Még mindig nem kaptam meg a pénzt a munkahelyemtől egy novemberben végzett pluszmunkáért, úgy volt, hogy a mai fizetésemmel érkezik, de nem jött, ezért felhívom az illetékes adminisztrátort.
isolde: - Jó napot, ez és ez vagyok, és ez a probléma.
Nő: - Igen, tudom, már mások is szóltak, valószínűleg a jövő havi bérhez fogják hozzátenni.
isolde: - És az nem lesz gond, nem bonyolítja a helyzetet, hogy én addigra már nem dolgozom, hanem szülési szabadságon leszek?
Nő: - Á, dehogy, bent a bérosztályon azt ők nem tudják, hogy maga dolgozik-e vagy sem.
isolde: - Értem (röhög).
Nő (nem érti, ez min röhög).
Voltam ma ultrahangon, ahol kiderült, hogy a Lány még mindig lány, valamint minden szerve megvan és megfelelő méretű, okos és szép is, 3100 gramm (a normál újszülött 2500 és 4500 gramm között szokásos, de ennél sokkal kisebb és nagyobb babák is egészségesek lesznek a végén). Még nem néz ki úgy, hogy meg akarna születni, mondjuk ilyen időben most komolyan, ki akarna, pedig már nagyon kényelmetlen és nagy hasam van és útban van és rugdal is, és bedugul az orrom és ügyetlen vagyok és fáradékony, és alig várom már, hogy túl legyünk a szülésen és az azt követő nehéz első pár hónapon és elmehessek mondjuk futni vagy valami zenére-ugrálós aerobicra. Az első tequilámat is várom, de az szoptatás alatt se megy, úgyhogy az beláthatatlan messzeségekben van.
Visszatérve, még mindig úgy áll a helyzet, hogy szülhetek természetes úton, a gyerek fejjel lefelé, ahogy kell, mérete megfelel. Április 26-ára vagyok kiírva (pluszmínusz két héttel szokás kalkulálni), de most pénteken már betöltöm a 37. hetet és attól kezdve nem számít koraszülöttnek az ember, szóval kaland, izgalom.
Ó, lesz Regina Spektor Szigeten! Bár a legjobb a kettővel ezelőtti lemeze volt (Begin to hope), valamint el tudok képzelni számára alkalmasabb helyszínt a kora délutáni Nagyszínpadnál, azért örülünk. El tud menni vajon az ember Regina Spektorra a Szigetre, ha 4 hónapos gyereke van? Fogalmam sincs, de ki fog derülni. (Nagyon széles skálán mozognak az ismerőseim a 'hat hónap után teljes állásba visszament jogászkodni, gyerek a bölcsiben' és a 'két éves, de még fél percre sem hagyta magára sosem' között, én nem tudom még, melyik leszek.) Az alábbi dal a legújabb lemezéről való, de ha még nem hallottuk a többit, akkor itt van például az egyik kedvencem, vagy itt a másik.
Jaj, máris sokkal jobban érzem magam. Mint amikor elvesznek a repülőn a csomagjaid a ruháiddal és aztán pár nap múlva utánad küldi a légitársaság. Ezer hála és köszönet.
Akkor akit még esetleg érdekel és nem találta meg magától: freeblog - wordpress konverter itt, freeblog - bloghu itt, Teodora írt pár hasznos tippet a freeblogról költöző népeknek itt, illetve távozók új címei összegyűjtve itt. Új környezetbe való sikeres beilleszkedéshez kulturális tréning itt.
Akkor ezúton üzenném az 1-es villamos azon pitiáner geci sofőrjeinek, akik a nyolchónapos terhes nő orra előtt 5 cm-rel csukják be a villamosajtót, hogy számukra egy külön bugyrot tartanak fenn a pokolban.
Az olvasónaplómat meg ide költöztettem, és akkor most így írok egy-egy blogot blog.hu-n meg wordpress-en is, így lesz alkalmam összehasonlítani őket. Jó, tudom, hogy egy éve nem frissítettem azt a blogot kb, de minden elolvasott könyv címét elmentettem piszkozatban, hogy majd egyszer írok róluk, és ez így is lesz. Nyilván jobb úgy írni egy könyvről, hogy még friss az élmény, ugyanakkor az is nagyon érdekes, hogy pár hónap elteltével melyikre emlékszem, melyiktől van PTSD*-m és melyiket felejtettem el teljesen. Szóval akit még érdekel, az nyugodtan tegye bele a readerébe, vagy amit használnak az emberek a poszt-google-reader időkben.**
Egyébként szóljatok, ha valami nagyon zavaróan elveszett valamelyik blogból a költözésekkor - a freeblogba bejelentkezett kommentelők nevei nem jönnek át, ezt leszámítva nekem úgy tűnik, képek, linkek működnek, de nem néztem át az egészet.
*Poszttraumás stressz zavar.
**Update: azzal a lendülettel át is költöztem az oldreaderbe. Aztán most már elég legyen.
Hát jól van, akkor most ebben a szánalmas gyári sablonban fogunk addig nyomorogni, amíg nem lesz kész a másik. De csak mert meg akarom írni, hogy megjelent végre a Konzulváros, hosszú, ínséges hónapok várakozása után, és már csak pár nap és a kezemben lesz, éljen. Épp ideje lesz némi fikciót olvasnom így a kb. hatodik babás-szülős könyv után.
Voltam ma benn a munkahelyemen, munkaügyben meg papírokat intézni meg vérvételen. A laborleleteim továbbra is hallatlanul tökéletesek, részemről mindig nagyon meglepődöm, amikor kiderül, hogy semmi baj nincs sem velem, sem a magzattal, de komolyan, még vashiányom sincs, azt hittem, legalább a magas koleszterinszint valami figyelmeztető jel, hogy kevesebb édességet egyek, aztán utánanéztem és kiderült, hogy terhesen a magas a normális, és a túl alacsony is káros lenne. Ilyenkor már hetente kell CTG-re járni, ami magzati szívhang-ellenőrzés, és az is jó volt. Még jövő héten lesz egy ultrahang, izgi, remélem, minden jó lesz. Amúgy a 36. héten vagyok, ha valakit érdekel, és a 40. héten szokás szülni, pluszmínusz két hét. A 36. hét már nagyon kényelmetlen, három lépcsőfokon nem bírok felmenni, és nagyjából döntenem kell, hogy sokat enni akarok vagy rendesen lélegezni, mert a belső szerveim nem férnek el rendesen és rugdalja is őket két kis láb. Hát nagyon érdekes élmény továbbra is. Ja, és nem kapok levegőt az orromon (az orrdugulás az egy terhességi tünet), nagyon zavaró.
A munkahelyemen mindenki elképesztően kedves volt, de azok is, akikkel amúgy soha egy szót sem beszéltem, megállítanak a folyosón és kedvesen beszélgetnek velem, szerintem ez valami evolúciós pszichológiai jelenség, a vemhes nőstényt mindenki szereti és védelmezi. Ja, és meg is locsoltak. Amúgy nem tűnt úgy, hogy olyan nagyon jó lenne ott dolgozni, vagy hogy az elmúlt egy hónapban javult volna az általános helyzet / közhangulat. Szomorú. Az egyik legokosabb, tehetséges fiatal nővérünknek, mint megtudtam, ma volt az utolsó napja, mielőtt nyugati országba disszidál. Mindenki reménykedve kérdezgetett, hogy hiányzik-e a munkahely és nagyon unatkozom-e otthon. Mit is mondhatnék. Nem. Tegnap elültettem a bazsalikom, spenót és medvehagyma-magokat cserépbe, kaland, izgalom.
Egy előnye feltétlenül van a végtelen télnek: nekem lett igazam azokkal szemben, akik novemberben lebeszélni próbáltak a kismama télikabát vásárlásáról, merthogy két hónapig fogom csak hordani és arra a kis időre minek, erre négy hónapja egyfolytában abban járok és ki tudja még, meddig. Azt hittem, a terhességem utolsó két hónapjában egy csomót fogok sétálgatni a napfényben, meg a pocakomat simogatom a tavasz első napsugarait élvezve meg ilyenek, és a belelépős Martens balerinacipőmet fogom hordani, amihez nem kell lehajolni befűzni, meg persze hosszú, lenvászon szoknyákat színes sálakkal, dehát úgy tűnik, nekem a pufikabátban BKV-zással kell beérnem.
Szóval elhagytuk a süllyedő hajót, részemről a gyász tankönyvi szakaszait érzem magamon, tagadás, harag, alkudozás, jelenleg a szomorúságnál tartunk, az az utolsó előtti. Lesz majd szép, nemgyári sablonom is, meg majd gondolom, lesz kedvem újraalkotni a címkéket (itt nincsenek kategóriák, úgyhogy azok nem jöttek át) meg kitenni linkeket, de először még ki kell hevernem, hogy nincs többé "türelem, tornaterem", meg "már töltjük is fényvillám sebességével". Most az az érzés van, hogy már beköltöztem az új lakásba, de még nincsenek fenn a függönyök és nem érzem magam otthon és nincs kedvem kipakolni, inkább csak ülök a dobozokon és szomorkodom.
2003 június óta írtam a freeblogon, idén lett volna tíz éve, és bár természetesen lehetne vitatni, hogy szokványos dolog-e érzelmileg kötődni blogszolgáltatókhoz, ezt nem itt fogjuk vitatni. Egy korszak ért véget, uraim.
Küldjetek pénzt Rob Thomasnak a Veronica Mars-filmre kickstarteren. Én eleinte szkeptikus voltam a film ötletével kapcsolatban (biztos rossz lesz), de aztán megnéztem a videót és awww. Már egy dollárt is lehet felajánlani. Mondjuk amíg megírtam ezt a hosszú blogbejegyzést, ötvenezer dollárral nőtt az eddig összegyűlt összeg, szóval nagy baj nem lehet.
De addig is, hadd ajánljam figyelmetekbe ezt a hiánypótló tumblr-t.
Szóval nagyon szép lett a szobánk, a mesterek kevesebb idő alatt végeztek, mint amennyire először becsülték, szépen dolgoztak, a kivitelezés közben saját ötleteik támadtak, amit egyeztettek velünk, a végösszeg 5000 Ft-tal lépte túl az előre tervezettet és ezt is közben egyeztették velünk, nagyjából ki is takarítottak utána, plusz komolyzenét hallgattak munka közben. Azóta is egyfolytában pakolunk, mert egy csomó dolognak még nincs helye (pl. babacuccok), csomó másiknak meg új helye van, ráadásul sokkal hamarabb elfáradok, mint nemterhesen, szóval nem tudom, mikor lesz ez teljesen kész, mármint úgy, hogy ne legyenek sehol nejlontáskában kipakolásra vagy helyre váró Tárgyak. Bárcsak rendmániás lettem volna az elmúlt évtizedekben, akkor most nem itt tartanánk.
"A nyugati kultúrákban a csecsemők az első három hónapban átlagosan napi két órát sírnak, minden látható ok nélkül. A sírás mennyisége tipikusan hathetes korban tetőzik és gyakoribb az esti órákban. Az első három hónap után a sírásidő körülbelül napi egy óra az első életévben."
Napi két órát. Amikor nincs semmi bajuk. Hajaj.
A bölcs baba c. könyv szerint a babáknak szükségük, igényük van a sírásra feszültséglevezető céllal, és nem kell abbahagyatni velük, hanem tartod a karodban és engeded, hogy sírjon. A könyv szerint ez sok szülőnek nehezére esik. A könyv nem tér ki arra, hogy vajon mindez az alsó szomszédnak is nehezére esik-e.
"Az a kisbaba, akinek a sírásáról nem vesznek tudomást, arra a következtetésre juthat, hogy a világ kiszámíthatatlan, és hogy nem várhatja el, hogy mások kielégítsék az ő szükségleteit." (innen)
De miért, nem ez az igazság?
A mesterek, hárman, ezerrel bontják a másik szobánkat, és közben arról beszélgetnek, hogy az egyikük talált valami klassz, letölthető, nyelvtanuláshoz való anyagot a neten, van hozzá kiejtés is meg minden. Részemről optimista vagyok a végeredménnyel kapcsolatban (mármint ami a szobát illeti, a nyelvtanulásról nem tudok nyilatkozni). A hálószobánkról van szó, itt lesz a gyerek is, egyrészt nincs annyi szobánk, hogy külön szobája legyen, másrészt nem is érzem úgy, hogy külön szobába szeretném tenni háromnapos korában. Külön ágyban lesz, ami szorosan a mi ágyunk mellett lesz, tehát át tudok hozzá nyúlni, ez a terv.
Egy dolog miatt vagyok szomorú, de ezt nem tudom megoldani jelenleg, az pedig a fák hiánya, nincs a környékünkön gyalog elérhető közelségben normális park, még kevésbé erdő, és ez rossz lesz, itt fogok hisztizni hónapokig emiatt. Igen, tudom, hogy ez nem mindenkinek fontos, nekem fontos és hiányozni fog. Arról nem beszélve, hogy a panelban száraz a levegő, a nagyvárosi gyerekek gyakrabban krupposak meg egyéb légzőszervi betegek. (Nem, nem sokat segít az ultrahangos hidegpárásító, sok éve van olyanunk). Cserébe minden közel van, bevásárlóközpont, bölcsi, ovi, posta, bank, védőnő, gyerekorvos, gyógyszertár, a civilizáció összes vívmánya, szóval más szempontból meg sokkal kényelmesebb lesz így, mint valami elhagyatott erdőszélen. BKV-val elérhető közelségben van erdő meg park is, csak hát a "busszal meg villamossal elmegyünk sétálni, odaérünk, sétálunk, busszal meg villamossal hazajövünk", ezt még gyerek nélkül is szánalmasnak találtam.
Valamennyire ide kapcsolódik egyébként, hogy ez a kontinuumelv is mindig elszomorít. A kontinnuumelv az egy nevelési elv, és azt jelenti nagyjából, hogy a csecsemő az első perctől kezdve része legyen a társadalomnak, azaz az anyja (vagy valaki) kösse magára, és végezze normál mindennapi teendőit. Nem kell három évre félrevonulni és bezárkózni a gyerekkel. Így az anya sem esik ki a teendőkből, a baba pedig megfigyeli, megtanulja a világot. Klassz. A kontinuumelvet egy antropológus dolgozta ki, miután hosszan megfigyelte amazonasi indián törzsek működését. Az indián anyák magukra kötik a csecsemőt és így teszik a dolgukat, és ha kell, igény szerint lekapják a hátukról és megszoptatják. Nekem ez nagyon szimpatikus. Ami a végtelenül elszomorító, az az, hogy az én jelenlegi (terhesség előtti) életmódomnak nagyjából semelyik részébe nem illeszthető be jó szívvel egy csecsemő. Abba be lehet illeszteni egy csecsemőt, ha indián asszony vagyok, termést takarítok be, takarókat szövök, megfejem a lámát, megsütöm a kukoricalepényt. Abba nem lehet beilleszteni egy csecsemőt, ha pszichiáter és pszichoterapeuta vagyok, egy nagyvárosi tébolydában dolgozom, ahol néha ügyeletes vagyok, akkor mentőkkel érkező akut pszichotikusokat vagy alkoholistákat látok el, máskor pszichoterápiákat tartok, ahol definíció szerint a páciens szomorú történetére koncentrálok (és csak rá), esetleg oktatok, kutatok, előadásokat tartok vagy értekezleteken veszek részt, meg BKV-zom Budapesten a hajléktalanok, alkoholisták, kosz és kipufogógáz közepette. Persze, ki tudja, mit mond erre az evolúciós pszichológia, lehet, hogy evolúciósan az az előnyös, ha minél hamarabb megismeri a baba a Nyugati aluljárót.
A kontinuumelv szerinti nevelésben eredetileg az a jó, hogy a baba mindent megkap, amit szeretne, egyfolytában testi kontaktusban van, igény szerint szoptatják, nincs egyedül hagyva, nincsenek szigorú szabályok ÉS az anyának mégsem akkora plusz teher, mert nem kell sokat változtatnia korábbi életmódján. Ezt az utóbbi kitételt részemről lehetetlennek látom az eddigi életmódom fényében, és ez valahol szomorú, mert akkor vagy "csak" kötődően nevelek és nekem meg a korábbi életmódomnak lőttek, vagy Spock szerint nevelek és azt csinálja a baba, amit én akarok, akkor eszik és akkor alszik, amikor én mondom, nyilván ezt is túl lehet élni, és akkor nem leszek mártír szolgaanya örök életemre. De az nem megy, hogy csinálom a korábbi életmódomat a csecsemővel a hátamon. Meg az se megy, hogy erdő mellett is lakjunk meg a pláza is közel legyen. Szomorú.
Hát ezt gondolom így nulla tapasztalattal, aztán majd kérdezzetek meg fél év múlva, kíváncsi leszek, akkor mit mondok.
Találkoztunk végre a szülésznővel, aki nagyon szimpatikus és kedves és normális, hála istennek. Elmondta, hogy, hű, mekkora már a hasam (mostanában mindenki ezzel jön), megdicsért, milyen szép nevet választottunk a Lánynak*, meg hogy mi fog történni, miket kell vinni, és megnéztük a szülőszobát, ami meglepően kulturált és szép, holott nem is bababarát kórház (nem kapta meg ezt a minősítést, mert nincs benne bordásfal, de azt talán tudom majd valahogy nélkülözni). Azt mondta, hogy mostantól bármi van, hívjam fel bármikor, hajnali kettőkor is, majd pedig ügyesen hárította azt a kérdést, hogy ezt hogyan szokás meghálálni. Kár, mert én a konkrétumokat szeretem, és valamit meg úgyis fogunk neki adni, nincs az az isten, hogy én valakit ingyen hívogassak hajnali kettőkor, csak így majd nekünk kell kitalálni az ajándék értékét és mibenlétét. Lehet vajúdni szabadon választott pózban, minden résznél ott lehet az apuka, császárnál is, és hősies apuka egyelőre ott is akar lenni minden résznél, hát majd max kiküldöm, ha idegesít. Különben nem vagyok nagyon oda a szüléstörténetekért, úgy, hogy még nem szült az ember, mindegyik oversharingnek tűnik, de ezen egy csomót röhögtem:
"F. mindent megtett, nyugtatott például, hogy ki fogom bírni, és mindjárt vége, és hogy igyekszik a kislányunk, merthogy felírtunk neki pár frázist előre, nehogy hülyeséget beszéljen majd, és felbőszítsen. Persze egyből felbőszültem, hogy jön a betanult szövegével, amikor itt fogok megdögleni." (innen)
Amúgy meg holnap jönnek a festők, úgyhogy pakolunk egyik szobából a másikba, kb. napok óta, én nem tudom, emberek hogyan képesek például költözni. Meg hogy mégis mi az úristennek kell nekünk ennyi könyv.
*Úgy érzem, ezt nem fogom itt elárulni, mert ha a saját nevemet se árulom el, akkor hogy nézne az ki.
Majd pedig a tél utolsó napján, egyben a tíz év után egy ideig utolsó munkanapomon kiírtam a szabimat, összepakoltam a maradék könyveimet, pokrócomat, kispárnámat, benti cipőimet, dobozkáimat, ügyeletes ruháimat és egyebeimet hátizsákba és táskákba, hívtam egy taxit és hazajöttem.
Úristen, ez mennyire aranyos: fizikus fickó a szintén fizikus barátnője kezét tudományos publikációnak álcázva kérte meg, nagyon jó a tanulmánynak a szövege, itt olvasható el. Kommentelők persze már követelik a peer review-t meg a hivatkozásokat. (via)
Nagy a kísértés, hogy kommentelni kezdjek és beszálljak a női hobbikról és azok létjogosultságáról szóló vitába, ugyanakkor kommentelni haszontalanság, megyek inkább sütit sütni napfényes konyhámba. Azonban ne engedjük, hogy ez megtévesszen minket, az islersütés jelen esetben csak első pillantásra tűnik a tipikus női szerepbe való behódolásnak, hiszen a szellemileg magasan kvalifikált munkahelyemre sütöm a magasan kvalifikált kollégáknak búcsúzóul és a férjemnek nem is, vagy csak nagyon keveset adok belőle. Egyébként itt van a tuti klasszikus islerrecept, ha valakit érdekel.
Mindenki azt kérdezi, hogy dehát mit fogok csinálni, ha majd már nem dolgozom, hát nem is tudom, szerintem onnantól kiüresedik az életem és unatkozni fogok majd és nem találom a helyemet. A Csermely Gyula könyvében olvastam még régen valami kismamáról, aki azon drukkolt, hogy jaj, még nehogy szüljön, mert még nem mentek el a festők, na ez velem, úgy tűnik, jövő héten fog történni. Mondjuk eleve nem szeretnék 32. héten szülni, de úgy meg pláne nem, hogy még nem mentek el a festők! Csak egy szobát festetünk ki és a falból is csak egy igen kicsi darabot bontanak, dehát nyilván így is rettenetes káosz lesz és utána mire kiszellőzik, meg takarítás, meg visszapakolás, ó, irgalom atyja, ne hagyj el.
Nem lettem 2013 bloggerinája, hanem Limara lett, akinek gratulálunk, végülis nem rossz választás, mert az egy jó gasztroblog, én is többször sütöttem már onnan, szóval ha gasztroblognak kellett nyernie, akkor tényleg ő. De azért vérig sértődöm, hogy hiába a szórakoztató stílus és az őszinte vallomás, mini habcsókos rózsákkal nem versenyezhetünk <szipog>. Amúgy meg már pár héttel ezelőtt vettem egy kiváló használt laptopot, úgyhogy tudjátok mit, nem is kell.
Igazából nagyon klassz volt nagyjából 15.-nek lenni a nemtudomhány közül, szóval köszönöm mindenkinek a szavazást.