A könyvfesztiválon meg rájöttem, hogy jaaa, már emlékszem, ki is vagyok én valójában. Kicsit összezavart engem ez a tíz év pszichiátria, karrier, Budapest, és mindig ez a magabiztos, talpraesett, sikeres nő vagyok, vagy úgy kell tennem. Ez egyáltalán nem rossz igazából. Szorongó tinédzserkoromban mindig is arra vágytam, hogy bárcsak egyszer magabiztos lehessek kicsit én is, és sétáltathassam az állataimat a fasorban, mint Nemes Nagy Ágnes. Így is lett. És akkor a szemműtétkor kiderült, hogy igazából gyenge, nyomi koraszülött vagyok, akinek a szeme titokban mínusz nyolcas szem alakú, bármelyik pillanatban elromolhatok és a széltől is óvni kell (konkrétan a műtét után azt mondták, óvni kell a széltől); és aki nem szeret idegen emberek közé menni és a fizetéséből megmaradt teljes összeget regényekre költi el. Annyira jó volt sérülékeny könyvmolynak lenni a magabiztos doktorasszony helyett, hogy azt nehéz elmondani. Nehéz elmagyarázni, mért volt jó. Nem nosztalgia, nem tizenhétéves akarok lenni, hanem jobban önmagam. Szeretek távolságtartó, álmodozó kis nyomi lenni, ez van.
Persze, aztán véget ért a betegszabim és bementem dolgozni és rögtön "rám nehezedett a hétköznapok valósága, mint valami túlságosan szűk és nehéz ruha".
Ezt a bejegyzést, az eddig részt meg egy hete írtam, aztán betettem inkább piszkozatba, mert nem volt kedvem az interneten lelkizni, és ma meg véletlenül ezt olvastam:
"Innentől minden egyszerűbb lesz. Elkezdesz rutinból élni, a helyzetekben sablonokat és kifejlesztett felnőtt mondatokat használsz, kevesebbet idegeskedsz, egy halom dolgot félgőzzel is megoldasz, alig odafigyelve. Kicsit szereppé is válsz, és ahogy szürkébben, olajozottabban beindulnak a dolgaid, elkezd az idő is gyorsulni. És mikor ezt már évek óta csinálod, akkor néha-néha egy csendes estén elkezd valami állatira hiányozni. Saját magad. Ki is voltál pontosan? Kicsit elfelejtetted, nem mentél magad után az élet egyre mélyebb erdejében. Kemény, szürke héjat növesztettél."
Na, hát épp erről beszélek én is. Vagyis, én nem érzem azt, hogy elkezdene valami hiányozni, én inkább mindig meglepetésszerűen megtalálom, hogy jéé, ja, én ez vagyok, már emlékszem. Klassz.