Még a Balatonról akartam mesélni. Az ünnepek azon részében, amikor nem a pasimmal néztem Jóbarátok-részeket, akkor wellness-hétvégét tartottunk a lányokkal Kehidakustányban (igen, tréfás honfitársaink valóban elneveztek így egy települést) és az út nagy része a Balaton mentén vezetett. Régebben azt hittem, az valami részeg német turisták által uralt diszkóövezet, ahová normális ember be nem teszi a lábát, egyébként is csak bokáig ér. Először akkor inogtam meg, amikor Sziporkával és Kollégámmal töltöttünk ott három antidepresszív napot egy, a múlt homályába vesző augusztusban (holvanazanyár, holvanaza :-)), és meglepően szép volt. A tó.
És az ember azt hinné, hogy kókuszpálmákkal övezett kék tengerpart után végképp nem sok újat tud mutatni holmi tízcentis iszaptenger. Az egyik fele halvány türkizzöld, aztán egy ezüstösen, itt-ott zölden csillogó, befagyott sáv, aztán olyan már-már áttetsző világoskék, valahol meg egészen mély-sötét-kék, és márciusi napsütés mindehhez. Ha impresszionista festőművész lennék, nyilván le tudnám írni, de így is: respect. Gyönyörű.