Most, hogy ma végre rájöttem, hadd mondjam el, mi bosszant rettenetesen a Terápia c. sorozatban, mármint leszámítva, hogy a terapeuta egy fasz nem mindig tudja jól kezelni saját sértett nárcizmusát. Különben szeretem a sorozatot, ne értsünk félre, de már az amerikai verzió megtekintésekor is zavart és most is zavar ez.
Tehát. A pszichoterápiának van egy csomó hatótényezője, és sok terápiás technika is. A sorozat kizárólag az értelmezés nevű technikát használja, az az, amikor te rájössz valamire, és azt a kliensnek megmondod. "Maga azért álmodott kígyóval, mert titkon színésznő akar lenni" (True sztori, Freud esetei közül). Az értelmezés klassz dolog, mondjuk normális esetben nem akkor mondom ki hangosan, amikor épp eszembe jut, hanem amikor úgy érzem, hogy a kliensem most készen áll és befogadóképes az értelmezésre. (Még jobb, ha tudok úgy kérdezni, hogy ő maga jöjjön rá.) Persze, a sorozatban ezt nem lehet megvárni, ezt értem. Azt a jelenséget, amikor a terapeuta a kliens igényeit figyelmen kívül hagyva, fölényét fitogtatva, okoskodva vagy akár kárörvendően értelmez, úgy szoktuk nevezni viccesen, hogy "jól beértelmez". A sorozatban, nem mindig, de gyakran ezt csinálják, András és Ágnes is.
A pszichoterápia (minden fajta pszichoterápia, nem csak az analitikus) nem specifikus két legfontosabb hatótényezője a terápiás szövetség és az empátia. Ezekből a sorozatban nagyjából a világon semennyit sem látunk. Engem különösen az empátia gyakorlatilag teljes hiánya zavar nagyon. Még azt is gondolom, hogy emiatt a sorozat rossz üzenetet közvetít és azt sugallja, hogy a pszichoterápia az az, hogy egy nárcisztikus pasas értelmezget, miközben a saját problémáit se képes tudatosan kezeli. Nyilván van ilyen is, mindent lehet rosszul csinálni, de nem muszáj.
Szóval empátia. Az empátia a laikus nyelvben együttérzést vagy valami ilyesmit jelent, a szaknyelvben egy kicsit mást, inkább egy tanulható technikát jelölnek vele. Az empátiának Davis szerint 5 összetevője van, ezek pedig az alábbiak:
1. A perspektívafelvétel képessége: az a képesség, hogy a dolgokat a másik nézőpontjából lássuk. Ehhez semmilyen érzelem nem kell, csupán logikus gondolkodás, ha elég okos vagy, rá lehet jönni, hogy a szomszéd azért üvöltözik veled, mert nem tudott aludni a hangos zenétől és most álmos. Ettől még neked nem kell sem álmosnak lenni, sem dühösnek, sem szeretni a szomszédot, sem lehalkítani a zenét. Csak logikusan gondolkodni kell azon, hogy a másik szemszögéből hogyan néz ki a helyzet.
2. A beleérzés képessége: imaginatív készség a másikkal való azonosulásra. Ez az, amikor képzeletben elképzeled, hogy milyen lehet az ő helyében lenni: amikor rájössz, hogy ha én lennék ebben a helyzetben, hogyan érezném magam. Mondjuk az ember elképzeli, hogy ügyelet után aludni akarok és hangosan fúrnak, az tényleg rohadtul dühítő, valahogy így érezheti magát most ez a szomszéd is, mint én akkor. Itt még mindig nem kell sem sajnálni, sem ugyanazt érezni, amit ő, csak némi képzelőerőre van szükség.
3. Az empátiás törődés képessége: együttérzésre, részvétre való hajlam, ami akkor aktiválódik, amikor a másik negatív élményen megy keresztül. A laikus nyelvben azt hiszem, ezt szokták empátiának nevezni. Ez az az érzés, amikor szívből meg is sajnálom a szerencsétlen szomszédot.
4. Az empátiás szenvedés képessége: amikor a másik ember szenvedése szenvedést okoz a személynek. Nem pont ugyanazt érezzük, mint ő, de részben igen. Mondjuk látunk valakit sírni, mert szomorú, és ettől mi is majdnem sírunk. Ez nagyon szar, ha mondjuk onkológus vagy, részben ettől szokott kiégni az egészségügyi személyzet.
5. Érzelmi ragály: az a jelenség, amikor a másik személy érzése átragad ránk és nem tudjuk szabályozni és pont ugyanazt érezzük, amit ő. Ez az, amikor valaki a szemed láttára egy kalapáccsal rácsap az ujjára és te is felszisszensz, vagy amikor átragad rád a röhögés, pedig nem is hallottad a poént.
A pszichoterapeutának az első 3 pontot kell csinálnia, de minimum az első 2-t; és a 4-5. pontot meg kell próbálnia elkerülni. Ha a síró páciens mellett mi is sírva fakadunk, vagy dühös páciens mellett mi is dühöngeni kezdünk, az nem segít. Az első 3 pontot úgy kell csinálni, hogy azt a páciens is észrevegye, a páciens által értékelt empatikus orvosi magatartás ugyanis elég jó prediktora a terápia hatékonyságának. Vagyis jobban lesznek azok a páciensek, akik terapeutája jól empatizál ÉS ezt hatékonyan a páciens tudtára is adja. Ha csak titokban empatizálsz (én pl. hajlamos vagyok erre), az nem olyan jó. "A terapeuta empatikus magatartása terápiás irányzattól és a páciens betegségének a súlyosságától függetlenül elvárható. Az empatikus beavatkozás célja szavakba önteni a páciens érzelmeit, így a páciensek élményei elmélyülnek azáltal, hogy a visszatükrözött, szavakba öntött érzéseken képesek elgondolkodni." (Forrás: Unoka Zs. és mtsai /szerk/: A pszichoterápia alapjai. 2012, Semmelweis Kiadó, Budapest).
Tehát éreztetnünk kell a klienssel, hogy mi értjük, hogy ő mit érez és az milyen lehet - akár elmesélt élményekhez kötődően, akár az "itt és most"-ban, azaz a terápiás helyzetben. Ha nincs szó arról, hogy mit érez, meg lehet kérdezni. Mondok pár példát empatikus reagálásokra.
Páciens: - Maga meg mit dumál nekem, köcsög!
Terapeuta: - Úgy érzem, most nagyon haragszik rám.
Páciens (szomorúan): - Azt hiszem, anyám sose szeretett igazán.
Terapeuta (szomorúan néz, egy darabig csendben ülnek): - Nagyon nehéz lehetett ezt megélni Önnek.
Páciens (sóhajt): - Hát nem volt könnyű.
Páciens: - Rettenetesen fáj a fogam.
Terapeuta: - Jaj, az nagyon kellemetlen lehet.
Páciens (nem mond semmit, hanem csendben ül, és nem tudod, mi van).
Terapeuta: - Hogy van most, milyen érzések vannak magában?
Páciens: - Hát úgy össze vagyok zavarodva.
Terapeuta: - Sokféle érzés kavarog magában, és nehéz őket megfogalmazni.
Páciens: - Olyasmi.
Amikor a terapeuta tévesen empatizál, mert simán van olyan, akkor azzal, hogy megmondjuk, lehetőséget adunk a betegnek, hogy tisztázza az érzéseit vagy a félreértést. Nem kell bizonygatni, hogy nekünk volt igazunk, mert egyrészt lehet, hogy nem, másrészt ha mégis, az majd két üléssel később úgyis ki fog derülni.
Páciens (szomorúan): - Azt hiszem, anyám sose szeretett igazán.
Terapeuta (szomorúan néz, egy darabig csendben ülnek): - Nagyon nehéz lehetett ezt megélni Önnek.
Páciens: - Nem, akkor nem volt nehéz, igazából örültem, hogy békén hagy. A tesómat halálra szekálta. Cserébe kaptam egy kis szabadságot. Most így utólag persze egy kicsit haragszom rá.
Amikor a terapeuta jól empatizál, akkor az lehetőséget ad rá, hogy 1. elmélyítsük a terápiás szövetséget, mert a páciensben a megértettség érzését keltjük, és az jó, 2. tovább beszélgessünk az adott érzésről.
Páciens: - Maga meg mit dumál nekem, köcsög!
Terapeuta: - Úgy érzem, most nagyon haragszik rám.
Páciens: - Igen, haragszom, mert nem hagyja, hogy végigmondjam, amit szeretnék, hanem egyből okoskodik, olyan, mint az apám.
Terapeuta: - Aha, értem. Ilyenkor úgy érzi, hogy nem hallgatom meg, nem vagyok kíváncsi az Ön véleményére és ez feldühíti.
Páciens (örül, hogy a másik nem pofán csapta, mint az apja szokta, ha dühöng, hanem megértette, hogy ő min megy keresztül): - Így van.
Terapeuta: - Nehéz lehetett így felnőni, hogy folyton ezt kellett éreznie.
Stb.
A sorozatban nagyjából minden részben kétszer eljött az a pillanat, amikor én azt kérdeztem volna a betegtől, hogy "és hogy van most, mit érez?" és ha megmondja, akkor empatikus visszatükrözés. Ez nem jelenti azt, hogy tényleg ez lett volna a helyes, és pont ott tényleg azt kellett volna csinálni, az viszont tény, hogy az empátia fájdalmasan hiányzik a sorozatból. A Zsófis részekben néha megjelenik nyomokban, és ennyi.
A terápiás szövetségről legközelebb.