Nem teljesen értem, de benne van a levegőben a szombat, hiába, hogy ezúttal a munkahét negyedik napja, egyáltalán nem fogom fel, hogy mit keresek a munkahelyemen.
Ami azt illeti, ez időnként a hét más napjain is előfordul.
Velem azt csinálja a tavasz, hogy új ruhákat akarok, bobozni, kerthelyiségeket, bulikból gyalog hazamenni éjszaka, nárciszt, hangos zenét hallgatni, befesteni a hajam, jegeskávé mellett olvasni tereken, későn feküdni, későn kelni, szóval mindent összevetve alapvetően rombolja az orvosi hivatástudatomat. Stoppal bejárni a világot, meg let the sunshine in. Mondom én, hogy rombolja.

Még a Balatonról akartam mesélni. Az ünnepek azon részében, amikor nem a pasimmal néztem Jóbarátok-részeket, akkor wellness-hétvégét tartottunk a lányokkal Kehidakustányban (igen, tréfás honfitársaink valóban elneveztek így egy települést) és az út nagy része a Balaton mentén vezetett. Régebben azt hittem, az valami részeg német turisták által uralt diszkóövezet, ahová normális ember be nem teszi a lábát, egyébként is csak bokáig ér. Először akkor inogtam meg, amikor Sziporkával és Kollégámmal töltöttünk ott három antidepresszív napot egy, a múlt homályába vesző augusztusban (holvanazanyár, holvanaza :-)), és meglepően szép volt. A tó.
És az ember azt hinné, hogy kókuszpálmákkal övezett kék tengerpart után végképp nem sok újat tud mutatni holmi tízcentis iszaptenger. Az egyik fele halvány türkizzöld, aztán egy ezüstösen, itt-ott zölden csillogó, befagyott sáv, aztán olyan már-már áttetsző világoskék, valahol meg egészen mély-sötét-kék, és márciusi napsütés mindehhez. Ha impresszionista festőművész lennék, nyilván le tudnám írni, de így is: respect. Gyönyörű.

Történik: március 14., 23.00. körül, telefonon.
isolde: - Szia, nem ébresztettelek fel? Lenne egy kérdésem, nem biztos, hogy tudsz rá válaszolni, de már majdnem mindenki felhívta a pasiját, hogy megkérdezze, gondoltam, én is megteszem.
Bright: - ...ööö... jesszusom, oké, mi lenne az?
isolde: - Az történt, hogy itt az apartmanban kávét melegítettünk a rezsón, aztán lekapcsoltuk, de még mindig meleg volt a főzőlap, amikor Anikó pakolt és rátette a popcornnal teli műanyag tálat, és csak sokára vettük észre, szóval azt szeretném kérdezni, hogy szerinted hogyan lehet eltávolítani a főzőlapra olvadt műanyagot?
Bright: - Tessék?
isolde: - Otthon vagy? Figyi, akkor beütnéd a google-be, hogy "polietilén" meg "oldószer"? Csak, hogy ha reggel ki akarja velünk fizettetni a tulaj, mondhassuk, hogy hiszen simán lejön a körömlakklemosóval..
(Néhény perccel később.)
Bright: - Szia. Idézném. A polietilén vegyszerekkel szembeni ellenállása kiemelkedő, szobahőmérsékleten gyakorlatilag nincsen hatásos oldószere.
isolde: - ....hát, köszi szépen, akkor, jó éjt.
Bright: - Nektek meg további kellemes kalandozást a műanyagok világában!

Egyébként hepiend, kihűlés után a műanyag elválasztható lett a főzőlaptól, köszönhetően a polietilén és a vas különböző hőtágulási együtthatójának.

Remélem, mindenki észrevette, hogy az előző postban véletlenül helyesen írtam az "ésszerű" szót. Így kell. Azóta Bartis Attila: A nyugalom c. regényét olvastam el, ami főként lélektani, az emberi kapcsolatok és szenvedélyek mélyére ásó könyv, remekül van megírva szerintem és eléggé bizarr ahhoz képest, hogy a valóságban játszódik. Hajnalka pasija kérdésére reagálnék még, miszerint: "Mikor dugnak, ha ennyit olvasnak?", a titok csupán annyi, hogy kiemelkedően gyorsan olvasok, a metrón meg viszonylag korlátozott mértékben illik szexuális életet élni.

Helyesbítenék, a Túl a kék eseményhorozonton-nak nem csak a fordítóját szeretném orrba rúgni. Az még csak elmegy, hogy olyan szavakat használ, amelyek a magyar nyelvben nem léteznek. Meg olyanokat, amik léteznek, de nem kifejezetten a könyv hangulatához passzolnak. (Szerintem egy scifiben szereplő 15 éves fiút "legényke"-ként megnevezni kicsit nevetséges.) Hogy olyan félrefordított magyar mondatok vannak benne, amelyek mögött még én is látom az eredeti angol feltételes mondatot. Gondolom, nem ért rá a fiatalember, és rászabadított a könyvre valami fordítóprogramot. Utána meg nem volt kedve elolvasni. De akkor, az istenért, nem tudta volna lefuttatni rajta legalább a word helyesírás-ellenőrzőt? Hogy ne legyen tele kifelejtett írásjelekkel, meg olyanokkal, hogy "ésszerű"? És legfőképpen pedig, az Ulpius kiadónál nem volt egy szerkesztő vagy egy lektor vagy egy korrektor, vagy legalább egy lelkes laikus, aki elolvasta volna a könyvet és kijavítgatta volna? Halál komolyan felmerült bennem, hogy előveszek egy piros tollat, aláhúzogatok a könyvben és visszaküldöm a kiadónak. Igénytelenség.

Egyébként olvasom az Átjáró második részét (Túl a kék eseményhorizonton), és nem állom meg, hogy ne szóljak be a fordításra, borzasztó. Bár egyébként jól szórakozom az ilyeneken:
"Engedj oda! - mordult Peterre, aki még mindig a terminál felett görnyedt, és nyomban nekilátott Vera számítóberendezése csépelésének." (Vera egy számítógép, a szereplö gondolom, írni kezdett a billentyüzeten.)
(A tápanyaggyár) "Akkora volt, mint egy közepes irodaház, és sokkal szögletesebb, mint bármi más. Az egyik vége mégis le volt kerekítve."
(Az egyik gyár leégett) "De ez nem igazi sorscsapás. Ahhoz elég szerteágazók az érdekeltségeim, hogy bármelyik szektor csödje leterítsen."
Úgy különben ötletesnek tartom a könyvet, és valamiért nagyon tetszik, hogy a földönkívülieket hícsíknek hívják. Tök jó név.

Történik: hétfö délelött. Helyszin: kórház kezelöhelyisége. Szereplök: orvosok, növérek, határon túlról érkezett orvostanhallgató.
Pszichiáter szakorvos (köpenyzsebéböl szépen kikészített vaddisznólábat húz elö, kézfogásra nyújtja): - Itt a kezem, vaddisznóláb!
isolde: - Mi van?... Mi ez??
Szakorvos: - Volt a telkünkön a falon egy nagy vaddisznóbör, de a nedvesség miatt teljesen tönkrement. Csak a lába maradt meg épségben.
isolde: - ...ööö... Jó, de miért hoztad magaddal a munkahelyedre?
Szakorvos (kezét a köpenye ujjába húzza be, csak a disznóláb áll ki, két nagyobb körme közé cigarettát illeszt) - Hát megmutatni. Meg, hogy ha terápiás szerzödést kötök egy beteggel, kezet adhassak úgy, hogy "Itt a kezem, vaddisznóláb!"
Isolde - és az egészségügyi személyzet nagy része - eszementen röhög.
A határon túlról érkezett orvostanhallgató szemében néma rémülettel kissé hátrébb húzódik.

Történik: hétfö délután, telefonon. Szereplök: isolde; Göri, ex-szeretö és jelenlegi másodmeló-fönök.
Göri: - Szóval, hogy álltok, mi újság?
isolde: - Lilla leadta a beszámolót, még nem jeleztek vissza.
Göri: - És egyébként?
isolde: - Hazajöttem nyaralásból, nagyon klassz volt, eljegyeztek.
Göri (hangjában hiteles örömmel): - Nahát, komolyan mondod? Te, ez tudod, milyen nagy dolog? Gratulálok! Ez nagyon fontos dolog, ha eljutottál idáig! Nahát, gratulálok!
Az emberek meglepöen reagálnak.

Történik: hétfö este. Szereplök: isolde, Bright.
Bright (frissen vásárolt képregényt vesz elö a táskájából): - Idenézz, mit vettem.
isolde (a halk sikoly még nem megy igazán jól, de megpróbálja): - Ahh... de kérem, kedvesem, Ön már megint miféle ponyvát hordoz haza... A repülösómat...!! - elájul.
Bright: - Nem lehet, hogy te nem is sznob vagy, csak szereted annak játszani magad?
isolde (oda sem figyelve): - ... kéne vennem egy szipkát is, elképesztö, hogy csak úgy a szájammal szívom a cigarettát...

Győr lenyomta Sopront az összesített listán. Többé nem olvasok Indexet.

Írtam egy novellát az imént, ami egy elképzelt jövőben játszódik. Ugye, ez nem jelenti azt, hogy... ugye, akkor ez nem...? Á, biztosan nem, hiszen én soha... Én sose írnék olyat...

Kicsit túljátszom :-)

Megnéztem a keresőszavaimat, jókat röhögök. Szerencsebambusz. Kalóriatáblázatok. Hexenschuss. Varázsgomba. Kenyérsütőgép. Lámadémon.

Tegnap este a kocsmába vezető utam közbülső állomásaként a villamosmegállóban ácsorogtam, amikor egy olyan huszonhétévesforma, sötét hajú, jóképű fiatalember szólított meg. Kezében doboz sört szorongatott, és nem tűnt teljesen részegnek, hiszen röpke párbeszédünk alatt mindvégig egyenesen bírt állni a villamossíneken.
- Csak azt akarom mondani - kezdte egy színművészeti főiskolás Rómeó modorában, szabad kezét a szívére szorítva - hogy nincsen nálam egy szál rózsa. - Itt néhány másodperces hatásszünetet tartott, majd mélyen a szemembe nézve folytatta. - Pedig most odaadnám. - Kis meghajlással búcsúzott, majd távozott a villamossínről, ami logkius lépésnek tűnt, tekintve, hogy éppen jött a villamos.
Később a kocsmában négy, élemedett korú ír úriember ragaszkodott hozzá, hogy söröket fizessen Nikének és nekem, annak ellenére, hogy a "No, thanks"-en kívül viszonylag kevés angol nyelvű mondatot intéztünk hozzájuk.
És ami teljesen meglepett, Niké unikummal koccintva gratulált az eljegyzésemhez. Egészen érdekesnek tartom, hogy ki hogyan reagál.

Ami aztán időnként furcsa helyzetekhez vezet.
Kórház. Kislány meg én beülünk a pszichológus szobájába cigizni. Az asztalon egy nyitott Rorschach-teszt hever. (Az, amelyikben tintapacák vannak, meg kell mondani, mit látsz bele, és ebből diagnosztizálják, mi a bajod.) Unalmunkban elkezdjük nézegetni és egymásnak elemezgetni az ábrákat.
Kislány: - Szerintem ez egy marslakó, ez a feje, ez a teste, ezek a csápjai, ez meg a palackjának a kivezetőcsöve, mert a mi levegőnket nem tudja belélegezni.
isolde: - Szerintem ez itt középen egy macska, ez pedig két szárnyas szörnyeteg, akik éppen kiszívják az agyát.
Kislány: - Ez itt egy aszteroida, ez pedig egy űrhajó, amelyik éppen landolásra készül.
isolde: - Ez egy idegen lény, amint éppen mos a patakban, vagy lehet, hogy iszik, nyolc keze van, az agya pedig azért színes, mert így kommunikál a társaival.
...és így tovább, amíg aztán a hatodik tábla végeztével zavartan egymásra nézünk.
Kislány: - Szerinted mit szólna ehhez a pszichológus? Bezárnának mindkettőnket? Vajon tudják, hogy bizarr asszociációkat az olvasmányéleményeink is okozhatnak, nem csak a skizofrénia...?
isolde: - Reméljük...
Gyorsan visszacsomagoljuk a tesztet a dobozába és kiosonunk.

Hazafelé a metrón aztán rájöttem, hogy szerintem hogyan van ez velem. Az olvasási korszakok. Gimis koromban, amikor főként szépirodalmat olvastam (elnézést a kategorizálásért, de valahogyan csak meg kell neveznem), azért tettem ezt, mert a Választ kerestem az Élet Nagy Kérdéseire. Azazhogy, például, hogyan lesz az ember szerelmes, mit jelent az, mit kell csinálni, ha fellép, miben kell hinni, hogyan kell lázadni, mire lehet vágyni, ami esetleg magamtól nem jutna eszembe. Az a fajta tinédzser voltam, aki kevés emberrel barátkozik, bizalmatlan, és nem egykönnyen ismerkedik új arcokkal - tehát amit egyesek megtanulnak az életből, élesben, azt nekem a könyvekből kellett összeszednem. Na jó, nem kellett, így szerettem. És szerintem, ha a tinédzserlány az élet nagy válaszait keresi, akkor erre inkább a szépirodalom az alkalmas.
Felmerülhet persze, hogy a regényekből tanult életrecept nem minden esetben korrelál a valósággal, és azt hiszem, szívtam is időnként emiatt.
Aztán megöregedtem. Rájöttem, hogy az emberek érdekesek és nem kell tőlük félni annyira (a bkv-ellenőrök kivételével természetesen), az életre pedig semmilyen recept nem létezik, úgyis hiába keresem. Kialakult a személyiségem, megvannak a barátaim, pályát választottam, tudom, miben hiszek, "van már lakásom", blabla. Nincs rá szükségem, hogy könyvekből nyúljam a fajsúlyos gondolatokat, hanem olvashatom, ami tetszik, amihez éppen kedvem van, legyen az éppenséggel bármi. Az olvasás funkciója változott: az útkeresés helyett most szórakozás.
És persze a Választ is tudom már, negyvenkettő.

Az beteges, hogy minden nap minimum egyszer megnézen a neten az idöjárásjelentést?

Na, most egy kicsit megsértődtem.
Na jó, nem. Igazából sznob vagyok, eltartom a kisujjam, Dom Perignon-nal mosok fogat, és csak azért olvasok kurvasok scifit meg fantasyt, mert az elte magyar szak titkosügynöke vagyok, és jelentést kell írnom a szépirodalom lenézett, ám rettegett ellenségeiről. Veszélyes, embert próbáló küldetés.

Ha még jobban belegondolok, az se igaz, hogy gimis koromban szépirodalmat olvastam, mert azért mindig becsúszott egy-két Vavyan Fable vagy Leslie L. Lawrence a Háború és béke két kötete közé, nem beszélve úgy kb a Rejtő összesről, bár az lehet, hogy irodalom, hiszen utcát neveztek el róla :-)
Inkább az a helyzet, hogy eddigi életem során "felnőttek" kezében sosem (most véggigondoltam, de tényleg nem) láttam scifit vagy fantasyt, ezért kialakult bennem az a hiedelem, hogy a gimnazisták scifit olvasnak (kivéve a szerepjátékos kisebbséget, akik kardozós-mágusost), a felnőttek pedig vagy szépirodalmat, vagy Daniella Steelt és Kiskegyedet. Kezd érdekelni, hogy miért van ez, valami generációs szakadék, a rendszerváltás, vagy csak nem a megfelelő felnőttekkel barátkoztam?
Na mindegy, a lényeg, hogy szörnyű napom van ma, az Átjárót olvastam a metrón, és már csak néhány oldal volt hátra, és már majdnem kiderült, hogy... De egyszerre csak egy ismerős hang szólalt meg mellettem, és azt mondta: "Doktornő, nem száll le? El fog késni." Felnéztem, és egyik kollégámra lettem figyelmes, aki karon fogott és kivezetett a metrószerelvényből, mivelhogy megérkeztünk a munkahelyünkhöz. Nem tudom, mióta ülhetett közvetlenül mellettem a metrón, de végül is rendes tőle, hogy nem zavart meg az olvasásban. Felmerült bennem, hogy nem szállok le vele, hanem megyek még egy kört és befejezem a könyvet, de öt perccel a munkaidő kezdete után nem volt pofám hozzá. Így aztán itt ülök már órák óta, és azon izgulok, hogy vajon mi történt Klarával??? :-)
Az Átjáró valójában - mint ahogy azt már megszokhattuk - egy ciklus első kötete, de Frederick Pohl volt olyan rendes, és szépen fényt derített az első kötet végén az első kötet témájául szolgáló konfliktusra. Még van hátra pár oldal, de már lehet sejteni, mi történt Klarával, és hogyan végződött a főhős később pszichoterápiát igénylő kalandja. Az ilyesfajta sorozatokat kedvelem, ahol minden rész egy másik kaland, és minden kötet végződik valahogy. De lehet, hogy csak egyszerűen jobban tetszik a Trónok harcánál.

Visszatérve, ha jobban belegondolok, tulajdonképpen egyáltalán nem hiszem azt, hogy a középiskolások scifit olvasnak, a felnőttek meg szépirodalmat; valamint természetesen azt sem, hogy éles határt kellene húzni szép és nemszép irodalom közé.
További helyesbítés: Frederick Pohl könyvének címe nem Az átjáró, hanem az Átjáró.
Egyebekben fázom, náthás és hisztis vagyok, és nem értem, hogyan lehet most melegfronti hatás, amikor még legalább egy hétig ilyen hideg lesz. A meteorológia misztikus dolog.

Miközben sorbanálltunk a büfénél, elmeséltem Kollégámnak, hogy menyasszony vagyok, hehe :-) Misztikusan vigyorgott, amely reakciót nem tudtam értelmezni, de nem is baj. Lényeg, hogy én élveztem a szitut.

Ami azt illeti, 14-19 éves korom táján a komoly szépirodalmat preferáltam, ezzel szemben az utóbbi 1-2 évben igencsak elborít a scifi/fantasy-vonal. Nem fordítva szokás ezt? Nem ezt hívják regressziónak? Negyvenévesen már csak színezőket fogok 'olvasni'?
Biztos azért van, mert időközben megkomolyodtam, és ezt olvasmányaimmal próbálom ellensúlyozni.

Kislány tanácsára elkezdtem Frederick Pohl: Az átjáró c. könyvet olvasni a fürdőkádban. Miután kiderült a Trónok harcáról, hogy nem is trilógia, hanem még annál is több részes, úgy döntöttem, nem kap több esélyt, nem kezdek bele a második részbe. Az átjáró arról szól, hogy egy női keresztnévvel rendelkező férfi főhős elmeséli a bizarr téridő-ugrándozások alkalmával átélt kalandjait Sigfridnek, a pszichoanalitikus-robotnak. Mondjuk, Kislány könyvízlését ismerve valami hasonlóra számítottam.