Suematra hozza össze a kognitív disszonanciát a reménytelen szerelemmel (még mindig nem lehet postonként linkelni, kénytelen vagyok idézni), amivel nyomban vitába is szállunk.
"Vagy
vegyük azt, hogy én nem hiszek az egyoldalú szerelemben. Nem úgy értem,
hogy "az egyoldalú szerelem rossz", hanem a létezését kérdőjelezem meg,
mert az egymásból következő érzésekben hiszek. Egyoldalú szerelem
nincs. Tehát ha lenne, akkor az vagy nem egyoldalú vagy nem szerelem.
Punktum."
Megmondom, mért van.
Kezdjük az alapfogalmakkal.
A kognitív disszonancia az, amikor a "világról alkotott képünk/hiedelmeink" és a "világ maga" hirtelen feltűnően nem fedi egymást. Kilóg a lóláb a népnyelv szerint. A vak is látja, hogy nem úgy van. Hadd idézzem a klasszikus és örökbecsű példát: "Engem nem szeret senki." "Dehát Irénkém, a Pista imád téged!" Irénkének itt hoppá! kognitív disszonancia! észre kell(ene) vennie, hogy a hiedelme (őt senki sem szereti) nem igaz, mert van, aki szereti (a Pista).
Szép is lenne ilyen egyszerűen élni biztos. Csakhogy. Másik kedvenc elméletem szerint az emberiséget a hazugságra való képessége emelte ki az állatvilágból. Nem pontosan a hazugságra, ez durva sarkítás. Hanem az arra való képességünk, hogy tudunk olyasvalamire is gondolni, ami nem igaz. Az állatok nem tudnak. Tudunk kitalált történetekkel operálni. Tudunk olyanokkal foglalkozni, hogy "mi lenne", "meg mi lett volna, ha", meg "történhetett volna így is". Használhatjuk a kitalált történeteinket szórakoztatásra, hazudozásra, vagy pl - biztos van ennek valami neve - el tudjuk képzelni cselekedeteink végkimenetelét anélkül, hogy végigcsinálnánk, így gondolatban tesztelve őket. Ami nagy előny. Szerintem a fáról lejönni, meg kerék, meg ezek - nagy ügy. Ami kiemelt minket az állatviágból, az az emberi elme azon képessége, hogy légvárakat tud építeni.
Visszatérve a kognitív disszonanciára: a kognitív disszonancia keltette feszültség könnyen feloldható anélkül is, hogy valóban szembenéznénk a tényekkel. Klasszikus örökbecsű példánknál maradva: "Engem senki sem szeret". "Dehát Irénkém, a Pista imád téged!" " A Pista egy hülye." Irénke máris maradhat annál a hiedelménél, hogy őt senki sem szereti (kivéve persze a Pistát, de ő úgysem számít, mivel hülye).
Hogyan oldjuk fel akkor azt a disszonanciát, hogy szeretünk valakit, ő meg kerül, mint a pestist? És nem szeret viszont, és akkor mi sem tudjuk szeretni, mert az érzések egymásból következnek?
Kitalált történetekkel. El kell képzelni, milyen lenne, ha szeretne. Milyen lenne vele randizni. Milyen lenne, mittudomén, régen kellett már ilyesmin agyalnom, elmenni vele nyaralni, bekenni a hátát napolajjal, a hasáról enni a vaníliafagylaltot, meztelenül, egy elhagyatott partszakaszon. De hoppá! Ha elhagyatott a partszakasz, hogyan kerül hozzá vaníliafagylalt? Csak nem hozta idáig hűtőtáskában? Egyáltalán, milyen elhagyott partszakasz? Európában tutira nem lehet már ilyet találni. Akkor Dél-Kelet-Ázsiában vagyunk... de egyikünknek se lenne pénze odautazni. Ami azt illeti, nem is utazna oda velem, mert kerül, mint a pestist... fenébe.
Látszik, hogy ha valakinek elég jó a realitáskontrollja, az az első tesztkérdésnél bebukja. Ezek az emberek nem lesznek évekig reménytelenül szerelmesek. Azok lesznek azok, akik kevésbé erős valóságteszteléssel működnek. Akik simán elvannak kitalált történetekkel, és sokáig nem foglalkoznak azzal, hogy ez most igaz-e vagy sem. Néha - pillanatokra ugyan - akár el is felejthetik, hogy ez nem igaz, csak egy történet. Becsaphatják magukat. Nem véletlen, hogy a reménytelen szerelmek többnyire tinédzserkorban esnek meg az emberrel, amikor az ember realitáskontrollja még nem működik teljes gőzerővel.
A reménytelenszerelem-jelenség annak a képességünknek köszönhető, ami kiemelt az állatvilágból: hogy képesek vagyunk kitalált történetekkel operálni. A reménytelen szerelem az emberi elme diadala a józan ész logikája felett. A reménytelen szerelem - az evolúció diadala a valóság felett.
Istenem, régen voltam ennyire pihent.