2007.07.22. 17:39 - címkék: -
A csótányok zavarták a legkevésbé.
Ott voltak mindenütt, a hőséggel látszólag mit sem törődve rohangáltak a kiürült lakásokban, az áthevült lépcsőkorlátokon és a régi játszótér vörösen izzó mászókáin. A gyilkos UV-sugárzás, amely egy fehér lepedőkbe burkolt átlagos felnőtt emberben körülbelül hat perc alatt okozott halálos bőrrákot, nekik meg sem kottyant. Az evolúció nagy túlélői.
A végtelenbe nyúló hatalmas lakótelep egyforma, izzó betonkockáival egyébként is valamiféle szürreális temetkezőhelyre emlékeztette. Pedig halottak nem voltak itt, bár élők sem: néhány évvel ezelőtt az utolsó hajléktalanok is kiköltöztek. Az egyik családot ismerte, ők akkor mentek el, amikor a két kisgyerek bentragadt a zárlatossá vált liftben. Hetek múlva szedték ki őket az izzó fémkaszniból, gyakorlatilag megsültek, mint a krumpli az alufóliában.
A legtöbben valószínűleg az erdőbe mentek, bár röhejesnek tűnik erdőnek nevezni azt a megtépázott, száraz bozótost. Állítólag barlangok bújtak meg a bozótban, itt vészelték át a nappalokat, éjszaka pedig vizet kerestek vagy bármilyen ehető élőlényt.
Itt a valaha-volt lakótelepen rég nem találkozott emberi lénnyel. Néha beszélt a csótányokhoz, de inkább spórolt az erejével. Bár vizet tudott nyerni a pincében húzódó régi csövekből, az élelem beszerzése jóval nehezebb volt. Nappal talán sikerülhetett volna belógnia valamelyik légkondicionált bevásárlóközpontba, de nappal öngyilkosság lett volna elhagyni az óvóhelyet.
Milyen találó név egyébként. A tízemeletes ház pincéjét eredetileg háború esetére építették, ide menekülhettek volna őseink a bombázás elől. Sajnos a felhalmozott konzerveket feltehetőleg már generációkkal ezelőtt szétlopkodták.
Többnyire éjszaka indult útnak, ilyenkor kicsit talán lehűlt a levegő, persze az órmótlan betontömbök árasztották magukból a nap során elnyelt hőt. A szemközti hegyen villák magasodtak, légkondicionált villák, amelyeknek a napi hűtése manapság már körülbelül annyi energiát használt el, amivel annak idején be lehetett volna foltozni az ózonlyukat. Vagy lebombázni egy földrészt, talán az is megoldotta volna a problémát. Persze attól függ, melyiket. Mégis hálás volt a villalakóknak, mert sosem lakatolták le a szeméttárolóikat, talán valami rosszul értelmezett jótékonyságból vagy bűntudattól vezérelve. Egész kerületeket élelmeztek így.
Vidékre kellene menni, ott állítólag hűvösebb van egy-két fokkal, téglaépületek vannak, meg hatalmas, régi katedrálisok, amelyeknek a falán semmiféle napsugár nem képes áthatolni. De ahhoz, hogy elinduljon, itt kellene hagynia a csodálatos szerencsével megtalált vízvezetéket. Lehet, hogy soha többet nem találna vizet, lehet, hogy nem találna búvóhelyet nappalra, és már az első napkelte után tíz perccel hőgutát kapna. Meg bőrrákot, de azt már meg sem érné.
A hűvös csövekhez simult és aludni próbált. A régi városra gondolt, amelyről nagyanyja mesélt, mielőtt napszúrást kapott és megbolondult volna. Akkoriban ezekben a lakásokban emberek éltek, villamosok jártak, és majdnem minden héten esett az eső.
Bár sosem látott még ködöt, sem villamost, mégsem esett nehezére maga elé képzelni. Lehunyta a szemét és elképzelte, ahogy egyedül sétál a ködben, a kihalt alsó rakparton. A folyóhoz vezető lépcsőkön szerelmespárok ülnek, a lány fázik, ezért a fiú ráadja a kabátját.
Mondjuk, azt, hogy milyen lehet fázni, már egyáltalán nem tudta elképzelni.
