Kaland, izgalom, leánycsecsemők

E percekben bébiszittelem alie-ék gyerekeit, tegnap meséltem a kollégáimnak, akik egyöntetűen bizonygatni kezdték, hogy egészen biztosan pánikolni fogok és hiába mondtam, hogy én még soha életemben nem pánikoltam, és nem is tudom elképzelni*, erre azt mondták, ez csupán azért lehetséges, mert még sosem hagytak órákra egyedül ordító ikercsecsemőkkel.
Eddig minden jó, kellemesen hűvös van a lakásban, übercukik, csak az egyik ordít, a szülők pedig még csak egyszer telefonáltak, igaz, nyolc perce indultak el.
Á, most abbahagyta, szerintem megnyugtatólag hat rá a billentyűzetkopogás.

*Valójában a múltkor pánikoltam kicsit egy csótánytól, de csak néhány másodpercig tartott, mivel elszaladtam. És egyik nap meg ügyeletben kaptam kis híján infarktust, mert a nálamnál fejlettebb szépérzékkel rendelkező kolléganőm apró, sötét szaténrózsákkal díszítette a fürdőszobában az egyik csövet, és én mindig mászkáló rovaroknak nézem őket. Ja, és a nászútunkon, abban a barlangban is féltem, pedig nem is barlang volt, csak egy múzeum megfelelő hatásvadászattal kialakított alagsora, de klausztrofóbiás minek megy a föld alá.

Semmi értelmes

Tegnap meg a hőség ellenére hasznos dolgokat akartam csinálni este, de nem volt net. Mindegyik hasznos dologhoz kellett volna. És fájt a hátam szörnyen, meg a fejem, és gyógyszer nem használt rá, pedig kapkodtam a fájdalomcsillapítókat, mint House. Ilyenkor nem tudok könyvet olvasni, de most épp nincs is olyan könyvem, amihez kedvem lenne.
Szóval végülis többnyire feküdtem a hátamon a szőnyegen, zenét hallgattam, és a bash.hu-ról kinyomtatott lapokat olvastam.
Hey, remember that time when I would only read the back of cereal boxes.
Meg néha prizniceltem magam vizes törölközővel.
Ez az ezredik bejegyzés ebben a blogban amúgy. 

Vízikígyó

És még az is volt, hogy megnéztem a Psychiatria Hungaricában a szerzői utasításokat, hogy milyen formátumban kell nekik a hivatkozásokat felsorolni, volt benne a gyengébbek kedvéért példa-hivatkozás is, egy, a vízikígyó tüdőkeringéséről szóló cikk.
Lehet, hogy ez csak nekem vicces.

Lazy Sunday afternoon (I got no mind to worry)

Nagyon furcsán kevés emlékem van a hétvégéről, mivel szombaton ügyeltem és három órát aludtam, így vasárnap minden valahol az álom és az ébrenlét határán történt.
Már eleve az is kicsit fura volt, hogy feküdtem az ügyeletes orvosi szobában és nem tudtam aludni, mert iszonyú nagy zaj volt a folyosón, és ekkor felébredtem, csend volt, és rájöttem, hogy csak álmodtam, hogy nem tudok aludni a zaj miatt.
Szoktam ilyeneket.
Szóval vasárnap főleg házimunkát végeztem és közben néha lefeküdtem és elaludtam, úgyhogy most ilyen elmosódott emlékeim vannak, hogy két alvás közti szünetben kisikáltam a fürdőkádat, meg mintha teregettem volna, és este volt vacsora, tehát valószínűleg főztem is, sőt olyan is rémlik, hogy napoztam a szobában a nyitott ablak előtt és hallgattam a kicsit unalmas új Norah Jones cd-t, le is barnultam. Meg miután előző nap vitatkoztam a yummie-n azon, hogy mindenki nézzen ki úgy, ahogy akar, és ne várjuk el minden kismellűtől, hogy szilikont csináltasson (vagy ilyesmi), még vásárolni is voltam anyámmal a westendben, leárazás a Woman's Secretben, szóval push-up melltartókat próbálgattam fél délelőtt, isn't it ironic, délután meg epiláltam a lábamat meg befestettem a hajamat. Meg sorozat évadzárókat néztünk, most értünk a House és a Studio 60 végére, végre történt valami a House-ban basszus, már kezdtem volna nagyon megunni, nem beszélve arról, hogy a harmadik évad orvosi eseteit már alig lehetett élvezni, annyi baromság volt benne, hogy általában csak felhúztam magam. A Studio 60-ről meg nem nagyon tudnék egy értelmes gondolatot leírni, ami nem spoiler, de: tetszett. Még befejezzük a Boston Legalt és az Earl-t, mindegyikből kb két rész van, és úgy döntöttem, utána egy kis szünetet fogok tartani a sorozatnézésben, mielőtt újakba fogok, mert már valahogy kezdtem kicsit túladagolódni, és alig nézünk "rendes" filmeket, de ha nézünk, azokat valahogy mind túl hosszúnak találom és a negyvenedik percben elkezdek fészkelődni, hogy mikor lesz már vége, vajon miért.

Némi nosztalgia, meg hogy ki a portás?

Nem bírom én ezt a stresszt, hogy beküldtem a novellámat öt napja egy magazinnak és nem válaszolnak, egyáltalán, az email ördögi találmány, sose tudhatod, hogy odaért-e vagy sem, még ha kérsz is visszajelzést (ami nekem persze sosem jut eszembe, csak utólag), akkor is kiikszelheti az illető, hogy nem küld visszajelzést, meg olyan is van, hogy válaszolnak, de a válasz nem ér el hozzám Valami Miatt, szóval ördögi gépek, bezzeg a tértivevényes postai levél, régi szép idők. Azt kellett volna tennem, mint anno a Galaktikánál, odamenni a valahova és némi sminkkel és dekoltázzsal fűszerezve a megfelelő fiatalember kezébe nyomni személyesen papíron, (nem mintha megjelentették volna), persze igazság szerint nem esem kétségbe, ha nem jelenik meg, mert tényleg akkora feeling volt azt írni, hogy az önmagában megérte, meg persze feltehetném az Internetre is, dehát, tudjuk, hogy van ez, a papír az papír.

Tegnap meg elmeséltem a kollégáimnak az álmomat, szerencsére pszichiáterek, úgyhogy azóta keresem a Portást. Így:
isolde: - És képzeljétek, tegnap azt álmodtam, hogy a kórházunk tizenegy emeletes volt és én beszorultam a liftbe a hatodik és a hetedik között, és nagyon féltem, hogy nem jutok ki. Aztán eszembe jutott a megoldás és felhívtam a mobilomon a portást, aki jött és kiszabadított. Gondolom, az elakadás azt jelképezi, hogy sosem szabadulok az egészségügyből és örök időkig havi százezer forintból kell evickélnem, és nem jutok egyről a kettőre.
Kollégák (kórusban): - Vajon ki a Portás, aki megment? A Főnök? A másik Főnök? Miért pont a hatodik és a hetedik között? Vajon kit jelképez a lift, aki fogva tart? Vajon ki a Portás? Vajon Te magad vagy a Lift? És az, aki megment? Ki a Portás?... Ki a Portás???

Szóval nem tudom, ki a Portás. Mindenesetre felhívtam Barnit tegnap, amitől jó kedvem lett ugyan, de a Portás biztosan nem ő. A Barni az az első szerelmem, tizenhattól tizenkilenc éves koromig voltam szerelmes belé nagyjából, és ezalatt elhanyagolandó időtartamnyit jártunk is ugyan, de főleg az volt, hogy én titkon verseket írtam róla a helyi lapba, meg rajongtam a zenekarért, amiben játszott, szóval nagyon romantikus és tinédzserlányos attitűddel viseltettem iránta. Az meg mekkora divat lett mostanában, hogy az emberek megkeresik az exeiket a wiwen, én nem vagyok a wiwen és többnyire nem is nagyon érdekel, mi van az exeimmel, ellenben Barnit felhívom a szülinapján minden évben, és megbeszéljük öt percben, hogy éppen hol tartunk, idén éppen mindketten boldog párkapcsolatban, túl sokat dolgozunk, de: azt csináljuk amit tizenhét éves koromban elképzeltünk, hogy majd ezt fogjuk csinálni, és ez jó. 

Van ez a régi mániám, végighajtani a Stefánián, hogy néha ki kell egy kicsit nézni a hétköznapokról és nagyobb perspektívából nézni az életet, és ez például egy ilyen dolog, ilyenkor a tizenhétéves szememmel nézem. És szoktam még az öregebb szememmel is nézni, emlékszem, amikor a Zichy Jenőben laktam és szingliblogot írtam és mindenféle gyakorlatokra jártam, ahova nem kellett bejárni, csomó új ismerősöm volt és csomó könyvet olvastam, és vettem egy piros cipőt, és bár akkor is mindenfélén rinyáltam, de tudtam, hogy ez most pontosan az az időszak, amire úgy fogok visszagondolni, hogy milyen boldog és gondtalan huszonéves voltam. Ez a mostani meg az, amiről majd azt fogom gondolni utólag, hogy hej, nehéz évek voltak azok, mindig volt valami mellékállásom, egyszerre csináltam a phD-t, a pszichoterapeuta-képzést, a mozgás sajátélményt, az önismeretet, meg készültem a szakvizsgára, és közben semmi pénzünk nem volt és tizedik emeleti panelban laktunk, nehéz, küzdelmes évek voltak bizony, mondom majd, büszkén, hogy ilyenek is voltak, aztán hátradőlök a nyugágyban, kortyolok kicsit a mojitómból, és nézem a tengert meg a vitorlásokat, vagy valami ilyesmi.   

Hétköznapok vannak

Nem történik semmi izgi. Illetve de, begöndörítettem a hajamat, hordom a szemüvegemet, és ma ingben jöttem, ezektől kb húsz évvel nézek ki idősebbnek, és a páciens, akivel tegnap fél órát beszéltem és mára visszarendeltem, nem ismert fel. (Nem demens és nem is gyengénlátó beteg.) Néha szeretem a külsőm megváltoztatásával összezavarni a környezetemet, meg hát, tudjátok, a nőnek az új hajviselet olyan, mint a kígyónak a vedlés, új élet, új lendület.

Tegnap meg átmentem gyanútlanul receptért a kórházunkban dolgozó allergológushoz, az úgy szokott lenni, hogy amikor beköszönt a parlagfű, akkor én felhívom a Magdit, hogy te, légyszi írd már föl a gyógyszerem, és akkor fölírja. Ezzel szemben most azzal fogadott, hogy fölírja, de először be kell vinni engem a gépbe, ahhoz jelentkeznem kell a felvételi irodán, ahhoz meg előtte el kell mennem a pénztárba és vizitdíjat fizetnem, persze, pénzt nem vittem, mert még soha életemben nem fizettem vizitdíjat, és bár a létezéséről van tudomásom, de eszembe sem jutott, hogy a receptért is kell, így aztán egyik asszisztensnő adott kölcsön háromszáz forintot, amivel lementem a pénztárba, aztán a nyugtával elmentem a felvételibe, aztán visszamentem a Magdihoz, aki odaadta a recepteket. Szóval kaland az élet. De már egy csomószor adtam vért életemben, és ha összegyűlik asszem harminc (?), akkor nem fizetek többé vizitdíjat <ördögi kacaj>. 

Meg még azon gondolkodtam, hogy az idén leszek ugye harminc éves, és bár szeretek ezzel dobálózni minden helyzetben ("Idén betöltöm a harmincat és tizenhét forintom van hó végéig!"), igazából nem érzem még mindig a súlyát, de mivel rengeteg sorozatot nézek, pontosan tudom, hogyan kell ilyenkor viselkedni, mi a társadalmi elvárás. Szóval a követendő viselkedésforma szerint listát kell írni, hogy mit akartam harminc éves koromig megcsinálni, és aztán pánikszerűen belefogni a lista teljesítésébe, viccesebbnél viccesebb helyzetekbe keveredve ezáltal. Nekem persze sose volt harminc-éves-korig listám, eleve nem is értem az életkorokat, mivel a cirkuláris időkezelés híve vagyok a lineárissal szemben, és szilárd meggyőződésem, hogy a lelkem mélyén mindig is tizenhét és hetven éves voltam és leszek, de nyugalom, nem filozofálunk, a lényegre térek: nincs listám. Úgyhogy elkezdtem írni, miket kellene harminc éves korom előtt megtennem, de aztán majdnem mindent kihúztam, mert regényt írni meg gyereket szülni ráérek két nappal a szülinapom után is, és soha nem is terveztem, hogy ezekre az első három évtizedben fog sor kerülni. Persze, írhatnék olyanokat, hogy körbestoppolni Európát, de ezt már tizenhat évesen sem gondoltam igazán komolyan, csak jó volt eljátszani a gondolattal, feltételezem, ezzel majdnem minden tinédzser eljátszik, legalábbis az én koromban így volt. És szerettem volna rasztahajat is egy időben, de már nem szeretnék, úgyhogy ezt sem írom fel. Vagy felírhatnám, hogy legyen autóm meg nyaralóm meg utazzam be Afrikát, de úgysincs rá pénzem, szóval tök felesleges (nem beszélve arról, hogy egyébként sem akarom beutazni Afrikát.)

Mindent összevetve tehát a végső listám ez:
1. Bungee-jumping.

Szerintem menni fog.

My outside look cool, my insides are blue

És azt gondoltuk volna, hogy a szilikonmellű nők boldogtalanabbak, mint kismellű társaik? Ezt megúsztam. És itt a TLC régi, de aranyos klipje a témában.

And the rent cheque is killing me a little more each month

Egy bajom van ezzel a bloggal, ez az erőltetett vidámsága. Hogy itt humorosan kell felfognom, hogy majdnem harminc éves létemre a hónap második felében tizenhét forintom van, és hiába, hogy sokat tanultam, okos vagyok és sokat dolgozom, mégsincs pénzem megcsináltatni a fogamat (ti. van benne egy csap, de venni kellene rá koronát). És hogy ötszáz forint paraszolvenciát gyömöszöl az ingem zsebébe a cigányasszony ("Tegye csak el doktornő, egy kis kávéra, maguknak is nehéz!"), és komolyan jól jönne ötszáz forint. És persze a humor remek énvédő mechanizmus, jómagam nagy tisztelője vagyok minden akasztófán poénkodónak, de szerintem ez attól még szomorú, és megalázó, és nyomorúságos. És frusztrál, és ezért rosszkedvű vagyok, és amikor rosszkedvű vagyok, akkor rosszabbul dolgozom és nem tudok írni sem, és ezektől még rosszkedvűbb vagyok, és akkor várom, hogy kapjak fizetést, hogy vehessek magamnak valamit, ruhát, könyvet, és akkor megkapom a fizetésemet pénteken, és a törlesztőrészletek meg csekkek után nem marad belőle semennyi. És akkor azon gondolkozom, hogy el kellene mennem gyógyszercéghez dolgozni, el is tervezgetem jól, de persze mindketten tudjuk, hogy úgysem megyek, mert már most túl sok energiát fektettem ebbe (kb. az orvoslásba) ahhoz, hogy lelépjek.
És azt is utálom, hogy nem tudok szomorú dolgokat írni, részben mert mindenki olvas, részben, meg mert hiányzik ez a képességem, hiába vagyok szomorú, az mindig csak rinyálásnak hangzik, és ahelyett, hogy együttéreznének az emberek, csak olyanokat kommenteznek, hogy mit rinyálok. Lehet, szünetet kéne tartanom, végülis mivel nyaralni menni sincs pénzünk, előreláthatólag tényleg egész nyáron csak rinyálnék, és tavaly is volt egy hónap, amíg nem írtam (mert annyira felhúztam magam egy olvasón :-), mégse keletkezett zavar a tér-idő kontinuumban.
És persze, nyilván lehetne rosszabb is, kereshetnék még kevesebbet, élhetnék egyedül egy gázkonvektoros albérleti szobában két macskával, akiket gyűlölök. Lehet, izgibb lenne a blogom.

Apropó tér-idő kontinuum, láttuk a Lost Roomot, ez egy sci-fi minisorozat (3 rész), amit végig paráztam és nagyon-nagyon jó.

Mit tenne az az öreg hölgy?

Neil Gaiman mesél a filmjeiről, a szépirodalomról, a magyarokról, meg mindenféle másról, okos, vicces, valamint tök jól néz ki, az indexen.
<rajong, rajong, rajong>

Tell me why I don't like Mondays

Ja, igen, megragadnám az alkalmat némi véleményformálásra: szavazzunk a Goldenblogon a Belsőségre és a filmbuzira meg a criticalbiomassre, mert jók. Nem, egyik se az én blogom. Igen, ez csupán az én szubjektív véleményemet tükrözi. Igen, hallgassunk némi ifjonc ska-zenét mindeközben, mert vidám.

Say no to global warming

Fix pontok az életben/1.: időjárás Sopronban a Volt-fesztivál ideje alatt.

 

 

 

 

Mind the gap

Szóval én még eleinte naivan azon gondolkodom, hogy hétre biztosan nem fogok odaérni a dedikálásra, és rohanok, nehogy az legyen, hogy majd ott van tíz ember, azokkal negyed nyolcig eldumálgatnak, aztán Gaiman szépen hazamegy, mire én odaérek. Végül is, szombaton derült ki, hogy lesz ez az esemény, és tudomásom szerint csak néhány honlapon adtak róla hírt. Oda is érek nagy sietve negyed nyolcra, könnyű megtalálni a boltot, mert hosszú-hosszú-hosszú sor kígyózik ki belőle végig a körúton a zuhogó esőben, szóval beállok a végére, és aztán remekül szórakozom. Az olyanokon, hogy például időnként kijön a könyvesboltból egy szemmel láthatóan a személyzethez tartozó fiatalember, fényképeket készít a sorról és kölcsönesernyőket osztogat; vagy kijön Maddy megnézni, mennyien vannak még, és rémülten, szemeit forgatva menekül vissza. Néha leszólítanak járókelők is a jogos kérdéssel, hogy mit osztanak itt tulajdonképpen, például egyszer egy anyuból és három leányból álló roma család:
Nagylány: - Jó napot, mi történik itt?
isolde: - Dedikálás.
Nagylány: - Hűű...És ki dedikál?
isolde: - Egy Neil Gaiman nevű angol író.
Anyuka: - Angol vagy amerikai?
isolde (megdöbben a tökéletesen helytálló kérdésen, mivel Gaiman eredetileg angol, de mostanság az USÁban él, de aztán a hosszú magyarázat helyett a könnyebb utat választja): - Angol.
Nagylány: - Hűű... És miket ír?
isolde (Megdöbben a tökéletesen helytálló kérdésen: épp szombaton tájékoztatták hozzáértő barátai, hogy Gaiman írásait tulajdonképpen nem is a fantasy kategóriába kell sorolni, hanem ki tudja. Isolde ráébred, hogy aktuálisan képtelen érthetően elmagyarázni, hogy Gaiman pontosan mit ír, ezért bizonytalanul hallgat, ám a sorban mögötte álló fiatalembertől váratlan segítséget kap.)
Sorban álló fiatalember: - Könyveket.
Nagylány: - Jaaaa, könyveket! Köszi!
(Roma család balra el.)

Van az a kutatásom, amelynek során életminőség-életelégedettség kérdőívet veszek fel, és arra gondolok, hogy rendkívül szignifikáns eredményeket tudnék prezentálni, ha kitöltetném a sorban szomorkodó fáradt, hétköznapi emberekkel, majd még egyszer, miután kijöttek a boltból: mindenki szélesen vigyorogva és alapszemélyiségétől függően nyíltan vagy csak a lelke mélyén ugrabugrálva hagyja el a könyvesboltot. Feketére festett gót lányok viháncolnak olyan arccal, mintha most kaptak volna egy pónit karácsonyra; és talpig feketébe és spleenbe burkolt posztmodern írópalánták próbálják elrejteni az arcukra minduntalan kiülő, ám imidzsükkel nehezen összeegyeztethető életörömöt.
Két és fél órát állok sorba, szerencsére a vége felé csomó ismerős és barát jelenik meg, eleinte ugyanis kissé magányosnak éreztem magam a sorban: az előttem álló nördkülsejű fiatalemberek mindvégig kódokról és függvényekről értekeznek, a mögöttem álló csapat pedig arról, hogy melyik pályán hogyan lehet jól teljesíteni (és ők sem baseball-játékosoknak tűnnek). Utólag egyébként megtudom, hogy az rpg.hu-n is reklámozták az eseményt, ez mondjuk sok mindent megmagyaráz, például az érdeklődők nagy számát is.   
Aztán sorra kerülök tíz óra tájban én is, hű, meg vagyok illetődve, basszus, maga Neil Gaiman, igaziból, kezet fog velem meg minden, és nagyon jó fej és aranyos, és iszonyú jófejség tőle, hogy bevállalta ezt a dedikálást egyáltalán, és <rajong, rajong, rajong>.
Szóval viháncolok, ahogy csak telik tőlem. Klassz volt.

I was out of bullets

A hőség elleni védekezésnek egyébként kifejezetten kellemes és célravezető formáját fedeztem fel, vagyis elhatároztam, hogy légkondicionált mozikban fogom eltölteni az idei nyarat.
Ez a terv.

Mondjuk, nekem már eleve szinte teljesen biztosan tetszik minden olyan film, amiben Bruce Willis koszos, borostás és Dörner György hangján beszél, és ha még autókat, helikoptereket, repülőgépeket és hatalmas kamionokat törnek benne össze/lőnek ripityára, és mindemellett Kevin Smith játssza a pincében lakó szupernördöt... Mit is mondhatnék.
Igen, a repülős jelenet tényleg egy kicsit túl szuperhősös; valamint nem hangzott el a filmben a trailer klassz zenéje (örömóda), de ezenkivül nem nagyon tudnék negativumot emliteni. A kiséretemül szolgáló, és nem mellesleg az estét szponzoráló hozzáértő fiatalember természetesen egy csomó hibát fedezett fel a számitógépes bűnözők működésében, én viszont szerencsére cseppet sem értek az ilyesmihez, szóval nekem ez a része mindegy, az viszont zseniális, ahogy Bruce Willis osztja a kettes számú főhős szerepében feltűnő sápatag geek gyereket.
Hogy a pozitiv hős FBI főnököt egy egészen közel-keleti arcú csávó játszotta, hát az mennyire PC már, le a kalappal (bár maga a szinész asszem maori vagy ilyesmi). És hogy John McLane lányának nem valami tucat-szinkronhangot adtak, hanem a Szinetár Dórát, bár kicsit szokatlan volt, de épp ezért tetszett.
Nagyon jó, nagyon jó film.
És az megvan, hogy a gonosz főhős, Thomas Gabriel (Timothy Olyphant) az nem más, mint Seth Bullock, a Deadwoodból? Mennyit számit egy bajusz...

I get money I'll get funny again

A hétvége megkoronázásaféleképpen aztán még a húgommal is elmentem moziba, mert felelőtlen vagyok és nem tudok bánni idővel-pénzzel. Konkrétan a Karib-tenger kalózai 3-at néztük meg, amit ugyan már láttam, de húgom még nem látta, és nem volt kivel megnéznie, mert már az összes ismerőse látta. Na, értitek. A sztori így másodjára már egy kicsit kevésbé volt zavaros, még mindig benne van a filmtörténelem, megkockáztatom, legjobb tengeri csatája, Orlando Bloom pedig még mindig egy nyálas idióta, izgulok, hogy a következő részekben már ne szerepeljen, vagy ha igen, akkor legalább nőjön az arcára olyan hatalmas, nyálkás polip-izé, ami Davy Jones-nak is volt.

Nem tudom, szerintem van abban valami feeling, ha az embernek ezerkétszáz forintja van fizetésig (hatodika), és azt mozijegyre költi el. De azért don't try this at home.

Műanyag dinó és más hiábavalóságok

Az van egyébként, hogy az elmúlt hónap(ok)ban, nem is tudom, mióta nem volt szabad hétvégém, (szabad alatt az olyat értjük, amelyre nem voltak előre betáblázva sem kötelező, sem általam választott munka-, tanulás-, vagy szabadidős programok) mert vagy ügyeltem, vagy a mozgáscsoport-hétvége volt, vagy ügyeltem, vagy Svájcban voltam, vagy ügyeltem, vagy vidéken voltunk esküvőn, vagy ügyeltem. Ennek megfelelően megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni ebből a mostaniból, és azon élvezkedem, hogy: 1. szombat délután hirtelen ötlettől vezérelve a Balettcipőben ülök a barátaimmal akármeddig (akik időnként váratlan, ám annál viccesebb hangfrekvenciájú örömkitörésekkel szórakoztatnak, mivel kedvenc írójukkal találkoztak személyesen néhány órával azelőtt), 2. vasárnap fél tizenkettőkor pizsamában blogot írok, 3. filmeket nézek mozikban, 4. teljes Simpsons-évadokat nézek itthon (updatelni kell magunkat, mire jön a film) (és feltétlenül nézzük meg ezt a teasert, vicces), 5. unatkozom, és bár rengeteg tennivalóm lenne (amiket el kellene olvasni, már rég meg kellett volna írni, ki kellene vasalni, stb.) úgy teszek, mintha jódolgomban nem tudnám, mihez kezdjek az időmmel.

A Vaskabátok (Hot Fuzz) tehát remek film, ugyanazok csinálták, akik a Shaun of the Dead-et. Ez utóbbi nagyon vicces, nagyon beteg, és meglehetősen angol zombihorror-paródia, kötelező. A Hot Fuzz talán ennyire nem feszíti túl a húrt... bár, ha jobban belegondolok, talán mégis. Szóval a Hot Fuzz ugyanez, csak zsarukkal, nagyon vicces, nagyon beteg angol rendőrös akciófilm-paródia. Nagyszerű, ahogy elindul egy normális filmnek, eleinte csak mosolyog az ember, és arra gondol, hű, ez egy kicsit bizarr, aztán szép fokozatosan végül south park-i magasságokba szárnyalunk meg még azon is túl. Csomó filmes utalás is van benne persze, amiket én nem veszek észre, mivel vajmi kevés Bad Boyst meg Chuck Norrist láttam, de attól még vicces; és imádom vígjátékban a brit akcentust.



Miközben e sorokat írom, a férjem (egyébként komoly, tiszteletreméltó, diplomás ember) a Növő Állatokkal folytatott természettudományos kísérletét készíti elő. Úgy kezdődött, hogy egy pár héttel ezelőtt Kislány fedőnevű kolléganőmmel elmentünk a papírboltba: én mappákat meg egyéb irodaszert akartam venni folyamatban lévő kutatásunkhoz, ő pedig olyan tollat, aminek a végén kis, dülledő szemű műanyagfigura van. Ugyanis korábban a medikusoktól kapott egy kis, dülledő szemű műanyagfigurás (emlékeim szerint bárányos) tollat, amit kölcsönkért tőle a Főnökünk (nemzetközileg elismert kutató mellesleg), és túszul ejtette, amíg nem kap ő is egy hasonlót.
Szóval megvettem a mappákat, megkérdeztük a pult mögött szomorkodó fiatalembert, vajon tartanak-e dülledő szemű műanyagfigurás tollat, persze nem, és már éppen indultunk volna kifelé csalódottan és dolgavégezetlenül, amikor megpillantottam a pulton a Növö Állatot. Ezt annyira nem értettem, hogy meg kellett állnom megfejteni a feliratot, kiderült, hogy valójában Növő Állatról van szó, vagyis kb. 1x1x2 cm nagyságű színes műanyag dinoszauruszokról, amik vízbe helyezve 72 óra alatt méretük hatszáz százalékára nőnek meg. Mondanom sem kell, hogy lelkesedtünk.
isolde: - Akkor ezt a lila Növő Állatot kérem!
Kislány: - Én meg ezt a zöldet!
isolde: - Te kinek vetted?
Kislány: - Én a Főnökömnek, te?
isolde: - Én a férjemnek.
Szóval (dobpergés) az e percekben kezdődő kísérletből 2x72 óra múlva kiderül, vajóban képes-e testmérete hatszáz százalékára megnőni, illetve vízből kivéve ismét összezsugorodni a lila műanyag dinoszaurusz, made in China.

Breaking news

Neil Gaimannel szerdán este találkozhatuk a Deltavision könyvesboltjában.
Ma jó napom van.
Különös tekintettel a délelőtti küldetésemre, amelynek során olyasvalakinek kellett magyar népmeséket vásárolnom, akinek sosem gondoltam volna, hogy az életben valaha könyvet veszek.
Ennyit szerettem volna mondani.

No sacrifice - no victory

Transformers film basszus.... Atyaúristen. Eleve mondjuk hogy kerülök én a moziba, ugye, aki csak annyit tudok a Transformersről, hogy autóvá és vice versa alakítható robotok, és hogy gyermekkoromban vasárnap délutánonként reklámozták őket a Walt Disney-mesék, konkrétan valahol a Kacsamesék, a Benji meg a Csipet Csapat között, együtt a Görkori Sindyvel és az Én Kicsi Pónimmal. Na mindegy, elég sokáig nagyon untam a filmet, aztán a cselekmény egy pontján rádöbbentem, hogy paródiának kell nézni és akkor nagyon vicces, úgyhogy onnantól nyüszítve röhögtem körülbelül a hős amerikai katonáktól a leginkább legóra hasonlító robotokon át az ajkait mindvégig szexisen szétnyitó dögös csajig mindenen. De komolyan, tényleg maximum két alkalommal csukja be a száját, nagyon dögös. Meg romantikus naplemente, meg a hős katona újszülött kislánya, meg hogy miért olyan fontos a robotoknak a lúzergyerek ükapjának a szemüvege.... Istenem, de régen láttam ennyire debil filmet. Iszonyatosan, szédítően debil volt, amivel engem nagyon szórakoztatott. Kék szeme volt a jó robotoknak, és piros a gonoszoknak, és pislogtak is. Nagyon vicces.

Amiért érdemes volt valójában bemenni a moziba, az a Stardust trailere volt egyébként.

A kedvenc párbeszédem pedig, miután rábeszéltem a kíséretemül szolgáló fiatalembert, hogy várjuk meg a stáblista utáni jelenetet (nincs egyébként jelenet a stáblista után):
isolde: - Öööö... szerinted az egyetlen nő voltam ezen a filmen, vagy csak aközül a tizenöt ember közül vagyok az egyetlen nő, akik megvárták a Transformers-film után a stáblista utáni jelenetet?
Bright: - Én a helyedben ezen elgondolkodnék...

Hoppá! Döbbenet!

Ha jól számolom, az elmúlt héten összesen négy gyerek született baráti körünkben, kettőt láttam (az ikreket, élőben sokkal cukibbak, kis, cuki kezekkel és fülekkel), egy harmadik örömére pedig söröztem tegnap délután. Szóval most éppen rám is átragadt a lelkesedés, és kis, nyüszítő, félig-Bright-félig-isolde lényeket szeretnék nevelgetni tizedik emeleti panellakásban, de erre feltehetően majd csak a következő fejezetben kerül sor. A kedd este megkoronázásaképpen pedig a barátnőimmel találkoztam a Balettcipőben, ahol is úgy kilenc óra tájban gyanúsan véletlenül megjelent egy régebbről ismert soproni fiatalember, majd gyanús természetességgel foglalt helyet asztalunknál, és amikor tréfásan megkérdeztem, hogy a jelenlévő barátnőim közül tulajdonképpen melyiknek a pasija, akkor kiderült, hogy az egyiknek tényleg. Na, mindegy, lényeg, hogy a barátnőim még ennyi idős fejjel is képesek olyan mértékű meglepetést okozni, amelynek hatására visszafogott-intellektuális imidzsemmel kevéssé összeegyeztethető módon visítva hívom fel mit sem sejtő férjem mobiltelefonját, hogy "Képzeld, mennyire cuuuuukiiiik az alie gyerekei és nem fogod elhinni, hogy a Dóri kivel jött össze!!!!!!!"

Ezenkívül pedig még annyit szeretnék elmondani, miszerint (szipog, szipog, zsepivel szemhéját nyomogatja drámaian) mélységesen lesújtott, hogy nem szerepelek idén a goldenblog jelöltek listáján, pedig már olyan szépen elterveztem, ahogy majd minden évben csak jelölnek de sosem nyerem meg és olyan leszek, mint azok a hollywoodi színésznők, akiket már huszadszorra jelölnek és minden alkalommal izgatottan ülnek a jelöltek sorában az Oscar-átadón, egyre híresebb divattervező által saját kezűleg készített, egyre kínosabb estélyikben, de hiába, sosem viszik el a szobrocskát, csak a mosolyuk lesz egyre feszesebb, meg a szilikon térfogatszázaléka nő meg valamelyest a testükben. És igen, számomra is világos, hogy a goldenblogon nyavajogni körülbelül pont annyira vagány és/vagy trendi, mint mondjuk csecsemőket több alkalommal cukinak nevezni az ember internetes naplójában, de kérem, uraim, kinek tartozom én elszámolással, szóval: borzasztó, borzasztó, hová tart ez a világ, az én időmben bezzeg még volt az embereknek ízlése. Nem mellesleg, csomó kedvenc blogom hiányzik a listákról szintén, botrány, botrány, már az internet sem a régi.

Speaking of régi szép idők, ezekben a percekben épp több, feltehetően ittas fiatalember ordítozik az ablakunk alatt minősíthetetlen és a késői órához nem illő hangnemben (a faszszopó geci kurva volt talán a legszalonképesebb szófordulatuk eddig), remekül visszhangzik az égig érő betontömbökről oda meg vissza, egyébként az elmúlt napokban minden reggel hatalmas kátrányfelhőt reggeliztem, mivel böhöm munkagépek bontják az utat, a villamos az imént épp nem járt megint, az óriáscsótányokról pedig már meséltem. Azt hiszem, egy posztapokaliptikus vízióban lakom.

From hell

Szóval bejöttem dolgozni vasárnap reggel, hazamentem hétfő délután, amikor is lefeküdtem aludni, majd a kórházzal meg betegfelvétellel álmodtam, egészen amig be nem jöttem ma reggel, durva, idézném ellenben az alábbi párbeszédet.
Vasárnap reggel nyolc, kórház. Kollégámat váltom, aki szombaton volt ügyeletes. Előveszi az előző este rendelt pizzát, és nekiáll a tegnapi, hideg pizzaszeletet majszolni reggelire. Tányérról, késsel-villával.
isolde: - Wow, késsel, villával?
Kolléga (kihúzza magát): - Az úr a pokolban is úr!
Ugye-ugye.

They only want you when you're 17

When you're 21, you're no fun
They take a polaroid and let you go
Say they'll let you know
So come on

Be is teszek egy kissé fura Ladytron videót, ha már így szóbahoztam.