mert szeretem a kimchit és leves formájában még nem ettem (a kimchi csípős káposztasaláta, jellemzően kínai kelből, és nem tudom, eredetiben savanyított-e vagy sem, én ettem már erjesztett és sima káposztából készítve is). Többféle kimchi leves van, attól függően, hogy mi van még benne a káposztán kívül. A férjem húsos táskákat kér előételnek, ez amúgy szerintem mindkettő főétel, de mi éhesek vagyunk és sokat tudunk enni. Az ételek előtt a Néni kihoz négy kis tálkában zöldségeket, amik között van retek, kétféle káposzta, és valami, ami szerintem édesburgonya. Még meg se ettük őket, már kapunk levest és húsos táskákat, a leves nagyon csípős és savanyú, nagyon finom, hatalmas adag, hősiesen megeszem az egészet, a húsos táskák pedig nem túl szimpatikusak nekem, de azok is nagyon finomak, fűszeres húsdarabkákkal töltve. Másodiknak rizses ételeket kérünk, amiknek a nevére már nem emlékszem, de valami értelemszerű nevük volt, mondjuk rizs marhahússal és babcsírával, vagy ilyesmi. A férjem az ugyanolyan nevű ételt kéri "kőtálban", az annyit jelent, hogy forró cserépedényben kapja és nincs összekeverve a rizzsel a picike darabkákra vágott nyers marhahús, és egy nyers tojás van a tetején. Kap egy fakanalat, amivel el kell kevernie ezeket és a forró rizsben megfőnek ott helyben. Tényleg megfőnek, cool. A fűszerezése eltér a "megszokott" kínai vagy thai fried rice-okétól, kicsit édeskés, szerintem tamarindszósz van rajta, de lehet, hogy tévedek. Aztán még utánadobunk egy sült banánt és sült fagylaltot. Így néztek ki. Zöldségek, kimchi leves, rizses étel, sült fagylalt.

Ittunk még ginzengteát, jázmin teát, ásványvizet és üdítőt. 1500 és 2000 Ft között van egy főétel, ami valóban kicsit drága, mi ezért klassz, érdekes ételeket kaptunk nagy adagokban, egyszer belefér. És persze, jó, felkapták a helyet a divatos blogok (a Városban és a Chilli és vanília is írt róla), és menő lett, de azért ez továbbra is egy ázsiai ételbár egy parkolóház mellett, nem ötcsillagos étterem, szerintem ne kérjük számon a művirágot meg a helyesírási hibát az étlapon.

Azt még szeretném elmondani, hogy elolvastam néhány kommentet is az előbb a fenti blogok bejegyzései alatt, és mindenki elégedetlen, hogy művirág van, meg hideg van, meg nem is finom semmi, meg elképesztően drága, meg nem is nagy adag, meg ízetlen (!), meg biztos, hogy beteg leszel a nyers marhahústól meg tojástól, meg biztos kutyából / macskából van, és a kutyát meg is verték előtte, hogy jobb legyen az íze. Ez azért elég megnyugtató. Azon gondolkodom ugyanis már több hete, hogy basszus, én régen az a lány voltam, aki mindenféléért lelkesedett, de olyanokért, hogy zenék meg könyvek meg izgalmas idegtudományi kutatások!!!! Izgalmas pszichoterápiás módszerek!!!! Meg nagyon finom érdekes kaják, klassz helyek, és nagyjából bármilyen növény vagy természeti jelenség. És hogy mostanában meg már csak panaszkodom és nem is örülök semminek. Ráadásul pont azon a napon, amikor ügyintéztem és totál reményvesztett voltam, találkoztam az L.-lel, és az L. egyfolytában mindenféléért lelkesedik, most is lelkesedett vagy három koncertért, négy szomorú női énekesért, a hamburgerért (jó, az tényleg klassz volt), a fánkért, a leveses helyért, stb, és még szembetűnőbb volt, hogy én már csak a rosszat veszem észre ebben a szomorú világban. De a koreai kifőzdét imádtam és én a világon semmi rosszat nem vettem észre a felsoroltak közül, ez azért megnyugtató, talán mégsem változtam megkeseredett, kötekedő szipirtyóvá végleg.

Joey: [to Ross] - Forget about Rachel. Go to China, eat Chinese food.
Chandler: - Of course there they'd just call it food.

Meanwhile in a hostile work environment

Ma meg azt mondta a főnököm, hogy vajat köpülni elitista*. Gondolom, viccelt, de jelenleg én már azon is örökre megsértődöm és bántásnak veszem, ha teszemazt azt mondja, hogy "jó reggelt".

*Merthogy mostanában divatos lett a budapesti fiatal értelmiség körében a befőzés meg az ilyesmi. Hozzáteszem, én már akkor befőztem, amikor még nem volt menő.

Sort of stretched, like butter scraped over too much bread

Csináltam vajat, így néz ki. Vettem a piacon tejet, másfél napig altattam (lehetett volna tovább is, de hétköznap már nem érek rá ilyesmivel foglalkozni), lekanalaztam a tetejét, beletettem a habverős robotgépbe 35 percre, és így. Hogyan voltak képesek ezt őseink kézi erővel köpülni, el nem tudom képzelni. A paprika nem saját gyártmány, csak méretaránynak tettem oda, hogy lássátok, mennyi vaj lesz 2 l tejből, hát valóban nem valami sok, viszont nagyon finom, meg bio adalékanyagmentes is.

Every breath you take

Szóval kivettem 4 nap szabadságot, amelynek során ügyintéztem, befejeztem elmaradt feladatokat, tettem egy villámlátogatást Sopronban, megnéztem sokadszor a Reggeli a Tiffany-nált (cuki), és előszörre az Avatárt (seriously??), voltam a könyvesboltban, az erdőben, a manikűrösnél, az anyósnál, a Dömötöriben (szilvásgombóc torta!!), meg nem is tudom, miket csináltam még, volt egy hosszú lista teendőkkel, azokat, de nem is ez a lényeg, hanem. Ezalatt forradalmi váltásra ragadtattam magam, és kikapcsoltam a munkahelyi telefonomat 4 teljes napra, amelyen szabim alatt betegek és jóval gyakrabban kollégák szoktak felhívogatni, de sok barátom is ezt a számot ismeri. Egyszer ki kellett próbálni, és én nyugalomra vágytam. Izgatottan várom a fejleményeket. Agyonlőnek, beperelnek, kirúgnak, megsértődnek? Mi lesz?

Meg elolvastam a Bipoláris c. regényt is, mert megkaptam az egyik betegemtől karácsonyra, és már annyiszor kérdezte, hogy elolvastam-e, hogy kénytelen voltam, hát nem vagyok tőle oda meg vissza. Gondolom, az emberek szerint szeretnem kéne ezt a könyvet, ha meg nem szeretem, akkor biztos azért, mert pszichiáter vagyok és, mint ilyen, biztos nem a betegekkel lojális, úgyhogy szeretném leszögezni, hogy nem szerettem ezt a könyvet mint ember, mert unalmas és nem elég mély és nincs jól megírva, hanem lapos és klisékkel teli. A történet még oké, legyen. Jó, azt el tudom képzelni, hogy az unalmasságában esetemben valamekkora szerepet játszott a szakma-faktor, és laikus olvasónak határtalanul izgalmasak a pszichiátria udvarán cigiző különleges figurák, én meg tíz éve őket látom, ha kinézek az ablakon. Egyszer valaki mesélte, hogy a kolumbiai haverja fel nem bírja fogni, mit eszünk Marquez-en, semmi extra. De maga a szöveg, a megfogalmazás, a mondatok, a szavak, stílustalan volt, semmilyen. Sajnálom. A pszichiátriai részével egészen kevés problémám van, a betegséget, a gyógyszerelést, a környezetet viszonylag valósághűen ábrázolja.

És kifacsartam 25 db narancsot.

Oh it's such a perfect day

Szomorú vagyok, mert egész nap ügyintéztem, és nem voltak kedvesek velem a nénik sem az apehben, sem a munkahelyemen, sem a banki ügyintéző a telefonban, és további nehézségek derültek ki, mint például olyanok, hogy állítólag a munkáltatóm elkészítette az adóbevallásomat a 2007-es évre, de az apehban mégsincs meg, és a munkáltatóm ugyan bevallja, hogy elkészítette, de lent van a pincében és ezen a héten már biztos nem tudnak lemenni érte. A bankba meg bementem megkérdezni egy dolgot, és azt mondták, erre csak egyetlen ügyintéző tud válaszolni, akit hívjak fel telefonon, ezért felhívtam, de nem ő vette fel, hanem a rangsorban alatta lévő, aki azt mondta, továbbítja a kérdésemet az illetőnek, aki a jövő héten visszahív. De én most vagyok szabin, hogy ügyintézhessek, ember! Sajnos, nagyon elfoglalt, nem hiszi, hogy pár napon belül visszahív. Különben én azt értem, hogy valaki nagyon elfoglalt, én is bosszantóan elfoglalt vagyok nagyon gyakran, de azt már nem értem, hogy az egész bankban csak ez az egy nő tud válaszolni a triviális kérdésemre.

Még azért is szomorú vagyok, mert a nagymamámnak Pestre kell jönnie CT-re, és akit már Pestre küldenek fel CT-re, mert a megyeszékhelyen lévő CT nem elég jó neki, az már biztos, hogy nagyon beteg.

Meg még azért, mert még mindig nem gyógyultam meg, hanem kimerült vagyok és fáradékony és be van dugulva az orrom. És februárban sokkal, de sokkal többet kell dolgoznom, mint januárban kellett, és biztos majd mindenki azt várja, hogy kipihent legyek és tettrekész.

Meg azért, mert a fenti ügyintézés nem csak szaladgálásba, hanem még egy vagyonba is kerül, pedig csak egy fedezetcsere, másik ingatlanra akarom áttenni a lakáshitel jelzálogát, szóval semmi bonyolult. Mondjuk, lehet, hogy nem ilyen vészterhes előtörlesztős időket kellett volna választanom, és akkor jobban ráérnének a bankban velem foglalkozni. Meg nem akkor kellett volna mennem a kórház gazdasági részlegére, amikor pont ki kell számolniuk a fizetéseket, és kellett volna vinni bonbont is a néniknek, és akkor lehet, hogy lementek volna a pincébe a papírokért már ezen a héten.

És még az is nagyon szomorú volt, hogy van az apehban az információnál lévő néni, aki megmondja, hogy milyen ügyhöz milyen űrlapot kell kitöltened és milyen sorszámot kell húznod, nagyjából fél óra hosszat figyeltem, és az összes ember nem érti meg, amit mondd vagy direkt nem hallgat rá és fölényeskedik vele, meg jobban tudja, meg előremegy a sorban, meg kiabál vele, amiért hosszú a sor, meg beszól neki, amiért ennyi papír kell, és bár maga a néni sem volt különösebben kedves, azért azt elárulom, hogy ha én lennék a néni helyében, akkor mintegy fél nap leforgása után vennék elő a pult alól egy nagyobb kaliberű lőfegyvert. Nyugi, csak belelőnék kettőt a plafonba, és utána kedvesen megkérdezném, hogy "ki következik?".

És még azért is szomorú vagyok, mert az ügyintézés miatt egész nap a városban BKV-ztam, és komolyan, itt annyira fáradtak, leterheltek és szomorúak az emberek, és téli depressziós létemre én voltam egyedül piros kabátban, mindenki más feketében vagy szürkében vonszolódik a metrón meg villamoson. Mondtam már, hogy a nagyvárosi élet megváltoztatja az agyunkat, különös tekintettel a stresszfeldolgozó rendszerre? Mondjuk büdösnek azért nem lenne muszáj lenni.

Kínai újév

A Sárkány éve ma kezdődik. A Sárkány éve a Változást jelenti, ennek az évnek az a tulajdonsága, hogy változások lesznek, jó is és rossz is. Úgy lehet hozzá jól viszonyulni, ha mész a változással és nem állsz neki ellen. Esetleg: sodródsz vele, mivel ez a Víz Sárkány éve. Pl. itt egy link.

Abban a részben nem igazán hiszek, hogy mit ígér ez az év az egyes állatoknak, különösen, amikor már így lebontják, hogy párkapcsolat meg munkahely terén. Ugyanakkor nagyon szeretem a kínai horoszkópban, hogy minden évnek van egy minősége, egy tulajdonsága, amihez jár egy általános tanács arról, hogyan viszonyulhatsz jól ehhez az évhez. Mert szerintem is minden évnek van egy tulajdonsága. A Nyúl évében pl. nem történt semmi.

Nagyon izgulok, hogy a Sárkány éve valóban a Változásról szóljon, bármit is jelent ez.

I'm Suzi & I'm a chocoholic

Ez a neve az új körömlakkárnyalatomnak, mármint a címben szereplő mondat. Leginkább azt szeretem az OPI-ban, hogy ilyen neveket ad a színeinek. Cseppet sem hasonlít a képre.

Elképesztő, mennyire megváltoztatja az önképemet és a világszemléletemet a jól lakkozott köröm.

John, fetch me my revolver

Tegnap ellenben azt mondta a Kollégám, hogy mit sportolok, mert látszik rajtam, hogy megváltozott az alakom. Wow. Amúgy pilatesre járok ide szeptember óta, eddig 21 alkalommal voltam.

Ezenkívül már megint beteg vagyok, és rettentő dühös is, mert kivettem 4 nap szabit a jövő hét elejére, és bár a pszichoneuroimmunológia eredményei kiváló magyarázattal szolgálnak arra, hogy miért minden egyes alkalommal a szabija kezdetén betegszik meg az ember, én mégis igazságtalanságnak tartom. És be vagyok oltva influenza ellen, sportolok, szedem a C-vitamint, D-vitamint, Echinaecea-cseppet, eszem az élőflórás joghurtot, minden reggel gyümölcsöt reggelizem, és szelektíven gyűjtöm a szemetet, és mégis meg kell fáznom, ez rettenetes.

Persze, ami igazán rettenetes, az az, hogy ki tudja, mennyit kell várni a következő Sherlock-évadra.

Vigyetek el innen, vigyetek el

Ma azt mondták a kollégáim, hogy nekem biztos Feljogosítottság sémám van, mert a múltkor is olyan hangnemben kérdeztem meg, hogy van-e bekészítve kávé, mint akinek mindig minden jár.

Az a fiú pedig, akitől az alábbi örökérvényű és sokat idézett bölcsesség származik, kiment Haitira orvoskodni és onnan blogol. I mean, wow.

I mean, wow

Az a fiú pedig, akitől az alábbi örökérvényű és sokat idézett bölcsesség származik, kiment Haitira orvoskodni és onnan blogol. Le vagyok nyűgözve.

Yeah, I know. I wish a jet engine would fall in my room.

Pedig már épp elképzeltem, ahogy kikúszom a kórházunk romjai alól, és felhívom a karbantartóügyeletet, hogy jó napot, a pszichiátriáról telefonálok, ránk esett egy űrszonda.

Azt álmodtam ma, hogy mint egy ilyen filmben, egy szövevényes ügybe keveredünk, hárman, két jó barátom meg én. Nem emlékszem, ki volt a két jó barátom, ráadásul volt velünk még egy idősebb nő is, akit álmomban jól ismertem és szerettem, de esküszöm, sose láttam az életben. Az ügy a pszichiátria körül bonyolódott, véletlenül megtudtunk valamit, amit nem lett volna szabad, sajnos az ellentábor is megtudta, hogy mi megtudtuk, ezért ők üldöztek minket, mi meg nyomoztunk, sokemeletes lépcsőházakban futkározás meg beszélgetések kihallgatása volt, meg föld alatti titkos laboratórium is. A végén kiderült, hogy az egész mögött a magyar pszichiátria két vezető személyisége áll, konkrét személyek, akik egész pontosan úgy néztek ki és úgy is viselkedtek, mint az életben. Valami szakmapolitikai ügyről volt szó, és valamiféle agymosást akartak végrehajtani valakiken vagy rajtunk egy továbbfejlesztett fMRI géppel, nem emlékszem pontosan a részletekre, bár az álomban természetesen kiválóan összeállt a kép. Ez most elég paranoidnak hangzik, pedig egyáltalán nem volt félelmetes álom, hanem izgalmas és kalandos, mint egy jobb nyomozós sorozat. Ja, és nem nekünk akartak ártani a pszichiáter nagyságok, hanem valahavolt kedvenc Főnökömmel szemben akartak előnyre szert tenni, aki nem szerepelt az álomban, csak ezáltal szóba került. Vicces.

Tegnap meg azt álmodtam, hogy kimentem RMO-nak Angliába és az első munkanapom van és szorongok, hogy mi lesz, semmit nem tudok, mi hol van és egyáltalán. Egy hatalmas parkban vagy birtokon terült el a kórház, kis, különálló épületekben voltak az egyes osztályok, a szállásunk is egy ilyen épületben volt, de oda már autóval keleltt menni, olyan nagyon voltak a távolságok. Egy demens idős férfiakkal foglalkozó osztályra kerültem, ahonnan pont elkóborolt egy beteg, és egy ápoló megtalálta a kertben, de nem volt hajlandó visszajönni, ezért az volt az első feladatom, hogy menjek és beszéljem rá. Azt gondoltam, hogy ó, ez menni fog. Az álmomban sokkal fiatalabb voltam, mint most, de már szürkehályog volt a bal szememen, ugyanis kicsit zavart a vezetésben.

Meg még azt álmodtam, hogy pilatesen voltam és egyszercsak már én instruáltam tovább az órát egy gyakorlat erejéig, és akkor láttam, hogy az edző csaj (aki ugyanaz volt, mint az életben, csak nem a szokásos helyen voltunk, hanem egy hatalmas tornacsarnokban) nagyon dühösen néz, ígyhát visszaadtam neki a szót és óra után bocsánatot kértem, amiért beledumáltam az órájába, de ott valamiért jó ötletnek tűnt.

Én egyébként mindig mindenfélét álmodok, tudnék még vagy 10 ilyen sztorit mesélni.

Je ne regrette rien

Csináltam citromos gyömbérszörpöt, meg ilyen gyömbérszörpöt is, ami igazán durva, az az utóbbi után fennmaradó gyömbérből készült kandírozott gyömbér. Nem, az igazán durva az, hogy elmentem a Culinarisba egész kardamomot vásárolni, és úgy jöttem onnan ki, hogy semmi mást nem vettem, csak egész kardamomot, mennyire komolyodtam meg szerintetek.