Nem úgy van az

2007.03.21. 15:47 - címkék: - 10 komment

Suematra hozza össze a kognitív disszonanciát a reménytelen szerelemmel (még mindig nem lehet postonként linkelni, kénytelen vagyok idézni), amivel nyomban vitába is szállunk.

"Vagy vegyük azt, hogy én nem hiszek az egyoldalú szerelemben. Nem úgy értem, hogy "az egyoldalú szerelem rossz", hanem a létezését kérdőjelezem meg, mert az egymásból következő érzésekben hiszek. Egyoldalú szerelem nincs. Tehát ha lenne, akkor az vagy nem egyoldalú vagy nem szerelem. Punktum."


Megmondom, mért van.
Kezdjük az alapfogalmakkal.
A kognitív disszonancia az, amikor a "világról alkotott képünk/hiedelmeink" és a "világ maga" hirtelen feltűnően nem fedi egymást. Kilóg a lóláb a népnyelv szerint. A vak is látja, hogy nem úgy van. Hadd idézzem a klasszikus és örökbecsű példát: "Engem nem szeret senki." "Dehát Irénkém, a Pista imád téged!" Irénkének itt hoppá! kognitív disszonancia! észre kell(ene) vennie, hogy a hiedelme (őt senki sem szereti) nem igaz, mert van, aki szereti (a Pista).
Szép is lenne ilyen egyszerűen élni biztos. Csakhogy. Másik kedvenc elméletem szerint az emberiséget a hazugságra való képessége emelte ki az állatvilágból. Nem pontosan a hazugságra, ez durva sarkítás. Hanem az arra való képességünk, hogy tudunk olyasvalamire is gondolni, ami nem igaz. Az állatok nem tudnak. Tudunk kitalált történetekkel operálni. Tudunk olyanokkal foglalkozni, hogy "mi lenne", "meg mi lett volna, ha", meg "történhetett volna így is". Használhatjuk a kitalált történeteinket szórakoztatásra, hazudozásra, vagy pl - biztos van ennek valami neve - el tudjuk képzelni cselekedeteink végkimenetelét anélkül, hogy végigcsinálnánk, így gondolatban tesztelve őket. Ami nagy előny. Szerintem a fáról lejönni, meg kerék, meg ezek - nagy ügy. Ami kiemelt minket az állatviágból, az az emberi elme azon képessége, hogy légvárakat tud építeni.
Visszatérve a kognitív disszonanciára: a kognitív disszonancia keltette feszültség könnyen feloldható anélkül is, hogy valóban szembenéznénk a tényekkel. Klasszikus örökbecsű példánknál maradva: "Engem senki sem szeret". "Dehát Irénkém, a Pista imád téged!" " A Pista egy hülye." Irénke máris maradhat annál a hiedelménél, hogy őt senki sem szereti (kivéve persze a Pistát, de ő úgysem számít, mivel hülye).
Hogyan oldjuk fel akkor azt a disszonanciát, hogy szeretünk valakit, ő meg kerül, mint a pestist? És nem szeret viszont, és akkor mi sem tudjuk szeretni, mert az érzések egymásból következnek? Kitalált történetekkel. El kell képzelni, milyen lenne, ha szeretne. Milyen lenne vele randizni. Milyen lenne, mittudomén, régen kellett már ilyesmin agyalnom, elmenni vele nyaralni, bekenni a hátát napolajjal, a hasáról enni a vaníliafagylaltot, meztelenül, egy elhagyatott partszakaszon. De hoppá! Ha elhagyatott a partszakasz, hogyan kerül hozzá vaníliafagylalt? Csak nem hozta idáig hűtőtáskában? Egyáltalán, milyen elhagyott partszakasz? Európában tutira nem lehet már ilyet találni. Akkor Dél-Kelet-Ázsiában vagyunk... de egyikünknek se lenne pénze odautazni. Ami azt illeti, nem is utazna oda velem, mert kerül, mint a pestist... fenébe.
Látszik, hogy ha valakinek elég jó a realitáskontrollja, az az első tesztkérdésnél bebukja. Ezek az emberek nem lesznek évekig reménytelenül szerelmesek. Azok lesznek azok, akik kevésbé erős valóságteszteléssel működnek. Akik simán elvannak kitalált történetekkel, és sokáig nem foglalkoznak azzal, hogy ez most igaz-e vagy sem. Néha - pillanatokra ugyan - akár el is felejthetik, hogy ez nem igaz, csak egy történet. Becsaphatják magukat. Nem véletlen, hogy a reménytelen szerelmek többnyire tinédzserkorban esnek meg az emberrel, amikor az ember realitáskontrollja még nem működik teljes gőzerővel.
A reménytelenszerelem-jelenség annak a képességünknek köszönhető, ami kiemelt az állatvilágból: hogy képesek vagyunk kitalált történetekkel operálni. A reménytelen szerelem az emberi elme diadala a józan ész logikája felett. A reménytelen szerelem - az evolúció diadala a valóság felett.

Istenem, régen voltam ennyire pihent.

Hol van az a nyár?

2007.03.19. 20:17 - címkék: - komment
Tényleg esett a hó ma, nagy pelyhekben, rendes hó. Az olasz csávó a telefonjával videózta. Mit is mondhatnék.

Barbapapa, magnólia, Freud

2007.03.17. 18:59 - címkék: - komment

Ma sem mentem múzeumba, dehát annyi időm van még. Ellenben írtam a neverending cikkemet (valahogy minél többet dolgozom vele, annál több van még hátra). Egyébként is fáj a fejem, mert jön a front és jövő héten már hó fog esni a virágzó magnóliafákra (majd alkalomadtán írok ebből egy haikut). Ehelyett vettem sajtokat meg nárciszt, meg nézelődtem, pl voltam képregényboltban (lásd még). Már nagyon szenvedek, amiért nem vásárolhatok, mert mindenféle kacatot láttam, amivel engem lázba lehet hozni, úgy is, mint statement T-shirtök, stilizált macska alakú fém hűtőmágnesek, színes műanyag olvasólámpák, Barbapapa action figure (na jó anélkül túlélek, de ezt meg kellett említeni), könyv alakú óra, frissen préselt narancsdzsúz, és egyéb vicces dolgok.

De végül csak ezt a Freud-os mentoloscukorkát vettem; meg Old Amsterdamot, amit már megettem. Otthon miért nem tudnak ilyen sajtokat csinálni, most komolyan? Nem elég jók a teheneink? A legelőink? A kontinentális éghajlat miatt nem elég zöld a fű? Vagy csak nem tudjuk a Titkos Recepteket? Persze, tudom, hogy otthon is lehet holland sajtokat kapni, csak egy vagyonba kerülnek, itt meg nem sokkal drágábbak a Spar trappistánál, ami pedig nagy százalékban biztosan műanyagból van. Biztos az évi csapadékmennyiséggel lehet valami.  

Bicikli, csokidara, Rembrandt

2007.03.16. 21:21 - címkék: - 5 komment

Megkérdezte tőlem a múltkor az egyik (holland) csaj ebédnél, hogy és, miben furák a hollandok. Mondtam, hogy ugyanolyanok, mint bármelyik nép, nem látok semmi extrémet az esőben biciklizésen kívül.

Az mondjuk tény, hogy mindenki biciklivel jár, az öreg professzor meg az öltönyös üzletember is, esőben is, de ezen már túltettem magam. Ebédre hideget esznek és vacsira rendeznek nagy főzéseket. Sok és nagyon híg kávét isznak. Minden talpalatnyi helyre virágokat ültetnek az utcán, de kutyakaka ugyanúgy szanaszét, mint otthon. Olyan szinten spórolósak, hogy bár a kórházban egyáltalán nem drága a menza, tegnap a csaj pl hozott magával két szelet kenyeret, egy db paradicsomot és egy szelet sajtot otthonról nejlonzacskóban, és vett hozzá a menzán két teát (a tea ingyen van). Amikor én télikabátban vagyok, ezek egy szál pólóban mászkálnak, meg szandálban harisnya nélkül. Nem zuhanyoznak aerobic után. Mondjuk amin még mindig nap mint nap el tudok képedni, az a csokidarás kenyér, amikor az ebédlőben a felnőtt férfi sebészorvos egy pillantásra sem méltatja a steak-et, de még a sajtokat sem, hanem csokidarát szór a kenyerére és tejet iszik hozzá, az nem, nem fér a fejembe.
De mindezeket leszámítva egyébként semmi különös.

Erre ma (itt péntek van) közlik a kórházban, hogy négykor party van, jöjjek, igyak egyet. Bemegyünk oda, ahol amúgy az értekezleteket tartják, zene szól, a power point helyén most a windows media player pszichedelikus hátterei. Dobozos sör, vörösbor, üdítő, mogyoró. Majd a rendszergazda (klasszikus geekforma) a mikrofonhoz lép, és elmondja, hogy egy jó barátunkat búcsúztatjuk most ezzel a kis összejövetellel, aki tíz évig szolgálta híven a csapatot. Rembrandt, a szerver felmondta a szolgálatot örökre. Ezennel felkéri Hugót (a fizikust), hogy ünnepélyesen kapcsolja ki. Elhúzza a függönyt és halkan ott zúg mögötte egy nagy számítógép. Hugo hatásvadász lassúsággal kikapcsolja, többen a telefonjukkal fotóznak, taps.
Igen, péntek délután a kórházban rendeztek egy búcsúpartit Rembrandtnak, a szervernek. Utána meg a rendszergazda körbevezetett minket a szerverszobában (mind a húsz embert mind a két négyzetméteren), és megmutatta Axist, Rembrandt utódját, meg Neo-t és James-t, a két régi, még használatban lévő gépet, hogy ne csak arc nélküli nevek legyenek, amikor bejelentkezünk rájuk.

Meg is fogadtam, hogy majd meghonosítom otthon az ilyesfajta rendezvényeket.

99 Luftballons

2007.03.16. 19:32 - címkék: - 2 komment
Mondjuk amikor az aerobicteremben egy nagy csapat nő (a tükör miatt duplaannyi) kezükben bazinagy piros műanyag labdával tökéletesen egyforma mozdulatsorokat végez a Pink Floyd: Another Brick In The Wall c. számra, abban azért van valami szürreális.

Fiatalság, bolondság

2007.03.15. 18:50 - címkék: - 5 komment
Jövő hétvégén meg megyek Amszterdamba, ahol már voltam egyszer, ezért most előkotortam a múlt ködbe vesző és internetről is leszedett homályából azt a bejegyzést, amilyen akkor volt(am).


{ 2004. május 29., szombat }

Amszterdamon flesselek még mindig. Eleve a felszállás a géppel, imádok repülni. És a Van Gogh múzeum, nagyon szép, meg aranyos, ahogy a két félelem-és-reszketés-las-vegasban-főszereplő követi a piros cipőmet. A tér a kopasz fákkal, a lila színeket csak én képzelem, vagy tényleg volt valami lila? Ugrálás a zenélő kockákon. Egy csatorna, egy híd, egy McDonalds, biciklik. Döglés a parkban, sunshine, talpas chesterfield, barna heineken meg csokis fánk is. Hogy "Napelemmel működöm." Bácsi megkér minket, hogy üljünk be a hajójába, mert nem fér át a híd alatt, beülünk tízen, átfér, centiken múlik, kilencvenhétéves hajó. Megismerkedünk Pistivel, aki stoppal, pénz nélkül jött, parkban alszik, és az unikumgyárban dolgozik amúgy, de nem ismeri Tereskovát. A harisnyás fickó táncolni próbál nekünk for some coins, de túl részeg szegény. Legalize it - plakátok. (Legalize what?) Csatorna, híd, biciklik. Vöröslámpás negyed, vannak szép lányok is. A DJ a smartshopban, Bob Marley-klón, aki ugrándozva goát nyom egy ordas spanglival a szájában. A lépcső a hotelban (szürreálisan meredek, szűk és hosszú lépcső.) Csatorna, híd. Ugrándozom örömömben, mert meggyógyultam a reménytelen szerelemből. Ugrándozom örömömben, mert felhív Ex, már nem gyűlöl, és rendben van az élete. Wikse witte. Gyömbérsör. Táncolunk valami jazz-rockra, nincs a zenekarnak neve sem, táncolok, nézem a barátaimat (warning, szirup jön!), sose szerettem ennyire élni, pedig az össz esti tudatmódosításom két tequila, de boldog vagyok a zenétől, a színes ruháinktól, nemtommitől. Csatorna, híd, biciklik. Bolhapiac (veszek a húgomnak egy Whatever feliratú pólót.) Virágpiac, napraforgók, sajttorta. Útvonalkeresés lonelyplanettel éjszaka, nagyon szeretem, hogy nem tévedek el. Kicsit reménytelennek tűnik még nekem is, de megtalálom a helyet, house-féle zene, "Most addig fogunk táncolni, amíg valaki nem hoz koktélokat." (valaki hoz). Fotózkodom hajnali négykor egy nagybőgőt cipelő öreg négerrel a villamossíneken. Utolsó este a téren a kopasz fákkal, ugrálás a zenélő kockákon, felszállás, depressziós banda délután a balettcipőben, calvadost iszom, egy fillérem sincs. Afterparty Kollégánál, ahová mégis elmegyek, hajnali kettőkor már mindenki könyörög egymásnak, hogy hagyjuk abba a táncolást és húzzunk haza. Aztán visszateszik a mókust a kerékbe, "még egy darabig észrevesszük a színeket", részemről lélekben narancssárga sálban ugrándozom, ugyanazt álmodom minden nap, utazást. Igen, ez ennyire súlyos.
isolde | 1:07

A végtelenbe és tovább

2007.03.14. 17:23 - címkék: - 6 komment

Beszéltem ma a Proffal, Aki Az Atyaúristen, fél 12-re volt hozzá időpontom, 11.33-kor már kint voltam. Megkérdezte, hogy vagyok, hol lakom, hogy tetszik a város, vannak-e itt ismerőseim, ó, nincsenek, akkor nem vagyok-e magányos, de mondtam, hogy a város beautiful depending on the weather, én meg elvagyok.

Mondjuk, ismerőseim ugyan valóban nincsenek itt, de ismerőseim ismerősei már vannak, így kaptam biciklit kölcsönbe, úgyhogy amint jobb idő lesz, száguldozhatok reggelente a csillivilli kórházba befele, mint a szívsebész csaj (=Meg Ryan) az Angyalok városában, az annyira menő. Csak elengedett kézzel nem szabad, ez a film tanulsága, ha emlékszünk.

Visszatérve, mindig is szerettem egyedül lenni, és ezért nem parázok, hogy nem szereztem még itt barátokat, és csak a kollégákkal beszélgetek meg a lett (utánanéztem, melyik is a Latvian, az a lett) sebészgyerekkel néha. Egyedül lenni fura. Különösen úgy, hogy az embernek nincs igazán sok teendője. Olyan dolgokon gondolkozom, és olyan dolgokat veszek észre, amiket amúgy sosem vennék, pl. (jó, ez nyálas) minden nap nézem a ház előtti tulipánfát, hogy mennyire nyílt már ki. Jobban figyelek a könyvre is, amit olvasok, vagy a munkámra. Milyen remek intuíció volt, hogy épp a Holdpalotát hoztam magammal... amiben a pasas majdnem egy évet eltölt egyedül a utah-i sivatagban, egy barlangban lakik, és olyan képeket fest, amikről tudja, hogy rajta kívül soha senki nem fogja látni őket.
Meg nézi, ahogy esik a hó. A tojásokról pedig már beszéltem.
És az is fura, hogy kb. elfelejtettem dohányozni, amióta itt vagyok, de ez mind semmiség, rendszeresen aerobicozni járok, beosztom a pénzemet, mindemellett salátát eszem barnakenyérrel, és szelektíven gyűjtöm a szemetet. Igazán nem direkt, de ha egyszer három kuka van? És a végén még biciklivel is fogok járni.

Közben meg hiányoznak a barátaim meg a kollégáim, és ez is jó. Hogy amikor az ember szerettei ott lármáznak körülötte, akkor hajlamos természetesnek venni mindezt, és eszébe sem jut, hogy mennyit jelentenek ezek a kapcsolatok. Egyáltalán, jelentenek-e valamit azon kívül, hogy néha az idegeinkre mennek? Így pedig lehet hiányolni, lehet vágyni rá, lehet majd megint örülni neki. A kapcsolatoknak.
Ezért jöttem ide igazából. Persze, azért is, mert küldtek, de ha valaki megkérdezte volna, miért akarok menni, akkor azt mondtam volna... nem, ezt nem mondtam volna, de gondoltam volna, hogy itt akarok hagyni mindent és meg akarom nézni, mi hiányzik. Hogy ki hányszor jut eszembe egy nap.
Kivéve a férjemet, mert azt pontosan tudtam, hogy hányszor fog.

Ja, meg itt van tőlem karnyújtásnyira Amszterdam, ahol ugyan csak három napot töltöttem anno, de azt elég intenzíven, és miközben élem itt a szerzetesi életemet (kecskesajtot vacsoráztam zellerszárral, viccen kívül), arra gondolok hogy milyen jó lesz majd megint a tevékeny, hisztériás, dohányzó és metróval járó énemnek lenni. És milyen jó, hogy az is én vagyok, meg ez is. Hogy mennyiféleképpen élheti az ember az életét. (Kedvenc pszichoterápiás könyvemben mondja ezt Yalom a stresszes élete miatt hónapok óta rinyáló betegnek: "Dehát miért nem változtat nevet és költözik Kaliforniába?") Ez is lehetnék, aki most vagyok. Ha akarnék.

De a címet különben azért adtam ennek a bejegyzésnek, mert megnéztem az előbb a statisztikámat, és azt láttam, hogy amióta itt vagyok, csomót nőtt az olvasottságom. Hehe. Valójában csak ezért jöttem.

Ilyen poszterem van

2007.03.13. 22:24 - címkék: - 4 komment
 
Jó, tudom. De valamivel ellensúlyozni kellett a berendezéshez tartozó pasztellszínű békés csendéleteket. 

100 % nyafogás meg még egy sajt

2007.03.12. 18:24 - címkék: - 3 komment

Utáltam a hülye agyat szegmentálni ma, meg a kollégák is folyamatosan hollandul röhögtek egymás közt, pedig nem szoktak ilyenek lenni, meg szorongtam is, ilyenkor egy szál cigaretta kell, rumos kávé és csokis süti, de a dohányzásról most épp leszoktam (véletlenül), meg fogyózom is (direkt). Úgyhogy gondolkoztam, és rájöttem, hogy mindenféle okom van szorongani, úgy meg már nem olyan izgi. Először is, az otthoni kis munkahelyem miatt szorongok, mert úgy vagyok vele általában, mint az ember a hülye szüleivel szokott, hogy állandóan szidom, de ha más szidja, akkor megvédem, mert titkon azért szeretem, most meg ugye nagy átalakulások zajlanak az egészségügyben, satöbbi. Aztán a húgom miatt, mert éjszaka beverték a fejét valami huligánok valami rockkoncerten és össze kellett varrni, de még lapzárta előtt kiderült, hogy semmi baja, úgyhogy ezt már kihúzhatom. Meg még azért, mert ugye van az a gáz az ösztöndíjammal, elakadt valahol a kafkai gépezetben, ezért ki tudja, mikor ér ide, és már most kezdem úgy érezni magam, mint az ezredes úr az idevonatkozó Marquez-műben (minden nap lemegy a kikötőbe a nyugdíjáért vagy húsz évig, de az sose jön). (Ráadásul pont tegnap olvastam Austertől a Holdpalotában azt a részt, amikor a csávónak egyáltalán semmi pénze nincs, ezért két pirítóst meg két tojást ehet naponta, ráadásul egyik nap le is ejti őket, úgyhogy el is kezdtem parázni, hogy mi lesz, ha csak napi két tojásra lesz már pénzem és leejtem őket, ráadásul itt padlószőnyeg van.) Mondjuk egy ideig szórakoztatónak tartom, hogy úgy éljek meg fillérekből, hogy közben azért végigkóstoljam a sajtokat* meg legyen tulipán a vázámban és ne igyak csapvizet. Ellavírozgatok.
(Egyszer kifejtettem az egyik kollégámnak a konyhában, ahol cigizni szoktunk, hogy van az a felfogás, amikor semmi sem működik az ember munkahelyén, ezer dolgot kellene menedzselni egyszerre és még a nyomtatóból is kifogy a papír, és kurvaanyázunk; és van az enyém, ami szerint ez flow-élmény, problémákat oldani meg. Felmerül a probléma, gondolkodsz, mérlegelsz, cselekszel, következő. Nézett furán. Na, így flow-élmény napi pár euróból élni Utrechtben. Egy ideig az csak. )
De nem erről akartam beszélni, hanem, hogy miért szorongok, vannak még a cikkeim, amiket ugye már régóta (nem) írok, de azok miatt most nem kellene szorongani, mert hétvégén csomót haladtam az egyikkel, de persze lehet, hogy soha nem leszek képes befejezni, soha nem lesz tudományos közleményem, nem lesz meg a phD-m, kirúgnak a munkahelyemről, sosem találok másikat, kiutálnak a barátaim, meghízom és rászokom a ruhásszekrény aljába rejtett vodkásüvegre, veszett pisztráng ugrik ki a patakból és a lábikrámba mar.
Meg még PMS-em is van.
És tudtátok, hogy megszűnik Budapesten a British Council nyelviskolája és könyvtára? Annyira jó volt pedig mind a kettő.

Úgyhogy el is mentem munka után fagyit enni az ausztrálhoz, amiből egy gombóc crunchy macadamia kb. elsöpörte az összes gondomat, de most nem viccelek.


* Eddig az abszolút győztes ez a Bleu de Graven (= Delft Blue) nevű.



Chronicles

2007.03.10. 21:15 - címkék: - komment
Na, beszélgettem a litván (vagy lett) fiúval. Igazából az egyetlen baj itt, hogy kezdenek hiányozni az emberek, ami pedig az én antiszocialitásommal nagy szó. A kórházban mondjuk elvagyok a két csajjal, akik szintén agyakat szegmentálnak, de nem különösebben barátkoztunk össze. Itt a koleszban meg két szomszédom van, a cseh csaj aki majdnem mindig a kórházban van - őszintén szólva, tényleg, még sose láttam itthon, csak onnan tudom, hogy itt lakik, hogy mondta. A másik oldalon meg Juris, a litván (vagy lett) sebészgyerek, aki szintén nem tűnik egy partiállatnak, de legalább beszédképes. Összehasonlítva tapasztalatainkat a tudományos cikkek írásáról, kiderült, hogy mindkettőnknek meg kell írni egy cikket határidőre; mindketten azt gondoljuk a cikkünkről, hogy annyira érdekes, hogy ha más írná, nem olvasnánk el; valamint egyetértettünk az aranyszabályban, vagyis, hogy akkor kell elkezdeni írni, ha a cikk meg nem írása felett érzett idegesség már nagyobb szenvedést okoz, mint maga a cikkírás folyamata.
Így megy ez. Ma már írtam egy csomót (másfél oldalt).
De örülünk, mert mindjárt lesz a tévében The Chronicles of Riddick, ami azért jó, mert tegnap volt a Pitch Black, és ezek a nekem tetsző filmek. A Pitch Blackben (22 évente sötétség vagy valami ilyesmi volt a magyar címe) pl. az tök jó, hogy több, fura színű nap is van azon a bolygón, ezért a film első fele valami fura színű szűrővel van fényképezve (a második felében meg ugye értelemszerűen sötétség van és szörnyek); a Krónikákból meg kb. semmire sem emlékszem a sztoriból, csak arra, hogy látványnak nagyon szép volt. De persze mit sem érnének, ha nem szerepelne bennük Vin Diesel, különös tekintettel természetesen az ő fantasztikus hangjára.


I want to write my article

2007.03.10. 16:50 - címkék: - 2 komment

Ma már majdnem elmentem múzeumba, de túl szép idő volt, meg különben is írnom kell a cikkemet, úgyhogy csak bevásárolni mentem. Engem különben teljesen le lehet nyűgözni pl. dizájner konyhaeszközökkel is, ilyeneket láttam ma a boltban, mint pl. ez a presszógép (a piros) vagy ez a teáskanna.





Gyönyörűek. Az az egy mázlim van, hogy a konyhámba nem passzolnának otthon sem. Mármint stílusukban nem passzolnának a panelba. De majd ha öregasszony leszek kertes házban macskákkal, és már olyan öreg leszek, hogy nem fog örömet okozni a ruhavásárlás, akkor ilyeneket fogok venni.
Megkóstoljuk az összes sajtot-sorozatunk mai darabja, mint kiderült, kecskesajt, de amikor megvettem, még nem tudtam, mit jelent a lait de chevre (chevre = kecske), és a piacon nem volt nálam wikipedia.

Finom különben nagyon, kicsit olyan az állaga, mint a camembert-é, csak krémesebb. És vettem egy kéksajtot is, aminek már elfelejtettem a nevét sajnos. Meg tulipánt. Azt kell mondjam így egy hét után, hogy ez a dolog a holland sajtokkal meg tulipánokkal nem pusztán sztereotípia, tényleg értenek hozzá.

Megnéztem az Utrechti Dómot is, ugyanolyan, mint bármelyik gótikus templom, az a különlegessége, hogy Hollandiában nincs több. Állítólag fel kell menni a toronyba, és lenézni, de inkább, majd ha lesz nálam fényképezőgép.

De most megyek írni a cikkemet.

Mostan színes agyakról álmodom

2007.03.09. 20:22 - címkék: - 7 komment

Négy agyat szegmentáltam a héten, persze, ezek csak gyakorlóagyak voltak, ötöt kell megcsinálni, és utána mehet élesben (mármint a folyamatnak ezen lépése, mert egy csomó van). Az első még két napba telt, az utolsó meg már kevesebb, mint egybe, és az a legszörnyűbb, hogy erről mindig eszembe jut, hogy később már akár nyolc agyat is meg bírok szegmentálni egy hét alatt, és akkor elkezdem dúdolni a Beatlestől az Eight brains a week (is not enough to show I care) c. dalt, és nem megy ki a fejemből.
De ha becsukom a szemem, már most szürke alapon piros agyakat látok. (A folyamat első része, az intracranialis térfogat meghatározása piros, de a többi lépés majd más színű is lesz, ahogy a költő is mondja.*) Egész nap a monitort bámulni kurva fárasztó. Egyáltalán nem értem, hogy bírják ezt emberek évekig csinálni.


*És akarok még sok másszínű agyat,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.

Meg beszélgettem sok emberrel a kutatásukról, mert ezt találta ki nekem a főnökasszony, hogy informálódjak. Nagyon okos, részben Cambridge-ben végzett fiatalokról van szó, akik MR-el szkennelnek különféle pszichiátriai betegeket különféle kutatási projektekhez, számos cikkük jelent már meg, és teljes munkaidőben kutatással foglalkoznak. (Nekik sokkal több cikket kell írniuk a phD-hoz egyébként, mint nekünk). Aztán a végén beszéltem Geartsjéval (ez egy női név, egy 25-30 éves csajról van szó) aki teljesen olyan volt, mint egy emberi lény, vagyis amilyenekhez én vagyok szokva otthon, egyszerre csinálta a klinikai munkát és a kutatást, el volt úszva a cikkeivel; és a kollégáival (akik mind klinikusok voltak) ugyanúgy szívatták egymást ebéd közben, mint esetenként mi tesszük. Sokkal közvetlenebbek és... hogy is mondjam, jobban hasonlítottak normális emberekre, mint a kutatózsenipalánták, pedig ők is helyesek voltak.

Fura volt.

Get a life

2007.03.08. 19:31 - címkék: - 7 komment

Voltam a boltban, nézegettem a különös dolgokat, megláttam a Créme fraiche-t, és eszembe jutott, hogy egyszer olvastam Domestic Goddessnél, hogy ilyet ken a szendvicsre, csak nem tudtam, mi az*. Úgyhogy meg is vettem (bár továbbra sem tudtam, mi az, a tejtermékeknél volt, abból meg nagy baj nem lehet) és most ezt a szendvicset eszem, nyami. Csak egyet akartam enni eredetileg...

Közben az ágyszámlistán stresszelek, mert ugye egyáltalán nem mindegy. Mondjuk a Molnár Lajos szerint munkaerőhiány van az egészségügyben, úgyhogy nem gáz, hogy 1500 orvos veszíti el a állását, mert úgyis van 2500 üres hely. Csak nekem az a gyanúm, hogy az 1500-nak egy jelentős hányada Budapesten él és pszichiáter, a 2500-nak meg egy jelentős hányada háziorvos vagy kórboncnok valahol vidéken, de ez nyilván csak paranoia a részemről, és persze mindenkit át lehet képezni, jó pap holtig. Szóval, ja, ez egy politikamentes blog, csak vicces volt, ahogy itt mindenki nyugisan szegmentálta az agyat, meg beszélgettem egy gyerekpszichiáterrel a kutatásáról (pszichózisra nagyobb rizikójú gyerekek követéses MR- és neuropszichológiai vizsgálata, bele is kötöttem a neuropszichológia részbe :), meg egy gyönyörű, szőke matematikuslánnyal az ő kutatásáról (mindig is lenyűgöztek a kiemelkedő matematikus aggyal bíró dögös fiatal nők), és közben ötpercenként frissítgettem az egészségügyi minisztérium honlapját szorongva, nem mintha most sokkal okosabb lennék.

Meg még az volt, hogy vettem a koleszos nénitől zsetont a mosógépbe, most vannak bent a ruháim. Ja, és ma lesz House a tévében, kíváncsian várom, melyik évad megy itt. Kaland az élet.

* itt elmondják.

Nőnap

2007.03.07. 17:46 - címkék: - komment

Kedves isolde!
A Nemzetközi Nőnap alkalmából szép napot kívánunk Önnek.
Az antikvárium.hu férfi munkatársai

Hát nem édik? Most komolyan. Kezdjük ott, hogy még nincs is Nőnap.


 

A képen lévő digitális nárciszt innen loptam.

Hálózatok határok nélkül

2007.03.06. 21:31 - címkék: - 11 komment

Az a szerencse különben, hogy az összes hobbim helyszíntől függetlenül űzhető. Akkor jöttem rá erre, amikor a cseh csaj, aki már egy hónapja itt van, azt mondta ma, hogy ő sose jön haza a kórházból, hanem bent vacsizik*, mert mit csináljon a koleszszobájában egyedül. Bent meg legalább tud a férjével emailezni.
Én mondjuk szeretek aerobicozni, netezni, olvasni és sorozatokat nézni. Jaaaa, és vásárolni. A vásárlásról már beszéltem, az a piac a sajtokkal kedvencem lesz sokáig. A megszokott sorozataim közül ugyan csak a House fogható itt, úgyhogy kénytelen voltam Bonest, Men in trees-t és Grey's Anatomy-t nézni. A Men in trees nagyon aranyos, Anne Heche a főhős, és kb. a new yorki lány az isten háta mögött a felállás, tényleg pont mintha valamelyik Szex és New York-os csaj elköltözne Miért éppen Alaszkába. Inkább női sorozat asszem. A Grey's Anatomy egy kórházas, az egy rész amit láttam elég egyszerű volt, gagyi és lelkizős, úgyhogy az nem lesz a kedvencem.
Netezni mondjuk csak azért tudok a szobámban, mert hoztam laptopot. Az úgy volt ugyanis, hogy két éve vettem egy mosógépet részletre, és 2007 februárban járt le a törlesztés, úgyhogy kapva kaptam az alkalmon és gyorsan vettem egy laptopot részletre. De ha nem lett volna a mosógép, akkor hiába áramolna itt a wifi, mint a kurvaannya**, én is ott szomorkodnék a kórházban a cseh csajjal.
Még a hálózatokról szóló remek könyvemet szoktam olvasni esténként, amit a Csermely írt, ezért vicces is, bár tegnap elég stresszes volt, mert pont az ágyam felett volt egy bazi nagy pók a mennyezeten, ha akartam volna se értem volna fel, mondjuk, annyira nem is akartam asszem, és folyamatosan féltem, hogy rám esik. De nem esett, vagy akkor már aludtam.
Ma meg voltam aerobicozni, nagyon vicces volt, egy árva szót nem értettem abból, amit az edzőcsaj magyarázott, mégis tudtam követni végig, pont ugyanazokat csináltuk, mint odahaza. Hja, a fitness határokon átívelő, nemzetközi nyelve. Mondjuk a végére elég jól megtanultam számolni hollandul, nyolctól visszafelé legalábbis. Ami fura volt, hogy ők egyáltalán nem zuhanyoznak utána, hanem kabát fel és mennek haza, mind.
Meg még enni szeretek, úgyhogy megyek is és hódolok ennek a szenvedélynek. Nagyon finom joghurtjaik vannak.

 
*Basszus, most esik le, hogy itt vacsit adnak a kórházban. Látszik, hogy már régen kellett ügyeleten a betegek által meghagyott vajas kenyérrel plusz teával beérnem.

**Van egy ilyen stiláris eszköz, amikor jól ismert szerzők műveiből szövünk idézeteket a saját művünkbe finomutalásféleképpen, de most pont elfelejtettem, hogy hívják.

Sex Pistols, Tesla, színes agyak

2007.03.06. 18:02 - címkék: - 1 komment

Szóval. Van először is az MRI, erre ne vesztegessünk sok szót, ez egy képalkotó módszer, olyan, mint a röntgen, csak mágneses mezővel működik (a mágneses mezőben a protonok spinjei beállnak egyformán, utána kitérítjük őket, kitérnek, de a különböző szövetekben nem egyformán; majd relaxálódnak, nem egyforma idő alatt, ezt mérjük és ebből lesz a kép). Ősrégi technika, annyi idős, mint én. Itt egy jó összefoglaló. Az MR-képen a lágy szövetek, mint pl az agy sokkal, de sokkal részletesebben látszanak, mint más képalkotókkal.
Az agy szürkeállományból és fehérállományból áll, előbbit agykéregnek szeretjük hívni, utóbbiban futnak a kéreg különböző területeit összekötő idegrostok. Azt, hogy milyen idegrostok miket kötnek össze, eddig csak és kizárólag boncolásból lehetett megtudni.
Később (2002 körül) feltalálták a DTI-t (ejtsd: Diffusion Tensor Imaging). Szellemesen egyszerű megoldás, ami a részecskék Brown-mozgásán és persze az MR-en alapul.
A fickó, aki nekem elmagyarázta, itt be szokott tenni egy Sex Pistols videót. Egyrészt azért, hogy a hallgatóság picit felébredjen, másrészt mivel a pogó nevű "táncstílus" szerinte remekül demonstrálja a Brown-mozgást: a részecskék mozognak, neki-nekiütődnek egymásnak, ezáltal a szám végére esetleg a terem ellenkező végében kötnek ki, pedig végig azt hitték, hogy egy helyben ugrálnak.
A vízmolekulák is ezt csinálják az agyunkban. Azzal a különbséggel, hogy a fehérállományban nem tudnak akármerre pogózni, mert az idegrostok nekik hosszú folyosókat jelentenek, amin csak nehezen tudnak átjutni. Képzeljünk egy keskeny, alacsony mennyezetű, hosszú folyosóban pogózó tömeget: főleg a folyosó két vége felé fognak mozogni, mivel arra nagyobb a tér.
Akkor már tényleg csak annyi, hogy a jó kis régi MR-gépünkkel bemérjük a nem minden irányba, hanem csak egy irányba mozgó vízmolekulákat, az útjukat összekötjük, megvan az idegpálya. (Tényleg csak egy kicsit bonyolultabb ennél, bővebben itt.)
Itt van két szép kép is (a többi részt leretusálták a képről, hogy csak a látni kívánt rostok látszódjanak)




Szépek ugye? De hogy melyik idegpálya merre megy, azt azért nagyjából eddig is tudtuk a boncolási adatokból (persze, ok, az nem ilyen gyönyörű volt, hanem ronda hullaszagú). Diagnosztikára nem való, kutatásra mondjuk jó, de még ott se teljesen biztos, hogy tényleg hasznos.
Ezért itt most egy olyan módszeren dolgoznak, amikor az idegpályákat működés közben tudjuk ábrázolni. Mert olyan betegségek nincsenek, ahol mondjuk hiányoznak az idegrostok; de olyanok már vannak, hogy ott van ugyan a fehérállományban az összes hardware, csak nem működik rendesen. Ezt a módszert funkcionális DTI-nek nevezték el, és annyira új, hogy még le sem közölték. Lényeg, hogy megvizsgáltak vele embereket, miközben csiklandozták a jobb tenyerüket - ekkor az érzőkéreg jobb tenyérnek megfelelő helyén végződő rostok aktiválódtak, meg egy kicsit a frontális lebeny (itt a figyelem helye van). Lám, lám. Aztán megnéztek embereket úgy is, hogy azok néztek valami képet, akkor meg a látókéregbe tartó rostok.
Hát szerintem ez lenyűgöző. Alig várom, hogy skizofrén betegeket is megnézzenek, és bebizonyosodjon, hogy tényleg az a baj, hogy rosszul kommunikálnak egymással az agyterületeik (lásd még: diszkonnekciós hipotézis). Meg vagyok hatódva, hogy az a fickó magyarázta el nekem, aki kitalálta.

Life indeed can be fun

2007.03.06. 15:38 - címkék: - komment

Ülök, nézem a monitort, szegmentálom az agyat, a Life szól a rádióból. Bejön egy vékony, szőke kiscsaj, olyan, amilyenek mifelénk a plázákban teremnek. Pamutharisnya, farmer miniszoknya, bongyor haj, vigyor, azt mondja: - Képzeljétek, ma megjelent az első cikkem!
Többiek: - Hol?
Kiscsaj: - Az Archivesban!*
Elájulok mindjárt.

*Az egyik legrangosabb nemzetközi pszichiátriai szaklap, enyhén szólva nehéz belekerülni. 

Csontok, agyak, Szegény Dzsoni

2007.03.05. 18:31 - címkék: - komment

Elfáradtam jól. Mi is volt... tegnap sétáltam a városban jó csomót, mert sütött a nap és azt gyorsan ki kell használni. (Megbízható források szerint ha délelőtt süt a nap, akkor délután esni fog és fordítva - eddig bejött.) Este meg megnéztem egy Bones-részt, ez olyan sorozat, amit otthon nem néztünk, de tetszett, bár kicsit egyszerű volt a sztori (egy igazságügyi antropológiával - értsd: áldozatok csontjai - foglalkozó csajról szól, aki besegít néha az FBI-nak nyomozni, kissé antiszociális karakter, de helyes).
Ma meg gyakoroltam az agyszínezést (= a digitális MRI-képek szegmenációját), és elmagyarázta nekem René a kettő posttal ezelőtt említett dolgot, ami rendesen science-fiction és nagyon lelkesedtem. Majd írok róla, ha lesz kedvem.
Különben szívem szerint főként rinyálnék, hogy mennyire hiányzik a férjem, és milyen szörnyű, hogy régen hogy szerettem egyedül utazni és erre tessék, megöregedtem, "vége a szabadságomnak", ahogy Szegény Dzsoni mondta a Szegény Dzsoni és Árnika ide vonatkozó részében*. De asszem ez lelkizés és nem való ebbe a blogba, úgyhogy csupán a történeti hűség kedvéért említem.

 

* Akár akarta szegény Dzsoni, akár nem, be kellett látnia, hogy beleszeretett Árnikába. Árnika nélkül most már fakó lenne a világ, ellenségesek az erdők, szomorkásak a vándorlások, és a nagy kék égbolt is olyan lenne Árnika nélkül, mint egy jéghideg üvegbura. "Vége a szabadságodnak, Dzsoni!" - nyögte szegény Dzsoni.
- Azért vége a szabadságának, mert beleszeretett Árnikába?
- Igen, szegény Dzsoni úgy gondolja.
- És miért vége a szabadságának?
- Mert most már nem kódoroghat a vakvilágban, most már törődnie kell Árnikával. Felelősséggel tartozik érte.
- Miért? Ha kedve támad szegény Dzsoninak a vakvilágban kódorogni, Árnika biztos elengedi.
- Én is azt hiszem, hogy el. De gondold meg, egyszer szegény Dzsoninak éppen kódorogni lenne kedve, Árnika meg megbetegedne. Akkor aztán otthon kéne maradnia, hogy Árnikát ápolgassa, gyógyítgassa, szeretgesse.
- De ha Árnika megbetegedne, akkor már szegény Dzsoninak nem kódorogni volna kedve, hanem arra, hogy otthon maradjon, és Árnikát ápolgassa, gyógyítgassa, szeretgesse. Nem igaz?
- Mondasz valamit.
- Na látod. Akkor szegény Dzsoni most is a világ legszabadabb embere.
- Várjunk egy kicsit, majd talán rájön ő is.

Egér, sajt, karaoke

2007.03.03. 22:08 - címkék: - 4 komment

Feltérképeztem a vásárlási lehetőségeket ma. Vagyis elindultam alapvető dolgokat venni, azaz: egeret a laptopomhoz, nagy bögrét, vizet.
Van először is egy plázájuk, ami totál gáz, és ezt én mondom, a vásárlás és a plázák mindenkori rajongója. Nagy, zegzugos, átláthatatlan, egy kicsit klausztrofóbiás, és annyian voltak benne, mint a westendben december 23-án. Találtam viszont egy virágpiacot, rengetegféle tulipánnal meg egyéb növénnyel, meg egy rendes piacot, ami feltételezem csak szombaton van nyitva, mivel tegnap még nem volt ott. A piacokat pedig imádom, volt egy csomó friss hal meg rák, amiből sütöttek is ott helyben, meg nagyon sokféle pörkölt dió-mogyoró, és a sajtok.... végigkóstoltam kb teljes kínálatot, végülis ezt vettem, és ebben a pillanatban is eszem (diós gouda):

Nyami. (A kép csak illusztráció, nem az én sajtomat ábrázolja, de tényleg így néz ki.) Azt gondoltam titkon, hogy majd ittlétem alatt fogyok egy kicsit, de elnézve ezeket a sajtokat, kezdek kételkedni benne.

Vannak fura dolgok is, például rengetegféle csokidarát és cukordarát (vagy hogy hívják a színes szórócukrot?) lehet kapni, a dobozán lévő rajzból ítélve ezeket kenyérre szórva etetik meg a gyerekeikkel, gratulálok. A kávé meg a tea viszont nem tűnik túl népszerűnek, kisebb a választék, mint otthon a sarki éjjelnappaliban, és a kávézókban sem volt eddig túl jó tapasztalatom. Vagy gyenge és borzalmas, vagy gyenge, de végül is iható. Így aztán lévén koffeinfüggő (ez megvan?), az elmúlt napok nagy részét félálomban töltöttem, májusban meg majd hazamegyek és infarktust kapok az első presszókávétól.

Végül vettem egeret is, tök cuki (kicsi), és csomó helyen kerestem bögrét. Mert az van, hogy a koleszban trtoznak a szobához edények, így két bögrém is van, de ezek kb másfél decisek. Én pedig mind a teát, mind a tejeskávét minimum háromdecis bögrében képzelem el. Jó, mondjuk, ha rendes kávét akarnék inni, ahhoz előbb vennem kéne egy kávéfőzőt (komolyan fontolgatom egyébként, csak nem tudom még eldönteni, hogy állok anyagilag), de másfél deci teákat szürcsölgetni? Végülis voltam egy csomó boltban és egyikben sem volt egy db sem. (Na jó, az első helyen volt egy ronda, de már nem volt kedvem visszamenni érte.) Vizet végülis a bioboltban találtam, csak az meg drága.

De nem ez a durva, hanem hogy valahol a házban karaoke-party megy, és bátortalan leányhangok (vagy kappan fiúhangok?) épp a When a man loves a woman c. nótával kísérleteznek. Előtte már lement a fél Beatles-életmű, és egyre gázosabb számok kerülnek elő.

Update: azóta volt a Macarena és a Last Christmas I gave you my heart. Hamisan semmivel sem jobbak, mint az eredeti.

Egyszer volt, hol nem volt: az Élet

2007.03.02. 22:39 - címkék: - 2 komment

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása