They just been waiting in a mountain for the right moment

A másik, ami itt a lakásvásárlás kapcsán felmerült bennem, az autók. Hogy tudniillik könyvek foglalják el az ember elől az élőhelyet, az egy dolog. Ugyanakkor itt a fővárosban (nem tudom, máshol hogy megy ez) egészen elképesztő mértékben foglalják az emberek helyét az autóik. Sokadik olyan lakást nézzük, ahol a társasháznak van egy kis, közös használatú kertje, méretében alkalmas arra, hogy füves terület, gyermekjátszótér, pár pad segítségével valamiféle kert, vagy legalábbis privát parkocska funkciót töltsön be. De nem, a jóemberek az ilyet leaszfaltozzák és kocsibeállónak használják. Akármekkora, akárhol. Forgalmas környék csendes mellékutcája, nagy telken álló három társasház, mellett, mögött körben sok-sok négyzetméter beton, nulla nm fű. De ugyanez a helyzet a hegyen is, az erdőtől három utcányira, "madárcsicsergős környezetben", friss levegő, erkély, panoráma, négy lakásos, viszonylag új társasház, mondom, oké, és a háznak van valami kertje? Egyáltalán nincs, mert leaszfaltozták az egészet kocsibeállónak. Itt ez a jó kis füves terület a ház körül, mi legyen vele, tegyünk ki pár padot? Á, ne, inkább betonozzuk le. De van garázs is. Nem baj, mi van, ha valakinek több kocsija van, vagy a vendégek nem akarják az utcán hagyni. Gratulálok. 

A másik a szomorú pesti erkélyek. Hát az mennyire szomorú már? A múlt századi villák és téglaházak erkélyei is, ahol régen még kisasszonyok levegőztek és fiatalemberek gyújtottak pipára. A Stefánián például. De ugyanilyen szánalmas látványt nyújtanak a Bécsi úti, vagy akár a Kiscelli úti, új építésű házak erkélyei. Forgalmas úttest felett lógó egy négyzetméter, kiválóan alkalmas arra, hogy, ööö, ja, semmire. Kiülni nem lehet rá, mert tüdőrákot kapsz, a kiteregetett ruhák se itt lesznek a legjobb illatúak. Vagy üresek ezek az erkélyek, vagy lomtárak. Most nekem tényleg semmi bajom az autókkal, szuper közlekedési eszközök, nekem is vannak autó barátaim, ugyanakkor nevetségesnek találom, hogy ennyire átengedjük nekik az életteret. 

Az is érdekes, hogy a fővárosi embernek mintha nem lenne igénye a szabad ég alatti saját területre, itt mindenki lakásban akar lakni, és majd meg fogjátok magyarázni, hogy én vagyok a hülye, amiért füvön heverészni szeretnék meg fagyott tavi nádas húrján citerázni, hát szerintem meg kell az embernek szabad ég alatti saját terület, ahol napozhat, olvashat, vagy beültetheti krumplival. Veszek is egy rétet inkább, basszus, és ott fogok heverni, vackorkörte ágáról bóbitákat fújni, és amikor megunom, leaszfaltozom és bérbeadom kocsibeállónak. 

Babablog, főleg alvásról

Szóval az alvás. 

Úgy kb. hathónapos korában romlott el a Lány alvása, először csak kétszer, majd háromszor, majd többször kezdett ébredni. Ez egybeesett a fogzással, nyáladzott, nyűgös volt nappal is, ujjait meg mindent rágcsált és látszott is a kis fogcsíra, ami mintegy két hónap alatt ki is bújt. Ezalatt az volt a rendszer, hogy az éjszaka első felében nem szoptattam, amúgy meg a férjem és én felváltva ringattuk és hurcolásztuk. Mindig visszatettük az ágyába. Nagyon rossz volt. Közben elkezdtem a napi egy helyett két, majd három alkalommal is szilárd étellel etetni, ami semmit sem változtatott a helyzeten. Decemberben elkezdtük a leteszegetős tréninget (ébren az ágyába teszed, ha sír, kiveszed, megnyugtatod, visszateszed), rémes volt, három napig csináltuk, a negyedik napon köhögni kezdett, és beteg babával nem akartam tovább csinálni. Azért volt rémes, mert nekem kb. húsz perc volt minden egyes alkalommal megnyugtatni, ennyi idő telt el két letevés között, míg végre sikerült és akkor aludt úgy negyed órát. 

A romlás kezdetén a gyerekorvosunk épp beteg volt, a helyettese meg azt mondta, jön a foga, pár nap és rendeződni fog. Egyszer-egyszer adtam Nurofen kúpot és tényleg jobban aludt azokon a napokon, szóval biztos a fogzásnak is köze volt a dologhoz. 

Ezután elutaztam tíz napra Sopronba, ahol nem volt a férjem, és egyedül segítség nélkül pedig nem voltam képes hurcolászni, gondolom, itt dönthettem volna a sírni hagyás mellett, ugyanakkor Sopronban egy kétszemélyes ágyon alszom egyedül, ami a fal mellett van és nem lehet leesni sem róla, és ezért a Lányt este az ágyába tettem be, de az első ébredés után többnyire átkerült az enyémbe. Így is felébredt 2-8 alkalommal, akkor félálomban megszoptattam, aztán aludtunk tovább, szóval átmentünk full kötődő nevelésbe együtt alvással és éjszakai igény szerinti szoptatással, viszont kipihent voltam. Egyúttal átszoktattam a napi 3-ról kétszeri nappali alvásra, és megreformáltam a napirendjét úgy, hogy velünk reggelizzen, ebédeljen és vacsorázzon, kb. az itteni, hat hónapos kor feletti rend szerint. 

Majd visszajöttünk Budapestre, ahol a Lány eleve rosszabbul aludt (Sopronban mindenkit, aki nem állandó lakos, kiüt a légnyomás), plusz el sem férünk ennyien az ágyunkban. Így a férjem néha a nappaliban alszik, néha velünk, de akkor mind rosszul alszunk. Amúgy meg csak közepesen rosszul. Etetni úgy etettem, mint fent, kivéve, hogy éjszaka szoptatom, de értsétek meg, amíg nem szoptattam, addig utáltam és idegbeteg voltam, így meg legalább alszunk, ugyanakkor értem, hogy ez nem épp előremutató állapot. És akkor vannak azok, akik szerint ez így a jó és majd kinövi, és vannak azok, akik szerint nem jó és nem növi ki. Kinövi? Nem növi ki? Én úgy vagyok vele, hogy ha 1-2 hónapon belül kinövi, akkor oké, addig elvagyok így, de kétéves meg három éves koráig nem akarom ezt csinálni. 

Ezután elmentünk az alvásambulanciára, ahol is a hitelesnek tűnő főorvosnő felvilágosított róla, hogy valószínűleg azért alszik rosszul, mert éhes. Ugyanis nem valami sok szilárd ételt eszik. És szerinte azért nem eszik több szilárd ételt, mert anyatejjel akar jóllakni, csakhogy az már kevés neki, de a kis buta nem tudja, hogy a bébiételből kellene többet ennie, hanem inkább gyakori szoptatásokkal igyekszik bepótolni az adagját. A másik probléma persze az, hogy rosszul szoktattuk, nem az ágyában alszik el, de ezt csak akkor adresszáljuk, ha már jóllakott a baba. 

Szóval éhes, adjak neki reggel és este az anyatej mellé tápszert, valamint egy újfajta napirend szerint etessem, és ha már jóllakott babám van, mert megeszi az adagját, akkor jöhet az, hogy nem veszem ki az ágyából. Oda lehet menni, nyugtatgatni, csak kivenni nem. De éhes babával még ne kezdjük ezt. Lehet, hogy nem fogja megenni a tejallergiás tápszert, akkor tegyek bele nyugodtan egy kis cukrot, az anyatejben is van, vagy keverjem Sinlaccal, azt is írt fel. A brokkolit úgyse fogja megenni magában, olyat adjak neki, amit megesz; falatkákat inkább ne, mert ugyan el tudja nyammogni a kis ínyével, de ha megijed valamitől, félrenyelheti. Szóval a régi iskola. Tegyek bátran a gyümölcsbe, főzelékbe gabonapelyhet, többet, mint eddig, a milupa-7 direkt jó, mert van benne még pluszban vas és B-vitamin is. 

Éhes. 

Most én ismerem az összes nézetet és nagy szívfájdalmamra egyik irányba sem vagyok fanatikusan elkötelezett, ezért könnyen elbizonytalanodom, és rendkívül dühös vagyok, amikor ellentétes tanácsokat kapok. Tudom, hogy az LLL szerint ilyenkor az a teendő, hogy szoptassam igény szerint, mert a kisbaba tudja, hogy neki mi a jó, és ha anyatejet akar enni, akkor adjak neki azt. Van ismerősöm, aki 3 éves koráig másfél óránként szoptatta a kislányát, és olyan, akinek a másfél éves kislánya 1 db Fornettit evett egész nap az anyatejen kívül, és olvastam a Kismama magazinban, hogy W. Ungváry Renáta is tizenhatszor felkelt Ilonkához, hogy igény szerint szoptassa, mert az agyfejlődés meg az immunrendszer és minden cseppje arany. És hogy a tápszert lehetőleg ki kell hagyni a sorból és egyből rendes ételekre szoktatni a gyermeket. Ismerem a régi, anyabarátabb iskolát is, ami szerint mindent el kell követni, hogy mást egyen, és a baba életkorának növekedésével ez egyre nehezebb lesz, mert a kisebb baba rugalmasabb, mint a nagyobb, és valamit tennem kell, különben cicifüggő lesz, vagy már az, és örökre rajta ragad az anyatejen, ami olyan, mint a kokain, aztán sose fog lejönni róla és szoptathatom négyévesen is. 

Még azt is mondta a főorvosnő az alvásambulancián, hogy mérjek le egy pár szoptatást, mégis mennyi tejem van, úgyhogy délután lementem a védőnőhöz a mérlegért és elmondtam neki, mi a helyzet. Ő azt mondta, nehogy bármibe cukrot tegyek, és ne is adjak neki ennyi sütőtököt és pláne ne tegyek bele zabpelyhet vagy milupa 7-gabonás pelyhet, mert az édes, és akkor aztán nem fogja megenni a spenótot, és bátran adjak neki falatkákat, kenyérkockát kis májkrémmel meg ilyesmit. 

A Lány az nagyjából ezzel egyidőben még rosszabb evővé vált, mint eddig, ki akar jönni a székéből, ellöki a kanalat, az etetőszék karfáját rágcsálja, elveszi a kanalat és eldobja, és egyébként is komplett műsort rendez. Gondolhatnánk, hogy azért, mert én ráfeszültem és ezt érzi, de a férjemmel is ugyanezt a műsort rendezi, aki tök nyugis és nincs nála anyatej. Amúgy lemértem, 120 ml-t tud enni egy szoptatással rendes étel után közvetlenül. A régi iskola szerint kb. 5x200 ml-t kell ennie az ekkora babáknak, aminek kb a fele tej vagy tápszer, az LLL szerint meg teljesen értelmetlen lemérni, mert az anyatej összetétele változó és minden baba más és ha igény szerint szoptatod, akkor ő úgyis tudja, mennyit egyen. 

Jó, én most úgy döntöttem, hogy az lesz, hogy megpróbáljuk rendesen etetni, kap tápot, amiből eddig két kortyot evett, kipróbáltam, hogy teszek bele cukrot (tudom, minek szül az ilyen), de úgy is csak két kortyot evett, Sinlaccal még nem próbáltam, az most jön. Meglátjuk, hogy hajlandó-e bármilyen formában megenni ezeket, és jóllakni este, és akkor mit fog csinálni éjszaka. Egy következő lépcsőben megpróbáljuk leszoktatni az éjszakai szoptatásról, legalábbis az este 11 és reggel 6 közötti időszakban, majd ha leszokott és úgy sem alszik, akkor jöhet a sírni hagyós módszer, mégpedig az a verzió, amikor mellette vagy, csak nem veszed ki az ágyból. A pszichopata szomszédunk ezen a ponton majd életveszélyes fenyegetésekkel fog ellátni a csendháborítás miatt, de ezen majd akkor gondolkodunk. 

Az egész anyaságban a legnehezebb nem a régi életem elvesztése (habár a Ringatókon gyakran vágyakozom a reggeli referáló után :), vagy a kialvatlanság vagy a babacipelgetés vagy ilyesmi, hanem az a legnehezebb, hogy mindig kiválogassam a homlokegyenest ellenkező nézetek, iskolák és tanácsok közül, hogy melyiket akarom követni. Elbizonytalanít, aztán valahogy kiválogatom, aztán valahogy csinálom, de akkor is rettenetesen dühít. Amikor az orvos elmondja délelőtt, hogy mit adjak neki enni, és a védőnő elmondja délután, és már ez a kettő is ellentétes. Az isten szerelmére, emberek, komolyan. És igen, tudom, hogy nincs akkora jelentősége és nagyjából teljesen mindegy, milyen ízű papit adok hány órakor a teljesen egészséges, cuki gyermekemnek a fejlett nyugati világban, ahol a csapból is ivóvíz folyik, és fel fog nőni mindenhogy, akármelyik tanácsra hallgatok, de akkor is idegesít ez a... sokszínűség. 

Attól még persze adjatok tanácsot, az mindig érdekel, kinek mi vált be. 

Szolg. közl.

A szentimentális okokból megtartott freeblogos emailem most épp nem elérhető*, szóval akik oda írnak, azok írjanak a rendesre, vagy van olyan is, hogy isoldekovacs kukac gmail.com. 

*Már igen. 

Ne bántsátok Verhovina madarait

Az van, hogy egészen ambivalens viszonyba kerültem a könyveimmel. 

Elmondom. 

A könyveim szépen ülnek a polcon, jelenleg ABC-sorrendben, de voltak már szín szerint is rendezve. Főként magyar nyelvű regények, sok szakmai könyv, idegtudomány és pszichoterápia, útikönyvek, angol nyelvű regények, pár verseskötet. A koleszban egy polcom volt, a rákövetkező albérleteimben egyre nőtt a polcok és költözéskor a dobozok száma, jelenleg nagyjából három Billy-t töltenenék meg (két és fél van tele, de fekszenek is a sorok tetején és az íróasztalom alatt is van pár.)* Jelenleg mindez a hálószobánkban helyezkedik el, mert a nappali tele van a férjem könyveivel.

Van ez a szokásom, hogy a könyvespolcomat nézegetni szoktam, nézegetem rajta a könyveket és mindegyikről eszembe jut a benne lévő történet. Az albérleteimben sosem volt tévém, ha egyedül ettem, mindig úgy ültem, hogy a könyvespolcomat néztem közben, és történetek jutottak eszembe, Isobel elmegy a varázslónőhöz, Claire furcsa szobrokat készít, öt vérnarancs künn a konyhán, most érik be cukros üdve, "Sirályok", mondta Lee Mellon, "például az", hirtelenül, ahogy a tigris ugrásra lendül, az élet elénkbe tornyosul, kiemelkedve sötét tarajával a tengerből. Nem direkt csináltam, egyszercsak észrevettem, hogy ezt csinálom. Most lefekvés előtt meg ébredés után nézegetem őket. Meg pelenkázáskor meg teregetéskor, mert ott van a pelenkázó meg a ruhaszárító is. És akkor ott van egy Bodor Ádám-kötet, ráadásul zöld. Kirí a környezetéből, mindig észreveszem és eszembe jut pár szörnyűség, nem is a zöld, hanem a másik regényéből, ami meg sincs nekem, mindegy, lényeg, hogy tulajdonképpen lehet, hogy igaza van feng shui nagymamámnak és a könyvek rontják a csí-t. Végtére is, idegen emberek gondolatai hemzsegnek a hálószobámban. Rájuk nézek és elkezdenek gomolyogni a fejemben, és Ursula Buendíára kell gondolnom meg Takeshi Kovacsra, és egyrészt nincsen ezzel baj, végtére is szívesen gondolok Takeshi Kovacsra. Másrészt meg milyen lenne vajon nélkülük, lehet, hogy akkor az érzéseim csak a valóságnak szólnának, mire gondolnék akkor? Úgy képzelem, nagyon Zen lenne. Persze, lehet, hogy már teljesen mindegy, hiszen mind benne van úgyis a fejemben, lényegtelen, hogy ott ülnek-e a polcon vagy sem. De akkor is, értitek, Bodor Ádám van a hálószobámban, mit keres ott, menjen ki. 

Eközben lakásokat nézegetünk, persze olyanra, amilyet szeretnénk, pont nincs pénzünk, mindhárom kritérium - tágas, sokszobás; kertkapcsolat; városhoz közel - nem jön ki. Van egy, ami nekem eléggé tetszik, bár drága és még kellene rá költeni és sok munka is lenne megcsinálni rendesen, cserébe viszonylag nagy terasza van és kertkapcsolat. A férjem meg azt mondta, nem jó, mert nem férnének el a könyveink. Értitek, nem lesz teraszom, mert nagy lakást kell vennünk, hogy elférjenek benne a könyveink. De mióta fontosabbak a könyveink, mint mi emberek? Egy pillanatra el is gondolkodtam azon, hogy írok egy emailt Kislánynak és Nyerwnek és nekik ajándékozom az összeset (ők azok az ismeretségi körömből, akikről feltételezem, hogy nehezen szabnak határt a lakásukba beáramló könyveknek és nem hagynák az enyémeket sem az utcán elpusztulni). Aztán mire hazajön a férjem, közlöm vele, hogy oké, én a teraszt választottam, nincsenek könyveim. Persze, azért egyet-kettőt megtartanék, a kedvenceimet. Na jó, hármat. Vagyis max tizenötöt. Jó, akkor hagyjuk, úgyis megtartom mindet, kellenek. De mégis, nem túlzás, hogy előlem foglalják az életteret? Hogy nekik kell lakást venni? Hogy nem lesz teraszom a Sztrugackij testvérek mégoly zseniális agyszüleményei miatt? Most szerintetek ez normális? 

Tudom, e-könyv, de az más. 

*Ja, de ezek csak azok ám, amik nálam vannak, mert van még néhány tonna, tankönyvek, kötelező olvasmányok, egyetemi tankönyvek, mesekönyvek, komplett pöttyös- és csíkoskönyvsorozatok, amit a szüleimnél tárolok. Még mielőtt véletlenül valaki azt képzelné rólam, hogy műveletlen irodalomgyűlölő tuskó vagyok és 36 év alatt csak 3 Billy-t tudtam megtölteni. 

Kis kece lányom

Voltunk Ringatón, az ötödik percben azt gondoltam, nahát, ez mekkora királyság, veszek is bérletet, kár, hogy csak hetente van, a huszonötödik percben meg azt, hogy vissza akarok menni dolgozni. És már régóta meg akartam írni pontosan ugyanezt is, csak sosincs rá időm. 

These boots were made for walking

Kilenc hónapos

Lehet, hogy a Lány mégsem mérnök lesz, hanem inkább könyvelő, most épp meglepően hosszú ideje csendben tanulmányozza a vállalkozásom tavalyi dokumentációját, különös tekintettel az átutalási megbízásokra. 

És cipőt kell neki venni, mert feláll, anyósomtól kaptunk pénzt kifejezetten a baba első cipőjére, úgyhogy egyszer élünk, liliputi-t fog kapni. Tartom magam az elveimhez, nem lehet Martense, amíg nem tud járni. 

A tél vihara ha támad, hidd el, korai a bánat

Sopronban vagyunk, sétálunk, rokonokat látogatunk, megnéztük a Munkácsy-t, voltunk az összevont Cédrusban. A Tímea szerint szokatlanul hosszú lesz a tél. A Munkácsy érdekes volt, mert valóban voltak a szokásos sötét alapon mosó, vasaló, vagy egyéb fárasztó házimunkát végző nőkön kívül másfajta képek is, valamint megtudtuk, hogy rendes magyar hírességhez illően ő is elmegyógyintézetben halt meg. A Lány könyv szerint halad, azaz mászik, térdel, felállni igyekszik, és alig lehet letenni, egyfolytában rajtam akar lenni vagy a kezemben (ez is egy szakasz), amikor alszik, akkor meg én is alszom vagy sétálok, úgyhogy nincs nagyon gépidőm.

A tél nem a kedvenc hónapom még itt sem, de azért lefényképeztem nektek.  

Valahol máshol eközben

Három napon belül a harmadik barátnőm közli, hogy második gyermekét várja. A gyermekorvosunk végighallgatta sirámaimat és elküldött csecsemőalvás-ambulanciára, február közepére kaptunk időpontot, ami pont jó, mert kb. pont addigra fogok végképp kétségbeesni. Kipróbáltam a Tesco online vásárlást. Nézegetünk lakásokat, de egyik sem tökéletes, mert amilyen kellene, arra nincs keret. Negyvenhárom nap van tavaszig. 

Wow. Such wellness.

Hát ha van valami, ami még álmatlan éjszakák mellett is képes felvidítani, az asszem lávaköves masszázs, vörösboros meggyfagylalt és cuki macskamedvék. 

Azt találtam ki, hogy mindenekelőtt élményekre vágyom, és megőrülök, ha nem utazhatok valahova hamarosan*, ezért ne adjunk egymásnak karácsonyi ajándékokat a férjemmel, hanem menjünk wellnesshétvégére. Mivel autóban nem vagyunk erősek (van az autóm, amit két hónapja vettem és azóta gyakorlom vezetni, de vidékre még nem indulnék vele, plusz a Lány minden autóutat végigüvölt, vonaton meg tök jól elvan) olyat kerestem, ami vonattal elérhető távolságban van, és ez Veszprém. Hárman, a férjem, a kis Lány, meg én. 

A Villa Medicibe mentünk, mert a két veszprémi wellnesshotel közül ennek volt szimpatikusabb a neve és kedvesebben és hosszabban válaszoltak a bababarátságot, illetve tejallergia-barátságot firtató emailjeimre. De jó volt! Félpanziót kértünk, a kaja fantasztikus volt, szarvascomb, mangalicaérme, nyami, a desszertek közül a burgonyafánkban reménykedtem, hátha tejmentes, de kiderült, hogy nem az, és épp elszomorodtam, de a felszolgáló mondata úgy folytatódott, hogy "...ajánlhatom helyette házi készítésű fagylaltunkat", amiben nincs tejtermék. A vörösboros meggy, kókusz, zöldalma, banán, és fahéj fagyijaikért pedig már önmagában megérte odautazni. A wellness-részleg kicsi, de nagyon szép, és rajtunk kívül kb. senki nem volt az egész hotelben (nagyon ritkán talákoztunk egy-egy emberrel, de komolyan, totál üres volt). A Lányt bevittük a jacuzziba (35 C-os víz), először kikapcsolt állapotban (mármint a buborék volt kikapcsolva, nem a Lány), persze megijedt és bújt pár percig, aztán felbátorodott, vígan csapkodott és fröcskölt, úgyhogy próbaképpen bekapcsoltuk a pezsgőfürdőt, attól pedig hangosan röhögött. Vennünk kell egy jacuzzit itthonra is asszem. 

Találkoztunk a veszprémi barátnőimmel és cuki gyerekeikkel is, sétáltunk az állatkertben, ami nagyon klassz, pont a hotel mellett van, fás-bokros, természetközeli állatkert, és egy csomó érdekes állat van benne, úgy is, mint vörös panda (macskamedve, ilyen aranyos), mindenféle kis majmok, fura kistermetű patás állatok, hópárduc, lajhár, ecsetfülű disznó, nimfomániás oroszlánok, meg állítólag tapír is, de a tapírt nem láttuk. Csomót röhögtünk azon, hogy a "Böbe Majom Tanodája" nevű épületre ki volt írva, hogy "zártkörű rendezvény" és vajon milyen zártkörű workshopot tarthatnak a majmok. Mint megtudtuk, a név nem azt jelenti, hogy Böbe majom itt tanul, mert Böbe majom a hatvanas években csimpánzkodott és festőművészkedett a veszprémi állatkertben, és később, sok évvel halála után róla nevezték el a tanodát, in memoriam Böbemajom. 

Lávaköves masszázson meg eddig még csak egyszer voltam, Chiang Mai-ban, akkor még nem tudtam, mi ez, csak ki volt írva egy helyen, hogy massage with hot stone, gondoltuk, próbáljuk ki, és elképesztően jó volt, a top 10 testi élményem között van az a masszázs. Nem gondoltam, hogy holmi wellnesshotelé a nyomába érhet, de azért nagyon finom volt ez is. Egy kör szauna fért még bele, az is extrém jól esett. 

Sétáltunk patakparton szép völgyben, meg a városban, és sütött a nap. A veszprémiek amúgy gondolom, vagy busszal járnak vagy nagyon jó seggük van, én minden egyes alkalommal elcsodálkozom, hogy létezhet egy város ilyen domborzati viszonyokkal, nagyon klassz. 

A babázást úgy oldottuk meg, hogy néha hármasban voltunk, máskor meg beosztottuk a férjemmel, kinek mikor jut babamentes wellness- vagy olvasásidő. Reggelinél és vacsoránál betettük az etetőszékbe és onnan dobált le tárgyakat, aztán amikor már nem bírta tovább és benyűgösödött (fél óra), akkor felváltva fogtuk. Összességében egyszerre frusztráló volt a nyaralás, mert mindig eszembe jutott, mennyivel nyugisabb lenne baba nélkül, például nem kellene negyed hétkor kelni, meg a tejmentességen rugózni (tudom, minek szül az ilyen), másrészt meg klassz volt, mert végre kimozdultunk és nagyon jó volt megtapasztalni, hogy babával is lehet kikapcsolódni, meglepően jól bírja a sok élményt, csomó mindent élvez és extrém cuki. 

*A magyar nyelvben nincs is erre kifejezés? Hogy wanderlust, meg bitten by the travel bug? Szomorú. 

Főleg babanapló

Jaj, alig írok már ide, aprópénzre váltom a tehetségemet. De a kis Lányról azért írok, mert olyan kíváncsi vagyok, hogy majd évekkel később is megmarad-e a természete, vagy teljesen más lesz, mi több, most sem ilyen, csak én látom bele. Mert én például olyan vagyok, hogy sokáig szótlanul, esetleg barátságtalanul figyelem az embereket, azután döntök csak, hogy összebarátkozom-e velük, meg gyáva vagyok, de kíváncsi, és valamennyire okos, és a Lány is eléggé ilyennek látszik mostanában, vagy csak beképzelem. 

Azokat a tárgyakat szereti, amik kemények, szögletesek és érdekes alakúak és színűek, persze csupa puha, ölelgethető plüssjátékot kap ajándékba az ismerősöktől, ezeket viszonylag hamar félredobja és helyettük a kanárisárga citromfacsarót és a kék műanyag jégkockatartót részesíti előnyben. Kíváncsi leszek, ez csak a fogzás miatt van-e, jobban masszírozza az ínyt a kemény tárgy, vagy mérnök lesz, ha felnő. Én mondjuk örülök, ha mérnök lesz. Természetesen az elektromos vezetékeket, a dobozokat, a zörgő újságpapírt, a papucsomat és a zacskókat is imádja, mint bármelyik másik kiskutya kisgyerek. Néha ugat is. 

Fél a hajszárítótól, mert hangos, de a kikapcsolt hajszárítótól is fél, mert olyan okos. Mi több, a kikapcsolt turmixgéptől is fél, amit pedig sokkal kevesebbszer látott-hallott működni (úgy kb. háromszor életében), és a kikapcsolt párásítótól is fél, amit még kevesebbszer hallott. Más, hangot nem adó tárgyaktól nem fél. Egy darabig tartott a születésnapomra kapott gerberától, de aztán egyre közelebb merészkedett hozzá, míg végül veszélytelennek ítélte és meg merte fogni. Ez pár napba telt. A gyáva, de okos Lány. 

Korábban is szerette az embereket, csak míg régebben mosolygott rájuk, most inkább pislogás nélkül bámul és vizsgálódik. Részemről remekül szórakozom, amikor a liftben meg a boltban odajönnek a jószándékú népek és mosolyukra mosolyt várnak viszonzásul, ehelyett a Lány helytelenítő arckifejezéssel méregeti őket. Még mindig nagyon szereti, ha valaki ugrál vagy táncol a szeme láttára, ezzel szinte bármikor fel lehet vidítani. 

Minden érdekli, és esze ágában sincs aludni, nappal különösen. Elalvás előtt mindig meghallgatok vele három egymást követő Halász Judit-számot (Micimackó-Állatkerti útmutató-Bóbita), aztán bemegyünk a hálószobába és ott ringatom. Régebben be lehetett tenni az ágyába és a hátát simogatva, popsiját paskolva elaltatni, ez volt a gyakorlat, csak akkor vettem ki ringatni, ha nagyon sírt. Sajnos a fondorlatos Lány jobb viselkedésterapeuta nálam, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy már nem alszik el az ágyában, hanem sír, forgolódik, vergődik, és csak ringatva, hurcolgatva alszik el. Már arra is rájött, hogy a hálószobában többnyire alszunk, úgyhogy már akkor sírni kezd, amikor bemegyünk a szobába, mi több, újabban a Micimackó első hangjaira sírni és tiltakozni kezd. Mert olyan okos. Úgy harminc perc fizikai munka elaltatni, és utána 30-40 percet alszik, napi háromszor. Ez rémes. Mostanában elkezdtük a Módszert, hogy mindig letesszük az ágyába, amikor még nem aludt el, csak majdnem, állítólag így hozzászokik, hogy ott aludjon el, csak azt nem teljesen értem, hogy a Módszer szerint ki kell venni, ha sír, megnyugtatni és visszatenni, nade a mi babánk már eleve sír, már a Micimackótól sír. Nagyon remélem, mindez azért van, mert zseni és annyira kíváncsi a világra. Az okos gyerekek állítólag rosszabb alvók emiatt. Éjjel meg kettő-tíz alkalommal felébred, ringatással vagy szoptatással lehet visszaaltatni, mikor melyikkel. Sajnos nem tudom sírni hagyni, mert két percnél tovább nem bírom, ha sír, elvi kifogásom nincs a módszer ellen, de nekem nem megy. Ma lejjebb kellett engedni az ágyát egy szinttel, mert két kézzel kapaszkodott a tetejébe, már-már feltérdelve, és úgy nézett ki, igen hamarosan fejest fog tudni ugrani a parkettára, mi meg aggódósak vagyunk, úgyhogy mostantól még hátgyilkosabb lesz ki-be pakolgatni. Rémes. Állítólag én sem nagyon aludtam napközben. Ovis koromra már emlékszem, akkor nem aludtam. Szörnyű volt, mert oviban csukott szemmel kellett feküdni alvásidőben, pedig én simán kiegyeztem volna azzal is, hogy csendben nézelődöm, amíg a többiek alszanak, de mindig cseszegetett a személyzet, ha nyitott szemmel találtak. 

Napi kétszer eszik egy kevés pürét, utána szoptatni kell, úgyhogy a szoptatások számát nem csökkentette a hozzátáplálás. Úgy gondolom, tavaszig még ez lesz, aztán tavasszal beszigorítok, és kifejezetten igyekezni fogok kevesebbszer szoptatni. Tavasszal lesz egy éves a Lány, és én nem szeretném hatéves koráig szoptatni, mert megőrülök a tej- és szójamentes diétától (ezekre allergiás a Lány és átmennek az anyatejbe) és úgy gondolom, jobb anyja lennék a gyermekemnek, ha napi több tejeskávét és némi csokoládét is megehetnék. Úgy tűnik, attól nem kell félni, hogy túl hamar elválasztódik, hiszen nyolc és fél hónaposan fő tápláléka anyatej, anyamellből. Persze, ember tervez. Azt is gondoltam, hogy majd babakocsiban fogom tolni, meg hogy hajlandó lesz cumisüvegből enni, aztán nem úgy lett. 

Most is itt neszez a lábamnál, nagyon cuki, nagyon szeretem. 

Keep calm and quit sleeping

Rövid verzió: az előző évben született egy gyerekem, meg behalt a freeblog. 

A hosszú verzióban arról tudnék még írni, hogy mikor hol sétáltunk, kik látogattak meg, kiket látogattunk meg mi, milyen könyveket olvastam, mennyit voltunk Sopronban, mikor mennyit aludtunk (don't ask), milyen idő volt, miket dolgoztam, miket tanult meg a pici Lány és hogyan lett háromkilós vadmajomkölyökből okos, selymeshajú kislányka. De most nincs kedvem hosszú verziót írni. 

A bloghu-t meg utálom, mert nem lehet rendesen olvasgatni az archívumot, nem mintha most épp lenne rá időm, de amúgy el szoktam olvasni év végén az előző évemet, és ez itt nevetségesen bonyolult. 

És jöttek az ünnepek

Sütöttem libacombot, megnéztük a World War Z-t*, sétáltunk, 39 éves lett a férjem, megnéztük az Elysiumot, főztem vöröslencse-krémlevest, meglátogattak anyósomék, sütöttem kolbászt, voltak itt a Medúzák, hoztak zsidózserbót, volt műsor, megdicsérték a rendkívül rosszul sikerült sütőtöklevesemet, a Lány is remekül bírta a vendégséget** és cuki volt, kaptam rozmaringos fürdősót ajándékba és lehangoló könyvet kölcsönbe, nyolc hónapos lett a Lány, egy milliméternyire kibújt egy darab foga***, megnéztük az Obliviont, sütöttem répatortát. 

*Engem ott vesztett el a film, amikor, vagyis ahogyan Jeruzsálem elesett. Én ismerek egy pár izraelit, azok nem ennyire mérhetetlenül amatőrök, ha hadviselésről van szó, hanem sokkal óvatosabbak és profibbak, még a civilek is. Sohasem fordulhatna ott elő ilyen nevetséges hiba. 

**Állítólag nyolc hónaposan már értik a beszédünket és emlékeznek, szóval ha háromévesen Orbán Viktor facebook-kommentelőiről fog mesélni, vagy arról, hogy Tarkovszkij hogyan rendezte volna meg a Star Warst, akkor majd ne csodálkozzunk. 

***Szeptemberben megmutatta a gyerekorvos, hogy nézzem csak meg, tapintható az ínye alatt a két kis fogcsíra, majd novemberben azt mondta a másik gyerekorvos, hogy azért nem alszik a Lány, mert jön az elülső két foga és 2-3 napon belül kinn lesznek. Ehhez képest december végén bújt ki egy foga egy picikét, namost húsz tejfogunk van és ha mindegyik három hónap alatt, hetekig tartó nyűglődés során bújik ki, az mekkora szívás, és egyáltalán, ez az egész fog-kérdés az evolúció szégyene. 

Szülinap, villanykörte

Tegnap lettem 36 éves, sajnos a kis Lánynak épp nem volt túl jó napja (rosszul aludt nappal és éjjel is), de legalább sütött a nap és sétáltunk a hegyen és rendeltünk az internetről malacsültet birsalmával és ettem a konyakos meggyemből is. 

Meg eszembe jutott, hogy régen a villanykörtés vicceket szerettem, úgyhogy elolvastam párat, hát, van jobb is, rosszabb is. Tessék, itt vannak a szakmába vágóak: 

Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez? 
Nos, ön szerint mennyi szükséges?

Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez? 
Csak egy, de legalább huszonöt találkozás szükséges.

Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez? 
Kettő. Az egyik becsavarja, a másik fogja a faszt. Akarom mondani, a létrát.

Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez? 
Egy sem. A villanykörte majd kicseréli magát, ha készen áll.

All I wanna do is have a little fun before I die

Az előbb meg felhívott Charles és többek között azt mondta, mondjak neki egy viccet, és nem tudtam egyet sem; majd ezután fél óra hosszat gondolkodtam, és még úgy sem tudtam egyet sem; majd pedig leültem az internethez és csomót keresgéltem, elolvastam vagy ötvenet, és egyet sem találtam, amin akárcsak elmosolyodtam volna, és egyébként is mindet általános iskola óta ismertem. Én azt értem, hogy mai, rohanó világunkban már mém van meg animgif, de ennyire? Tényleg? Semmi? Nulla? Egyáltalán nincs már egy vicc sem? 

So many books, so little time

Hétköznap reggel, óbudai piac, az a rész, ahol az őstermelők árusítanak. Sárgarépát vásárolok egy ötvenöt év körüli, mellényes-csizmás férfiembertől, amikor arra jön hasonló korú és hasonlóképpen őstermelő-külsejű, bajszos ismerőse. Elhaladtában odaint emberünknek és a következő párbeszédet folytatják. 
Répaárus ember: - Na jó napot!
Bajszos ember (vigyorogva és enyhén palócos tájszólással): - Hát ma igen jó kedvem van! 
Répaárus ember: - Aztán miér'? 
Bajszos ember: - Végre találtam kiadót a könyvemnek! 

Munka, haj

Eh, épp valamelyik nap akartam írni szellemesen, hogy idén önkísérletben teszteljük, megelőzi-e az alvásmegvonás a téli depressziót, de asszem nem. 

Ellenben levágattam a hajamat, és tetszik, utoljára a Sexy Scissors nevű helyen a thai ladyboy találta el ennyire, hogy mit szeretnék, csak mondjuk ő 15 perc alatt vágta le és nem egy óra alatt. Nem, ezt nem mondtam a fodrászomnak, bár lehet, értékelte volna. 

Voltam bent a munkahelyemen párszor, és hát mit mondjak, nem jött meg a kedvem, hogy visszamenjek. Legutóbb egy előadást tartani mentem be, pont egy olyan témából, amit utálok és egyáltalán semennyire sem érdekel, undorító szürke időben rosszkedvű emberekkel utaztam a bkv-n oda és vissza, és ott pedig valahogy pont olyan emberekkel futottam össze, akik nem kedvelnek engem, és ugyanazokkal a betegekkel, akik már tíz éve is ott nyomultak. Egy másik alkalommal meg a nővérek épp ezt a sztorit mesélték, csak az ő verziójukban a doktornőt is megverték a cigányok. Igen szerencsésnek érzem magam, amiért nem kell még eldöntenem, hogy visszamenjek-e vagy sem. Azért úgy alkalmanként kicsit dolgozom, mert tartok előadásokat, meg volt a fordítás, meg néha írok cikkeket, de ez épp elég most. Különösen, mivel a Lány alvása továbbra is kiszámíthatatlanul ingadozik az elfogadható és a rettenetes között. Mindemellett gyönyörűségesen cuki, hangosan nevet, négykézláb áll, kúszva-forogva közlekedik és kezdi bontani a lakást. Hát így állunk. 

Bérctetõt a fergeteg

A bányászati múzeumról meg két okból akartam írni, először is, mert épp megint megszűnés fenyegeti pénzhiány miatt*, másodszor pedig azért, mert IKL látatlanban leszólta. Merthogy őt nem érdekli a bauxit meg a fejlámpa. És tulajdonképpen meg is értem és nem hibáztatom**, mert mi más lenne egy kisváros bányászati múzeumában, mint két kőtömb, egy csille, meg egy vagy két fejlámpa.

Hát mindenféle más.

Az ugyanis nem úgy volt, hogy engem érdekelt a bányászat, aztán elmentem a múzeumba, hanem fordítva: egyszer, pár évtizeddel ezelőtt elmentem a múzeumba (nagyjából azért, mert nyár volt, unatkoztam, és a nagymamám ott volt teremőr), és ott lézengtem, és lassan rájöttem, hogy basszus, ez nagyon érdekes. Maga a múzeum is nagyon érdekes: egy belső udvarral rendelkező épület több szintjén és udvarán terül el, van benne bauxit is, meg még pár száz ásvány, emellett festmények, dísztárgyak, ruhák, és természetesen munkaeszközök a bányászat történetének különböző korszakaiból. A különböző korszakok nagyjából attól a pillanattól kezdve, amikor az ősember rájött, hogy a föld alatt hasznos cuccok vannak, napjainkig értendő. Az ásványkincseket ezalatt a pár ezer év alatt igen változatos módokon próbálta kiszedni a korabeli ember a föld alól, eleinte ásóval, vésővel, kalapáccsal. Nagy dobás volt az ék felfedezése, aztán a keréké, a lovakról is kiderült, hogy szívesen (?) lemennek a bányába és kihozzák onnan a szenet. Természetesen nem minden bányába kell lemenni, attól függően, hogy mit bányászunk, a mélyművelésen kívül létezik külszíni fejtés, olajfúrás és mélytengeri bányászat is, amely utóbbi helyen sem vesszük hasznát lónak. A csilléknek kereke lett, aztán valaki kitalálta, hogy ha billenős, akkor könnyebb kiönteni belőle a szenet és nem kell annyit lapátolni, aztán hogy mehet sínen is. A bányában gyakran talajvíz van, ezt ki kell szivattyúzni, okos mérnökök generációi találtak fel egyre jobb szivattyúkat. Brennbergbányán megvan még a gőzgépes szállítóakna szivattyúháza, 1840-ben ugyanis az országban először itt használtak gőzerőt a szállításhoz. Jelenleg egy, a központinál nagyságrendekkel kisebb, de klassz bányászmúzeum van benne.

A bányászat története: az emberi értelem története. Ahogy az őskortól a középkoron keresztül sorra fedezték fel, hogy többféle anyag is van a föld alatt, és melyiket hogyan kell kivenni. A viaszmécsesekből olajmécsesek lettek, abból benzinlámpa. A vödörből vízikerék, lóhajtotta kerék, gőzgép, elektromos gépek. Az emberek egyre jobb dolgokat találtak fel, és úgy tűnik, a bányában dolgozók között mindig voltak okos és elkötelezett újítók. 

A mélyműveléses bányászat a sok technikai fejlődés ellenére / mellett is általában szar meló, állandóan a természet erői fenyegetnek, leomlik, berobban, sujtólég, plusz attól függően, mit bányászol, rakódik le por a tüdőben, esetleg ha Brennbergben bányász az ember, akkor elkaphat egy, a trópusokon kívül csak itt honos és igen egzotikus féregfertőzést is (lásd itt). És akkor van az embereknek ez a tulajdonsága, hogy ha maguknál jóval nagyobb ellenféllel találkoznak, akkor azt tisztelik, és összefognak. A bányászokon kívül csak a tengerészet történetében ismerem ugyanezt a jelenséget: a bányát ugyanúgy tisztelik, ahogy azok a tengert. A bányászok voltak az elsők, akik önsegélyező egyesületeket alkottak: mindenki belerakta a fizuja egy részét a bányászládába, és abból adtak az öregeknek meg a betegeknek (ma társadalombiztosításnak hívjuk ugyanezt). A bányászat története nem csupán az emberi értelemé, hanem még ráadásul azt az illúziót kelti, hogy az ember szolidáris lény.

A soproni bányászati múzeumban az üveg mögött kiállított tárgyak mellett van egy csomó kis modell, emelők, fúrók, szállítóberendezések, amiken elforgathatunk egy kart és akkor működnek (gyerekek is szeretik ezeket, de szerintem is tök jó); meg van berendezett bányarészlet meg bányászlakás; meg a kommunizmus idejéből egy csomó viccesen retró dísztárgy, plakát, piros telefon. A ruhákról már beszéltem? Ruhák is vannak, mármint munkaruhák, bányamentő készülék is (az olyan, mint egy szkafander, csak kevésbé megbízhatónak látszik), meg ünneplő ruhák. Rengeteg fotó, délceg, ifjú, jóképű, meg megfáradt, öreg bányászokról, meg nagybajszú bányamérnök-feltalálókról, meg asszonyaikról. Ilyesmik. A kiállítási tevékenységén túl a múzeum nagy hangsúlyt fektet a múzeumpedagógiára, és tudományos kutatásokra, melyek  bányászati múltunk kevéssé ismert tényeit tárják fel. Uraim, ha többet szeretnének tudni a múzeumról, kérem, kövessenek. Esetleg ide. 

*A Központi Bányászati Múzeum Alapítványnak korábban a kultúráért felelős mindenkori tárca a költségvetési helyzete függvényében biztosította a támogatást, de ez az elmúlt években több mint 90 %-kkal csökkent, így már tavaly is majdnem be kellett zárni, idén viszont már lehet, hogy tényleg be kell, és akkor az a sok jó cucc, amiről itt írok, megy a raktárba. A támogatás nem azért szükséges, mert kevés a látogató, ugyanis a látogató sok, csak nem úgy van kitalálva a rendszer, hogy a komplett múzeum működését, fenntartását, a kutatásokat, programokat a 700 Ft-os belépőjegyekből fedezzék, abból kb. elemet lehetne venni az audio guide-ba. 

**Na jó, egy kicsit. 

Anya koffeinmentes kávéja vagyok

Két teljesen más dologról akartam írni, a bányászati múzeumról meg a férfi-nő egyenlőségről, de ezekről majd később. Viszont elárulom, mi a legnagyobb hazugság, amit a gyermekvállalásról valaha hallottam: az a kérdés, hogy "és, átalussza már az éjszakát?" A kérdésben nem az "átalussza" vagy az "éjszakát" a probléma, hanem a már. Ugye, az ember azt gondolná ezek alapján, hogy a baba éjszakájának keresztülalvása lineáris, előrehaladó folyamat. Ugye? A kérdésből adódik a következtetés, hogy eleinte még nem alussza át, aztán meg már igen. 

Hát ez nem így van. Csomó embert ismerek, akinek jó alvó babája rossz alvóvá vált és fordítva és aztán megint. 

Saját példám is van rá, a Lány személyében, aki fondorlattal beetetett és jó alvó volt mintegy féléves koráig (egyszer vagy max kétszer ébredt enni és egyből vissza is aludt), megvárta, amíg megszeretem és már tuti nem viszem vissza és adom vissza az őt világra segítő szülésznek, hogy csináljon vele, amit akar, majd elromlott. Aztán megjavult. Aztán egy kicsit romlott. Majd egy kicsit javult. A gyerekorvos azt mondta két hete, hogy a foga jön, egy-két nap és kinn lesz. Aztán aludt hat órát egyben. Aztán negyvenpercenként felébredt. Azóta sincs foga. Frontok jönnek-mennek, egyik nap túl sok inger éri a babát, a másik nap túl kevés, egyik nap sokat van friss levegőn, és a férjem kinn alszik a nappaliban, mert korán kel, másik nap ki sem viszem és a férjem benn horkol. A baba mindenféle szabályszerűségtől mentesen néha viszonylag jól alszik (de sose olyan jól, mint háromhónapos korában), néha meg rosszul. Nincs olyan, hogy már valahogyan alszik. Olyan van, hogy ma éppen valahogyan alszik.

Meglátásom szerint a baba alvása soktényezős, nonlineáris dinamikus rendszer, mint az időjárás vagy a pszichoterápiás folyamat: bizonyos szabályszerűségek leírhatók, ugyanakkor komplett intézetek, mérőműszerek és kommunikáció-elemzők sem tudják egzaktul megjósolni, hogy pontosan mi fog történni. Nekem sokat segítene, ha mégis meg lehetne jósolni, mivel a legrosszabbul a kiszámíthatatlanságot viselem. Legalább egy pár napra előre viszonylag pontosabban, hosszú távra pedig a várható trendeket. Úgyhogy ha valaki tudja a képletet, amibe beletáplálhatom a baba nemét és életkorát, a légköri nyomást, a szobalevegő hőmérsékletét és páratartalmát, a fogíny alatt tapintható fogcsírák számát és méretét, a baba aznap elfogyasztott ételmennyiségét, anya aznapi étrendjét és koffeinfogyasztását, azt, hogy aznap hány emberrel találkozott a baba és azok mennyit kommunikáltak vele, mennyit voltunk friss levegőn, hány órát töltött hordozókendőben vagy más eszközben testközelben és mennyit játszószőnyegére vagy máshova letéve, milyen évszak van és épp mikor megy le és kel fel a nap, mennyire van sötét a szobában, mennyit forgolódunk a férjemmel és milyen decibelen nyikorog az ágyunk, valamint egy, a babára jellemző állandót (mivel Minden Baba Más), és a végén ez kidobja nekem, hogy aznap éjszaka mire számíthatok, az nagyon sokat segítene, köszönöm.  

Years shall run like rabbits

Hét hónapos a fondorlatos Lány, nagyon cuki, megszökik a szőnyegéről és magyaráz a játékainak. Valamint rájöttem, hogy modern világunkban nem is kell centit vágnom tavaszig, elég, ha kiteszek oldalra egy visszaszámlálót.