Bicikli, szörnyek

Na, hazafelé már csak 15 perc volt az út, és el sem tévedtem, haladás. (A fenti mondatban akaratunkon kívül egy Kölcsey-idézetet rejtettünk el.)

Megnéztem A faun labirintusát. Tudni kell rólam, hogy én szinte soha nem félek filmeken, és amikor mégis félek, az biztos, hogy nem horrorfilm alatt történik. Komolyan nem emlékszem, hogy valaha is igazából féltem volna horrorfilmen, pedig jó sokat láttam. A kör után mondjuk, amikor mentem hazafelé a mra-tól egyedül, akkor arra gondoltam, lehet, hogy jobb lenne, ha ma otthon aludna a főbérlőm, mert különben hátha félni fogok, de aztán nem féltem mégsem. Végig rettegtem viszont például a Némó nyomában-t, dehát mekkora para, hogy mi lesz azzal a kis hallal, folyamatosan bajba kerül!
Persze, ha nagyon hirtelen ugrik elő valami a főszereplő fejére vagy ilyesmi, akkor én is összerezzenek. Ja, és kisgyermekkoromban volt valami német nyelvű horrorunk videókazettán, amin akkoriban féltem.
A faun labirintusán viszont féltem, vagyis inkább szorongtam. Jó, eleve utálom a háborús filmeket, nem vagyok hajlandó megnézni egyet sem, mert kiráz a hideg tőlük, ebben meg előfordul néha, hogy emberek más embereket halálra kínoznak, esetleg hátbalőnek. Másrészt félek az ízeltlábúaktól, tehát én már ott készen voltam, amikor a film kb tizedik percében a kislány elkezd követni az erdőben egy ilyen imádkozó sáska-szerűséget, zizegő hártyás szárnnyal meg sok lábbal, mert hogy az tündér. És akkor még hátravolt a szem nélküli szörny meg az óriás pincebogarak a nem kevésbé óriás varangy odújában. Egyes lények simán elmentek volna a Silent Hillben is.
Mindez nem elég persze, végig elég baljóslatú a film, végig lehet tudni, hogy valami szörnyűség fog történni, számunkra kedves szereplők különféle halálnemeket fognak halni, vagy másképpen szenvednek, és valóban.
Nagyon tetszett egyébként, el van találva, épp annyira bizarr és közben életszerű, hogy az ember pont bele tudja élni magát. Szomorú, baljóslatú, nyomasztó, és nagyon szép film. Csak ne kelljen többször megnéznem.