Filmekről és szőke nőkről

Végre rávettem magam és megnéztem a Little Miss Sunshine-t, amitől eddig több okból ódzkodtam, egyrészt nagyon emlékeztet a címe a Little Voice-ra, ami az egyik legnagyobb filmes csalódásom volt, mindenki dicsőítette, én pedig utáltam, a másik a magyar cím (A család kicsi kincse), valamint, hogy játszik benne Steve Carrel, aki nem más, mint Michael az Office-ból, és ő ott engem halálra idegesít.
Természetesen a legjobb szereplő a filmben az épp öngyilkossági kísérletéből lábadozó homokos Proust-professzor, Uncle Frank, akit Steve Carrel alakít zseniálisan. Itt egy kép.
A sztori egyébként az, hogy Olive, a kislány továbbjut egy szépségversenyen, így klasszikus lúzerekből álló családja felkerekedik és egy régi, sárga Volkswagen kisbusszal elindul Amerikán keresztül Kaliforniába, a döntőre. Igazi road movie, közben persze minden szereplőnek kisebb-nagyobb mértékben meghiúsulnak az álmai, emellett totál idióták, kicsit burleszkes a film időnként, van benne hulla is, máskor meg ügyesen a családot összetartó szeretetről szól, de még éppen nem nyálas. Végig remek humora van, lehet csomót nevetni meg izgulni rajta, a legtöbb vélemény szerint pedig olyan film, ami felvidít, bár engem leginkább elszomorított, de ez nem jelent semmit, én a Némó nyomában-on félek, az Amerikai psycho-n halálra unom magam, a Sikoly-filmeken pedig csomót röhögök, szóval nem vagyok viszonyítási alap.



Egyébként pár napja már nem működött a tévém, vagyis az eddigi húsz csatorna helyett csak a CNN jött be, így reggel a szokásos zenetévé helyett kénytelen voltam azt hallgatni, pedig én lévén kicsit kényszeres, szeretem az állandóságot az életemben, és jó volt minden reggel kávét főzni az idegesítő új Gwen Stefani klip alatt, majd meginni a borzasztóan idegesítő, új Robbie Williams klip alatt, és indulás előtt még megnézni a remek és bűbájos új Christina Aguilera klipet, ezzel szemben a héten kénytelen voltam az Iránban tevékenykedő angol katonákkal, valamint a Fülöp-szigeteki túszdrámával ébredni. Végül tegnap megkérdeztem a Nénit (afféle felügyelő Néni a koleszban, bár hostessnek hívják), aki semmit sem tudott, de mondta, hogy kérdezzem meg a nappaliban szunyókáló japán srácot, aki semmit sem tudott, de mondta, hogy kérdezzem meg a számítógépteremben található amerikai-szörfös-kinézetű srácot, aki ugyan nem tudott semmit, de akkor pont arra jött egy klasszikus szőke lány, meghallotta a beszélgetésünket, és megmondta, hogy szerelték a kábeltévét, így megváltoztak a hullámhosszok és újra be kell állítanom a csatornákat, elmagyarázta, hogyan. Amikor pedig megtettem, épp az egyik kedvenc filmemet adták, amit már többször megnéztem szörnyen irritáló magyar szinkronnal, és most végre megnézhettem eredeti nyelven is. A szakkifejezéssel élve guilty pleasure, de nekem sajna bejönnek a híres világirodalmi remekművek amerikaitinédzser-feldolgozásai, a 10 dolog, amit utálok benned-nek ráadásul remek csajpunk zenéje van, mindjárt Joan Jettel kezdődik. Nem beszélve Patrick Verona (Heath Ledger) dalbetétjéről, titokban mindig is arra vágytam, hogy valaki elénekelje nekem ezt a számot egy egész amerikai középiskola előtt, miközben két biztonsági őr üldözi.


Update: el tudom képzelni, hogy van akinek a kommentek kicsit spoileresek, az ne menjen oda.