Szóval nagyon érdekes, ahogyan reagálnak az emberek a gyermekszületésre. Egyrészt van az, hogy a gyerekvállalás valójában közügy. Nincs mese, az, lehet azt képzelni, hogy a magánügyem, de nem. Már a terhesség alatt elkezdődik a jelenség, hamarosan új kismajommal bővül a létszám, és ehhez az egész majomhordának köze van. Többnyire szeretnék, hogy egészséges utód jöjjön a világra, így aztán érdeklődnek, faggatnak, tanácsokat osztanak, kollégák, ismerősök, szomszédok, vadidegenek az utcán, akikkel csupán annyi köt össze, hogy ő is az emberi fajhoz tartozik meg én is meg a leendő utód is. Hozzászólhat a terhességemhez a wc-s néni a mekiben, az összes pénztáros az intersparban, és az összes pultos a kávézóban megkérdezheti, hogy biztos nem koffeinmentesre gondoltam-e? Valójában, ha belegondolunk, tényleg érdekük, hogy egészséges babát szüljek, hiszen jó esetben az általuk befizetett TB-t nem költöm el a babám drága betegségeire, felnőve meg fizeti a nyugdíjukat. Nem hiszem, hogy ezt az emberek átgondolják, inkább csak kíváncsiak és/vagy jószándékúak, én a terhességem egy pontján rájöttem, hogy ez ellen hiába is tiltakozom, közügy, a horda új taggal bővül, az összes majomnak köze van hozzá, ennyi.
A gyermek születése után, mint minden*, ez is csak fokozódik, babakocsival is leszólítanak, kendővel meg aztán egészen biztos. Nem tudom, mi az a kendős hordozásban, ami még közvetlenebbé teszi az embereket, talán csak annyi, hogy cukibb és jobban látszik a baba, mindenesetre lényegesen többen elegyednek szóba velem ilyenkor, de nem csak a nénik, hanem mindenféle népek, fülhallgatós futószerkós fiú a liftben, kiscsajok a plázában, bácsi a kórház előtt**. Általában azt kell tudniuk, hogy mennyi idős a baba, fiú-e vagy lány, és hogy képes vagyok-e megfelelően táplálni. Mindenkinek tudnia kell, képes vagyok-e megfelelően táplálni az utódot (hogy ti. "van elég tejed?"). A másik, amit szintén sok embernek kell tudnia, hogy vajon alszik-e éjszaka a baba, azaz tud-e az anyaállat elegendőt pihenni, vagy ki fog purcanni mindjárt. Proaktívabb fajtársak esetleg megjegyzik, hogy melege van, vagy éhes, vagy nem vágja-e ott a kendő a kis lábát. A járókelők érdeklődése ebben nagyjából ki is merül, a barátok, kollégák és távolabbi ismerősök viszont még segítenek is, úgy értem, mindenféle segítséget ajánlanak fel, meghívnak magukhoz, főznek nekem, dolgokat adnak kölcsön, ruhákat, takarót, sterilizálót, babamonitort, hordozókendőt, másik fajta hordozókendőt, hoznak csokit, szoptatós teát, szójatejet, pelenkát, játékokat, könyveket, felajánlanak bébiszittelést. Sosem látott emberek postán küldenek dolgokat. Ez mondjuk elég jó, én az elmúlt tíz évben sokat segítettem sok embernek, és most ezt meglepően jól visszakapom, nem feltétlenül ugyanazoktól az emberektől, de a karmikus egyensúly simán megvan, mondom, meg is vagyok lepődve. A múltkor négy ember, vagyis az egész sor nógatott a gyógyszertárban, hogy álljak eléjük, én szabadkoztam, ők meg erősködtek, egy negyvenes nő, egy rozoga bácsi, egy jól öltözött fickó meg egy teltkarcsú cigányasszony kórusban erősködtek, hogy álljak csak eléjük a babával. Az okmányirodába be se kellett mennem az elkészült jogsimat átvenni, a biztonsági őr elkérte a személyimet a recepción és másfél perc múlva kihozta. Ügyintézzetek rugalmas kendőben hordozott cuki babával.
A másik oldala a dolognak, amikor az embereket idegesíti, megijeszti vagy felzaklatja a kis jövevény. Természetesen a gyerekek hangosak és idegesítőek, az enyém is, más gyereke meg még inkább. Annyira rémisztőek, hogy sok horrorfilmben gyerek a főszereplő, tudjátok, a furcsa kislány, akinek a szemébe lóg a haja és megszállta az ördög vagy démonok, esetleg ő maga a Megtestesült Gonosz. A gyerekek azért rémisztőek, mert az ellenségeink, hiszen ők fogják örökölni a Földet, amikor belőlünk már kukacok lakmároznak. Most még csak hangosan sírnak a szomszédban, aztán meg majd semmibe veszik a véleményünket, kinevetik a demenciánkat, földöntik a járókeretünket, megrongálják a sírkövünket. Minden okunk megvan rá, hogy tartsunk tőlük. Emellett még az is idegesíti az embereket, amikor egy nő anyává válik és ettől megváltozik, konkrétan a legtöbb pszichológiai iskola egyetért abban, hogy egy időre kialakul egyfajta anya-gyerek egység, a haverjaim meg nem anyagyerekegységgel akarnak haverkodni, hanem velem. Az anya-gyerek egység a különböző elméletek, illetve a különféle anyák és gyermekek esetében igen változatos ideig tart, visszamehet az ember hathetesen is dolgozni meg szoptathat nyolcéves korig is, mindenféle szélsőség létezik. De nincs mit tenni, a gyermektelen haverjaink számára egy ideig mindenképpen idegesítőek leszünk azzal, hogy az agyunk egy jelentős része felett átvette az uralmat a gyermek nevű szimbióta és az befolyásolja a gondolatainkat, valamint minden beszélgetés alatt fél szemünket rajta tartjuk és minden harmadik mondatot a beszélgetőpartnerünk helyett a gyerekhez intézünk. Erről gyermektelen koromban azt gondoltam, hogy iszonyú idegesítő, jelenleg meg azt gondolom, hogy well, én egy babát geggyülgetek***, mindenki más meg egyfolytában az okostelefonját basztatja, miközben velem beszél, deal with it. Különben kíváncsi leszek, meddig leszek még anya-gyerek egység, a Margaret Mahler**** szerint úgy kb. fél éves korig tart a normál szimbiózis szakasza, utána kezdődik a szeparáció. Meglátjuk.
*Ami még fokozódik: az irreális aggódás, a kis lény szeretete, és az, hogy semmilyen kérdésre nincs válasz és mindenki ellentmondó tanácsokat ad.
** Mármint Budapesten. Mert Sopronban, a zord alpokaljai időjárás edzette kérges szívű maguknak való népek hazájában egy hét alatt egyetlen ismeretlen néni szólított meg, az is turista volt.
*** Győr-Sopron megyei tájszó.
**** Aki amúgy szintén soproni és eredetileg Schönberger Margitnak hívták.
Amire nem számítottam, amikor gyereket vállaltam: hogy tejallergiás (vagy mi) lesz és tejfehérjementes diétán kell tengődnöm legalább egy évig; hogy már csecsemőkorában lesz olyan, hogy beteg lesz és halálra fogom aggódni magam; hogy annyira gyorsan nő, hogy pilates ide vagy oda, nem tudnak vele lépést tartani a gyermekcipelő izmaim és egyfolytában fájni fog a hátam; valamint hogy háromhónapos korától felveszi azt a szokást, hogy csak nálam nyugszik meg. Azt sem gondoltam, hogy ennyire fogom szeretni, és hogy viszonylag hamar beletörődöm a tejmentes diétába, sőt, annak fogok drukkolni, hogy "csak" tejallergiás legyen, ne igazából beteg, és azt főképp nem gondoltam, hogy amikor meghallom a telefonban, hogy mennyire kétségbeesetten zokog, akkor otthagyok az asztalon a hat darab, kiváló* avokádós makiból négyet, mert azt sem bírom megvárni, amíg becsomagolnák, és fejvesztve rohanok haza. Egyrészt nagyon cuki és megható és igazán megtisztelő, amikor a fél órája kétségbeesetten zokogó babát megölelem és két hüppögés után már vigyorog, másrészt azért ez elég nagy teher. Ettől még néha elmegyek nélküle, voltam már masszőrnél is egyszer, dehát úgy azért nem lehet igazán önfeledten kikapcsolódni, hogy közben szegény baba a szegény férjem kezében zokog. Az ismeretségi körömben a tápszeres babák, akiket nem mindig kizárólag anyukájuk etet, hanem mások is, sokkal könnyebben elvannak más családtagokkal, szóval gyanítom, hogy a Lány megható ragaszkodása jelenleg még nem az utánozhatatlan kedvességemnek, humoromnak vagy intellektusomnak szól, mint inkább a tejmirigyeimnek. Ja igen, azt se gondoltam, hogy lány lesz, és azt se, hogy ekkora cukiság lesz belőle.
*Az ember azt hinné, hogy avokádós maki és avokádós maki között azért nincs akkora különbség, mit lehet azon variálni, nagyjából hasonló lehet a jó szusihelyen meg az intersparban, de ég és föld.
A gmap-pedometer szerint Sopronban 3,7 km-t sétálok reggelente a babával. Mostohaapósom szerint a Lány fülformájából megállapítható, hogy abszolút hallása van.
Majdnem minden reggel egy órát sétáltunk az erdőben (a Lány meg én), esténként kiültünk a kertbe sörözni (a férjem meg én), és egyszer lesétáltunk este a Dömötöribe (mindhárman), ahol kritikátlanul hatalmas választék van a jobbnál jobb helyben készült fagyikból, bár csak a sárgadinnye volt tejmentes. Bicikliztem is, meg sétáltunk Fertőrákoson is röviden, meg találkoztunk az összes soproni kisgyerekes barátnőmmel és kisgyerekeikkel. A rokonokat közepes mértékben sikerült csupán kordában tartanom, hát, ez sajnos nagyon nehéz. Hogy Sopronban lenni csodálatos, az erdőben sétálni ahelyett, hogy a lakótelepen rónám a köröket a tömb körül, csodálatos, de a családi dinamika az itt van helyileg és ha itt vagyunk, akkor képtelenség kimaradni belőle. Sóhaj.
Valamint megpróbáltam megértetni a férjemmel, hogy ha idén vagy jövő télen elmegyünk a Maldív-szigetekre, azzal valójában rengeteget spórolnánk, mivel a Lánynak még nem kell a repjegyért és a szállásért fizetnie, de nem igazán volt vevő a gondolatmenetemre sajnos.
Sopronban vagyunk, ahol azt az új szabályt hoztam, hogy este hat után nincs látogatás, és ez vonatkozik az itt lakó nagymamámra is, fürdetésen sincs közönség, rajtam és a babán kívül még egy segítőtárs (jellemzően a férjem vagy az anyukám) lehet jelen. Eddig ketten sértődtek meg kicsit. A Lány egyébként viszonylag jól viseli a strapát, tegnap voltunk nagyszülőknél, ma voltunk Hajnalkáéknál*, ahol többnyire hozzám bújva nyűgösködött, majd miután hazajöttünk, egy csomót dumált, gondolom, elmesélte a látottakat. Különben egyre többféle hangja van, elvileg ilyenkor a babák még bármilyen hangzót ki tudnak ejteni és ezáltal bármilyen nyelv akcentus nélküli megtanulására képesek, aztán később már csak az anyanyelv hangjai maradnak meg. A Lány szerintem azt hiszi, hogy valami afrikai törzsben élünk, gondolom a hőség meg a kendőben hordozás miatt lehet, mindenesetre azokat a furcsa berregő, kattogó hangokat és dz-betűket erőlteti, ahogy a busmanok beszéltek az Istenek a fejükre estek-ben.
Ami az anyaságot illeti, hát eléggé elfáradtam így a három és feledik hónapra, részben a hőség miatt, hogy napokig nem lehetett kimenni, és a Lány is nyűgösebb volt, csak vállon aludt el (a kendőt is utálta, mert melege volt benne), és mivel napi 4x40 percet alszik, és előtte 20-30 percet sírdogál, és több, mint 6 kg, ezt eléggé megsínyli a derekam. Aztán mindig volt valami para is, a második DPT oltás után nyugtathatatlanul, magas hangon sírt, már a gyerekorvos, akit felhívtunk, is azt mondta egy ponton, hogy ha nem nyugszik, vigyük kórházba, mivel enni sem volt hajlandó és épp negyven fok volt, de aztán pont addigra megnyugodott. Utána meg ismétlődött a véres széklete, amiről eddig azok az elméletek születtek, hogy tejallergia, más ételallergia, a DPT-oltás mellékhatása, vírusfertőzés, egyéb nem tudjuk mi, vigyem gasztroenterológushoz. Most pont elmúlt. Gyanúsan mindkétszer az oltás után jelentkezett, bár a lehetséges mellékhatások között nem szerepel, de attól még simán belefér. Meg van az, amikor evés után elégedetlen és sírós, és akkor aktiválódik a téveszmém, hogy nincs elég tejem, ez is elég érdekes, számos kisgyerekes barátnőmnek van hasonló pszichózisa, jól táplált, szemlátomást makkegészséges, jóllakott csecsemők mellett, kívülálló számára teljesen indokolatlanul, és nekem is. Mondjuk azt nem tudom, miért kérdezi meg minden alkalommal minden rokon, plusz minden alkalommal a védőnő is, hogy "van elég tejed?", de azt még kevésbé értem, hogy miért idegesít rettenetesen ez a kérdés. Minden kismamát idegesít, nem csak engem. Úristen, leírtam a "kismama" szót, mi jöhet még.
*Mint kiderült, a nagymamám arra a következtetésre jutott, hogy nagyon beteg a baba, ezért nem lehet zavarni és ezért viszem el valahova minden nap taxival, nyilván a kórházba. Ezekben nem lehet megingatni, sosem engedi, hogy az ún. tények összezavarják.
"Hű, mi ez a reccsenés? És végig égnek a piros lámpák az ellenőrző táblán. Persze, nem figyelt... egy kiló só helyett egy mázsát tett a főzelékbe. Ha ebből nem lesz fegyelmi! Ki fogja megenni azt a rengeteg kelkáposztát? - Lenyomta a Technikai Központ gombját.
- Itt Kovács Eszter élelmezéstechnikus. Selejtet csináltam a kelkáposztából, elsóztam...igen szíveskedjék a Bérelszámolóba leszólni. Megtérítem a kárt.
- Most elnézzük a hibát, máskor vigyázzon. A kelkáposztát tessék átküldeni a műanyagüzem hármas részlegéhez, csináljanak belőle férfizoknit."
Fehér Klára azért elég pontosan látta és előrejelezte a jövőt 1957-ben, hát nem? Annyi, hogy tud fotózni is, meg Sirinek kell szólítani:
"Az eternométer külsőre pontosan ugyanolyan volt, mint egy száz év előtti karóra. Felhúzni sosem kellett. Az ember a csuklójára szíjazta, ránézett és látta, hogy most példának okáért fél kilenc múlt nyolc perccel. Ha viszont az ember egészen közel vitte a szájához az eternométert és udvariasan megkérdezte: hányadika is van ma? - az eternométerben működő pici kis rádiófelvevő működésbe lépett, az óraszámlap elhomályosodott és megjelent rajta a dátom, mondjuk 2057. június 3. Ugyanígy meg lehetett kérdezni, hogy hány fok meleg van, meg lehetett kérni, hogy most kapcsoljon át a rádió vagy a televízió ilyen és ilyen hullámhosszára. Az ember sétálgat az utcán, csuklóján egy ilyen kedves kis eternométer, és közben Schubert-dalokat hallgat. De aki azt hiszi, hogy az eternométer csak ennyit tud, az téved. Mindegyik szerkezet oldalán, ott, ahol a régi karórák felhúzója volt, van egy kis gomb. Ezt meg kell nyomni, máris kiemelkedik az óralapon egy tárcsa. Ezen már ugyanúgy lehet bármely televifonállomást felhívni, mint az otthoni készülékkel."
Szóba jött itt, és muszáj volt újra elővenni. Nagyon retró.
Ezt olvastam most (Molly linkelte), és egyrészt szépen megírt, életszerű, olykor megrázó történet, másrészt nagyon érdekelne, vajon mennyi belőle a fikció? Mert az nyilvánvaló, hogy a szerzőnő látott már közelről bántalmazó férjet, bunkó szülészorvost és szellemi fogyatékos kisgyermeket, másrészt viszont olyan csiszoltan, olyan stílusban van megírva, ahogyan inkább fikciót szoktak. Valamint szerepel a fejlécben az, hogy "egy készülő könyvből". Gondolom, persze, sajátélményen alapuló történet (mint ahogy kb. minden történet az). Vagy?
Pókhálóhártya, érgurdély, kisagysátor, kamraszarvak, tarajszerűen felemelkedő velőlemez, beékelődési barázda, kisagymandulák, farkosmag, kérgestest, piazsák, enyhe ívben felfelé domborodó velőcsíkok. (Folytatás innen.)
Voltam Szigeten, klassz volt, mármint klassz volt kimozdulni, csak néztem, hogy úristen, külvilág. Nagyon rossz, hogy így be vagyunk zárva, alapból is nehéz kimozdulni egy babával, de a hőség miatt most meg még annál is lehetetlenebb. Este kilenckor elaludt a Lány, akkor mentem ki, és éjfélkor már lezuhanyozva mentem aludni, így pont az a része maradt ki a Sziget-élménynek, amikor az ember a barátaival ökörködik a Hilltopnál, meg persze az alkoholfogyasztás. Viszont egy komplett Nick Cave-koncertet végignéztem, ami klassz volt és lendületes és profi, tessék, így kell rocksztárnak lenni. Utána pedig őszintén szólva szívesen hazajöttem, mivel a Szigeten kb. ötven fok volt, iszonyatos porfelhő, elviselhetetlen tömeg, valamint szúnyogok. Meg egyébként is úgy néz ki az egész, mint valami vurstli, már óriáskerék is van, egy csomó dolog nem a szokott helyén található, meg az a sok külföldi, hogy néznek már ki, dárenbézre dudorogni, meg mi ez a baromság, hogy "island of freedom", régen minden jobb volt.
Az ösztönöm az meg továbbra is nagyon szórakoztató, hogy ugyanis az az érzésem, hogy nem szabad túl nagy fizikai távolságra eltávolodnom a babától. Hiszen én vagyok a kajája, és ha hirtelen mittudomén, megszűnik az adott helyszín és az otthonom között az autó- és buszforgalom, vagy zombiapokalipszis lesz, vagy akármi, akkor éhen hal. Ami persze a fejlett világban egyáltalán nincs így, egyrészt van a hűtőben fagyasztott anyatej, és van itthon egy doboz tápszer is még régről, és venni is lehet tápszert, és sokan ilyenkor már visszamennek dolgozni, és nem valószínű, hogy épp aznap zombiapokalipszis lesz, én ezt így ésszel pontosan tudom, de ettől még bennem van ez az érzés, nem is mentem volna ki a Szigetre, ha nem laknánk közel. Nagyon érdekes.
Szegény Regina Spektort meg nem irigylem, negyven fokban délután a Nagyszínpadon.
Megőrülök, komolyan: akárhányszor megnézem az időképet, tovább tart a hőség és magasabb napi hőmérsékletekkel jár, mint az előző alkalommal.
Három hónapos a Lány, én mindig azt hiszem, hogy ennél cukibb már nem lehet, de mindig tudja fokozni. Mostanában azt tudja, hogy hatalmas vigyor ül ki az arcára, amikor meglát, meg beszélget, ilyeneket mond, hogy "hjjje", "heö", "hűű", és ezeket nagyon komolyan magyarázza, konkrétan az az érzésem, hogy bosszússá válik, amiért nem értjük. Iszonyú édes. Márpedig csomószor nem értjük, csomószor még mindig nem tudom, miért sír (na jó, kevesebbszer, mint az első héten), azt pedig nagyon nehéz eldöntenem, mikor éhes és mikor lakott jól, mert ezekre végképp nem ad egyértelmű jeleket, hiába figyelem és próbálok kiigazodni rajta*. Szerencsére nagy nehezen leszoktam a fogyasztása méregetéséről, nem volt könnyű leállni, de sikerült, a baba pedig már majdnem hat kiló (3170 g-mal született), és több zacskónyi kinőtt ruhája van. Még mindig egyszer vagy kétszer felkel éjszaka enni, reggel pedig korán kel (hat és nyolc között valamikor). Talán ha már majd nem lesz ilyen korán világos, akkor tovább fog aludni. Hátha.
Még soha nem fordult elő velem, hogy azt vártam volna, mikor lesz vége a nyárnak, bírom a hőséget, csak süssön a nap, de idén így babával rémes, hogy nem lehet kimenni - mármint én nem merek kimenni vele napközben a 35 fokba, az tuti. Ráadásul a múltkori bronchitise is pont egy ilyen hőhullámkor volt, ami a gyerekorvos szerint jellemző. Szóval reméljük, szép, hosszú, kellemes, napsütéses ősz lesz, a baba ahogy idősödik, úgy fogja egyre jobban szeretni a babakocsiját vagy a mei tai-t, és majd eljárunk a piacra és főzünk meg befőzünk, és pont a sütőtök-szezonban kell majd kezdeni a hozzátáplálást, nyami.
Ezek a nagy terveim, meg hogy ha majd már nem lesz a fordítás és kész lesz a cikkem is, akkor talán kipróbálom ezt a flylady-t, és szuperháziasszony leszek, de még nem döntöttem el teljesen, lehet, hogy inkább a könyvemet írom, csak ahhoz kéne még interjúzni és ahhoz még nem vagyunk elég mobilak. Ellenben szeptemberben lesz itt lent a védőnőnél babamasszázs-tanfolyam, a közeli művházban meg ringató, ezekre fogunk járni (a ringató az a Kodály-módszernek a csecsemő-fokozata.) Aztán meg egy éves lesz a Lány és megyünk vele könyvfesztiválra, ahol tavaly kilenchónapos terhesen voltam, szuper lesz, majd választhat szülinapjára könyvet magának.
Ja igen, még azt akartam mondani, hogy ez nagyon érdekes, hogy egyrészt nem kell dolgozni járnom, csak itthon cukiskodni, meg másrészt folyamatosan egyfolytában dolgozni kell, mert szoptatni, ringatni, vigasztalni, hurcolni, altatni, szoptatni, vigasztalni, szórakoztatni, hurcolni, éjjel, nappal. Furcsán egyszerre kevésbé megterhelő és sokkal durvábban megterhelő is.
*Ma például, amikor már háromszor kiköpte a mellett, de mégis cuppogott, visszavette, kortyolt, cuppogott, tátogott, keresgélt:
isolde: - Most akkor jóllaktál?
Baba: - Hö! Hje! Hö!
Szóval olvasom ezt a sok gyereknevelős könyvet, csomó hasznos dolog van bennük, de egyvalami az agyamra megy. Van a pszichológiának ez a sötét árnyoldala, a normalitáskultusz, hogy mindenkinek egyformának, kedvesnek, szociálisnak, extrovertáltnak, boldognak, magabiztosnak, sikeresnek és biztonságosan kötődőnek kell lennie megfelelő méretű orbitofrontális kéreggel, megfelelő érzékenységű amygdalával, és neked ilyen gyereket kell nevelned, és ha nem ilyen lesz, akkor bizony súlyos hibát követtél el. Ha túl sokat vársz tőle, akkor azért lesz boldogtalan, ha túl keveset vársz tőle, azért lesz boldogtalan. Ha túl szigorú kereteket tartasz, akkor megölöd a bizalmat és a spontaneitást, ha túl laza kereteket tartasz, akkor összezavarodik, szorongani fog és felnőve nem tud alkalmazkodni a társadalomhoz. Röviden: akármit csinálsz, mindenféleképpen súlyos hibát követsz el. Tessék, itt van két idézet, mutatom.
"A versenyszemléletű nevelés mellett egyre inkább kialakult az a vélekedés, hogy a gyerekek pszichésen sérülékenyek. A mai fiatal szülők a legtöbbet pszichoanalizált generációhoz tartoznak, és alaposan magukba szívták azt az elképzelést, hogy minden döntésünkkel árthatunk a gyermekünknek." Spenótos könyv Ugye?
"A tét pedig nagy, mert akitől túl sokat várnak, szorongani fog, vagy ami még rosszabb, elhiszi, hogy nem elég jó, és depresszió alakul ki nála, akitől pedig keveset, annak életéből kimarad a sikerélmény, és idővel egyre csökken a motivációja." Dívány. (most épp ott találtam egy ilyet, de bárhol lehetne)
Mi ez a baromság, most komolyan? Mármint az, hogy minden döntésünkkel árthatunk a gyermekünknek, a tét pedig nagy. Elég elolvasni egynél több babás-gyereknevelős könyvet, és kiderül, hogy a gyerekek valóban rendkívül sérülékenyek, főleg pszichésen (persze fizikailag is, tilos a rácsvédő a kiságyra, mert alámegy és megfullad / muszáj a rácsvédő, mert beüti a fejét, ebbe bele sem kezdek, több külön bejegyzést megérne). Tuti, hogy ha véletlenül életben marad a rácsvédő segítségével/ellenére, akkor is érzelmileg sérült pszichopata lesz felnőve, vagy azért, mert amikor nyekeg, azonnal kivetted az ágyból, vagy azért, mert amikor nyekeg, nem vetted ki azonnal. (Igen, mind az azonnali válasz, mind a késleltetés mellett szólnak tudományos érvek.)
És nem, nem arra gondolok, hogy hö, bezzeg, száz éve is felnőttek az emberek, pedig verték őket nádpálcával, hanem arra, hogy az emberek sokfélék. Talán van valami ideális psziché, amivel az ember ma, a nyugati társadalomban a legkevésbé sérülékeny, és ha van, akkor ez talán a kicsit nárcisztikus, biztonságosan kötődő, inkább extrovertált személy, de én ebben sem vagyok biztos. Az extrovertált ismerőseim, ha egyedül vannak, többnyire szenvednek vagy legalábbis unatkoznak. Én soha életemben nem unatkoztam és szeretek egyedül lenni. Kevéssé ér el hozzám a külvilág, mert megszoktam, hogy a Világ a fejemben van. Nem fényezni akarom magamat, ez csak egy példa, számtalan példát tudnék az ismeretségi körömből is arra, amikor egy klasszikusan nem ideálisnak ítélt tulajdonság bizonyos helyzetekben adaptívabbnak bizonyul. Vagy amikor valamilyen képesség hiányát kompenzálva új képességek, vagy csak nagyon érdekes emberek alakulnak ki.
Persze, én sem akarom, hogy a gyerekem boldogtalan legyen, de szerintünk erre az a garancia, ha mindenáron kicsit nárcisztikus, extrovertált, ugyanakkor biztonságosan kötődő személyt igyekszem nevelni belőle? És ennek a sikere tuti azon múlik, hogy pontosan mikor veszem ki a kiságyból, mennyit várok tőle, és a kritika, a tiltás és a dicséret rendkívül kényes egyensúlyát tudom-e megfelelően igazítani a gyermek alaptermészetéhez? És ha introvertált vagy szerény vagy perfekcionista vagy bizonytalanul kötődő lesz, akkor borítékolhatom neki a boldogtalanságot?
De tegyük fel, most csak a gondolatkísérlet kedvéért, hogy létezik a tökéletes, úgynevezett "egészséges psziché". Biztos vagyok benne, hogy az anyákban keltett szorongás, bizonytalanság és bűntudat nem afelé visz. Azzal, hogy a gyerekeket pszichésen ennyire sérülékenynek állítjuk be, túl nagy terhet rovunk az anyákra, és az a gyereknek se jó. A kisgyerekes ismerőseim 90%-a azzal jön folyton, hogy "mit rontott el???", amiért a gyerek eleven vagy hisztis vagy félénk. Szerintetek ez így rendben van?
Node a többi magvas gondolatot majd később, mert nyekeg a gyerek, és ki kell vennem az ágyából, mert a végén még bizonytalanul kötődő lesz. Úristen, remélem, attól még nem lesz az, hogy még befejeztem ezt a mondatot. Meg ezt.
Van ez a cikksorozat az indexen a János-kórházról, hát ebben nem fogok elmélyülni, szerintem az egészségügyről már minden el van mondva, és mindenkinek a könyökén jön ki a kevés pénz, túlterhelt orvos, köcsög orvos, türelmetlen beteg, köcsög beteg, hálapénz és hasonló kulcsszavak, ugyanakkor egy dolog van, amit nem állok meg szó nélkül. Számtalan olvasói levélben, és több más cikkben is szerepel az a fordulat, hogy "csak egy rezidens" volt ott, "csak a rezidens" vizitelt, nem is látta orvos, csak rezidens, elég lenne a recepciós pultba egy rezidens is.
Akkor ismételjük át még egyszer.
A rezidens az egy orvos.
Az ember elvégzi az orvosi egyetemet, öt év elmélet, egy év gyakorlat (a hatodik évben úgynevezett szigorlónak hívják az embert, az nem rezidens), és utána kap egy orvosi diplomát és onnantól orvos lesz. Ezeket az orvosokat néhány évtizeddel ezelőtt kb. másnap levezényelték vidékre háziorvosnak, ahol fogat húztak és szülést vezettek (a sikerrátát persze nem ismerem). Az orvoslás első pár évében újabban rezidens orvosnak hívják az embert, de attól még onnantól, hogy kijössz az egyetemről, orvos vagy. Természetesen az első pár hónapban az ember kezdő, rutintalan, bizonytalan. Ilyenkor vérmérséklettől függően a fiatal orvosok szétszorongják magukat, tanácsért üldözik a szakorvost, arcoskodnak és lógnak, amennyit csak lehet, vagy előveszik otthon a belgyógyászat könyvet. De attól, hogy kezdők, még nem hülyék, illetve nem attól hülyék. Vannak lelkiismeretlen, ostoba, vagy lógós rezidensek, vannak ügyesebbek, vannak szuperek, és vannak olyanok, akik már akkor lelkiismeretesebbek vagy okosabbak voltak nálam, amikor ők rezidensek voltak, én meg szakorvos. Attól, hogy valaki rezidens, adott esetben lehet jobb is, mint a szakorvos. Az idősebb orvosok ugyan tapasztaltabbak, de előfordul, hogy kiégettek vagy nem követik annyira, khm, naprakészen a tudomány adott állását, esetleg jobban megtanultak már nyájaskodni, és ha valamit elcsesznek, ügyesebben leplezik. A rezidens lehet, hogy még lelkes, együttérző és naprakész. Természetesen lehet a rezidens is kiégett, bunkó vagy ostoba, és egy csomó szakorvos is értelmes, naprakész és őszinte. De hagyjuk már abba ezt a hülyeséget, amikor a betegek azon rugóznak, hogy az őket kezelő orvos túl fiatal. Ez egy felháborító ostobaság. Ha az embert egyből felveszik az egyetemre, akkor 24 évesen orvosi diplomát kaphat. Így, ha a tisztelt páciens bemegy egy egészségügyi intézménybe, és ott egy 24, 25, 26, 27 vagy 28 éves csajjal találkozik, és az hallgatja meg a hátát a kis fonendoszkópjával, akkor próbálja meg felfogni, hogy az egy orvos. Attól, hogy fiatal, pláne nő, és esetleg rózsaszín csillámos bojtban végződik a toll, amivel ír (true story), attól még orvos. Világos? Sőt, azt sem lehet kizárni, hogy jobban jársz a bojtos tollú kiscsajjal, mintha az ősz halántékú docens úr kezelne.
Én nem tudom, volt-e valami előnye a rezidensképzés bevezetésének (képzés nem tartozik hozzá igazán, ne értsük félre, ez csak egy szó), mindenesetre kifejezett hátránya, hogy sem a betegek, sem a hozzátartozók, sem a kollégák, és sajnos adott esetben maguk a fiatal orvosok sem veszik elég komolyan a fiatal orvost. Tessék komolyan venni.
A világ többi részéről nem tudok nyilatkozni, de hogy a magyar patológusok valójában archaizáló költők és/vagy szürrealista meseírók, az nyilvánvaló. Eleve az összes lehetséges alkalommal az adott képlet vagy jelenség latin eredetű nemzetközi neve helyett a magyar nevet használják, ráadásul a magyar nevek többnyire látványosan képszerűek, fantasztikusak, furák. Nem, ne olyanokra gondoljunk, hogy az appendix helyett féregnyúlvány, nem, itt verőérrögösödés van, függőérkeményedés, fülcserögösödés, tőrdöfésszerű fájdalom, továbbtörő vérömleny, bélfodor, cukormázlép, sérvkapu, űrtér, tubahám, kiscseplesz, nagycseplesz, borsónyi, zsákszerű kitüremkedések, metszlapon zegzugos üregek, érbimbók, óriásredők, gyöngyfüzérszerűen rendezett gömbölyded kiboltosulások. Csupa varázslat az emberi holttest belseje. Egy élvezet ez a fordítás (magyarról angolra), és rendkívül hasznos is, amennyiben olyan magyar szavakat elevenítek fel passzív tudásomból, amik sokat érnek scrabble-ben.
Azért megvan a varázsa annak, amikor egy cuki kis élőlény iszonyú boldog lesz csupán attól, hogy meglát téged. Már értem, miért tartanak az emberek kutyát.
Egyébként most tényleg, mi ez az egész a gonosz öregasszonyokkal? Ma reggel is mellettem álltak meg és szidták a reumatológust, mert szabadságon volt, amikor az egyiknek nyilallott a dereka, meg a menyüket, mert itatta a hányós unokát ahelyett, hogy infúzióra vitte volna, meg a tejet, mert drága (mást is szidtak, csak addigra odébb mentem, mert hangosak voltak és aludt a baba). Mi az a női lét és az előrehaladott életkor együttesében, ami gonosszá teszi az embert? Vagy a "gonosz öregasszony" csupán előítélet, népmesei mém, és igazából pontosan ugyanannyi gonosz fiatalember, gonosz tinédzserlány és gonosz idős férfi létezik? Vagy mégis az ősi elméletek az igazak és a méhvel / annak működésképtelenségével / hiányával van valami? Vagy ez csak egy konkrét generáció, akik most öregasszonyok, és az utánuk jövő már nem fog meggonoszodni? Vagy minden idős generáció alapértelmezetten gyűlöli a fiatalokat, mert azok még egészségesek és ők fogják örökölni a világot, míg az öregek meghalnak? Mondjuk eddig is tudtam a budapesti gonosz öregasszonyok létezéséről, de nem tudtam, hogy ennyien vannak, reggeli és esti sétáinkkor is ellepik a padokat. Kettő van, amelyik szerintem nem gonosz, ők mindig együtt szoktak ülni és nem szidnak semmit, hanem fiatalkori kalandjaikon nosztalgiáznak. Aggasztó.
Sopronban sétáltunk az erdőben minden reggel, és sétáltunk a Lővér körúton minden este - reggel babakocsival, este kendőben sétál a baba, ez a rend. Szűk egy órát sétál, mert az elején nyűgösködik, aztán elalszik, és mindig negyven percet alszik, viszont utána már nem hajlandó se kocsiban, se kendőben lenni, tehát addigra haza kell érni. Találkoztunk egy kutyával, akit Smarninak hívtak, több cicával, és a volt kémiatanárnőnkkel is. Az Éva fagyizóban (Balogh cukrászda*), ahol híresen jó fagyi van, lemondóan megkérdeztem, van-e esetleg valami tejmentes, egyáltalán nem reménykedtem benne, mert nem volt kiírva, már készítettem a pénzt egy jeges teára, és akkor azt mondta a csaj, hogy az eperben, a málnában és a citromban nincs tej, mire gyanakodva megkérdeztem, hogy de akkor miből van. Mindig ott van a tulajdonosnő is, ő válaszolt, hogy hagyományos recept szerint gyümölcs, tojásfehérje, víz. Úgyhogy ez volt az esti programunk, kendős séta, eper, málna, citrom. A Balogh cukrászda amúgy is a gyümölcsfagyijairól híres, a citrom pedig egészen egyedülálló, már ezért megérte odautazni. Valamint voltam vezetni kétszer, addig a férjem meg anyukám vigyáztak a Lányra, és csak kicsit sírt. Tíz éve nem vezettem, és szeretnék autót, és ezért vettem gyakorló órákat, persze tényleg nagyon kijöttem a gyakorlatból, viszont iszonyúan élveztem, mentünk Brennbergbe, Ágfalvára, Fertőrákosra, klassz volt. Sopronban szinte kivétel nélkül minden kereszteződés körforgalom (nem viccelek, tényleg), úgyhogy abban már most nagyon jó vagyok. A parkolást legközelebb gyakoroljuk.
Ami szörnyű volt, az a nagymamám, aki velünk él, pontosabban úgy néz ki az elrendezés, hogy egy családi ház két lakással, az egyikben lakik a nagymamám (nagypapa is volt, de ő már régen meghalt, pedig jó fej volt), a másikban meg a szüleim. Az apukám külföldön dolgozik, szóval ő nem volt otthon, a nagymamám viszont elviselhetetlen. Lehet azt mondani, hogy én vagyok türelmetlen, és azért ilyen, mert idős, és legyek türelmesebb a szegény öreggel, csakhogy ő világéletében pletykás, intrikus, minden lében kanál érzelmi zsaroló volt, nem idős korára lett az. Rettenetes. Ami a rossz tulajdonságom, hogy pletykás vagyok és túl kíváncsi és mindent jobban tudok, azt mind innen örököltem, és próbálom is leküzdeni, több-kevesebb sikerrel. A nagymamám nem próbálja leküzdeni, hanem félpercenként bejön hozzánk, és ha vécén vagy, akkor az ajtón keresztül beszél hozzád, ha nem vagy otthon, akkor csak benéz a szekrényekbe, elolvassa a naplódat meg a leveleidet, és ezek alapján elméleteket gyárt (így voltam már kétszer terhes ezelőtt, meg egyszer kivették a méhemet, ja és el is váltam). Most azt mondta, kövér vagyok, hát szerintem két hónappal szülés után ne mondjátok azt senkinek, hogy kövér, főleg a combját fogdosva közben, persze nem voltam türelmes és csúnyán káromkodtam, mire belengette, hogy annyira megbántottam, hogy lehet, hogy nem is adja oda a Lánynak szánt pénzbeli ajándékot, csak hát most büntesse azt a szegény kicsikét? Elmagyaráztam, hogy ő is megbántott, mert kövérnek nevezett, mire még jobban megsértődött, mert hogy mondhatok ilyet, hogy ő megbántott. Profi. Végül odaadta a pénzt, gondolkodtam, hogy elfogadjam-e, dehát ha nem fogadom el, akkor is én vagyok a gonosz és a ő a mártír, és ha igen, akkor is, szóval sose lehet ezekből jól kijönni. Amúgy pontosan ugyanannyi kg vagyok, mint a terhességem előtt, ha valakit érdekel.
A nagymamámon kívül, aki egyfolytában jelen volt, még 17 ember nézte meg a Lányt, többnyire rokonok, barátok, szomszédok, a legtöbben tényleg csak megnézték, és nem traktáltak tanácsokkal, meg voltak néhányan, akik traktáltak, meg akik többször és hosszasabban megnézték, meg az anyósom, aki naponta többször átjött és hozott valamit. Vele az a nehéz, hogy nagyon kedves és a túlszeretés magasiskolája, rögtön hajnali egyig sütött négyféle tejmentes süteményt, és nem nagyon érti, ha nem kér valamit az ember. Nekem ezzel is nehéz mit kezdenem. Próbáltam, amennyire lehet, minimalizálni a rokonok számát és időtartamát a baba érdekére hivatkozva, hát ennyire lehetett. Az ezoterikus nagybátyám szerint egyébként nem ártott volna szorosan pólyázni az első pár hétben, mert akkor tud teljesen beleszállni a lélek, de már mindegy.
Klassz volt egy kis változatosság, meg a séták, meg a fagyi, meg a vezetés, meg az időjárás, és most meg csodálatos újra itthon lenni a budapesti panelban, ahol senki nem akar velem megetetni dolgokat, amit nem kérek, senki nem beszél hülyeségeket és nincs közönség a fürdetéshez: a nagymamám egyik nap megkért, hogy csak egyet kér, mielőtt még meghal (mindig mindjárt meghal, amióta ismerem), hogy hadd nézzen meg egyetlenegy fürdetést, szóljunk, amikor fürdetünk, aztán másnap is szólt, hogy hadd nézzen meg egy fürdetést, meg harmadnap is, de harmadnap nem szóltunk neki, mert épp fürdetésidőben nagyon nagy sírást rendezett a baba, és gyorsan megfürdettük, mert attól többnyire megnyugszik. Most nem nyugodott meg, úgyhogy kb. tíz másodpercig fürdettük, persze a nagymamám jól megsértődött, hogy miért fürdettük meg nélküle. Aztán valahogy az anyósom is becsatlakozott, szóval volt, hogy ketten nézték a fürdetést.
A Lányt annyira nem zavarta az egész, kötelességtudóan cukiskodott a rokonságnak, néha sírt meg nyűgösködött, de nem többet, mint itthon szokott. Nem adtam senkinek a kezébe, ez alól csak a nagymamám volt kivétel, mert közös fotót szeretett volna, meg a másik nagypapám, mert őt szeretem és a hozzá tartozó nagymama halt meg pár hete, és gondoltam, hátha kicsit javít a hangulatán, ha a kezébe nyomok egy cuki csecsemőt.
Hát, úgy látom, ez a bejegyzés meg leginkább arról szól, mennyire nehezen tűröm ezt a nagymamámat, sajnos, ez az igazság. Elég szörnyű volt vele a mindennapjaimban felnőni, már egészen elfelejtettem, mert az elmúlt évtizedekben ugyan sokat voltam a szüleimnél Sopronban, de sose voltam ennyit otthon napközben, hanem vagy az erdőben lógtam, vagy soproni barátaimmal, esetleg Fertőrákoson a normális nagyszüleimnél, most meg a baba miatt keveset mozdultunk ki, és hát én már elszoktam ettől, hogy velem így bánnak. Persze a nagymamám igazából csak jót akar, és ő tényleg azt hiszi, hogy jót akar és szeret minket, csakhogy szerintem nem így kell szeretni. Szóval nekem azért jócskán vannak hibáim, de ahhoz képest, amilyen környezetben felnőttünk, egészen megdöbbentően normálisak vagyunk a húgommal együtt.
*Csak fagyi van meg üdítő, Lővér krt. 62., hétfőn zárva, nincs honlapjuk, de így is gyakran az utcán áll a sor, menjetek. A citrom, az eper és a rumosdió a legjobb.
Olyan kíváncsi vagyok, mennyire marad fenn az ember csecsemőkori alaptermészete. A Lány egyelőre nagyon szereti az emberi beszédet, akár hozzá beszélnek, akár máshoz, ott akar lenni, ahol a többiek, egyfolytában szaladgál a lábával (most még csak háton fekve vagy a nyugágyában), szeret utazni, valamint rendkívüli műélvezettel nézeget festményeket. Elvileg a temperamentum - hogy az ember mennyire extrovertált vagy újdonságkereső - már csecsemőkorban megmutatkozik. Izgi.
Úristen, én nem bírok elviselni több rokont, és még egy csomó hátravan. Ezzel nem számoltam, amikor Sopronba jöttünk, mármint hogy ennyi ember felbukkan majd és meg akarja nézni a babámat, és nem egy van, aki napjában többször. Jó, hát csodálatos cukiság, szóval azért megértem. Ugyanakkor érdekes, hogy míg az idelátogató barátnőim (szintén kisgyerekesek) tudnak viselkedni, addig az idősebb nemzedék simán nem veszi észre, hogy a síró baba megnyugtatásában nem segít, ha rajtam kívül még öten vannak a szobában és bámulnak meg tanácsokat osztanak*. Ésatöbbi. Jaj, istenem. Ezek a rokonok mind nagyon szeretnek engem meg a babát is, én kérek elnézést, ők csak jót akarnak, én vagyok itt a szociopata, én a csendet szeretem, küldjenek pénzt postán.
*Jó, én próbálok türelmes lenni, komolyan, de... dolgok, amiket ne mondjunk kéthónapos síró babák anyukájának: az én kisfiam ennyi idősen ugyanígy minden délután sírt, és akkor adtunk neki babapiskótát és kiderült, hogy azért sír, mert éhes, biztos, hogy elég a tejed?
Azt írta a gyermekallergológus (írtam neki emailt, mert az oldalán hirdet egy tejfehérje-allergia tesztet vérvételből és kíváncsi voltam, mire jó az), hogy 4-5 hónapos korban próbálkozzak újra tejevéssel, még a hozzátáplálás megkezdése előtt. Ha nincs tünete, akkor mehet a tej, ha van, akkor egy éves koráig ne kapjon tejet és én se egyek, ha szoptatom. A vérvételes teszt 10-12 hónapos kortól használható, addig csak a próbálgatás marad. Hát jó.
Sétáltunk ma reggel az erdőben, nézegettem az erdei tornapályát, végülis ott tornázgathatnék kicsit a reggeli séta alatt. Csak a 15 perces tornám (én találtam ki, csak hátizom és hasizom) jelentős része földönfekvős, úgyhogy vinnem kell valamit, amire lefekhetek az erdőben.
Tegnap megkérdeztem kisgyermekes barátnőimet (3-4 éves gyerekük van), hogy mikor jön el az a pillanat, amikor egy rendes étkezés már kivált egy szoptatást a babáknál, azt mondták, egy éves korban. Mármint egy éves korig fogok még háromórás periódusokban élni és/vagy az útszélen szoptatni. Most ez komoly? De akkor hogy mennek vissza egyesek dolgozni a baba féléves korában? Egy rejtély számomra ez az egész, hát így hogyan tervezzek bármit az elkövetkező 10 hónapra? Félreértés ne essék, nem akarok visszamenni dolgozni, de egy-egy rövidebb magánprojektbe azért majd belefognék. Sajnos ezek mind 2,5 óránál hosszabb távolléttel járnak.
Továbbá azt sem értem, hogyan lehet hosszabb utakra menni hordozókendővel, mivel a Lány néha megunja és ki akar jönni belőle, és akkor ugrál meg sír, ki kell venni, és le kell tenni például a pihenőszékébe, és akkor onnan nézeget. De a BKV-n csak nem fogom kivenni? Akkor hogy?
Szóval úgy látom, hogy vagy másra hagyja az ember a gyerekét, akkor meg kell tanítani cumisüvegből enni, és ki kell bírni, hogy másnál esetleg sír és aggódom is érte, vagy pedig mindenhova viszem magammal, és ahhoz nekem kellene rugalmasabbnak lennem és bárhol szoptatni. A közlekedési eszköz problémáját (ti. babakocsival nem lehet mindenhova eljutni és abból is gyakran ki akar jönni, a kendőben meleg van és ki akar jönni) nem tudom, hogyan kell megoldani. Más gyerekek szépen alszanak meg nézelődnek a kocsijukban meg a kendőjükben? Én nem értem, hogy megy ez.