Percrol percre

Mint kiderult, az olasz ficko csutortoki kulturalis osszefoglaloja sikerrel jart, amennyiben a hetvegen a holland kiscsaj elment vele moziba egy olasz muveszfilmre.
Hogy Laverne-t idezzem: If he turns out to be her brother, then it's better than my soap! (Scrubs, 212)

Lány, gyöngy fülbevaló, parfüm

Fél 12 és még pizsamában vagyok, ez milyen már.
Nem baj.
Voltam Hágában tegnap, kaptam karamellás csokit és waffelt, amely utóbbinak jelentős hányadát meg is ettem hazafelé a vonaton. Sajnos még mindig nincs fényképezőgépem, úgyhogy szavaim kifejező erejére támaszkodhatok csupán, illetve ha valaki mégis hiányolná a vizualitást, itt van egy rakat kép Hágáról. Sétáltam tengerparton, ami tényleg úgy nézett ki, nyugágyakkal, éttermekkel és koktélbárokkal, mint Copacabana beach, csak éppen hideg szél fújt, ez persze néhány helybélit nem akadályozott meg a fürdésben, de én már semmin sem csodálkozom. Voltak vicces szobrok is. És az érdekesség az útikönyvből: a II. világháború során a beach nevét használták jelszóként a holland egységek, mert állítólag semmilyen más nemzet nem képes helyesen kiejteni azt, hogy Scheveningen.
Láttam a parlamentet, szép, meg a királynő munkapalotáját, semmi extra, meg szegény Wilhelmina királynő szobrát (a mostani királynő öreganyja), ami úgy nézett ki, mint egy orosz parasztasszony a jéghideg tundrán, amit egy ötéves óvodás készített, nyilvánvalóan nincs érzékem a modern szobrászathoz.
És voltam könyvesboltban és ezerhatszázvalahányban alapított kocsmában is.
Valamint voltam a Mauritshuis-ban, ez egy kis múzeum a holland festészet aranykorából, amiről bennem eddig olyasféle kép élt, hogy ezek többnyire szomorú, barnába öltözött holland parasztokat ábrázolnak szomorú, barna háttérrel, de mint kiderült, ezt a téveszmét feltehetően csupán a középiskolai művészettörténet könyvem nyomdatechnikájának köszönhetem. Nagyon szépek, színekkel, iszonyú jó fényekkel, ami azt illeti, jobban is tetszettek, mint az impresszionisták például. Meg kell említenem még a múzeum ingyenes audio guide-ját, ami engem teljesen lenyűgözött: be kell ütni a festmény számát, és akkor nem csak elmondja a hang, hogy mit kell látni a képen és miért híres, hanem a kép hangulatához illő és remekül összeválogatott zene is van mellé, Mária mennybemenetelekor dicsőséges vallási zene, a szélcsendes tengeren szomorúan veszteglő vitorlásokhoz pedig szomorúan veszteglő vitorlásokhoz illő zene. A kedvenc képem talán a Rubens: Néni és fiú gyertyával (Min mereng vajon ennyire a Néni? Az audio guide szerint szerelemre gondol, a gyertya meg amúgy is szexuális szimbólum. Halál komolyan ezt mondta), meg persze a gyöngyfülbevalós lány. Klasszisokkal jobb, mint a Mona Lisa. Mondjuk, képen egyik se néz ki úgy, mint élőben, de azért felteszem.



Valamint megnéztem a Parfüm című filmet, amiről ismét csak azt tudom mondani, hogy remek film, csak ne kelljen megnéznem még egyszer. A Lé meg a Lola c. remekmű rendezője rendezte. Arról szól, hogy Jean-Baptiste a halpiacon született, ezért, vagy ennek ellenére csodálatosan fejlett a szaglása. Némi vergődés után elkeveredik a parfümbizniszbe, valamint szagolgatás közben véletlenül megfojt egy lányt, akinek ettől elillan az illata, és innentől az illatok megőrzése lesz a rögeszméje. Néhány gyönyörű nő meggyilkolása segítségével végül megalkotja azt az illatot, amitől a tisztességes polgárok Woodstockot megszégyenítő szerelemorgiába kezdenek a város főterén. Attól jó a film, hogy bár szagokról szól, ezeket elég jól kifejezi képekkel, aminek mondjuk a mocskos párizsi halpiacon rothadó haltetemek esetében nem biztos, hogy örülünk. De vannak benne gyönyörű lányok is, több tonna vörös rózsa, meg provanszi levendulamező. A vége pedig olyan, amire én azt gondoltam, hogy na jó, azért ez mégiscsak túl durva, de nem lövöm le, érdemes egyszer megnézni, bár mondom, nem egy elsőrandis film.

 

Ja, és megkaptam az ösztöndíjamat, hurrá. Mondjuk ettől se leszek milliomos, de legalább nem kell többé mérlegelnem, hogy együtt vagy külön mossam-e a színeseket és a fehéreket, amikor két euro egy mosógépzseton.

Tisztelet a kivételnek

Vajon a barátaim azért nem válaszolnak az emailjeimre, mert:

1. Örökre elfelejtettek és a leveleimet spamnek nézik
2. Valami bajuk esett
3. Utálnak és örülnek, hogy legalább egy kis időre megszabadultak tőlem
4. Olvassák a blogomat és ettől úgy érzik, mintha kapcsolatban lennénk

 

A: 1,2,3
B: 1,3
C: 2,4
D: 4
E: mindegyik

Filmekről és szőke nőkről

Végre rávettem magam és megnéztem a Little Miss Sunshine-t, amitől eddig több okból ódzkodtam, egyrészt nagyon emlékeztet a címe a Little Voice-ra, ami az egyik legnagyobb filmes csalódásom volt, mindenki dicsőítette, én pedig utáltam, a másik a magyar cím (A család kicsi kincse), valamint, hogy játszik benne Steve Carrel, aki nem más, mint Michael az Office-ból, és ő ott engem halálra idegesít.
Természetesen a legjobb szereplő a filmben az épp öngyilkossági kísérletéből lábadozó homokos Proust-professzor, Uncle Frank, akit Steve Carrel alakít zseniálisan. Itt egy kép.
A sztori egyébként az, hogy Olive, a kislány továbbjut egy szépségversenyen, így klasszikus lúzerekből álló családja felkerekedik és egy régi, sárga Volkswagen kisbusszal elindul Amerikán keresztül Kaliforniába, a döntőre. Igazi road movie, közben persze minden szereplőnek kisebb-nagyobb mértékben meghiúsulnak az álmai, emellett totál idióták, kicsit burleszkes a film időnként, van benne hulla is, máskor meg ügyesen a családot összetartó szeretetről szól, de még éppen nem nyálas. Végig remek humora van, lehet csomót nevetni meg izgulni rajta, a legtöbb vélemény szerint pedig olyan film, ami felvidít, bár engem leginkább elszomorított, de ez nem jelent semmit, én a Némó nyomában-on félek, az Amerikai psycho-n halálra unom magam, a Sikoly-filmeken pedig csomót röhögök, szóval nem vagyok viszonyítási alap.



Egyébként pár napja már nem működött a tévém, vagyis az eddigi húsz csatorna helyett csak a CNN jött be, így reggel a szokásos zenetévé helyett kénytelen voltam azt hallgatni, pedig én lévén kicsit kényszeres, szeretem az állandóságot az életemben, és jó volt minden reggel kávét főzni az idegesítő új Gwen Stefani klip alatt, majd meginni a borzasztóan idegesítő, új Robbie Williams klip alatt, és indulás előtt még megnézni a remek és bűbájos új Christina Aguilera klipet, ezzel szemben a héten kénytelen voltam az Iránban tevékenykedő angol katonákkal, valamint a Fülöp-szigeteki túszdrámával ébredni. Végül tegnap megkérdeztem a Nénit (afféle felügyelő Néni a koleszban, bár hostessnek hívják), aki semmit sem tudott, de mondta, hogy kérdezzem meg a nappaliban szunyókáló japán srácot, aki semmit sem tudott, de mondta, hogy kérdezzem meg a számítógépteremben található amerikai-szörfös-kinézetű srácot, aki ugyan nem tudott semmit, de akkor pont arra jött egy klasszikus szőke lány, meghallotta a beszélgetésünket, és megmondta, hogy szerelték a kábeltévét, így megváltoztak a hullámhosszok és újra be kell állítanom a csatornákat, elmagyarázta, hogyan. Amikor pedig megtettem, épp az egyik kedvenc filmemet adták, amit már többször megnéztem szörnyen irritáló magyar szinkronnal, és most végre megnézhettem eredeti nyelven is. A szakkifejezéssel élve guilty pleasure, de nekem sajna bejönnek a híres világirodalmi remekművek amerikaitinédzser-feldolgozásai, a 10 dolog, amit utálok benned-nek ráadásul remek csajpunk zenéje van, mindjárt Joan Jettel kezdődik. Nem beszélve Patrick Verona (Heath Ledger) dalbetétjéről, titokban mindig is arra vágytam, hogy valaki elénekelje nekem ezt a számot egy egész amerikai középiskola előtt, miközben két biztonsági őr üldözi.


Update: el tudom képzelni, hogy van akinek a kommentek kicsit spoileresek, az ne menjen oda. 

Közös Európa

Mint utóbb kiderült, a lentebbi romantika csak bevezető lépése volt a délutáni eseménysorozatnak, amelynek során az olasz fickó a humánetológia teljes kelléktárát felvonultatva fűzte a holland kiscsajt (akinek az előző részben ellopták a biciklijét). Akkor jöttem el, amikor manga rajzfilmek zenéit nézték együtt a youtube-on, az olasz fickó együtt énekelte velük a dalokat, és még a fülhallgatómban a halláskárosodást megkockáztatva teljes hangerőre állított Ladytronon is átütött.

Tegnap voltunk egyébként kocsmában. Általában nem vagyok kifejezetten proaktív a szocializáció terén, vagyis ha valaki összebarátkozott velem, azt többnyire ő kezdte, én pedig gyanakodva figyeltem. De amikor már nap mint nap irigykedve nézegettem be az aerobicterem melletti ivó ablakán, akkor gondoltam, hogy most már nekem kell tenni valamit, úgyhogy felbujtottam a cseh csajt (aki nálam félénkebb és még soha életében nem rúgott be), és elmentünk a nemzetközi kocsmába. Van Utrechtben egy afféle nemzetközi diákszervezet, csak nem diákok a célcsoport, hanem a hozzánk hasonló öregek, phD hallgatók és posztdoktorok, kirándulásokat szerveznek meg minden szerdán összejönnek egy kocsmában, ráadásul az első sörödet ők fizetik. Tehát elrángattam erre a cseh csajt, tök jó volt, ittunk finom söröket, megismerkedtünk egy db hollanddal és két db a gyönyörű, bár érthetetlen brit nyelvet beszélő brittel, valamint Viktorral, aki magyar, és kisállatkardiológus. Első pillantásra nagyképűségnek tűnhet, hogy az este hátralévő részében azon röhögtem, hogy "kisállatkardiológus", persze, csak magamban, mivel udvarias vagyok, de basszus, biztos a hülye egyetem tehet róla, hogy az én fejemben a kardiológia egyértelműen az emberi szervezettel asszociálódik. Ahogy kimondta, én a lelki szemeim előtt máris láttam a jelenetet, amint Viktor egy aprócska defibrillátorral próbálja kiütni az ágyon fekvő, a monitor szerint egyértelműen kamrafibrilláló aranyhörcsögöt, "Fél ezred milligramm epinephrint, stat!"-kiabálja a fiókokat kapkodva húzgáló Dr. Cameronnak, miközben Foreman kezében egy fél hüvelyknyi laryngoscoppal már intubáláshoz készül.
Aztán megtárgyaluk, hogy valóban, az állatoknak ugyanolyan betegségeik szoktak lenni, mint az embereknek (mondtam, hogy ez sok mindent megmagyaráz, pl hogy az apukám miért használta el a kutya szemcseppjét), talán azzal a kivétellel, hogy macskák körében valami folytán nagyon-nagyon ritka a szívroham. A dorombolás kardioprotektív szerepére gyanakszom.



Nemzetköziségnél maradva, holland kollégáim kitalálták, hogy ha már ennyi különféle náció van jelen a munkahelyen (cseh csaj, olasz fickó meg én), akkor tanuljunk nyelveket, és felcelluxoztak a falra egy hatalmas, fehér lapot, amire minden nap más szót írunk fel négy nyelven. Az első kettő mondjuk még a konvencionális "köszönöm" és "jó napot" voltak, de ma már egész komoly fordítói képességekre volt szükségem, pl. vicces elköszönést akartak (a csácsumi-t tanítottam meg nekik), valamint a bokkenloo holland káromkodás magyar megfelelőjét, aminek nincs igazán magyar megfelelője, a hím kecske micsodáját jelenti. Bizonyára egyébként népeink eltérő történelméből adódik, hogy a békés, állattenyésztő hollandok a kecske-, míg a szilaj, hátrafelé nyilazó magyarok a ló faszát emlegetik felindulásukban. Végül is a "kecskepöcs" mellett döntöttem, abból nem lehet baj. Valamint megtanultuk négy nyelven a smurf-ot (=törp), és ennek kapcsán sokáig nosztalgiáztunk gyermekkori meseélményeinken, így megtudhattam, mennyi remek rajzfilmet kellett nélkülöznöm szomorú keleteurópai gyermekkorom során (nem). Innen pedig elérkeztünk a mangához, amely az első bekezdésben említett remek alkalmat szolgáltatta az olasz srácnak, hogy kifejthesse az alternatív rajzfilmkészítés, valamint nem mellesleg a videojátékok kultúránkban betöltött szerepét, egyúttal remek énekhangját is meg-megcsillogtatva.

Blogger bloggernek farkasa

Mik vannak...

(Az olasz ficko kulonben epp azt meseli nagy beleelessel, hogy regen az emberek negykezu, negylabu lenyek voltak, csak aztan az istenek szetszakitottak minket irigysegbol, es azota mindenki a masik felet keresi, a szerelem ezert szintiszta fajdalom, mivel tovatunt tokeletessegunkre emlekeztet minket, sot, most be is tett egy errol szolo szamot, amelyet a vilag leggyonyorubb szerelmes dalakent aposztrofalt. Szorakoztato.)

 

Jet lag

Ulok a munkahelyemen delelott tizkor, Air-t hallgatok, iszom a kavenak nevezett lottyot, es rajtam kivul meg senki sincs itt, ezt kikerem magamnak. En vagyok az, aki az utolso pillanatban esik be mindenhova! Velem nem fordulhat elo, hogy a tobbiek elott erek be a munkahelyemre! Mondjuk, az olasz csavot nem tudom uberelni, o del korul szokott becsamborogni, es idonkent vicces magyarazatokkal all elo, pl. biciklivel jott es eltevedt az egyetem teruleten belul, illetve hetfon amikor csak du egykor bukkant fel: meg nem heverte ki az oraallitast. Kemeny! Most olvastam kulonben, hogy az eletkor elorehaladtaval az ember egyre rosszabbul birja a jet-laget (ami azt jelenti, hogy ahogy oregszunk, egyre hosszabb idore kell Thaifoldre utazni, hiszen a nyaralas egyre nagyobb hanyadat teszi ki az osszevissza alvas).
De nem meselek tobbet, mert utalok ekezetek nelkul irni.

Ugy 22 eve

Meg mindig az a kedvenc kerdesem, hogy "es ti miota ismeritek egymast a ferjeddel?"

Bicikli, szörnyek

Na, hazafelé már csak 15 perc volt az út, és el sem tévedtem, haladás. (A fenti mondatban akaratunkon kívül egy Kölcsey-idézetet rejtettünk el.)

Megnéztem A faun labirintusát. Tudni kell rólam, hogy én szinte soha nem félek filmeken, és amikor mégis félek, az biztos, hogy nem horrorfilm alatt történik. Komolyan nem emlékszem, hogy valaha is igazából féltem volna horrorfilmen, pedig jó sokat láttam. A kör után mondjuk, amikor mentem hazafelé a mra-tól egyedül, akkor arra gondoltam, lehet, hogy jobb lenne, ha ma otthon aludna a főbérlőm, mert különben hátha félni fogok, de aztán nem féltem mégsem. Végig rettegtem viszont például a Némó nyomában-t, dehát mekkora para, hogy mi lesz azzal a kis hallal, folyamatosan bajba kerül!
Persze, ha nagyon hirtelen ugrik elő valami a főszereplő fejére vagy ilyesmi, akkor én is összerezzenek. Ja, és kisgyermekkoromban volt valami német nyelvű horrorunk videókazettán, amin akkoriban féltem.
A faun labirintusán viszont féltem, vagyis inkább szorongtam. Jó, eleve utálom a háborús filmeket, nem vagyok hajlandó megnézni egyet sem, mert kiráz a hideg tőlük, ebben meg előfordul néha, hogy emberek más embereket halálra kínoznak, esetleg hátbalőnek. Másrészt félek az ízeltlábúaktól, tehát én már ott készen voltam, amikor a film kb tizedik percében a kislány elkezd követni az erdőben egy ilyen imádkozó sáska-szerűséget, zizegő hártyás szárnnyal meg sok lábbal, mert hogy az tündér. És akkor még hátravolt a szem nélküli szörny meg az óriás pincebogarak a nem kevésbé óriás varangy odújában. Egyes lények simán elmentek volna a Silent Hillben is.
Mindez nem elég persze, végig elég baljóslatú a film, végig lehet tudni, hogy valami szörnyűség fog történni, számunkra kedves szereplők különféle halálnemeket fognak halni, vagy másképpen szenvednek, és valóban.
Nagyon tetszett egyébként, el van találva, épp annyira bizarr és közben életszerű, hogy az ember pont bele tudja élni magát. Szomorú, baljóslatú, nyomasztó, és nagyon szép film. Csak ne kelljen többször megnéznem.

Kaland az elet

Biciklivel jottem ma a korhazba, ami egyebkent a varoson kivul van, ragyogo napsutes, susogo lombok, patak, narciszok. Hat nem eppen a kek metro. Mellesleg nekem 40 percig tartott az az ut, amirol Johnny azt allitotta, hogy 10 perc (egeszen biztosan emlekszem, ketszer is elmondta, bar nekem oszinten szolva kisse gyanus volt, hogy busszal is tiz perc). Mondjuk, mentsegemre szolgaljon, hogy eltevedtem, vagyis egyszer csak feltunt, hogy a mellettem huzodo autopalya az nem az az autopalya. De nyugalom, visszafordultam idoben, mielott meg teszemazt Moszkvaban kotottem volna ki. Vagy ez nem mentseg, hanem igy meg cikibb? Es a szel is szembe fujt.
Egyebkent az a meglatasom, hogy a holland varosok (mar kettot lattam, nyugodtan altalanosithatok, nem?) sokkal-sokkal felhasznalobaratabbak, mint a mieink. Mintha itt arra terveztek volna az elettereket, hogy abban emberek eljenek. Csak kozhelyekre gondolok, hogy bicikliutak, fak, viragok, kismeretu varosok, tizemeletes panelok hianya. Nincs az embernek az az erzese, hogy a korulottem levo kornyezet az ellensegem, amivel meg kell kuzdeni, ha mondjuk be akarok erni reggel a munkaba. Tetszik. 

Then we'll fight in the shade

Ja, és szünet volt a moziban a film közepénél. Ekkora hülyeséget.

Főleg filmek

Azon gondolkodtam a tegnapi bejegyzés kapcsán, hogy azért én általában rendes turista szoktam lenni (fényképezőgép, lonely planet) és azt (is) szeretem az utazásban, hogy az ember megnézi a nevezetességeket, most meg nem nagyon nézek ilyet. De ez azért van, mert 1. jön majd ki meglátogatni a férjem és egy másik alkalommal a húgom, és velük úgyis megnézek majd egy csomó dolgot, 2. nincs pénzem. Ez utóbbi mondjuk a hangsúlyosabb tényező, amúgy annyira nem izgatna, hogy úristen, háromszor látom a keukenhofot (amúgy is mindig más virágzik) vagy a van Goghot (sőt, egyszer már láttam), de hogy kétszer is fizessek érte, az már lehet, hogy nem fér bele.

De nyugalom, azért nem maradok teljesen szellemi táplálék nélkül, Bright küldött nekem segélycsomagot, amely tartalmaz egy kötött garbót, egy Wellness magazint (mennyire gáz már ez a lap, régen mintha egy fokkal értelmesebb lett volna), valamint dvd-n kritikátlan mennyiségű Scrubs epizódot, a Doa-filmet (nem értem, honnan vette, hogy én azt meg akarom nézni még egyszer :), A Faun labiritusát, a Parfümöt és a Little Miss Sunshine-t, valamint a Snow Crash c. regényt, amivel kapcsolatban egy kissé gyanakvó vagyok, mivel nem bízom a Galaktika-könyvekben, és az meg mekkora gáz már, hogy angol címe van a magyar fordításnak, de azért rá van írva a borítóra, hogy ez ám magyarul van, nehogy összezavarodjon a kedves vásárló. Állítólag korszakalkotó mű meg minden. Mondjuk a szerkesztő személye azért valamelyest megnyugtat. Ja és még ginger tea volt a csomagban, ami csodával határos módon megérkezett a Culinarisba. Most egyébként Sue Townsend: Number Ten-t olvasom, amit tegnap vettem olcsó angol nyelvű könyvek-boltban (mivel nem volt sajtokról szóló könyvük), meg ugye a Csermely hálózatokról szóló remekművét.

Láttam egy csomó filmet is, ami említésre érdemes, az a GalaxiQuest, aranyos régi sci-fi, sorozatszínészekről szól, akiket egy sci-fi sorozat forgatását követően marslakók rabolnak el, hogy segítsenek nekik megmenteni a népüket, (mivel azt hiszik róluk, igazi hősök), vannak benne rosszul sminkelt emberekre emlékeztető idegen lények, meg szemlátomást gumiból készült idegen lények, meg Omega 13, amiről nem lehet tudni, mi az, és a kedvenceim persze a geekek, akik segítenek megmenteni a világot. Valamint a Beyond Borders-t, Angelina Jolie-s dráma, nemzetközi segélyszervezetek, Kambodzsa, Csecsenföld, éhezés, szerelem, háború, taposóaknák, szenvedély, tragikum, pont nekem való film.

Olyan jó ennyire ráérni, néha egészen bűntudatom van miatta. Mielőtt elindultam, beszélgettem az egyik kollégámmal a konyhában, ahol cigizni szoktunk, arról, hogy mennyit dolgozik/dolgozunk és nem jó ez így és néha kell ebből egy kis szünet, és rendesen bűntudatom van, hogy nekem itt a szünetem, ő meg (és társai) otthon robotolnak. De aztán megnyugtatom magam, hogy nem a sok szabadidős tevékenységtől fáj és ropog a jobb csuklóm, hanem hogy azért napi 8 órában dolgozom vele mellesleg (egérrel).

Visszatérve a szellemi táplálékra, még ennek a blognak az olvasására szoktam rá, ugyan az autók eddig nem különösebben érdekeltek, Orosz Peti stílusa viszont még mindig felülmúlhatatlan, az ilyenek meg az ilyenek miatt. Ja, és itt van még a Stardust remek trailere, bár nem Tim Burton rendezi legnagyobb sajnálatomra, de azért megtekintére érdemesnek tűnik, köszönjük Lobotomiának. Most pedig megyek és megnézem végre a 300-at.

Amszterdam másodszor

Jól elfáradtam. Voltam Amszterdamban, sétáltam csomót, találkoztam itt nyaraló kolléganőmmel, nevezzük el Valinak, meg a férjével, sétáltam velük csomót, elbúcsúztunk, aztán sétáltam csomót. Nagyjából az összes helyre spontán elkeveredtem, ahol anno megfordultunk (kivéve persze a diszkókat, rock-klubokat, coffeeshopokat és egyéb lebuj természetű helyeket) (nem, nem azért, mert ma már megvetem ezeket a helyeket, hanem mert nappal volt). Amszterdam még mindig ugyanolyan, színes, laza, vidám, koszos. Nagyon tetszik, ahogy sétálsz egy angolosan elegáns, palotákkal övezett téren, aztán lépsz kettőt és Bangkok belvárosában érzed magad. Leszámítva persze az időjrást. De lehet, hogy ezt csak a currys csirkétől hallucináltam. Voltam a bolhapiacon, virágpiacon (az utrechti virágpiacot jobban szeretem, több a virág és nincs tele turistakütyükkel), könyvesboltban (akartam venni sajtokról szóló könyvet, de meglepő módon nem volt), a téren a furcsa fákkal (most nem olyan furcsák a fák, mert most nem frissen nyírták őket, így vannak ágaik is), bemerészkedtem a Chimera nevű fantasy-shopba, gyerekek... azt a mennyiségű egyszarvút, kis hegyes fülű manócskát, hártyásszárnyú tündérkét és szomorú szemű sárkánykát... atyaég. Egypár ruhaboltban is voltam, vannak ugyanis bizonyos szubkultúrák, amiknek az öltözködési stílusa lenyűgöz, és Amszterdamban elég nagy a kínálat ezekből, így nézegettem színes goa-cuccokat, feketecsipke-vörösszatén vámpírlányos gót öltözékeket, és még épp idejében menekültem el ahhoz, hogy ne vásároljak magamnak mindenfélét, bár az arany-rózsaszín-flitteres táskamagnó alakú eighties sportszatyornál nagyon rezgett a léc (nem). Néztünk gyémántcsiszoló műhelyt meg gyémántokat, szépek voltak, bár rá kellett ébrednem, hogy egy pár használt virágmintás Martens még mindig jobban lázba hoz, mint a gyémánt nyakékek, feltehetően a felnőtt külső és a diploma dacára menthetetlenül vidéki tinédzser maradok örökre.

Vali: - Párizsban voltál már? Ott van egy bolt, ami neked nagyon tetszene, ilyen furcsa alakú, színes berendezési tárgyakkal...(részletezi)
isolde: - Voltam, régebben, de ezt nem láttam. Csak múzeumokat néztünk, akkor még nem mertem felvállalni valódi önmagam.

Azért egy narancssárga sálat vettem magamnak a biztonság kedvéért. 1 euro volt. Most meg változatlanul Regina Spektort hallgatok, az On the radio lett a kedvenc számom. Tisztában vagyok vele, hogy soha senki nem olvassa el a blogokban a dalszövegeket, de miért akadályozna ez meg engem bármiben.

This is how it works
You're young until you're not
You love until you don't
You try until you can't
You laugh until you cry
You cry until you laugh
And everyone must breathe
Until their dying breath

And it breaks my heart

Regina Spektort hallgatok különben, akit most fedeztem fel (konkrétan itt, és köszönjük). Orosz származású new yorki zsidó lány, kicsit Tori Amosra emlékeztet, amennyiben zongorázik, énekel, vörös haja és rúzsozott szája van. Fidelity c. száma a leghíresebb, és onnan ismerős, hogy a Veronica Mars egyik részében (3X03) aláfestő zeneként szolgál egy meglehetősen romantikus jelenethez, de ne sploilerezzünk, inkább itt a klipje. A többi száma egyébként szerintem sokkal furább, vagyis kevésbé populáris, ez viszont tök aranyos.

I never love nobody fully
Always one foot on the ground

 

Egyre durvább sajtok, olasz fickó, mikrocsip

Camembert Calvadost eszem. A calvados normandiai almapálinka, vagány ifjúkoromban a kedvenc italom volt, bár ma sem vetem meg. Amikor a szádban van a korty, erős alkoholízű, amikor már lenyelted, akkor pedig a nyári almáskert összes napfénye, gyümölcsíze és melegsége. (Jó calvadosról beszélünk.) Szóval nem tudtam ellenállni ennek a sajtnévnek, és tényleg nagyon finom - a calvados-ízűnek jelölt termékek általában csak édes almaízűek, ez viszont erőteljes, kesernyés-alkoholos is egyben, nagyon furcsa és klassz. Csak utána olvastam el, hogy hogyan készül, rém egyszerű, fogják a camembert-t, és 3-4 órára calvadosba áztatják be. Laza

Így néz ki.

Ma egyébként kiderült az olasz fickóról, hogy nagy rajongója a Sziget fesztiválnak (bár nem tudja helyesen kiejteni a nevét), ezért újra szóbaáll velem, mióta rólam meg kiderült, hogy negyed órára lakom onnan. Az olasz fickó egyébként fiatalabb nálam, múlt héten jött és az első beszélgetésünk óta nem kedvelt. Az volt, hogy elmesélte, hogy akar venni biciklit az itt-tartózkodása idejére, csak az a baj, hogy sok biciklit lopnak el, a holland kiscsaj bringáját is nemrég nyúlták le a kórház elől. Mondtam neki, hogy akkor nem érdemes a legújabb, legszebb biciklit venni, hanem valami kevésbé kapósat. Erre felháborodott teljesen, hogy dehát a bicikli, az az ember Társa, ahhoz Kötődik, az Elkíséri Útján, és az ő Társa nem lehet valami ócskavas. Gondoltam, igazat adok neki, és mondtam, hogy tényleg, el is nevezhetné.
"You could even give it a name. Or him. Or her." - ezt mondtam.
"....hh...hhh...hhh...Her, of course!!!" - hörögte, amikor már kapott levegőt, és utána nem is beszélt velem többet. Kb úgy viselkedett, mintha mocskos buzinak neveztem volna. Annak neveztem? Tényleg ekkora issue a férfiember bringájához való viszonya? Én mondjuk azon se sértődnék meg, ha valaki feltételezné rólam, hogy női néven nevezem a vibrátoromat, de nekem mondjuk se a melegekkel nincs bajom, se olasz fickó nem vagyok.
Vicces volt.

Maria, a holland lány viszont kedvel, mióta megmutatta nekem a saját MR leletét. Mivel orvos vagyok, biztos tudom, mi az a kis fehér dolog ott a homloklebenye közepében. Néhány másik agyon is látott már ilyet (kutatóasszisztens és foglalkozásszerűen néz MR-képeket), de viszonylag ritkán. Mondtam neki, hogy az egy mikrocsip és az idegenek tették az agyába, hogy azon keresztül küldhessenek neki üzeneteket. Azóta akárhányszor beszól valakinek (és szokott), mindig elmondja, hogy ez valójában nem ő, a mikrocsip kényszeríti, hogy ilyeneket mondjon.

Még több agy, még több sajt

Elmondom azért, mi van velem. Napközben többnyire ülök a monitor előtt és szegmentálok, agyat. Közben mindenféle jó zenéket hallgatok (elég vicces a rádióadó, amit hallgatunk, ma pl. sorrendben: Iggy Pop; Bee Gees: Staying alive; Bestie Boys: Sabotage), néha dumálok a kollégákkal, meg pihent dolgokon gondolkozom, lásd lentebb.
Beszéltem az itteni pszichiátriai osztály vezetőjével is, aki egy okos, fiatal nő, és hamarosan már az osztályon is tölthetek időt, megnézhetem, milyen. Az már eddig is nyilvánvaló, hogy teljesen kutatásnak rendelnek alá mindenfajta betegellátási gyakorlatot, ami elsőre furcsán hangzott, de majd megnézem működés közben is. Voltam ma egy előadáson, ami a szorongás genetikai eredetéről szólt (van neki, ki hitte volna) (jó, minek nincs manapság genetikai eredete?). Elmagyarázta nekem a kutatását egy srác, meg is lepődtem, sajnos elfelejtettem a kutatott szindróma nevét, de valami "minor", "fejlődési", meg "zavar" szerepelt benne - olyan gyerekekről van szó, akik első blikkre akár autisták is lehetnének, de nem azok, mert intenzív belső világuk van, történeteket találnak ki maguknak, képzeletbeli barátjuk van, satöbbi. Ezek a gyerekek hipotézise szerint nagyobb kockázattal lesznek pszichotikus felnőttek, mint a normális gyerekek. Ez nem hülyeség egyébként, csakhogy a szociofób, a sarokban álmodozó és senkihez sem szóló gyerekről eddig nem gondoltam, hogy az egy szindróma. Hála istennek, hogy az én gyerekkoromban még nem tartott itt a tudomány, csak emiatt úsztam meg, hogy nekem is legyen.
Nagyon viccesek voltak a hollandok, mert a fent említett rendezvény ún. research lunch volt, ami azt jelentette, hogy az előadó beszél, a hallgatóság pedig kap szendvicset. Két hete erről beszélnek, hogy tök jó, lesz ingyen ebéd! Tudom, hogy a magyarok is ugyanilyenek, csak nálunk ez valahogy mégis ciki, vagy lenézendő, vagy nem is tudom, gáz. Ezek pedig olyan gyermeki nyíltsággal lelkesedtek az ingyen kajáért, hogy öröm volt nézni.
Mondjuk, én is lelkesedtem, mivel írtam az ösztöndíjirodának, fogalmuk nincsen, mikor lesz ösztöndíjam, két-három hetet írt a srác, de szerintem csak azért, hogy írjon valamit. Utálok ilyen szegény lenni, egyhangú dolgokat eszem, ugyanabban a négy felsőben járok, de komolyan, ez rémisztő monotonitás... lassan pszichotikus leszek, ha nem vehetek ruhákat (meg is van rá a hajlamom, lásd első bekezdés). Na jó, van új sajtom, Maasdam (lásd illusztráció) de nem ízlik annyira. Van egy ilyen fura íze. A Pannónia sajtra emlékeztet, amit utálok, és igen, tudom, hogy a Pannónia sajtot mindenki szereti, de én nem (egyébként a másik ilyen, amit mindenki szeret, csak én nem, az a Depeche Mode, ez van, mutáns vagyok).

Nem úgy van az

Suematra hozza össze a kognitív disszonanciát a reménytelen szerelemmel (még mindig nem lehet postonként linkelni, kénytelen vagyok idézni), amivel nyomban vitába is szállunk.

"Vagy vegyük azt, hogy én nem hiszek az egyoldalú szerelemben. Nem úgy értem, hogy "az egyoldalú szerelem rossz", hanem a létezését kérdőjelezem meg, mert az egymásból következő érzésekben hiszek. Egyoldalú szerelem nincs. Tehát ha lenne, akkor az vagy nem egyoldalú vagy nem szerelem. Punktum."

Megmondom, mért van.
Kezdjük az alapfogalmakkal.
A kognitív disszonancia az, amikor a "világról alkotott képünk/hiedelmeink" és a "világ maga" hirtelen feltűnően nem fedi egymást. Kilóg a lóláb a népnyelv szerint. A vak is látja, hogy nem úgy van. Hadd idézzem a klasszikus és örökbecsű példát: "Engem nem szeret senki." "Dehát Irénkém, a Pista imád téged!" Irénkének itt hoppá! kognitív disszonancia! észre kell(ene) vennie, hogy a hiedelme (őt senki sem szereti) nem igaz, mert van, aki szereti (a Pista).
Szép is lenne ilyen egyszerűen élni biztos. Csakhogy. Másik kedvenc elméletem szerint az emberiséget a hazugságra való képessége emelte ki az állatvilágból. Nem pontosan a hazugságra, ez durva sarkítás. Hanem az arra való képességünk, hogy tudunk olyasvalamire is gondolni, ami nem igaz. Az állatok nem tudnak. Tudunk kitalált történetekkel operálni. Tudunk olyanokkal foglalkozni, hogy "mi lenne", "meg mi lett volna, ha", meg "történhetett volna így is". Használhatjuk a kitalált történeteinket szórakoztatásra, hazudozásra, vagy pl - biztos van ennek valami neve - el tudjuk képzelni cselekedeteink végkimenetelét anélkül, hogy végigcsinálnánk, így gondolatban tesztelve őket. Ami nagy előny. Szerintem a fáról lejönni, meg kerék, meg ezek - nagy ügy. Ami kiemelt minket az állatviágból, az az emberi elme azon képessége, hogy légvárakat tud építeni.
Visszatérve a kognitív disszonanciára: a kognitív disszonancia keltette feszültség könnyen feloldható anélkül is, hogy valóban szembenéznénk a tényekkel. Klasszikus örökbecsű példánknál maradva: "Engem senki sem szeret". "Dehát Irénkém, a Pista imád téged!" " A Pista egy hülye." Irénke máris maradhat annál a hiedelménél, hogy őt senki sem szereti (kivéve persze a Pistát, de ő úgysem számít, mivel hülye).
Hogyan oldjuk fel akkor azt a disszonanciát, hogy szeretünk valakit, ő meg kerül, mint a pestist? És nem szeret viszont, és akkor mi sem tudjuk szeretni, mert az érzések egymásból következnek? Kitalált történetekkel. El kell képzelni, milyen lenne, ha szeretne. Milyen lenne vele randizni. Milyen lenne, mittudomén, régen kellett már ilyesmin agyalnom, elmenni vele nyaralni, bekenni a hátát napolajjal, a hasáról enni a vaníliafagylaltot, meztelenül, egy elhagyatott partszakaszon. De hoppá! Ha elhagyatott a partszakasz, hogyan kerül hozzá vaníliafagylalt? Csak nem hozta idáig hűtőtáskában? Egyáltalán, milyen elhagyott partszakasz? Európában tutira nem lehet már ilyet találni. Akkor Dél-Kelet-Ázsiában vagyunk... de egyikünknek se lenne pénze odautazni. Ami azt illeti, nem is utazna oda velem, mert kerül, mint a pestist... fenébe.
Látszik, hogy ha valakinek elég jó a realitáskontrollja, az az első tesztkérdésnél bebukja. Ezek az emberek nem lesznek évekig reménytelenül szerelmesek. Azok lesznek azok, akik kevésbé erős valóságteszteléssel működnek. Akik simán elvannak kitalált történetekkel, és sokáig nem foglalkoznak azzal, hogy ez most igaz-e vagy sem. Néha - pillanatokra ugyan - akár el is felejthetik, hogy ez nem igaz, csak egy történet. Becsaphatják magukat. Nem véletlen, hogy a reménytelen szerelmek többnyire tinédzserkorban esnek meg az emberrel, amikor az ember realitáskontrollja még nem működik teljes gőzerővel.
A reménytelenszerelem-jelenség annak a képességünknek köszönhető, ami kiemelt az állatvilágból: hogy képesek vagyunk kitalált történetekkel operálni. A reménytelen szerelem az emberi elme diadala a józan ész logikája felett. A reménytelen szerelem - az evolúció diadala a valóság felett.

Istenem, régen voltam ennyire pihent.

Hol van az a nyár?

Tényleg esett a hó ma, nagy pelyhekben, rendes hó. Az olasz csávó a telefonjával videózta. Mit is mondhatnék.

Barbapapa, magnólia, Freud

Ma sem mentem múzeumba, dehát annyi időm van még. Ellenben írtam a neverending cikkemet (valahogy minél többet dolgozom vele, annál több van még hátra). Egyébként is fáj a fejem, mert jön a front és jövő héten már hó fog esni a virágzó magnóliafákra (majd alkalomadtán írok ebből egy haikut). Ehelyett vettem sajtokat meg nárciszt, meg nézelődtem, pl voltam képregényboltban (lásd még). Már nagyon szenvedek, amiért nem vásárolhatok, mert mindenféle kacatot láttam, amivel engem lázba lehet hozni, úgy is, mint statement T-shirtök, stilizált macska alakú fém hűtőmágnesek, színes műanyag olvasólámpák, Barbapapa action figure (na jó anélkül túlélek, de ezt meg kellett említeni), könyv alakú óra, frissen préselt narancsdzsúz, és egyéb vicces dolgok.

De végül csak ezt a Freud-os mentoloscukorkát vettem; meg Old Amsterdamot, amit már megettem. Otthon miért nem tudnak ilyen sajtokat csinálni, most komolyan? Nem elég jók a teheneink? A legelőink? A kontinentális éghajlat miatt nem elég zöld a fű? Vagy csak nem tudjuk a Titkos Recepteket? Persze, tudom, hogy otthon is lehet holland sajtokat kapni, csak egy vagyonba kerülnek, itt meg nem sokkal drágábbak a Spar trappistánál, ami pedig nagy százalékban biztosan műanyagból van. Biztos az évi csapadékmennyiséggel lehet valami.  

Bicikli, csokidara, Rembrandt

Megkérdezte tőlem a múltkor az egyik (holland) csaj ebédnél, hogy és, miben furák a hollandok. Mondtam, hogy ugyanolyanok, mint bármelyik nép, nem látok semmi extrémet az esőben biciklizésen kívül.

Az mondjuk tény, hogy mindenki biciklivel jár, az öreg professzor meg az öltönyös üzletember is, esőben is, de ezen már túltettem magam. Ebédre hideget esznek és vacsira rendeznek nagy főzéseket. Sok és nagyon híg kávét isznak. Minden talpalatnyi helyre virágokat ültetnek az utcán, de kutyakaka ugyanúgy szanaszét, mint otthon. Olyan szinten spórolósak, hogy bár a kórházban egyáltalán nem drága a menza, tegnap a csaj pl hozott magával két szelet kenyeret, egy db paradicsomot és egy szelet sajtot otthonról nejlonzacskóban, és vett hozzá a menzán két teát (a tea ingyen van). Amikor én télikabátban vagyok, ezek egy szál pólóban mászkálnak, meg szandálban harisnya nélkül. Nem zuhanyoznak aerobic után. Mondjuk amin még mindig nap mint nap el tudok képedni, az a csokidarás kenyér, amikor az ebédlőben a felnőtt férfi sebészorvos egy pillantásra sem méltatja a steak-et, de még a sajtokat sem, hanem csokidarát szór a kenyerére és tejet iszik hozzá, az nem, nem fér a fejembe.
De mindezeket leszámítva egyébként semmi különös.

Erre ma (itt péntek van) közlik a kórházban, hogy négykor party van, jöjjek, igyak egyet. Bemegyünk oda, ahol amúgy az értekezleteket tartják, zene szól, a power point helyén most a windows media player pszichedelikus hátterei. Dobozos sör, vörösbor, üdítő, mogyoró. Majd a rendszergazda (klasszikus geekforma) a mikrofonhoz lép, és elmondja, hogy egy jó barátunkat búcsúztatjuk most ezzel a kis összejövetellel, aki tíz évig szolgálta híven a csapatot. Rembrandt, a szerver felmondta a szolgálatot örökre. Ezennel felkéri Hugót (a fizikust), hogy ünnepélyesen kapcsolja ki. Elhúzza a függönyt és halkan ott zúg mögötte egy nagy számítógép. Hugo hatásvadász lassúsággal kikapcsolja, többen a telefonjukkal fotóznak, taps.
Igen, péntek délután a kórházban rendeztek egy búcsúpartit Rembrandtnak, a szervernek. Utána meg a rendszergazda körbevezetett minket a szerverszobában (mind a húsz embert mind a két négyzetméteren), és megmutatta Axist, Rembrandt utódját, meg Neo-t és James-t, a két régi, még használatban lévő gépet, hogy ne csak arc nélküli nevek legyenek, amikor bejelentkezünk rájuk.

Meg is fogadtam, hogy majd meghonosítom otthon az ilyesfajta rendezvényeket.