Hazafelé a metrón aztán rájöttem, hogy szerintem hogyan van ez velem. Az olvasási korszakok. Gimis koromban, amikor főként szépirodalmat olvastam (elnézést a kategorizálásért, de valahogyan csak meg kell neveznem), azért tettem ezt, mert a Választ kerestem az Élet Nagy Kérdéseire. Azazhogy, például, hogyan lesz az ember szerelmes, mit jelent az, mit kell csinálni, ha fellép, miben kell hinni, hogyan kell lázadni, mire lehet vágyni, ami esetleg magamtól nem jutna eszembe. Az a fajta tinédzser voltam, aki kevés emberrel barátkozik, bizalmatlan, és nem egykönnyen ismerkedik új arcokkal - tehát amit egyesek megtanulnak az életből, élesben, azt nekem a könyvekből kellett összeszednem. Na jó, nem kellett, így szerettem. És szerintem, ha a tinédzserlány az élet nagy válaszait keresi, akkor erre inkább a szépirodalom az alkalmas.
Felmerülhet persze, hogy a regényekből tanult életrecept nem minden esetben korrelál a valósággal, és azt hiszem, szívtam is időnként emiatt.
Aztán megöregedtem. Rájöttem, hogy az emberek érdekesek és nem kell tőlük félni annyira (a bkv-ellenőrök kivételével természetesen), az életre pedig semmilyen recept nem létezik, úgyis hiába keresem. Kialakult a személyiségem, megvannak a barátaim, pályát választottam, tudom, miben hiszek, "van már lakásom", blabla. Nincs rá szükségem, hogy könyvekből nyúljam a fajsúlyos gondolatokat, hanem olvashatom, ami tetszik, amihez éppen kedvem van, legyen az éppenséggel bármi. Az olvasás funkciója változott: az útkeresés helyett most szórakozás.
És persze a Választ is tudom már, negyvenkettő.