Hogy az egész világ láthatóvá váljék

Így néznek ki az ablakok. Én még mindig a sárga lennék a legszívesebben, ami hűen tükrözi, hogy olyan túl sokat nem változtam tizenhét éves korom óta. 

Panorámaraton

Amúgy nem vagyok oda a teljesítménytúrázásért, engem nemhogy nem szórakoztat, hanem kifejezetten idegesít, amikor erdei sétám közben hülye pecséteket meg ellenőrzőpontokat kell keresgélni, és miért fizetnék azért, hogy felgyalogoljak a Károly-kilátóhoz, ráadásul kerülő úton, de ezúttal nem tudtam ellenállni a kihívásnak. 

A kisatírozott helyen a kis Lány neve szerepel, aki háti hordozójában teljesítette a távot.

Nagyon sokan voltak a családi, 8 km-es távon, mindenki megcsodálta a cuki Lányt, és ami még feltűnt: a legtöbb szülő vagy egymással, vagy a gyerekekkel veszekedett, mert azok nem bírták bekötni azt a kibaszott cipőfűzőt. Jó, nem a legtöbb, de sok. Más szülők velük túrázó szülőtársuknak magyarázták, hogy fél méterrel előttük gyalogló idegesítő gyerekük mennyire gázul viselkedett tegnap is. Tényleg ennyire nehéz a nagyobb gyerekekkel, hogy az ember tiszta idegroncs? Aggasztó. 

Azok ott kacsák

A hordozásban meg az a jó, hogy olyan helyeken és ösvényeken sétálhatok, amiről a babakocsis anyukák csak álmodhatnak (jó, tudom, nem mindenki erdei ösvényekről álmodozik, de én igen). 

És így néz ki a Volt-fesztivál helyszíne, amikor nincsen rajta a Volt-fesztivál. A kacsák elbújtak. 

Így van rád, akinek van, gondja

Ha már költészet napja, nyerw múltkori bejegyzéséről eszembe jutott, basszus, mennyire utálom én meg azt, amikor régmúlt művészek pszichopatológiáját elemzik pszichiáterek / pszichológusok visszamenőleg. Ez egyetlen dologra alkalmas: hogy az elemző tarthasson róla egy kongresszusi előadást, ha egyetemi hallgató, akkor írhasson szakdolgozatot, ha nagyban gondolkodik, akkor írhasson róla egy vagy több könyvet. Igen, Csontvárynak volt valami baja a pszichotikus spektrumban, talán skizofrénia, talán nem, attól függ, melyik diagnosztikai kategorizálást használjuk, a DSM IV-et vagy az V-öt vagy a leonhardi-t, vagy ha pszichoanalitikusok vagyunk, akkor látens homoszexualitásáról és anyjához fűződő szokatlan viszonyáról is lehet értekezni. Nem mindegy? Meg van Gogh meg Dosztojevszkij meg Frida Kahlo. A legdivatosabb magyar zakkant persze szerencsétlen József Attila, akiről, mármint elmeállapotáról nem tudom, hány könyvet adtak ki eddig, dehát sosem elég. Valamirevaló magyar pszichiáter ír egyet. Míg nyerwet épp az bosszantotta, hogy irodalmárok pszichológust játszanak (az idézett mondat Flóra pszichoszomatikus szívizomgyulladásáról... OMG), engem az szokott, amikor pszichiáterek fogják a szerencsétlen elhalt költő verseit és megmagyarázzák, hogy lám, a kés meg a kenyér meg az engem vigyen fel a padlásra, nyilvánvaló a borderline zavar vagy a pszichotikus zavar vagy a súlyos depresszió vagy az akármi, amivel szegény költőnket a pszichoanalitikusok félrekezelték vagy nem kezelték félre, és amely megnyilvánul zaklatott párkapcsolataiban ésatöbbi. 

Természetesen, ha az ember zakkant költő, számolnia kell vele, hogy az utókor majd könyvekben, cikkekben és kongresszusi előadásokban fogja elemezni pszichopatológiáját az aktuálisan fennálló fejlődés-pszichopatológiai eszmerendszer és/vagy pszichiátriai diagnosztikai kategóriák mentén. És akkor lehet borzongani, hogy hűű, úristen, skizofrénia meg személyiségzavar meg Flóra se tudta vele felvenni a Rorschach-tesztet. A normalitás bosszúja. 

Amúgy itt van az eddig kedvenc összefoglalóm az "őrült zseni", vagyis a kreativitás és pszichopatológia összefüggésének témakörében, tessék, így kell erről a témáról értelmesen beszélni. 

Főleg rokonok

A soproni rokonság, nagyszülők és dédszülők meg imádják a Lányt és persze mindenfélével bosszantanak, például állandóan látni akarják. Engem szerintem kevésbé, én inkább zavaró tényezőként vagyok jelen, nem lehet tőlem nyugodtan babázni, rájuk szólok, vagy panaszkodom, hogy nem aludtam eleget, vagy belelógok a fotókba. A nagymamám nem is titkolja, hogy ezzel én kiestem a pikszisből és egy generációt ugrott a szeretet lefelé, el is magyarázta valamelyik nap, hogy én ezt nem érthetem, mert sose volt unokám és majd meglátom, ha unokám lesz, hogy "az ember jobban szereti ezeket a kicsikéket, mint a sajátjait". Szerintem nem túl udvarias dolog ilyet mondani. 

De persze. Könnyű szeretni egy extrém cuki, gyönyörűen mosolygó egyévest, akihez ráadásul nem neked kell felkelni éjszaka nyolcszor és nem te cserélsz kakispelenkát napszámban és a hajadba sem kentek ma még brokkolipürét. A Lány még mindenkire mosolyog és még nem tudja a nagymamámról azokat, amiket én már tudok (meg az egész szomszédság és rokonság), hogy rosszhiszemű, pletykás és mindenbe beleártja magát. Egyszer majd már észre fogja venni, és akkor majd ilyeneket mond, hogy "de dédmama, kérlek, tegnap ennek pont az ellenkezőjét állítottad, most mi az igazság", és akkor a nagymamám sírós hangon azt fogja mondani, hogy jaj, milyen aranyos voltál, amíg picike voltál, hogy szeretted akkor még a te dédikédet. Könnyű szeretni azt, aki még nem látja a hibáinkat és nincs saját véleménye, csak cuki. Nehezebb szeretni egy kisiskolást, aki már kapisgálja, meg saját akarata van. Még nehezebb szeretni egy kamaszt, akinek világnézete van és ijesztően jó radarja a hibáinkra. Gondolom. Biztos ezért mondják lépten-nyomon, hogy "addig jó, amíg ilyen kicsi". Hát nekem mindenkiről megvan a véleményem, aki csak kutyákat meg négy év alatti gyerekeket képes szeretni. 

Visszatérve a nagymamákra, van az, amikor dolgokat adnak, amit nem kérek, erőszakkal. Anyósom, aki egyáltalán nem gazdag, sőt, ad 100 eurót. Megmondom, hogy köszönöm, de inkább tegye félre karácsonyra vagy szülinapra. Erőszakoskodik, hogy tegyem el. Megmondom, hogy nem, köszönöm, majd inkább adja ünnepkor. Úgy tesz, mint aki beleegyezik. Amikor hazaértünk, látom, hogy a kabátzsebembe rejtette a százeurós borítékot.

Tegnap ez volt:
Anyós (telefonon): - Mekkora a mérete a Lánynak, mert vennék pár body-t.
isolde: - Köszönöm, de body-ból most jó sok van, inkább ne vegyél, tedd el azt a pénzt másra.
Anyós: - Jó, de hányas a mérete?
isolde: - De tényleg nem kell body.
Anyós: - De olyan cukik.
isolde: - De van neki egy csomó, nincs szükség újakra.
Anyós: - Jó, de hányas? 68-as? 74-es? 
(...) Anyós délután átjön és legnagyobb meglepetésemre nincsenek nála body-k, viszont mivel már kétszer ivott nálunk kávét a héten, ezért hozott nekünk egy csomag őrölt kávét. Ööö, oké. Ő csak kedves, jót akar, és adni a legnagyobb öröm. 

Azt meg a barátnőm anyukája mesélte egyszer, hogy reggelente átmegy a fiáékhoz segíteni a reggeli készülődésben, ilyenkor megkérdezi a felnőtt fiát, hogy kér-e kakaót, az kiszól, hogy nem, köszönöm, akkor ő azért még egyszer rákérdez, fiú szól, hogy tényleg nem, anyu azért még egyszer is rákérdez, "de nagyon finom!", fiú kissé már bosszankodva szól, hogy nem. "Persze, azért mindig főzök neki, a végén úgyis megissza". Nem győzhetsz. 

Persze, tudom, ha adnak, vedd el, ha ütnek, fuss el, örüljek neki, másnak semmit se ad az anyósa és örüljön az ember a százeurósnak, a kakaónak meg az ingyenbody-knak. Igazából örülök is. Mégis, közben időnként a véleményem tökéletes semmibe vételének érzem az ilyesmit. Nem azért mondom, hogy nem kérek, mert szerény vagyok, ugyanis cseppet sem vagyok az: ha szükségem van valamire, meg szoktam mondani. Ha megkérdezik, mit kérek, megmondom, mit. Ha épp semmit, akkor azt mondom. Vagy tévedek? Nem illene tiszteletben tartani azt is, ha az ember nem kér kakaót? 

A harmadik témakör, amivel fel lehet bosszantani, az, amikor féltik tőlem a gyerekemet. Játszom vele, vagy nézem, ahogy a bútorokba kapaszkodva kommandózik, vagy egy darab kenyérhéjat csócsál. Nagymamák a háttérben, kórus: "jaj, vigyázz, megüti a kis kezét! jaj, a kis lába, meg ne csússzon! jaj, az túl nagy darab kenyér! jaj, vigyázz, lehorzsolja a lábát!" Egy ponton, amikor látják, hogy nemtörődöm anyja (én) szemrebbenés nélkül bámulja, ahogy a gyermek halálos veszélyben forog a fiókos szekrény vagy a kenyérdarab jóvoltából, már nem bírják tovább és beavatkoznak: odaülnek, tenyerüket a szekrény és a baba közé helyezve védik, vagy felkapják és inkább hordozgatják a lakásban, úgy nem üti meg magát, vagy kiszedik a szájából a kenyérvéget. Csak jót akarnak, csak aggódnak. Én úgy gondolom, hogy ismerem a Lányt, tudom, hogy meg tud állni egy kézzel kapaszkodva, tudom, hogy néha felhömbölödik, főleg, ha fáradt, de ügyesen esik, nem lesz baja. Tudom, hogy mekkora falatot bír elcsócsálni, és azt is tudom, hogy amikor túl nagyot vesz a szájába, azt egyből kiköpi. Bízom a képességeiben. A nagymamák nem bíznak. Sem az én ítélőképességemben nem bíznak. De ezt nem foghatom fel bizalmatlanságként vagy szülői működésem kritikájaként, hiszen ők csak aggódnak, mert szeretnek, mert jót akarnak. 

És akkor van még az, amikor nem hagyják békében játszani a gyereket. Ettől ideges vagyok és úgy érzem, meg kell védenem. Lehet, hogy ezt eltúlzom, mert engem sem hagytak és máig utálom az ilyesmit. Erről van szó: 
Lány (tárgyakat pakol ide-oda, csak általa ismert rendszer szerint)
Nagymamám: - Mosolyogj egyet a dédire! 
Lány (tovább molyol)
Nagymama: - Zsuzsi! Zsuzsi! Zsuzsi! Zsuzsikám! Zsuzsi! Zsuzsi! (neveket megváltoztattuk)
Lány (felpillant, majd folytatja a munkát)
Nagymamám: - Na mosolyogj egyet a dédire! Na gyere mosolyogj már! Na, csak egy kis mosolyt! 
Lány (felnéz, mosolyog, majd visszafordul a tárgyaihoz)
Nagymamám: - Látod, mosolyog! Na,még egy kis mosolyt! Na, még egyet! Zsuzsi! Zsuzsikám! 
(a végtelenségig)

Vagy erről: 
Lány (elmélyülten összeütöget egy zöld és egy sárga kislabdát). 
Rokonok: Nézd, összeütögeti, jaj, de okos, nála van a zöld meg a sárga! Dobd ide a labdát, Zsuzsika, dobd ide! Nézd, felemelte! Dobjad a mamának! Mondd, hogy labda! La-bda! Nézd, jaj, felemeli a kis kezét, mindjárt dobja, dobd ide a mamának! Nézd, itt a kis könyved, cica van benne, hol a cica, Zsuzsika, hol a cica? Nézd, nyávog a cica! Dobd ide a labdát a mamának! Nézzétek, mindjárt feláll, hát mindjárt elindul! Hol a labda, Zsuzsika, mit mond a cica? Nézd, itt meg egy kutyus, mit mondd a kutyus? (a végtelenségig). 

Igyekszem higgadtan viselkedni és bízni a Lányban, hogy szól, ha elege van. Egyébként szól is, egy ponton elkezd nyűgösködni, és akkor el kell menni sétálni, és a séta közben a hátamon dumálgat magában, ki tudja, miket. 

Dehát csak szeretik, csak látni akarják, csak jót akarnak, csak aggódnak, csak imádják a mosolyát, másnak bezzeg semmit se segít a család. Jó, tudom. Akkor is bosszantóak. De nem baj, legalább jó lesz majd visszamenni Pestre is. 

Egy nap a városban

Szóval Sopronban vagyunk egy ideje, részben erdőben sétálni jöttünk, részben lakásfelújítók elől menekültünk. Naponta kétszer sétálok a Lánnyal, ő a hátamon a kenguruban alszik, én meg a szakkönyvemet olvasom egy padon vagy Sopront fotózom. Majd teszek fel még képeket. 

De először is tisztázzuk ezt egyszer és mindenkorra. Sopronban én a várost magát szeretem, a helyet, annak fizikai valóságát. Semmi különösre nem kell gondolni, azokat szeretem, amik minden útikönyvben benne vannak, a kilátókat, a fenyveseket, az erdei sétautakat és ösvényeket, a kelták sírhalmait, a Borostyánkő-utat, a macskakövet, a belváros átjáróit és házacskáit, a Tűztornyot, a Fertő-partot a nádasokkal, a Tómalmot, a Mikoviny úti japáncseresznyefákat. Az Alpokalja jellegzetes időjárását, a vizes fenyőtűk illatát. Gesztenyefák lidérc árnya, esőmosta sikátorok, macskakövet söprő szél. Ilyesmi. Szeretem ezt a várost. Pont. Azért fotózom előnyösen, mert szeretem. 

A soproniak egy része szerint ez csak azért van, mert nem lakom itt és elhomályosítja látásomat a nosztalgia, és nem vagyok tisztában egy vagy több tényezővel az alábbiak közül. 

Sopronban régen túl sok volt az osztrák és a hülye városvezetés egyirányúsította a Várkerületet, de később túl kevés lett az osztrák és a következő hülye városvezetés kétirányúsította. A kátyúkkal is mindig gond van, meg a körforgalmakkal, mindkettő sok. Jelenleg épp az a probléma, hogy fél Kelet-Magyarország ideköltözött, itt laknak, Ausztriába járnak át dolgozni, az EU óta egyébként is mindenki Ausztriába jár át dolgozni, ettől Sopron afféle alvóváros lett, kevesebb a program, kisebb a kulturális pezsgés, mint mondjuk középiskolás koromban. Cserébe több a cigány, ráadásul ezek nem is olyanok ám, mint a soproni cigányok, ami kb. néhány család volt a város szélén meg a Járóka Lívia, hanem ezek olyan igazi, sötét bőrű, nemsoproni cigányok. Mi is van még? A szelektív szemétgyűjtés egy vicc, a veszélyes hulladékot nem lehet normálisan eldobni és idén nincs lomtalanítás. Délután négy és hat között akkora dugó van a városban, mint a Hungária körút jobb napjain. Nem jön ide koncertezni a Rolling Stones, sem a Nicolai Gedda. Jó, van a Volt-fesztivál, de ott meg nem lehet elférni a külföldiektől és egyébként is, sose hallottam azokról a zenekarokról, biztos nincs is bennük hangszer, csak valami sapkás pasas laptoppal. 

Én nem értem, hogy ezek hol érvek. Nem a városvezetést szeretem vagy a közlekedést vagy a lakókat, hanem a Várost. Világéletemben így volt, mi több, nehezen elviselhető családom és egyéb középiskolás világfájdalmaim közepette a város volt az, ami vigaszt nyújtott, ami kompenzálta számomra a benne lakó hülyéket*. A lakók változnak, most épp ez van, bevándorlók és ingázás, tíz évvel ezelőtt más volt, tíz év múlva megint más lesz. Változik. A Deák tér így nézett ki, aztán úgy. Amúgy szerintem semmi baj nincs a mostanival sem, nem értem, mit kell azon is sírni. 

Nekem ezzel ne érveljünk, hogy csak azért szeretem Sopront, mert nem lakom itt. Laktam itt meg laktam másol, mi több, jártam ennél sokkal jobb helyeken is. Minden városban vannak rohadt idegesítő dolgok. Ötletszerű úthálózat, siralmas tömegközlekedés, korrupt városvezetés, szmog, unalom. Még Vancouverben is túl sok a kínai, pedig az tényleg kurvajó hely. Ó, tényleg, Sopronban kátyúk vannak? És a városvezetés öt éve nem javíttatta meg azt a leszakadt korlátot? Ja, bocs, hát akkor nem is szeretem többé. 

*Remélem, a soproni barátaim tudják, hogy nem rájuk célzok, hanem az apukámra. 

Mostan színes falakkal álmodom

Cseresznyevirágzás

Szombaton meg voltunk a Nemzetközi Gyermekkönyvnap soproni rendezvényén, ahol meglepően kevés könyvárus volt (egy, a Béláék), és meglepően kicsi volt a könyves bolhapiac is (egy asztalból állt), ellenben rengeteg gyerekprogram volt több teremben, mindenféle rajzolós meg kincsgyűjtős meg stratégiai játékok. A Lányt letettem egy párnákkal telirakott házikó tövébe a szőnyegre, ahonnan feszt lejött és a művház padlóján tappancsozott négykézláb, meg a nagyobb gyerekeknek rikoltozott. A könyves bolhapiac nevű asztal mögött ilyen tizenkétévesforma gyerekek álltak, és ki volt írva, hogy "jótékony célra", kérdésemre elmondták, hogy a bevételt egy sopronnémeti kislánynak adják, akinek Amerikában lesz szívműtétje. Vajon igaz ez? Mindenesetre vettünk tőlük 300 Ft-ért egy kissé összefirkált Marék Veronika-művet. 

A könyvárus-standon meg találomra felütöttem egy ismeretlen könyvet, az volt az első mondat, hogy "Buborék elindult, hogy kiderítse, léteznek-e más labirintusszörnyek rajta kívül a világon". Asszem szeretni fogom a gyermekirodalmat. 

És még ez is van: 

Főleg kaja

Abból is látszik, mennyire fővárosi lettem, hogy például betéve tudom a Papírtigris étlapját, de fogalmam sincs, Sopronban honnan kell kaját rendelni. Van itt valami wokos étel vagy ilyesmi egyáltalán? A Foodpandán két étterem van fenn, végül is rendeltünk az egyikből, de biztos létezik ennél több is, vagy nem? 

Disclaimer: a linket a Foodpanda kérésére helyeztük el, de attól még érvényes a kérdésem. 

És ott a park, a régi szerelmek lábnyoma

Jó, hát én tudom, hogy a nem soproniak között is vannak rendes emberek, nekem igazán semmi bajom nincs velük, amíg otthon csinálják a négy fal közt, de azért amikor ma átjelenkezőként a régi középiskolám folyosóján álltam sorba, konkrétan a D-sek tablója alatt, és néha kiszólt egy nő a szavazóhelyiségből, hogy soproniak előrejöhetnek, és akkor pár soproni előrement, én meg álltam tovább a sorban a bevándorlók között a budapesti lakcímkártyámmal, hát az nem volt jó. 

Élménybánya, fagylalt

Ma meg a Bányászati Múzeum új részeinek megnyitóján voltunk a Lánnyal, aki főleg aludt, majd a miniszterasszony beszéde alatt a körülöttünk álló hölgyekkel kokettált. (A képen nem a miniszterasszony beszél, hanem a múzeum igazgatója.) A Központi Bányászati Múzeumról már írtam itt, az új részek eu-s pályázatokból készültek, és a megnyitó ünnepség megkezdése előtt véletlenül majdnem beengedett egy teremőr a gyermekrészlegre, de épp ott forgatott a tévé, pedig biztos tök jó, ez van az ajtóra írva:

Az óvodás- és kisiskolásgyerekeknek készült az alagsorban a fenti Élménybánya, a nagyobbaknak pedig a Látványtár, ami ilyen interaktív, minden nyelven beszélő, filmeket vetítő helyiség, mittudomén, QR-kód, meg vakoknak felolvas mindent, siketeknek lerajzol, németeknek lefordít. Itt vannak kedvenceim, a régi makettek is, amik gombnyomásra működnek, lásd képünkön, meg néhány hatalmas érintőképernyő, az egyiken részben virtuális, részben fizikailag is jelen lévő érméket lehet nagyítóval nézegetni meg dolgokat megtudni róluk, a másikon meg nem tudom, mit lehet, mert öltönyös emberek álltak előtte nagy számban, és egyébként sem figyeltem, mert a Lány épp már majdnem levette és eldobta a cipőjét, de majd úgyis elmegyünk egyszer megnézni.

Hazafelé meg vettem egy fagyit a Dömötöriben, minden nap csak egyféle tejmentes (meg glutén meg mindenmentes) van, és az már egy hete a málna, hát most komolyan, szerintem ez botrányos. 

Ami a CV-mben nincs benne

A múltkor meg kértek tőlem egy szakmai önéletrajzot* és azóta azon gondolkozom, miket is dolgoztam életemben. Többségében olyanok, amiket nem írok bele az önéletrajzomba, egyrészt túl színes lenne, másrészt elképzelhetetlenül hosszú, harmadrészt sose jut eszembe minden. A CV-mben az szerepel, hogy diploma után elkezdtem dolgozni jelenlegi munkahelyemen, és ott dolgozom jelenleg is. 

Első, félig munkának nevezhető tevékenységem az volt, amikor 12-13 éves koromban a család lomjait árultam a helyi bolhapiacon. Szombatonként volt a művelődési házban, a saját leselejtezett játékaimat, ruhákat és kazettákat vittem többnyire, a befolyt összeget pedig megtarthattam. Na jó, ez nem munka. Az első igazi, munkáltató által fizetett munkám az volt, amikor anyukám barátnőjének migrénes lányát helyettesítettem egy vásáron, ahol színes, átlátszó, ablakra ragasztható díszeket vagy miket árultunk. Pár napig tartott, nem volt sok munka, mert senki sem vett ilyen hülyeséget. Később rendszeres elfoglaltságom lett egy apróhirdetéseket tartalmazó újság árusítása, 14 éves koromban: nagyjából a rózsaárus kislányokhoz hasonlóan végigjártuk Sopron kocsmáit és boltjait, sok eladó és kocsma-törzsvendég törzsvásárlónk lett. A barátnőmmel ketten, vagy ha ő nem ért rá, akkor egyedül csináltuk. Még később, még mindig középiskolás koromban ugyanennek az újságnak lettem a korrektora, akkor még tudtam helyesen írni, a helyesírási hibákon kívül főleg azt kellett figyelnem, a megfelelő rovatba kerültek-e a hirdetések, nehogy macskát áruljanak az autó-motorban vagy Suzukit a társkeresésben. Ebből a pénzből egy nagyon drága, sötétbarna bőr hátizsákot vettem, amit utána kb. tizenöt évig hordtam napi rendszerességgel és nagyon nehezen váltam meg tőle, amikor már darabokra szakadt. 

Pénzt nem, de egy Fila sportcipőt kaptam a finn kosárcsapatnak történő tolmácsolásért, valami nemzetközi középiskolás kosárbajnokság zajlott Sopronban, minden külföldi csapat kapott egy angolul beszélő magyart, akik pátyolgatták őket. Szerettem a finn lányokat, az egyik csaj utána meg is látogatott pár hétre, és sokáig leveleztünk. Szintén tizenhét éves korom nyarán a Deák sörözőben dolgoztam egy hónapig, jégkrémet árultam a kerthelyiség ajtajában, valamint ha fagylaltkelyhet rendelt a vendég, azt is én készítettem. Eléggé esős június volt, sokat unatkoztam bent a sörözőben, néha poharakat mosogattam, rengeteg káromkodást tanultam a pincérektől és a görög gyümölcsleves receptjét. A kapott pénzből Görögországban sátoroztunk a barátnőimmel.  

Egyetem alatt az első munkaadóm a Sote Magatartástudományi Intézet volt, egy felmérésükben voltam kérdezőbiztos, a második és a nyolcadik kerületben kellett lakásokba becsöngetnem és egy kb. félórás kérdőívet felvennem a lakók egészségügyi állapotáról. Hát, voltak érdekes dolgok, nagyon kedves tíztagú romacsalád egyszobás lakásban, meg fallal és pitbullokkal körülvett paloták, meg a csellóművész úr. Később rengeteg mindenfélét dolgoztam még egyetemista éveimben, csak ápoló nem voltam, mert nem volt kedvem, rémesen fizettek, és úgy gondoltam, végtelenül sok időm lesz még az egészségügyben dolgozni. Persze, jó lett volna megtanulni injekciót beadni meg infúziót bekötni már egyetem alatt (az egyetemen nem tanítják), de így is megtanultam utána. 

Voltam például statiszta a Coca Cola Top 40 című tévéműsorban, ahol élőben láthattam haknizni Kozsót vagy a Kerozin zenekart. Szabados Irene-nek is dolgoztam, ő egy mesterfodrász, kurzusokon is tanítja a hajvágást, ahol a tanulók szeme láttára vág hajat, ezeken az alkalmakon funkcionáltam modellként néhányszor, meg szórólapot is osztottam neki. Később nem szórólapot, hanem egy hirdetési újság ingyenes példányait osztogattam metróban, amely munkakör révén azóta is kifejezetten empatikus vagyok a szórólaposztogatókkal. Egy konferenciaszervező cégnek is dolgoztunk a szobatársaimmal, néha a kongresszusi regisztrációt kellett adminisztrálnunk (itt láttam először, hogyan verekszenek össze tisztes korú gyermekgyógyászok egy repilufiért), néha borítékokat címeztünk, néha a kongresszusra meghívott professzorokat vártuk táblával a reptéren és kísértük rendeltetési helyükre. Nem kifejezett munka, de pénzkeresési lehetőség volt, amikor gyógyszerkipróbálás alanya voltam, egy havonta adandó fogamzásgátló injekció hazai bevezetéséről volt szó, beadták a szert vagy a placebot, majd rengetegszer vért vettek és ultrahanggal követték a peteérést. Gondolom, placebot kaptam, mert mindegyik hónapban volt peteérésem. Ebből a pénzből elutaztunk Prágába és egy bőrkabátot vettem. 

Később a foglalkozásegészségügyben dolgoztam, a cégnek több rendelője is volt, és attól függően változott a munkakör, hogy hová voltunk beosztva. Így előfordult, hogy az orvos mellett voltam asszisztens, vagy tolmács, vagy - telefonos felügyelet mellett - én voltam maga az orvos. Ügyeltem színházban is, főleg a Bárkában, soha nem volt semmi, egyszer adtam Cseh Tamásnak egy Algopyrint, meg láttam egy csomó jó, meg egy csomó rémes darabot. Ezer forintot fizettek egy alkalomért, plusz az ingyenszínház. 

A drogellenes kortársoktató karrierem odáig fajult, hogy eleinte csak budapesti, majd vidéki középiskolákba jártunk osztályfőnöki órákra kortársoktatni, aids, alkohol, drog témában, később tananyagot készítettem meg az alapítvány kuratóriumi tagja is lettem. Meg összejöttem az elnökkel. Ó, hát.. fiatal voltam. 

Diploma után orvoskodni kezdtem, de az én időmben még a mostaninál is kevesebbet kerestek a kezdő orvosok, úgyhogy mellette kellett mást is csinálni. Mindig fordítani akartam, de fordítást nagyon nehezen tudtam szerezni, és amikor sikerült, akkor mindig rájöttem, hogy nem is szeretek fordítani igazából. Fordítottam egy labordiagnosztikai kézikönyvet, egy fantasyregényt (utóbbi pénzből vettem a menyasszonyi ruhámat, épp kijött belőle), meg pár fejezetet pszichoterápiás szakkönyvekben. A másik terület, ahova szerettem volna beférkőzni, kevés sikerrel, az a trénerkedés: egyszer egy ismeretség révén tartottam egy tréninget (beteg lett a tréner, a helyettese és annak a helyettese is, és nagyon kellett valaki), de nem sikerült túl jól, még túl fiatal és tapasztalatlan voltam ahhoz, hogy másodmagammal izraeli üzletembereket egzecíroztassak angolul egy luxushotel szemináriumi termében. Úgyhogy többször nem hívtak, de azért az egyért legalább adtak egy vagon pénzt. 

Egy országjáró kérdezőbiztosi munka során vidéki kórházak igazgatóit vagy gazdasági vezetőit kellett kérdőíves interjúval zaklatnom, izgalmas volt, néha elzavartak, néha állást ajánlottak. Szintén a rezidensi éveim alatt volt a hajós meló, ahol a tengerjáró luxushajókra kiközvetített vendéglátóipari személyzet épelméjűségét kellett vizsgálni, ehhez kérdőívek kiértékelésére és személyes interjúkra is szükség volt. A munka egy része itthon, más része Szlovákiában zajlott, elég érdekes volt összehasonlítani a határon belüli, a határon túli magyarokat meg a szlovákokat. Az egyik kedvenc idénymunkám a Budapest Rally volt, ez egy néhány napos rendezvény volt nyaranta, nemzetközi mezőnnyel és versenybírókkal. Itt a három nap alatt helyszíntől és szituációtól függően minden voltam, jegyzőkönyv-vezető, hostess, tolmács, fénymásolókislány. A versenybírók többnyire ex-rallyversenyzők voltak, elég jó volt mellettük ülni a pályabejáráskor, meg egyébként is annyira színes és fárasztó volt az egész, hogy teljesen kikapcsolt a mindennapi egészségügyes rutinból. 

Volt még valami? Nem annyira munka, de egyszer volt a blogomon reklám, valami telefonszolgáltatóé, ezért kaptam négyezer forintot, amiből az egyik kedvenc nadrágomat vettem, meg máskor a biochef küldött nekem kaját, cserébe írtam róluk itt. 

Mostanában még medical writer voltam, az mi? Egészségügyi szakíró? Odaadta nekem a gyógyszercég a kutatási eredményeket, nekem meg absztraktot, kongresszusi posztert, előadásdiákat vagy szakmai cikket kellett belőle írnom a szerzői team irányítása mellett. Rabszolgamunka volt, de jól fizetett és sokat tanultam a cikkírásról, az adatprezentálásról, és arról, hogyan noszogassuk munkatársainkat udvarias emailekben a határidők betartására. Emellett volt még pár olyan tevékenység, amely ugyan a munkahelyemhez kötődött (eközben végig egy kórházban dolgozom pszichiátrián), de nem lett volna muszáj elvállalni: oktatások, tananyagok készítése, effélék, külön büszke vagyok rá, hogy oktatóvideónkon közös jelenetben szerepelek egy remek és ismert magyar színésszel, akivel a péniszéről beszélgetek. Ezek már olyan dolgok, amiket néha bele szoktam írni a hivatalos CV-mbe is, mármint nem a fiatalember nemi szervét. A szakvizsga után magánrendelni is elkezdtem, azt néha szerettem, néha nem. Heti négy óra magánrendeléssel pont nem kerestem jól, vagy keveset kértem, több óra meg nem fért bele az időmbe a rendes munka mellett. Ja, és írtam néhány cikket az Élet és Tudományba, amire irreális mértékben büszke vagyok, középiskolás biológia szakkörös kislányként nagyon tiszteltem az újságot, biológia versenyekre komplett lapszámokat kellett megtanulnunk belőle, most meg én írok bele, omg, sose hittem volna. Meg még néhány más félig ismeretterjesztő, félig bulvár / szórakoztató cikket is írtam néha internetes médiumok számára.

Az utóbbi években szemlátomást szűkül a horizontom és egyre inkább az orvostudomány / pszichiátria / pszichológia körébe tartozó munkák találnak meg, dehát a felnőttkor ezzel jár, 35 felett már nem vesz fel a Szabados Irene hajmodellnek. 

*Elkövettem azt a hibát, hogy kitaláltam magamnak egy projektet, amit beindítok és most rájöttem, hogy ha sikerül, akkor annak az lesz a vége, hogy majd dolgozni kell benne. Eh. Ne vegyetek semmit, aminek nyele van. 

Valahol máshol eközben

Szereztünk viszont babaruhákat Monától, az úgy van, hogy ő szeret turkálóban kifogástalan állapotú márkás cuccokra vadászni, én meg ebben nem vagyok túl jó, rá sem érek és nem is tudom, mi a jó márka és mi a jó anyag, ugyanakkor szeretem a ruhákat, és mostantól végre gyermekruhában is utazik. Itt lehet megvenni őket, menjetek. Kedvenc zöld csíkos és pöttyös felsőink és piros pulcsink* származik innen, meg még egy kisruha, ami majd nyáron lesz jó, és persze vissza kell fognom magam, hogy ne csapjak le néhány 8-10 éveseknek való darabra. Azért az hülyeség lenne.

*Úristen, ezt többes számban írtam le. Hát, most már így hagyom. Nem a közös pulcsink, a Lányé. 

Csempe, az van

A lakáskeresésből meg valahogy egyszer csak az lett, hogy a jelenlegi lakásunkat újítjuk fel. Egyrészt, nem találtunk olyat, ami tetszik, és sajnos úgy látom, azért, mert az nem a mi árkategóriánk még mindig (környék plusz három szoba plusz terasz vagy kertkapcsolat). Másrészt meg megmutattuk a jelenlegi lakást pár éven belül két ingatlanosnak is, és mindkettő addig optimista feje hirtelen megnyúlt a szakadék konyhaablakunk és a leomlott, majd DIY visszaragasztott fürdőszobacsempénk láttán, szóval ezek helyett lesz új. Meg akkor már konyhaasztal is, perceken belül elkirándulunk a Lánnyal az Ikeába. 

Tegnap meg annyira rosszul aludt, hogy reggel kilenckor kitört rajtam a gyesneurózis (valójában csak az álmosság, amúgy ha jól alszunk, nincs ilyenem), úgyhogy felhívtam a bölcsődét. Szeptembertől szeretném csak bölcsibe adni a kis Lányt, heti 2 vagy 3 napra, amelyet magánrendeléssel és pszichoterápiás csoportok tartásával kívánok tölteni, és persze, tudom, minek szül az ilyen, ugyanakkor valójában meggyőződésem, hogy a gyerekeknek jó a bölcsi. Vagyis, vannak biztosan szorongóbb gyerekek és szar bölcsik is, de ez egy nagyon szimpi családi napközi, amiről több helyről hallottam jókat, és ez egy nagyon szociális baba. A Ringatón minden gyerek szépen lovagol anyukája ölében, a fondorlatos Lány meg minden gyerekhez odamászik, orrukat megcsavarja, anyukájuk táskájába belenéz, néha hátrapillant, megvagyok-e, aztán dumál tovább a tükörnek, sőt, a múltkor a foglalkozásvezető hangszereire is szemet vetett. Iszonyú cuki, hazafelé jövet pedig a hátamra kötve énekel. Szóval jelen pillanatban én úgy érzem, rosszat tennék vele, ha három évig velem kellene beérnie, mint társasággal. Pénteken megyünk megnézni a bölcsit, és ha olyan, akkor feliratkozunk szeptemberre. Izgi. 

Node most vár a Bjursta lehajtható étkezőasztal. 

See me walking down Fifth Avenue

Azért kíváncsi lennék, mit gondolhatnak rólam a lakótelepünk lakói, miután 10 hónapja napi rendszerességgel sétálgatok körbe-körbe a tömb körül. Volt az az időszak, amikor rövidgatyában, trikóban, lapos sarkú szandálban, narancssárga hordozókendőbe kötözött csecsemővel, kezemben dobozos sörrel voltam látható minden este, aztán a kabátom alatt a meitaiban elöl rajtam lógó csecsemővel a házak alatti, esőtől védett falnak támaszkodva olvastam a "How modern motherhood undermines the status of women?" c. könyvet, mostanság pedig háton hordozott csecsemővel járok, időnként megállok, előveszek a kistáskámból egy zsebtükröt és megnézem benne, mit csinál a baba, vagy leülök egy napsütötte padra és felütöm a "Lehet-e jó apa a bántalmazó?" c. könyvemet. 

7 dolog

Szóval kaptam egy ilyet Tamkotól és innen is mintegy ezer éve, és azóta így néha eszembe jut, hogy kellene írni magamról hét dolgot, de én nem tudok egyszerűen hét dolgot magamról, amit még nem írtam itt le. Komolyan. Nem tudok. 

Ellenben most olvastam, hogy az otthon maradó anyuka "a cumi-szunya-pelenka háromszögben forgolódik. Időnként megunja, elmegy, és töméntelen pénzt költ el". Úgyhogy írok hét dolgot, amit mostanában vásároltam, biztos az is sokat elmond egy emberről. 

1. Alapvető fogyókúrás szabály, hogy az ember ne menjen éhesen élelmiszerboltba, ezt azzal tudom überelni, hogy álmosan ne sétáljon el matracbolt előtt napi rendszerességgel, mert a végén még vesz egy 200x180 cm-es borovifenyő ágyat harminc centi vastag táskarugós matraccal, a régit meg eladja a vaterán. 

2. Szakkönyvet torrentezni a Filozófus szerint nem bűn, mert a tudásnak mindenki számára elérhetőnek kell lennie, úgyhogy pár hónapja már olvasgatok egy szuper, a jelenlegi érdeklődési körömbe vágó pszichoterápiás könyvet a Kobomon, mígnem megelégeltem, hogy nem lehet normálisan aláhúzgálni benne, és azokat normálisan visszakeresni és egy pillantással hosszabb szöveget átfutni, és megvettem magamnak a könyvet papírformátumban az amazonon. 

3. Nézegetünk mostanában lakásokat, és hát sajnos én kertet akarok, erdőszélet, és azt akarom, hogy a Lánynak ilyen élete legyen, vagyis 5-6 évesen szabadon szaladgálhasson a napsütésben. Sajnos a férjem lakótelepi gyerekként nem akar sem Brennbergbe, sem a Csúcshegyre költözni (valamiért ragaszkodik a munkahelyétől való ésszerű távolsághoz és a közműhöz) (a félreértések elkerülése végett: Brennbergben több a közmű és az aszfaltozott út, mint a Csúcshegyen), szóval kertünk nem most lesz. Úgyhogy vettem pár zacskó magot: bazsalikomot, rukkolát citromfüvet meg kakukkfüvet a Praktikerben, hogy legalább szánalmas fűszernövényeket nevelhessek a szánalmas panellakás szánalmas erkélyén. 

4. Az intersparban meg le voltak árazva a Fisher Price fejlesztőjátékok, és idegesítően zenélő játékunk még nem is volt, ezért vettem a gyereknek egy laptopot meg egy távirányítót. Végülis az apja ősgamer, az anyja meg sorozatfüggő blogger, előbb vagy utóbb be kell illeszkednie a családba. 

5. Aztán volt az, amikor depressziós lettem, mert nem aludtam fél éve egyben 3 óránál többet, és 3 napja egyben egy óránál többet, és akkor azt mondta a férjem, hogy menjek el egy kicsit sétálni a napfényben és költsek el töméntelen mennyiségű pénzt (ezeket a szavakat használta), vegyek magamnak valamit, ígyhát elmentem a közeli bevásárlóközpontba, hátha veszek magamnak egy táskát. Ruhát nem akarok venni, mert a hordozás miatt úgysem látszik, másrészt a ruháim mintegy másfél éve nem voltak rajtam terhesség, majd gyermekágy miatt, már el is felejtettem nagy részüket, mindig megörülök nekik a szekrényben, mintha újak lennének. Van viszont egy sportmárka-outlet itt a plázában, mindig ki van írva, hogy Desigual 50-70%, gondoltam, hátha van valami jó táskájuk megfizethető áron. A sport-outlet rég megszűnt, hűlt helyén egy cukrászdát találtam, de legalább volt négyféle tejmentes gyümölcsfagylaltjuk, így Desigual táska helyett feketeribizli-eper-szeder-málnával kellett beérnem. 

6. Vettem a kis Lánynak cipőt is, mert megőrülök már, hogy kint nem tudom letenni, de végül is állni már tud, csak járni nem, szóval lehet, hogy egy vastagabb overallban le lehetne tenni mondjuk a játszótéren a földre? Egy kicsit? Vagy nem? Még hideg a talaj ehhez? De megfigyeléseim szerint a járóképes gyermekek is a földön csúsznak-másznak a homokozóban. Vagy még korai? Mindenesetre kinti cipő nélkül nincs rá esélye, és maradt még az anyóstól kapott cipőpénzből, úgyhogy kapott egy klassz barna-zöld tépőzárasat, megy a terepszínű nadrágjához. 

7. A Zazzle meg küldött nekem kupont, mivel már több éve nem rendeltem tőlük, gondolom, ilyesmivel édesgetik vissza a vásárlókat, és már régóta aggasztott, hogy nincs a Lánynak Firefly-os rugdalózója, most végre ez a probléma is megoldódott. Mivel már kinőtt a rugdalózós korból, egy rózsaszín pólóra esett a választásom, ezzel a felirattal. Jó, most mi van, pár év (esetleg hónap) és nulla beleszólásom lesz, mit vesz fel, addig hadd öltöztessem. Más meg tüllszoknyát ad a babájára, az mennyivel jobb?  

Gyerekpóló, gyerekcipő, fagylalt, babalaptop, fűszernövény, szakmai könyv, ágy. Érdeklődési köröm napjainkban. 

Moscow rule Nr. 9.

Új emailcímem van, ott van oldalt. A régiből még a múltkor lementettem mindent, erre most, hogy megszűnt, kiderült, hogy rosszul. Azért én optimista vagyok, aki akar, megtalál. 

(Technology will always let you down)

Sírok

 

Puszilja persze, de nem király

Mostanában rendszeresen gratulálok magamnak, amiért ilyen kitűnő érzékkel választottam magamnak férjet. Anamnézisemet tekintve simán hozzámehettem volna valami efféle hülyéhez, aki aztán, ha talán meg nem is ver, de kizár a lakásból, mert túl vizesen mosok fel. 

Kezdjük ott, hogy nem is tudom, mikor mostam fel utoljára. 

Darkness won't break through

A Banshee-ben meg többek között az is jó, hogy igazán remek zenék vannak benne, mint például ez. 

(Ha esetleg rajtam kívül más is szokta keresgélni a filmekben vagy sorozatokban hallható zenéket, itt egy oldal hozzá.)