Egyébként, ha valakit az érdekel, mivel töltöm a napjaimat, elmondom: alszom, emberekkel találkozom, és feladatokat találok ki magamnak, amikkel aztán nem haladok. Mondjuk nem alszom rendesen, mert ugye bedugul az orrom és felébredek, vagy arra ébredek fel, hogy pisilnem kell, vagy hogy kis lábak rugdalnak, de legalább reggel nem kell korán kelnem. Aztán találkozom mindenféle barátokkal és ismerősökkel, akiket régen láttam és/vagy babázáshoz szükséges dolgokat adnak kölcsön, és még mindig van egy csomó ember, akinek csak ígérgettem, hogy majd összefutunk és sose érek rá, amit biztos nem hisznek el és megsértődnek. Emellett ügyintézek, ma például azzal foglalkoztam, hogy szüneteltetem a vállalkozásomat, ezt már hónapokkal ezelőtt megbeszéltem a könyvelővel, aki először nem csinálta meg, másodszor pedig rosszul csinálta, de mindegy is, mert mint kiderült ez az egyik olyan dolog a világon, amihez muszáj, hogy legyen az embernek ügyfélkapu kódja, és nekem nem volt, long story short, ma be kellett mennem az okmányirodába. Előtte meg elmentem átvenni az Agavéhoz a megrendelt könyvemet, mert a személyes átvétel ingyen van, és végülis ráérek. Az Agave a Szabolcs utcában van, azon a végén, ahol anno néztem egy eladó lakást, elég jó kis lakás volt, amit végülis azért nem vettem meg, mert egyrészt maga a ház nem tűnt túl jó állapotúnak, másrészt a környék sem tűnt jó állapotúnak, ezért egy ideig a ház előtt lógtam és leszólítottam egy csomó arrajárót, hogy adjanak tanácsot, lakásvásárláson gondolkodom, ez milyen környék, és kivétel nélkül mindenki, beleértve öregasszonyt, kisgyerekes anyukát, öreg alkoholistát, tizenéves cigányokat és két hajléktalant, azt mondták, meneküljek, míg nem késő. Azóta ki van írva, hogy térfigyelő kamerával megfigyelt terület, de ebben nagyjából ki is merül minden változás.
További projektem a takarítás, ami engem nem érdekel és ezért nem csináltam rendesen soha, tudjátok, vannak azok a helyek, amiket a normális emberek gondolom rendszeresen kitakarítanak, én azt eléggé rendszertelenül végeztem eddig, olyasmire gondolok, hogy a konyhaszekrényből kiszedni mindent és lemosni a polcokat, meg elhúzni a mosógépet, gáztűzhelyt és amögött takarítani. Sajnos most sem a hírhedt fészekrakó ösztön tört ki rajtam, csak azért csinálom, mert egy csecsemőnek csak jobb egy viszonylag tiszta lakásban lenni, másrészt elkerülhetetlenül jönni fog hozzánk az anyósom és az biztosan mit gondol majd. A terhesség harmadik trimeszterével már rémes ügyetlenség és lassúság is jár, így a felső polcok elérése veszélyes, az alsó polcoké pedig fárasztó, szóval úgy fél méter per nap sebességgel haladok. Meg át kellene válogatni a ruhákat, mert már megint rendetlenség van a szekrényben, de most nem tudom eldönteni, melyikeket tegyem a könnyen elérhető polcokra, mert nem tudom, melyikeket fogom hordani, egyrészt meddig leszek még terhes, másrészt utána vajon mekkora leszek és mi fog rám jönni és mi fog jól állni és mi lesz kényelmes. Mondjuk nem híztam sokat, mert 12 kg-t, de van, aki szoptatás alatt hízik meg, és van, aki szoptatás alatt iszonyúan lefogy, szóval mittudomén, ez így lehetetlenség.
Ezenfelül értelmetlenül internezetek, meg pótolom a bejegyzéseket az olvasónaplómban, már tavaly nyárnál tartok, meg klímát és fotelágyakat nézegetek a neten, mert még ezeket terveztünk venni, meg olvasgatok a jövőbeli titkos projektemhez, ami majd a magánrendelésem helyett / keretében fog megvalósulni, ha elég nagy lesz a gyerek ahhoz, hogy pár órát kibírjon nélkülem és ha addigra még nem esem teherbe a következővel és ha nem disszidálunk vagy költözünk Sopronba vagy nyerünk a lottón. És néha elmegyek sétálni, múlt hétfőn is körbesétáltam a Margitszigetet, dehát az egy szánalom, gyerekek, komolyan, jó, húsvét hétfő volt és jó idő, de annyian voltak, mint a westendben ezüstvasárnap, mindenki ott sétált kutyával, gyerekkel, biciklivel, görkorival, meg tekernek azokkal a hülye kis kocsikkal, és egyméterenként van egy vattacukor-árus, egyszerűen kicsi ez a park egy nagyvárosnyi embernek, lássuk be. Tudom, van a Hajógyári is, csak az messzebb van. És néha tornázom a Rubint Rékára, a harmadik trimeszteres gyakorlatok tényleg alig megerőltetőek, sokkal jobban elfáradok abban, ha mondjuk fel kell vennem egy pár zoknit meg a bakancsomat. A pilatesre már nem járok, mert ellustultam.
És járok még hetente CTG-re, vagy az orvoshoz, vagy a szülésznőhöz, meg ijedezem, amikor már egy ideje nem mozog a magzat, meg bosszankodom, amikor agyonrugdal. Gondolkodtam, hogy kellene hallgattatnom vele mindig ugyanazt a zenét, mert ilyenkor már rég hallanak, és állítólag amit sokat hall, arra születése után megnyugszik. A baráti körömben Enya és a Buena Vista Social Club váltak be erre a célra, én eredetileg Bebel Gilberto-t terveztem, de nagyon hamar meguntam, jóval előbb, mint hogy megtanulhatta volna szegény magzat, és bossa novára nem igazán lehet takarítani, valljuk be. Valamelyik nap meghallgattam az új David Bowie lemezt, ami nem rossz egyébként, teljesen hallgatható, bár semmi extra, nekem azért hiányzott valami meglepetés vagy lendület, de lehet, hogy csak túl nagyok voltak az elvárásaim a hype miatt, vagy túl halkan hallgattam és jól felcsavarva talán több lenne benne a rock and roll.
Emellett még kell majd menni a héten a háziorvoshoz, mert ha a szülés előtt el akarod kezdeni a TGYÁS-t (terhességi és gyermekágyi segély), és én el akarom, mert a szabim lassan elfogy és betegállományba meg nem akarok menni, akkor kell a szülészorvostól egy papír, amit elviszel a háziorvoshoz, és az is ad egy papírt, amit beviszel a munkahelyedre, és akkor elvileg onnantól ők intézik és csak a szülés után kell még ötven másik papírt pótlólag beküldeni majd. Jaj, és újratelepítette a férjem a laptopomat, mert szükséges volt, úgyhogy most vannak az arról lementett file-ok, meg vannak külön adathordozókon a munkahelyi gépemről lementett file-ok, és azok között is rendet kellene rakni, de arra már végképp nem tudom rávenni magam és különben sem tudok annyi ideig ülni, mert kényelmetlen. És van egy cikkem is, tudományos, ami lassan 130 napja van "under review" státuszban a lapnál, ahová beküldtük, ez elég sok, úgyhogy az utóbbi időben 1-2 hetente írtam nekik egy emailt, hogy na mi van már. Ma először válaszoltak, hogy bocs, de az egyik reviewer még nem küldte vissza a véleményét, megpróbálnak valamit tenni. Úgyhogy most nem tudom, annak drukkoljak-e, hogy még szülés előtt ez megérkezzen és reviewereknek kelljen hülye válaszokat írnom két jóslófájás között, vagy hogy csak egy hónap múlva érkezzen, de gyanítom, hogy akkor még kevésbé lesz időm, kedvem és szellemi kapacitásom ilyesmihez.
És szeretnék egy szoknyát is, most hogy így kitavaszodott, rettenetesen unom az összes kismamaruhámat, ugyanakkor az még az én liberális fogyasztói mércéim szerint is túlzás lenne, ha vennék egy szoknyát, amit aztán két hétig hordok, vagy ha a vaterán veszem, akkor ide se ér addig. De nem is láttam jókat sehol. Na nem mintha lenne pénzem. Évi rendes szabimat töltöm, ami alatt nem jár minden pótlék, nem ügyelek, nem oktatok, nem magánrendelek és nem dolgozom egyéb mellékállásaimban sem, és így már most is érezhetően kevesebb a pénzem. Nyilván át kell állni arra, hogy a férjem fizetéséből éljünk, de nekem ez nagyon furcsa. Mármint azzal nincs problémám, hogy ő fizesse a rezsit, vagy adjon pénzt kaja és tisztítószerek bevásárlására, de azt a lépcsőt már nem tudom meglépni, hogy az ő pénzéből vegyek mondjuk szoknyát magamnak vagy könyveket vagy menjek manikűröshöz. Az nagyon fura lenne. Tudom, hogy a párkapcsolatok jelentős részében minden közös és kész, vagy az egyik fél leadja a másiknak a teljes fizetését, vagy közös bankszámlájuk van, de ez nekem nagyon fura. Meg fogjátok vajon magyarázni kommentben, hogy nem vagyok normális? El tudom képzelni. De én nem akarom, hogy nekem valaki leadja a fizetését és utána tőlem kelljen pénzt kérnie, ha venni akar egy új kütyüt, abból a pénzből, amit ő keresett. Szerintem az fura. Hát, majd kialakul.
Szóval ilyenek vannak, meg mindenki kérdezgeti, hogy összepakoltam-e már a Táskát, úgyhogy megnyugtatásul közölném, hogy február utolsó hetében összepakoltam a táskát, mert úgy a 29. hét tájékán rájöttem, hogy úristen, a Lucia ilyenkorra már rég megszült, és nekem még a táskám sincs összepakolva. Mostanra már fogalmam sincs, mi van benne, de lista alapján dolgoztam és mindent kipipáltam, nagy baj nem lehet.
Eléggé ambivalens vagyok a kérdéssel kapcsolatban, de úgy döntöttem, egyszer ki kell próbálnom ezt is. Nem tudom eldönteni, gáz-e vagy sem. Valószínűleg engem fog a leginkább nyomasztani, hogy úgy tűnik, mintha a pénzetekre utaznék vagy mintha el akarnék adni valamit, dehát max ha majd már nagyon nyomaszt, akkor leveszem.
Van megint segítsüti, tudjátok, jótékonyság, lehet licitálni a sütikre, idén a Magyar Gyermekmentő Alapítványnak adják a pénzt. Úristen, de jó sütik vannak basszus. Mascarponés étcsokitorta? Holland sajttorta? Bailey's cupcake? Úristen.
Még mindig nem kaptam meg a pénzt a munkahelyemtől egy novemberben végzett pluszmunkáért, úgy volt, hogy a mai fizetésemmel érkezik, de nem jött, ezért felhívom az illetékes adminisztrátort.
isolde: - Jó napot, ez és ez vagyok, és ez a probléma.
Nő: - Igen, tudom, már mások is szóltak, valószínűleg a jövő havi bérhez fogják hozzátenni.
isolde: - És az nem lesz gond, nem bonyolítja a helyzetet, hogy én addigra már nem dolgozom, hanem szülési szabadságon leszek?
Nő: - Á, dehogy, bent a bérosztályon azt ők nem tudják, hogy maga dolgozik-e vagy sem.
isolde: - Értem (röhög).
Nő (nem érti, ez min röhög).
Voltam ma ultrahangon, ahol kiderült, hogy a Lány még mindig lány, valamint minden szerve megvan és megfelelő méretű, okos és szép is, 3100 gramm (a normál újszülött 2500 és 4500 gramm között szokásos, de ennél sokkal kisebb és nagyobb babák is egészségesek lesznek a végén). Még nem néz ki úgy, hogy meg akarna születni, mondjuk ilyen időben most komolyan, ki akarna, pedig már nagyon kényelmetlen és nagy hasam van és útban van és rugdal is, és bedugul az orrom és ügyetlen vagyok és fáradékony, és alig várom már, hogy túl legyünk a szülésen és az azt követő nehéz első pár hónapon és elmehessek mondjuk futni vagy valami zenére-ugrálós aerobicra. Az első tequilámat is várom, de az szoptatás alatt se megy, úgyhogy az beláthatatlan messzeségekben van.
Visszatérve, még mindig úgy áll a helyzet, hogy szülhetek természetes úton, a gyerek fejjel lefelé, ahogy kell, mérete megfelel. Április 26-ára vagyok kiírva (pluszmínusz két héttel szokás kalkulálni), de most pénteken már betöltöm a 37. hetet és attól kezdve nem számít koraszülöttnek az ember, szóval kaland, izgalom.
Ó, lesz Regina Spektor Szigeten! Bár a legjobb a kettővel ezelőtti lemeze volt (Begin to hope), valamint el tudok képzelni számára alkalmasabb helyszínt a kora délutáni Nagyszínpadnál, azért örülünk. El tud menni vajon az ember Regina Spektorra a Szigetre, ha 4 hónapos gyereke van? Fogalmam sincs, de ki fog derülni. (Nagyon széles skálán mozognak az ismerőseim a 'hat hónap után teljes állásba visszament jogászkodni, gyerek a bölcsiben' és a 'két éves, de még fél percre sem hagyta magára sosem' között, én nem tudom még, melyik leszek.) Az alábbi dal a legújabb lemezéről való, de ha még nem hallottuk a többit, akkor itt van például az egyik kedvencem, vagy itt a másik.
Jaj, máris sokkal jobban érzem magam. Mint amikor elvesznek a repülőn a csomagjaid a ruháiddal és aztán pár nap múlva utánad küldi a légitársaság. Ezer hála és köszönet.
Akkor akit még esetleg érdekel és nem találta meg magától: freeblog - wordpress konverter itt, freeblog - bloghu itt, Teodora írt pár hasznos tippet a freeblogról költöző népeknek itt, illetve távozók új címei összegyűjtve itt. Új környezetbe való sikeres beilleszkedéshez kulturális tréning itt.
Akkor ezúton üzenném az 1-es villamos azon pitiáner geci sofőrjeinek, akik a nyolchónapos terhes nő orra előtt 5 cm-rel csukják be a villamosajtót, hogy számukra egy külön bugyrot tartanak fenn a pokolban.
Az olvasónaplómat meg ide költöztettem, és akkor most így írok egy-egy blogot blog.hu-n meg wordpress-en is, így lesz alkalmam összehasonlítani őket. Jó, tudom, hogy egy éve nem frissítettem azt a blogot kb, de minden elolvasott könyv címét elmentettem piszkozatban, hogy majd egyszer írok róluk, és ez így is lesz. Nyilván jobb úgy írni egy könyvről, hogy még friss az élmény, ugyanakkor az is nagyon érdekes, hogy pár hónap elteltével melyikre emlékszem, melyiktől van PTSD*-m és melyiket felejtettem el teljesen. Szóval akit még érdekel, az nyugodtan tegye bele a readerébe, vagy amit használnak az emberek a poszt-google-reader időkben.**
Egyébként szóljatok, ha valami nagyon zavaróan elveszett valamelyik blogból a költözésekkor - a freeblogba bejelentkezett kommentelők nevei nem jönnek át, ezt leszámítva nekem úgy tűnik, képek, linkek működnek, de nem néztem át az egészet.
*Poszttraumás stressz zavar.
**Update: azzal a lendülettel át is költöztem az oldreaderbe. Aztán most már elég legyen.
Hát jól van, akkor most ebben a szánalmas gyári sablonban fogunk addig nyomorogni, amíg nem lesz kész a másik. De csak mert meg akarom írni, hogy megjelent végre a Konzulváros, hosszú, ínséges hónapok várakozása után, és már csak pár nap és a kezemben lesz, éljen. Épp ideje lesz némi fikciót olvasnom így a kb. hatodik babás-szülős könyv után.
Voltam ma benn a munkahelyemen, munkaügyben meg papírokat intézni meg vérvételen. A laborleleteim továbbra is hallatlanul tökéletesek, részemről mindig nagyon meglepődöm, amikor kiderül, hogy semmi baj nincs sem velem, sem a magzattal, de komolyan, még vashiányom sincs, azt hittem, legalább a magas koleszterinszint valami figyelmeztető jel, hogy kevesebb édességet egyek, aztán utánanéztem és kiderült, hogy terhesen a magas a normális, és a túl alacsony is káros lenne. Ilyenkor már hetente kell CTG-re járni, ami magzati szívhang-ellenőrzés, és az is jó volt. Még jövő héten lesz egy ultrahang, izgi, remélem, minden jó lesz. Amúgy a 36. héten vagyok, ha valakit érdekel, és a 40. héten szokás szülni, pluszmínusz két hét. A 36. hét már nagyon kényelmetlen, három lépcsőfokon nem bírok felmenni, és nagyjából döntenem kell, hogy sokat enni akarok vagy rendesen lélegezni, mert a belső szerveim nem férnek el rendesen és rugdalja is őket két kis láb. Hát nagyon érdekes élmény továbbra is. Ja, és nem kapok levegőt az orromon (az orrdugulás az egy terhességi tünet), nagyon zavaró.
A munkahelyemen mindenki elképesztően kedves volt, de azok is, akikkel amúgy soha egy szót sem beszéltem, megállítanak a folyosón és kedvesen beszélgetnek velem, szerintem ez valami evolúciós pszichológiai jelenség, a vemhes nőstényt mindenki szereti és védelmezi. Ja, és meg is locsoltak. Amúgy nem tűnt úgy, hogy olyan nagyon jó lenne ott dolgozni, vagy hogy az elmúlt egy hónapban javult volna az általános helyzet / közhangulat. Szomorú. Az egyik legokosabb, tehetséges fiatal nővérünknek, mint megtudtam, ma volt az utolsó napja, mielőtt nyugati országba disszidál. Mindenki reménykedve kérdezgetett, hogy hiányzik-e a munkahely és nagyon unatkozom-e otthon. Mit is mondhatnék. Nem. Tegnap elültettem a bazsalikom, spenót és medvehagyma-magokat cserépbe, kaland, izgalom.
Egy előnye feltétlenül van a végtelen télnek: nekem lett igazam azokkal szemben, akik novemberben lebeszélni próbáltak a kismama télikabát vásárlásáról, merthogy két hónapig fogom csak hordani és arra a kis időre minek, erre négy hónapja egyfolytában abban járok és ki tudja még, meddig. Azt hittem, a terhességem utolsó két hónapjában egy csomót fogok sétálgatni a napfényben, meg a pocakomat simogatom a tavasz első napsugarait élvezve meg ilyenek, és a belelépős Martens balerinacipőmet fogom hordani, amihez nem kell lehajolni befűzni, meg persze hosszú, lenvászon szoknyákat színes sálakkal, dehát úgy tűnik, nekem a pufikabátban BKV-zással kell beérnem.
Szóval elhagytuk a süllyedő hajót, részemről a gyász tankönyvi szakaszait érzem magamon, tagadás, harag, alkudozás, jelenleg a szomorúságnál tartunk, az az utolsó előtti. Lesz majd szép, nemgyári sablonom is, meg majd gondolom, lesz kedvem újraalkotni a címkéket (itt nincsenek kategóriák, úgyhogy azok nem jöttek át) meg kitenni linkeket, de először még ki kell hevernem, hogy nincs többé "türelem, tornaterem", meg "már töltjük is fényvillám sebességével". Most az az érzés van, hogy már beköltöztem az új lakásba, de még nincsenek fenn a függönyök és nem érzem magam otthon és nincs kedvem kipakolni, inkább csak ülök a dobozokon és szomorkodom.
2003 június óta írtam a freeblogon, idén lett volna tíz éve, és bár természetesen lehetne vitatni, hogy szokványos dolog-e érzelmileg kötődni blogszolgáltatókhoz, ezt nem itt fogjuk vitatni. Egy korszak ért véget, uraim.
Küldjetek pénzt Rob Thomasnak a Veronica Mars-filmre kickstarteren. Én eleinte szkeptikus voltam a film ötletével kapcsolatban (biztos rossz lesz), de aztán megnéztem a videót és awww. Már egy dollárt is lehet felajánlani. Mondjuk amíg megírtam ezt a hosszú blogbejegyzést, ötvenezer dollárral nőtt az eddig összegyűlt összeg, szóval nagy baj nem lehet.
De addig is, hadd ajánljam figyelmetekbe ezt a hiánypótló tumblr-t.
Szóval nagyon szép lett a szobánk, a mesterek kevesebb idő alatt végeztek, mint amennyire először becsülték, szépen dolgoztak, a kivitelezés közben saját ötleteik támadtak, amit egyeztettek velünk, a végösszeg 5000 Ft-tal lépte túl az előre tervezettet és ezt is közben egyeztették velünk, nagyjából ki is takarítottak utána, plusz komolyzenét hallgattak munka közben. Azóta is egyfolytában pakolunk, mert egy csomó dolognak még nincs helye (pl. babacuccok), csomó másiknak meg új helye van, ráadásul sokkal hamarabb elfáradok, mint nemterhesen, szóval nem tudom, mikor lesz ez teljesen kész, mármint úgy, hogy ne legyenek sehol nejlontáskában kipakolásra vagy helyre váró Tárgyak. Bárcsak rendmániás lettem volna az elmúlt évtizedekben, akkor most nem itt tartanánk.
"A nyugati kultúrákban a csecsemők az első három hónapban átlagosan napi két órát sírnak, minden látható ok nélkül. A sírás mennyisége tipikusan hathetes korban tetőzik és gyakoribb az esti órákban. Az első három hónap után a sírásidő körülbelül napi egy óra az első életévben."
Napi két órát. Amikor nincs semmi bajuk. Hajaj.
A bölcs baba c. könyv szerint a babáknak szükségük, igényük van a sírásra feszültséglevezető céllal, és nem kell abbahagyatni velük, hanem tartod a karodban és engeded, hogy sírjon. A könyv szerint ez sok szülőnek nehezére esik. A könyv nem tér ki arra, hogy vajon mindez az alsó szomszédnak is nehezére esik-e.
"Az a kisbaba, akinek a sírásáról nem vesznek tudomást, arra a következtetésre juthat, hogy a világ kiszámíthatatlan, és hogy nem várhatja el, hogy mások kielégítsék az ő szükségleteit." (innen)
De miért, nem ez az igazság?
A mesterek, hárman, ezerrel bontják a másik szobánkat, és közben arról beszélgetnek, hogy az egyikük talált valami klassz, letölthető, nyelvtanuláshoz való anyagot a neten, van hozzá kiejtés is meg minden. Részemről optimista vagyok a végeredménnyel kapcsolatban (mármint ami a szobát illeti, a nyelvtanulásról nem tudok nyilatkozni). A hálószobánkról van szó, itt lesz a gyerek is, egyrészt nincs annyi szobánk, hogy külön szobája legyen, másrészt nem is érzem úgy, hogy külön szobába szeretném tenni háromnapos korában. Külön ágyban lesz, ami szorosan a mi ágyunk mellett lesz, tehát át tudok hozzá nyúlni, ez a terv.
Egy dolog miatt vagyok szomorú, de ezt nem tudom megoldani jelenleg, az pedig a fák hiánya, nincs a környékünkön gyalog elérhető közelségben normális park, még kevésbé erdő, és ez rossz lesz, itt fogok hisztizni hónapokig emiatt. Igen, tudom, hogy ez nem mindenkinek fontos, nekem fontos és hiányozni fog. Arról nem beszélve, hogy a panelban száraz a levegő, a nagyvárosi gyerekek gyakrabban krupposak meg egyéb légzőszervi betegek. (Nem, nem sokat segít az ultrahangos hidegpárásító, sok éve van olyanunk). Cserébe minden közel van, bevásárlóközpont, bölcsi, ovi, posta, bank, védőnő, gyerekorvos, gyógyszertár, a civilizáció összes vívmánya, szóval más szempontból meg sokkal kényelmesebb lesz így, mint valami elhagyatott erdőszélen. BKV-val elérhető közelségben van erdő meg park is, csak hát a "busszal meg villamossal elmegyünk sétálni, odaérünk, sétálunk, busszal meg villamossal hazajövünk", ezt még gyerek nélkül is szánalmasnak találtam.
Valamennyire ide kapcsolódik egyébként, hogy ez a kontinuumelv is mindig elszomorít. A kontinnuumelv az egy nevelési elv, és azt jelenti nagyjából, hogy a csecsemő az első perctől kezdve része legyen a társadalomnak, azaz az anyja (vagy valaki) kösse magára, és végezze normál mindennapi teendőit. Nem kell három évre félrevonulni és bezárkózni a gyerekkel. Így az anya sem esik ki a teendőkből, a baba pedig megfigyeli, megtanulja a világot. Klassz. A kontinuumelvet egy antropológus dolgozta ki, miután hosszan megfigyelte amazonasi indián törzsek működését. Az indián anyák magukra kötik a csecsemőt és így teszik a dolgukat, és ha kell, igény szerint lekapják a hátukról és megszoptatják. Nekem ez nagyon szimpatikus. Ami a végtelenül elszomorító, az az, hogy az én jelenlegi (terhesség előtti) életmódomnak nagyjából semelyik részébe nem illeszthető be jó szívvel egy csecsemő. Abba be lehet illeszteni egy csecsemőt, ha indián asszony vagyok, termést takarítok be, takarókat szövök, megfejem a lámát, megsütöm a kukoricalepényt. Abba nem lehet beilleszteni egy csecsemőt, ha pszichiáter és pszichoterapeuta vagyok, egy nagyvárosi tébolydában dolgozom, ahol néha ügyeletes vagyok, akkor mentőkkel érkező akut pszichotikusokat vagy alkoholistákat látok el, máskor pszichoterápiákat tartok, ahol definíció szerint a páciens szomorú történetére koncentrálok (és csak rá), esetleg oktatok, kutatok, előadásokat tartok vagy értekezleteken veszek részt, meg BKV-zom Budapesten a hajléktalanok, alkoholisták, kosz és kipufogógáz közepette. Persze, ki tudja, mit mond erre az evolúciós pszichológia, lehet, hogy evolúciósan az az előnyös, ha minél hamarabb megismeri a baba a Nyugati aluljárót.
A kontinuumelv szerinti nevelésben eredetileg az a jó, hogy a baba mindent megkap, amit szeretne, egyfolytában testi kontaktusban van, igény szerint szoptatják, nincs egyedül hagyva, nincsenek szigorú szabályok ÉS az anyának mégsem akkora plusz teher, mert nem kell sokat változtatnia korábbi életmódján. Ezt az utóbbi kitételt részemről lehetetlennek látom az eddigi életmódom fényében, és ez valahol szomorú, mert akkor vagy "csak" kötődően nevelek és nekem meg a korábbi életmódomnak lőttek, vagy Spock szerint nevelek és azt csinálja a baba, amit én akarok, akkor eszik és akkor alszik, amikor én mondom, nyilván ezt is túl lehet élni, és akkor nem leszek mártír szolgaanya örök életemre. De az nem megy, hogy csinálom a korábbi életmódomat a csecsemővel a hátamon. Meg az se megy, hogy erdő mellett is lakjunk meg a pláza is közel legyen. Szomorú.
Hát ezt gondolom így nulla tapasztalattal, aztán majd kérdezzetek meg fél év múlva, kíváncsi leszek, akkor mit mondok.
Találkoztunk végre a szülésznővel, aki nagyon szimpatikus és kedves és normális, hála istennek. Elmondta, hogy, hű, mekkora már a hasam (mostanában mindenki ezzel jön), megdicsért, milyen szép nevet választottunk a Lánynak*, meg hogy mi fog történni, miket kell vinni, és megnéztük a szülőszobát, ami meglepően kulturált és szép, holott nem is bababarát kórház (nem kapta meg ezt a minősítést, mert nincs benne bordásfal, de azt talán tudom majd valahogy nélkülözni). Azt mondta, hogy mostantól bármi van, hívjam fel bármikor, hajnali kettőkor is, majd pedig ügyesen hárította azt a kérdést, hogy ezt hogyan szokás meghálálni. Kár, mert én a konkrétumokat szeretem, és valamit meg úgyis fogunk neki adni, nincs az az isten, hogy én valakit ingyen hívogassak hajnali kettőkor, csak így majd nekünk kell kitalálni az ajándék értékét és mibenlétét. Lehet vajúdni szabadon választott pózban, minden résznél ott lehet az apuka, császárnál is, és hősies apuka egyelőre ott is akar lenni minden résznél, hát majd max kiküldöm, ha idegesít. Különben nem vagyok nagyon oda a szüléstörténetekért, úgy, hogy még nem szült az ember, mindegyik oversharingnek tűnik, de ezen egy csomót röhögtem:
"F. mindent megtett, nyugtatott például, hogy ki fogom bírni, és mindjárt vége, és hogy igyekszik a kislányunk, merthogy felírtunk neki pár frázist előre, nehogy hülyeséget beszéljen majd, és felbőszítsen. Persze egyből felbőszültem, hogy jön a betanult szövegével, amikor itt fogok megdögleni." (innen)
Amúgy meg holnap jönnek a festők, úgyhogy pakolunk egyik szobából a másikba, kb. napok óta, én nem tudom, emberek hogyan képesek például költözni. Meg hogy mégis mi az úristennek kell nekünk ennyi könyv.
*Úgy érzem, ezt nem fogom itt elárulni, mert ha a saját nevemet se árulom el, akkor hogy nézne az ki.
Majd pedig a tél utolsó napján, egyben a tíz év után egy ideig utolsó munkanapomon kiírtam a szabimat, összepakoltam a maradék könyveimet, pokrócomat, kispárnámat, benti cipőimet, dobozkáimat, ügyeletes ruháimat és egyebeimet hátizsákba és táskákba, hívtam egy taxit és hazajöttem.