Tegnap este a kocsmába vezető utam közbülső állomásaként a villamosmegállóban ácsorogtam, amikor egy olyan huszonhétévesforma, sötét hajú, jóképű fiatalember szólított meg. Kezében doboz sört szorongatott, és nem tűnt teljesen részegnek, hiszen röpke párbeszédünk alatt mindvégig egyenesen bírt állni a villamossíneken.
- Csak azt akarom mondani - kezdte egy színművészeti főiskolás Rómeó modorában, szabad kezét a szívére szorítva - hogy nincsen nálam egy szál rózsa. - Itt néhány másodperces hatásszünetet tartott, majd mélyen a szemembe nézve folytatta. - Pedig most odaadnám. - Kis meghajlással búcsúzott, majd távozott a villamossínről, ami logkius lépésnek tűnt, tekintve, hogy éppen jött a villamos.
Később a kocsmában négy, élemedett korú ír úriember ragaszkodott hozzá, hogy söröket fizessen Nikének és nekem, annak ellenére, hogy a "No, thanks"-en kívül viszonylag kevés angol nyelvű mondatot intéztünk hozzájuk.
És ami teljesen meglepett, Niké unikummal koccintva gratulált az eljegyzésemhez. Egészen érdekesnek tartom, hogy ki hogyan reagál.