Megnéztük a Wreck it, Ralph-ot, ami izgalmas, vicces és imádnivaló, induljatok a moziba.
És leesett idén az első hó, hol máshol.
Amúgy teljesen elterelte a figyelmemet a könyvemről a terhesség, egyrészt a hányás és rosszullét miatt (a Bányásznap volt az utolsó nap, amikor nem hánytam, másnap kezdődött), másrészt a fáradékonyság és lustaság miatt, harmadrészt meg mert új projektem van, ami foglalkoztat, a terhesség az egy külön hobbi, de azért nem adtam fel teljesen, az eddigi jegyzeteim és összegyűjtött forrásaim megvannak, nyilván a gyerek születése előtt kellene majd még kicsit emberekkel beszélgetni, mert utána nehezebb lesz.
A férjemnek volt egy klassz képregényötlete pár évvel ezelőtt, amit nem csinált meg, erre pár napja látta pontosan ugyanazt a sztorit valami forgatókönyvben, nem ellopták tőle, hanem másnak is eszébe jutott, úgyhogy elgondolkodtam, milyen érzés lenne, ha egyszer csak átmennék az Alexandrába és ott lenne egy Brennbergről szóló riportkönyv. Igazából, ha jó lenne, akkor örülnék, hogy valaki megírta.
Szóval úgy kezdődött a hétvége, hogy Nikével, cuki gyerekével, valamint Szöszivel (aki a Kollégám felesége és szintén gyermeket vár) sétáltunk a Lövőház utcában, ezalatt felmértem a kismamaboltok kínálatát, és két független orvos (a fentiek) is megerősített abban, hogy ésszerű mennyiségű forralt bort a második trimeszterben már bátran elfogyaszthat a kismama, majd kaptam egy csomó klassz ruhát. Aztán hazajöttem és megnéztük a Terápia első 5 részét, meglepően jó volt, de erről már beszéltem.
Másnap az előző napi kávézáson felbátorodva vettem egy elviteles Illy lattét a plázában, ahol évek óta minden szombaton és/vagy vasárnap a hétvégi bevásárláskor ittam egy Illy lattét, leszámítva az elmúlt kb. három hónapot, de azért arra nem számítottam, hogy a pultos csaj nem csupán felismer, hanem számon is kér, hogy hol voltam hónapokig. Klassz. Este meg megnéztük a Metropolist, ami jó volt, és megvertem a férjemet a mozis játékban (Noizt és É-t is, de az kisebb diadal, mert ők a férjemmel ellentétben nem aláztak le szinte minden egyes előző alkalommal több száz ponttal ebben a játékban), és elfogyasztottam ésszerű mennyiségű forralt bort (= egy pohár). Reméljük, a barátaink is jól érezték magukat és Noiz nem sértődött meg örökre, amiért legutóbbi blogbejegyzését bíráltam.
Aztán kiderült, hogy kapok kölcsönbe egy hordozót váratlan helyről, ami klassz. Egyúttal kicsit elmerültem az interneten a hordozók és közvetve az ősanyák világába, és rájöttem, hogy kifejezetten örülhetek, amiért különösebben nincsenek a csecsemőgondozást illetően elveim, pl. hogy csak hordozni szabad, vagy csak babakocsiban szabad, vagy csak az ágyunkban alhat, különben felnőttkorában súlyos személyiségzavara lesz, vagy csak a saját ágyában alhat, különben súlyos személyiségzavara lesz (a legtöbb általam ismert személyiségzavarost gyermekkorában megerőszakolták vagy verték, nulla olyanról tudok, ahol a hordozás/babakocsi probléma váltotta ki a pszichopatológiát), úgyhogy egyelőre elfogulatlan érdeklődéssel tudom olvasgatni a különféle iskolák tanait, aztán majd meglátjuk, mikor kattanok be.
Aztán jött a legjobb rész, amikor átállítottuk az órát.
Amúgy meg vagyok lepődve az emberek jóindulatán, még senki nem szólt be sem emailben, sem élőben, amiért Lénynek* nevezem a szívem alatt hordott pocaklakót, terhességnek nevezem a várandósságot (ami pedig nem teher, hanem öröm, de amúgy azt is szoktam mondani, hogy "úgy maradtam"), azzal viccelődöm, hogy Palya Beának öltözzek-e Halloweenre, egyfolytában rinyálok, transzatlanti repülőutakkal veszélyeztetem a magzatot, most már kávét is iszom, a tegnapi forralt borról nem is beszélve (mondjuk nem tettem bele utólag egy kis jamaicai rumot, pedig volt itthon, ennyire fegyelmezett vagyok), ehelyett mindenki tök kedves és gratulál meg dolgokat ad kölcsön, és a munkahelyemen is engedik, hogy igen keveset dolgozzak (mondjuk nem tudom, mit beszélnek a hátam mögött, de az engem nem zavar, csak nekem ne mondják).
*Dehát tényleg egy kis Lény, most láttuk ultrahangon.
Ha már az emberi psziché rejtelmeinél tartunk, megosztanám veletek, hogy ma találkoztam Nikével, ahol ittam kávét, ettem finom tésztát, ittam egy korty vörösbort és kaptam egy csomó klassz ruhát, és ettől igen jelentősen csökkent a nyáladzásom, el is kezdtem gyanakodni, hogy bazmeg, igazuk volt, tényleg pszichés, de aztán hazafelé a villamoson rájöttem, hogy nem, hanem akkor enyhül, ha beszélek, és mi beszélgettünk, és ha csendben vagyok sokáig, akkor meg fokozódik.
Mondjuk ettől persze még lehetne pszichés.
Emlékszem, hogy az amerikai sorozat első hetében is az volt a benyomásom, mint most a Terápia kapcsán, hogy basszus tényleg mennyire rossz és nehéz terapeutának lenni és mennyit cseszegetik az embert igazságtalanul meg üvöltöznek vele meg hibáztatják mindenért, és ez mennyire végtelenül kimerítő, és ha egyetem alatt láttam volna a sorozatot, tuti elmegyek inkább anesztesnek, ott legalább alszanak.
(Mostantól a nagyon érzékenyek számára talán kicsit spoileres leszek.)
Aztán amikor a terapeuta a saját szupervízióján is hisztizik, fafejű, és ugyanolyan rosszul bánik a saját terapeutájával, mint a megelőző személyiségzavaros kliensek ővele, akkor azért általában eszembe jut, hogy ja nem, csomó olyan terápia van, ami tök jól megy és senki nem bánt senkit és nincs egyfolytában balhé, és természetesen, hogy én már most jelentősen több önismerettel rendelkezem, mint amennyit szerencsétlen Paulnak / Andrásnak engedélyeztek a forgatókönyvírók. Nem nagyképűségből mondom, nekem más hibáim vannak.
Az összes színész kivétel nélkül jobb, mint az amerikai verzióban, ami, tekintve, hogy ugyanazokat a jeleneteket játsszák el, még feltűnőbb. Komolyan meg is lepődtem ezen, Magyarországon még mindig vannak ilyen jó színészek, ez megnyugtató.
Ja, azt még hadd mondjam el az ismeretterjesztés kedvéért, hogy számtalan pszichoterápiás módszer és technika van, a sorozatban alkalmazott valami analitikusan orientált pszichoterápiának tűnik, de ne általánosítsunk ebből arra, hogy a pszichoterápia az ilyen, mert van ilyen is, meg hatvanféle másmilyen is.
A legújabb tünetem a nyálfolyás, kb. úgy nyáladzok, mint egy Leponexet szedő éhes kutya. Az internet szerint ez gyakori terhességi tünet, vagy a vegetatív idegrendszer összevissza működése okozza, vagy pszichés. Gyógymódja nincs, esetleg hideg italok vagy öblögess kamillával, de úgyse használ, illetve pszichoterápia. Aha. Mégis milyen típusú pszichoterápiára gondoltunk úgy nagyjából? Amitől kevesebb nyála lesz az embernek? Tipikus szomatikus orvoslás, ha valamivel nem tudnak mit kezdeni, rámondják, hogy pszichés.
Amúgy a betegségeknek, tüneteknek Jelentésük is van, a nyáladzás jelentése, hogy valamire tudat alatt nagyon vágysz ("csorog a nyálad"), de nem mered magadnak sem bevallani. Én számtalan dologra vágyom rettenetesen, például egy Illy tejeskávéra, egy nagy tál gyümölcsre*, csokis churros-ra, egy jó csípős red curry-re, lehetőleg Koh Phanghanon, lassan bármilyen sportolásra, egy wellness-hétvégére, ahol bemehetek a vízbe és a szaunába is, ruhákra, kertes házra, valamint egymillió dollárra, ám ezeket mind bevallom magamnak. Mi lehet az, amit nem? Valami különösen bizarr szexuális aberrációm alakult ki pont az elmúlt három napban, amit nem merek tudatosítani? A churros is csak egy fallikus szimbólum, amit a számba akarok venni?
Komolyan mondom, ennyi választ el tőle, hogy homeopátiás szereket szedjek, bár szerintem a homeopátia kuruzslás és az ördög műve, de egyedül nekik van egy szerük kifejezetten nyáladzás ellen.
*Próbáltam, nagyon finom volt, rosszul lettem tőle.
Én mondjuk inkább valami olyasmire gondoltam, hogy ültessenek az orvosokba a diplomaosztón egy mikrochipet, ami a központi idegrendszer fájdalomérzékelő rendszerével van kapcsolatban és a munkahelytől való fizikai távolsággal arányosan az elviselhetetlenségig fokozódó fájdalmat okoz, az országhatár átlépésekor pedig azonnal felrobban és megsemmisíti a gazdaszervezetet, de ez sem rossz.
Valamelyik nap meg kitaláltam, hogy churros-t akarok azonnal enni, ezt persze foghatjuk a terhességre is, mármint a kívánósságot, bár valójában én mindig is ilyen voltam, valahonnan támad egy harántimpulzusom, hogy toszkán csirkemellet akarok enni, és akkor pár napon belül szerzek vagy sütök. Ilyesmi. Csakhogy a churros-t nehéz megsütni, megtölteni pedig megfelelő eszköz nélkül lehetetlen (a spanyolok nem is töltik, de nekem csokis kell!), és az én churrosom egyébként is legyen zacskóban és büféablakon keresztül adják oda. Hosszas és kimerítő in vitro és in vivo (= az interneten és a fizikai valóságban történt) keresgélést követően arra jutottam, hogy Budapesten nem lehet churros-t kapni. A Mechwart ligetnél lévő büfének új tulaja van, csak palacsintát süt, az Olé! pedig csak fesztiválokon árul, tehát legközelebb talán a Volt-fesztivál az esélyes, majd vessetek meg, amikor két és fél hónapos csecsemőmet nagyszülőkre hagyva, esetleg a hátamra kötve kirohanok a Voltra egy churros-ért. A neten találtam még két címet, amit személyesen nem csekkoltam le, a Deák Ferenc utcában, illetve Szentendrén, de mindegyikről 2010-ben írtak utoljára, szóval sok reményt nem fűzök hozzájuk.
Ezenfelül még azzal szembesültem, hogy nem lehet itthon Dr. Martens Dubbin cipőápolót kapni, csak a másik fajtát, amit nem szeretek, és sem a Martens, sem az Amazon nem szállít ilyet Magyarországra. Kénytelen voltam megkérni két, épp Londonba készülő kolléganőmet, hogy hozzanak, remélem, hoznak. Tudom, hogy mással is bekenheti az ember a bakancsait, de én sznob vagyok és egyébként is ez vált be legjobban, vízlepergető is meg minden.
Tisztára keleteurópában érzem magam. Ráadásul nincs egy normális hazai blogszolgáltató sem. Most komolyan, mi lesz a következő? Sorban állunk a banánért? Le kell fizetni valakit, ha mintás csempét akarsz? Írjatok emailt, ha tudtok valahol churros-t.
Főleg aludtam ma, meg rendeltem vicces kismamapólókat a cafepressről.