Nyáladzó kutyák, lila szoknya, cseh csaj

Amúgy, vicces dolog ez az asszociatív tanulás, polgári nevén feltételes reflex. Tudjuk, ugye, ez az, amikor egyidejű eseményeket összekötünk a fejünkben, amikor Pavlov egyszerre csengőt ráz meg kaját ad a kutyáinak, és egy idő múlva már kaja nélkül, csak csengőszóra is vad nyáladzásba kezdenek, lásd az idevonatkozó Wulffmorgenthalert*. Én is állandóan csinálom, nem a nyáladzást, hanem hogy például tárgyakat meg illatokat meg zenéket kötök össze eseményekkel meg helyekkel visszavonhatatlanul, például rögtön lepereg előttem a fiatalságom, ha megszagolom a Guerlain: Champs Elysées nevű parfümjét vagy meghallom a Dire Straits Money for Nothing című számát példának okáért. És ezért nem szoktam nagyon szuveníreket venni, hanem ruhákat veszek más helyeken, és aztán jobban érzem magam a kombínón attól, hogy az Oxford Streeten vásárolt trikóban vagyok. Meg persze aztán hasonló okból kifolyólag kénytelen voltam Hajnalkának adni a lila szoknyámat, amit a Fiúval való első randikra vettem kifejezetten csábítási célzattal. (Kissé egyébként is érthetetlen, hogyan szerethettem bele első látásra egy hozzám nem különösebben illő szoknyába, amikor valójában nem is tetszik nekem a lila, dehát megesik az ilyesmi.) A Bangkok-Kanchanaburi két és félórás buszúton pedig oda és visszafelé is Jem: Finally woken című cédéjét hallgattam egymás után sokszor, persze annyira meguntam, hogy ma már csak néha veszem elő, de ha berakom, akkor máris melegem van és egy kissé kényelmetlen thai buszon utazom a szerelmemmel a harminc fokban februárban.

Csak arról jutott eszembe az ilyesmi, hogy emailezek a cseh csajjal (ő még kint van Utrechtben), ma például megírta, hogy az olasz fickónak új frizurája van. És akárhányszor az emailjeit olvasom és visszaemlékszem az ottani laborra, mindig egyszer csak felfigyelek, hogy jé, az szól a fejemben, hogy if you still love me please, forgive me, the crown of love is falling from me. Mert walkmanem vagy egyebem nem volt kint, úgyhogy miközben anno agyakat színeztem, az előző júzer által a gépre töltött zenéket hallgattam sokszor egymás után, gyakorlatilag Ladytront meg az Arcade Fire: Funeralt, és ha most a kinti munkára gondolok, elindul a fejemben ez a zene. Vicces.

*Klikk a képre, akkor nagyobb lesz.

Thank God It's Friday

Azabaj, hogy már elég öreg vagyok ahhoz, hogy idegesítsen, amikor az OTP-ben letegez az ügyfélszolgálatos faszi, de ahhoz meg még nem vagyok elég öreg, hogy hiteles módon helyretehessem valami "na idefigyeljen, fiatalember..." kezdetű monológgal, szóval tehetetlen voltam. De komolyan, attól, hogy mínuszban van a folyószámlám, még nem leszek a haverja.
Később nézegettem ruhákat, ez némileg vigasztalóan hatott a hangulatomra, ugyanis normális ruhákat nem lehet kapni sehol (ez azért jó, mert nincs semennyi pénzem, és így legalább nem vágyakozom reménytelenül arra a szuper kis tizenkétezer forintos felsőre), trapéznadrágok nincsenek, csak szűk szárú, neadjisten cica; normális felsők helyett meg polchosszan a nyolcvanas évek mintái kismamablúzokon, értem én, hogy a divat örök körforgása meg ilyenek, de azért ugyanazokat a már akkor is kínos hibákat nem kellene húszévente elkövetni, különös tekintettel a cicanadrágra. Az Audrey Hepburn-ös kis fekete-fehér ruhák nagy napszemüveggel meg kalappal mondjuk tetszenek, de magam sem tudnám komolyan venni magam egy ilyenben.
Még később bloggerekkel találkoztunk a szimplakertben, ahol felismerni véltem némi párválasztási trendet a diplomás, nagyorrú bloggerlányok és a nagydarab, humoros, nemblogger pasik vonalon, valamint a cselekmény egy pontján egy sábeszdeklit és klasszikus szakállat viselő idős úriember mászott át-, majd vissza a szimplakert tetőkorlátján ismeretlen indíttatásból. (Update: Suematra is látta, szóval minimum folie a deux.) Más nem történt. Nézzük meg ellenben a kedvenc tudományosmű-borítómat. Hát nem klassz? Ők írták.

 

 

What a wonderful world

Az elmúlt héten példának okáért olyan keresőszavakkal találtak rám az emberek, hogy: csótány,  tyúkszem, csipőprotézis, reménytelen szerelem, ágyszámcsökkentés, time to say goodbye, harántsüllyedés gyógytorna, cinizmus, etikátlan munkajog, őrült kényszerzubbonyban, anorexia, realizmus.
Szóval ennyire depressziv, lelombozó blogom van, nem jó ez igy, valaki egyszer narrativaelemzést végez a szakdolgozatához (történnek ilyen dolgok) és végem. Gyorsan le is irok olyan szavakat, hogy szerelem, nyári eső, szivárvány, munkahelyi sikerek, klassz ruhák, lottónyeremény, fagylaltkehely, győzelem, dicsőség, függőágy, álom valóra válik, pálmafás tengerpart, gyémántgyűrű, hegyi túra, világbéke, napraforgómező, boldogság, örök élet, ingyen sör.
Apropó lottónyeremény, ma egy pszichotikus öreg néni leirta nekem a jövő heti lottószámokat, szóval stay tuned.

Breaking news

Ha valaki esetleg Neil Gaimant véli látni a kettes metrón, az is lehetséges.

Szolgálati közlemény

Feltettem még pár zürichi képet, akit érdekel, megtekinthetőek ideát. 

Ezt nem én írtam

Nem.
Én egyáltalán nem gyűlölöm a hazámat.
Hanem fizikailag vagyok rosszul tőle. Fizikailag. Ahogy megfogsz egy fogantyút a hatos villamoson, úgy. Mert tízezer magyar fogta meg előtted és szorongta rá a szorongását a tenyeréből, és egyetlen se akadt, aki az előző tíz évben, vagy legyünk nagyvonalúak, az úgynevezett rencerváltozás óta egy meleg, vizes ruhával leszedte volna az előző tízezer magyar szorongmányát. Hazafelé a repülőgépen a svédek például adtak egy forró rongyot, hogy beletöröljem a kezem, mielőtt nekifogok a fagylaltomnak. Persze, nem rongy volt, hanem hófehér kis frottírdarab, kendőcske, törölköző.
Belgiumban pedig az erdő közepén - egy olyan helyen, amelyhez hasonlón nálunk baromi rosszkedvű kempinggatyás ember szokott bádogbódéból meleg kólát adni - minden tekintetben kifogástalan étterem állt, a kandallóban lobogott a tűz, és a tiszta szemű, végtelenül kedves, hetven körüli úr hófehér ingben és csokornyakkendőben magyarázta el, hogyan kúrálta Nagy Péter a rakoncátlankodó máját a helyi forrásból föltörő gyógyvízzel. Búcsúzáskor kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy családostul jöjjünk vissza, hozzuk el a gyerekeket is. És föltehetően azért, mert valamilyen okból azt hitte, angolok vagyunk, elmesélte, milyen sok angol költözött a környékre pár száz évvel ezelőtt.
Nem azzal jövök, hogy ott jobb, hanem, hogy itt reménytelen.

Németh Gábor, elég jól ír mondjuk. Meg idepasszolt ez a szöveg. Most kellene elmondanom, hogy szerintem nem reménytelen, csak kell néhány generáció, amíg kihal az emberekből ez a nekünk Mohács kell gondolkodás. Egy olyan kettő-négy generációt tippelek optimistán, kivéve, ha addig elvisz minket a globális felmelegedés. Dehát - a világ olyan, amilyenné tesszük, el is kezdtem ennek jegyében szelektíven gyűjteni az ásványvizes műanyagpalackokat, úgyhogy most várom, cserébe mikor változik át a Lakótelep rózsalugassá, vagy esetleg csiripelő rajzfilm-madárkákká a csótányok. Vagy csak essen az eső.
Viszont idén először a magyar egészségügy történetében, ma kaptunk a munkahelyünktől védőitalt pár karton ásványvíz képében, ugyan szénsavas, de ahhoz képest, amit tavaly javasoltak idevonatkozó kérdésemre ("Ott van a védőital, a csapból folyik"), ezt egész komoly fejlődésként kell elkönyvelnem. 

Valahol máshol eközben

 

 

Zürich, az meg olyan, hogy csuda. Hétvégén meglátogattam Anikóékat ott, akik egy hónapja disszidáltak, én meg már minimum két hónapja megvettem a repülőjegyet a meglátogatásuk céljából. Szóval csütörtök munkaidő végeztével kibuszoztam a reptérre és mindjárt megerősítést nyerhettem előítéleteimben, ugyanis a Budapest-Zürich járat utasainak nyolcvan százalékát tették ki szürke öltönyt és ízléses nyakkendőt viselő laptoptáskás úriemberek.
Később aztán kiderült, hogy Zürichben ugyan valóban vannak bankok, de főleg macskaköves utcák vannak, meg majdnem minden házon tetőkert, meg csöndes kis belső udvarok, meg egy hatalmas tó, hajókkal, amikre jó a helyi bkv-bérlet, és olyan tiszta, hogy látszik a kacsa lába úszás közben, ahogy viccesen lapátol, meg hegyek, amikre fel lehet menni libegővel, meg hegyek, amiknek hóval borított sipkái keretezik a látképet, meg kilátók, amelynek tövében az úri közönség Bratwurstot majszol, meg zöldnél zöldebb legelők diszkréten kolompoló tehenekkel, hogy komolyan azt vártam, mikor bukkan fel valamelyik lanka mögül a teljes Trapp-família dalolva.
Meg Starbucks.
Elképesztő, hogy ilyen körülmények között is lehet élni, na. Fura amúgy, hogy három hónap Hollandia nem váltotta ki belőlem ezt az érzést, de Hollandia nekem túl lapos volt asszem, a szó eredeti és átvitt értelmében egyaránt. Svájcban meg három napot voltam, annyi idő alatt nem lehetett megunni.
Összefutottam ezalatt a csavarhúzós fiúval is, aki mit sem veszített könnyedségéből, sőt, mi több, éppenséggel véletlenül Svájban él, St. Moritz-ban erdész, és olyanokat mesélt, hogy a faluban például mindenki síoktató, de ilyenek, hogy Edward herceg síoktatója, meg George Clooney síoktatója, valamint, hogy tegnap például az volt a feladata, hogy kicseréljen néhány táblát az erdőben. Jó messzire voltak egymástól a táblák, hegyet mászni is kellett, de ebédidőben pont kiért egy zöld rétre tehenekkel, ott lefeküdt egy kicsit és aludt egyet a biztonság kedvéért. Amúgy német-magyar kettős állampolgár ez a fiú, legutóbb össze is zavarta a vámosokat a négy útlevél, amikor együtt utazott Magyarországra a svéd-francia barátnőjével.
Mit mondjak még. Néztünk modern művészetet, amikor esett az eső, meg pop-art és comic-art galériát, bár az inkább csak egy bolt volt, de azért tetszett az Audrey Hepburn montázsuk. Láttunk szép autókat, meg azt a házat, ahol Lenin kiötölte a nagy októberi szocialista forradalmat egy kis virágzó fákkal teli térre néző szobában. Olyan hangosan csiviteltek a madarak ott a város szívében, hogy az már szinte zavaró volt. Egészen érthető egyébként, hogy ilyen körülmények között az embernek olyasfajta gondolatai támadnak, hogy amikor a bőség kosarából majd mindenki egyaránt vehet. Meg láttunk sárkányos kutat, meg vacsiztunk és boroztunk az erkélyen, meg sütöttünk racklettet egy másik napon, meg ettem a kedvenc kecskesajtomat, meg lebarnultam, meg fáj a lábam a hegymászástól ma is.
Hát nem, nem volt nagy kedvem hazajönni ezúttal.

 

Madarak jönnek, fekete könnyel megvéreznek

Na, végighallgattam asszem körülbelül a világ összes nyomorúságát ma nyolctól ötig, oda meg vissza. Hogy iszik az anyja, olyankor agresszív, lelökte a lépcsőn. Hogy megalázza az apja nap mint nap, bár csak szóban, de az egész iskola előtt, és nem áll ki mellette az anyja. Hogy lebénult majdnem teljesen, kilencven éves, magatehetetlen, megpróbált öngyilkos lenni, kinyitotta a gázt, de megmentették. Hogy öt évig szorult ápolásra a felesége, és ő ápolta is, de aztán meghalt. Hogy átjött és leitatta a szomszéd fiú meg a haverja, és ellopta a megtakarított pénzét. Hogy iszik a fia, hogy heroinista a lánya. Hogy elköltözött az anyjához, de zaklatja a volt élettársa. Hogy meghalt az apja alkoholizmusban, hogy az anyja új pasija is iszik, és veri őt. Meg az anyját is. Hogy elhagyta a felesége, amikor beteg lett. Hogy vitte a közös céget is. Hogy soha életében nem volt strandon a bőrbetegsége miatt. Hogy egy ágyban találta a férjét a menyével.
Főleg hallgatok együttérzően, meg írok antidepresszívumot az olyan esetekben, amikor indokolt. Dögmeleg van, eközben. Egyszer jön valaki, aki "csak" szorong, annak örülök nagyon.
Hát, ilyenek vannak. Neve is van, Budapest.
Később meg még mindig dögmeleg van, napozok a buszmegállóban, a méter magas korláton egy kis, napbarnított csaj kuporog, lábait az alatta álló biciklin tartja, úgy néz ki, mint valami fantasy-szereplő, ugrásra kész erdei tündérmanó adaptálódott a modern környezethez. Én meg buszozok hivatalos ügyben a városban, sokáig ugyanaz a szőke nő ül velem szemben, majdnem teljesen úgy néz ki, mint a blogtogon, csak a professzionalitás magabiztos légköre nélkül, és a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról cédéborítóját olvassa rendkívül gondterhelt arckifejezéssel. Meg akarom találni Esztert, mielőtt megfázik, tüdőgyulladást kap, vízbe fullad, elgázolják, erőszakot követnek el rajta, mielőtt szájába nyomják az első marihuánás cigarettát és májgyulladást kap egy sterilizálatlan fecskendőtől. Mert akkoriban még a kapudrog teória volt a divatos, minden füves heroinista lesz, mielőtt még véget érne a mondat. Később elteszi a borítót a nő, és a lábamat nézi figyelmesen, nyilván azon töpreng, hol vettem vajon ezt a szép szandál alakú szandált, a nagymamám ilyenkor például meg szokta kérdezni, simán leszólít idegen embereket az utcán, hogy elnézést, ezt a szép sálat hol tetszett vásárolni. Régen, amikor még a soproni emberek többnyire mindent Sopronban vettek az Anyák Boltjában vagy az Ikva Áruházban, még működött is. Most úgy is fáj benne a lábam, mivel két napja edzettségi szintemhez mérten túl sokat gyalogoltam benne hegynek föl s le.
Utána meg leszáll a nő, és egy bácsi ül a helyére, de ő is érdekes, szürke szövetnadrág, papucs zoknival, kötélfüles hajléktalanszatyor, és mindehhez vadiúj Mátrix-napszemüveg, úgyhogy azt nem lehet tudni, ő mit néz. Órákkal később pedig, a város egy pontján szembejön a korláton ücsörgő kiscsaj biciklivel. Van tetkója is.
Ilyenek vannak. És: a nyolcvanhatos buszon van légkondi.

Felrázva, nem keverve

Változik a rendszer, nem fizet vizitdíjat a tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, titkosszolgálati dolgozó. Hehe.
1. mikor jön már rá valaki, hogy az is egy kicsit abszurd, hogy az orvosoknak meg fizetni kell?
2. honnan tudjam, ki a titkosszolgálati dolgozó? Vagy van ilyen igazolványuk, hogy a magyar állam titkos kormányügynöke? Rajta van a névjegykártyáján, hogy kém? Munkáltatói igazolást hoz a... van valami neve a magyar titkosszolgálatnak? Ilyen sokat sejtető rövidítés, mint a CIA meg a KGB?
3. Képzeljük el azt a szituációt, amikor valaki a pszichiátrián azt hangoztatja, hogy ő tulajdonképpen titkosügynök. Esetleg annyira titkos, hogy papírja sincs róla. Vicces helyzeteket vizionálok.

Csótányok, halál, inkák

Hol is tartottunk... ja, múlt héten épp rájöttem, hogy mi az istent keresek én itt, miután megkaptam a nyolcvanötezer forintos fizetésemet, majdnem megvert egy páciens és három órát aludtam ügyeletben, majd megint csótányokkal találkoztam a bolt mellett, mit lehet tenni, rám az alvásmegvonás ilyen hatással van. De már elmúlt. (Engem gyikká változtatott!) Ja, meg még azon gondolkodtam, hogy "meghalni sincs időm", és hogy pontosan ezalatt a szófordulat alatt mit is értünk, pontosan mennyi ideje nincs az illetőnek, szóval mennyi ideig tart mondjuk meghalni? A keringés és a légzés leállásától számitva nyilván öt perc szükséges az agyhalálig, de a keringésleállásnak is létre kell jönnie valahogy, az sem megy egyik pillanatról a másikra, szóval végül is arra jutottam, hogy még egy massziv és hirtelen tüdőembóliával is minimum tiz perc szükséges az embólia kialakulásától a halálig, vagyis akinek meghalni sincs ideje, annak tiz percnél kevesebb ideje van csak.

Visszatérve normális dolgokra, láttuk az inka kiállitást, ami szuper volt: tinédzserkoromban volt egy kedvenc művészeti albumom a Soproni Gyermekkönyvtárban, na, abban voltak ilyen nagy szemű, állatfejű, hatalmas pénisszel rendelkező istenségek meg a funkciónak első látásra tökéletesen ellentmondó ivóedények. Tárlatvezetéssel mentünk körbe (Múzeum Plusz program), ami külön klassz volt, mert igy nem kellett elolvasni a feliratokat, hanem jött velünk egy rendkivüli módon hörcsögre emlékeztető tejfelszőke történész fiatalember, aki szerintem gyakorlatilag mindent elmesélt az inka kultúráról, művészetről, vallásról, éghajlatról és politikai berendezkedésről, amit ma tudni lehet, és még jó humora is volt. "az itt látható háromésfélmétermagas istenoszlop a kecsua kultúra idejéből származik ez természetesen nem az eredeti csupán egy purhabból és tapétaragasztóból készült másolat a kidolgozása egyértelműen jóságos istenségre utal nameg erre utal azatényis hogy gonosz démonokról viszonlag ritkán emelnek háromésfélmétermagas oszlopokat szent piramisok belső szentélyébe a megtaláló régészek egyébként..." - és igy tovább, hihetetlen beszédtempóval. Remek volt.
Láttunk a fentieken kivül egyébként még inka szőrtelenitőcsipeszt, meg olyan csipketeritőt, amit pár évvel ezelőtt bátor magyar turisták "találtak" egy inka temetőben, valamint kiderült, hogy már az inka előkelőségek körében is a tágitó volt a menő.
Ami még nagyon klassz volt, hogy némely kiállitott tárgyakról reprodukciót is állitottak ki, amiket meg lehet tapogatni, ez elvileg a vak és gyengénlátó inkarajongók, esetleg a gyerekek kedvéért készült, tárlatvezetésünk során én csupán számos remekül látó felnőttet láttam lelkesen taperolni.
Szóval szuper volt, rég láttam ilyen jó kiállitást, menjetek.

Meg voltam Svájcban is, úgyhogy most épp oda akarok költözni, de "ez egy másik történet, amelynek elmesélésére máskor keritünk sort".  
 

Too much information (driving me insane)

És az megvan, hogy a világtörténelem első repülőgép-eltérítője egy magyar báró volt? Meg a második is magyar volt. Mi találtuk fel a műfajt, gyakorlatilag.

Egyébként pedig túl sok minden történik, mármint, túl sok inger ér, információ, ember, teendő, megjegyezni-való, meghallgatni-való, telefoncsörgés, akármi. Ilyenkor pedig nem barátaim a szavak, szóval most van vége azoknak az időknek, amikor kipihent vagyok és jól írok, illetve, hogy egyáltalán írok bármit is. Pénteken pl felhívott egyik barátnőm, nevezzük Ildikónak, hogy nem ülünk-e be valahova este.
Én: - Ma este nem jó, hivatalosak vagyunk egy blogger-ivászatra meg egy házibuliba is, még ezt se tudjuk, hogy hozzuk össze...
Ő: - És holnap?
Én: - Holnap esküvőre megyünk Győrbe, holnapután meg haza Sopronba, és csak este jövünk vissza, szóval, jövő hét?
Ő: - Nekem jó a jövő hét, mikor?
Én: - Hát csütörtökön megyek Zürichbe, kedden ügyelek, akkor... ja, szerdán mozgáscsoportom van, hétfőn meg pszichológushoz megyek... akkor azutáni hét...

Nem jó ez így. Kevesebb dolgot kellene csinálnom, vagy jobban beosztani az időmet, de nem tudom, hogyan kell.

Save the cheerleader

Majdnem egész hétvégén mozgáscsoporton voltam, ami klassz volt, de nagyon nincs mit írni róla, meg egyébként is, az önismereti mozgáscsoport az egy olyan dolog, ami egyáltalán nem illik hozzám, és még én is nehezen hiszem el magamról néha, hogy ilyenbe járok, hiába nagyon élvezem és hasznosnak is tartom, egyszerűen nem vág az imidzsembe. Hát, mindegy, remek volt, de nem erről akarok mesélni, hanem hogy utána elgyalogoltam a Ferenciek terétől Óbudára, és az volt aztán az igazán remek. Van az a dolog, hogy én szeretek gyalogolni, és nem (csak) erdőben túrázni, mint a normális ember, hanem mondjuk nagyvárosban. Erdőben túrázni amúgy sem szoktam, amióta eljöttem Sopronból, valószínűleg lusta vagyok, de városban gyalogolni, az más. Egész sokáig egyedül voltam ezzel a különcséggel egyébként, és furcsán néztek rám a szobatársaim, amikor a koleszból elgyalogoltam a hét metrómegállónyira lévő cukrászdához, vettem sütit, majd hazagyalogoltam, de aztán olvastam Paul Austert, aki(nek a főhősei) többnyire New Yorkban szeretnek sétálni, és ezzel azóta igazolva látom a városbangyaloglás létjogosultságát.
Szóval először is átmentem az Erzsébet hídon, mert az gyönyörű és a kedvenc hidam, valamint sütött a nap, déli irányban azonban esett az eső, végeredmény egy nagy szivárvány. Azután felgyalogoltam a rakparton észak fele, a budai rakpartban az a vicces, hogy tele van turistákkal, akik a különböző hidakat, a Parlamentet, meg általam láthatatlan vagy kevésbé érdekesnek ítélt objektumokat fotóznak határtalan lelkesedéssel, egyébként szuperjó fények voltak, el is gondolkodtam rajta, hogy leszólítom az Erzsébet-hidat fotózó borostás amerikait. Mármint, hogy ez a kedvenc hidam, és már most látom, hogy ez egy klassz fotó lesz, szuperjó fények vannak, és itt az email címem, ugyan küldjön már belőle egyet nekem is. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg csak azt hinné, hogy leszólította őt valami magyar lány és rátukmálta az email címét randi és/vagy dugás reményében, és mivel nem jutott eszembe semmi, amivel szándékaim ártatlanságát bizonyítani tudtam volna, végül inkább futni hagytam, majd rákeresek a flickr-n, hátha felrakta. A fotózó turistákon kívül egyébként még olvasó emberek, padon komoly külsejű jegyzetekből tanuló emberek és veszekedő párocskák népesítették be a rakpartot, meg persze bringások, görkorisok és az útjukból félreugráló sértődött családok.
Aztán rákanyarodtam a Margit-hídra, úgy döntöttem, a szigeten megyek végig, rögtön az elején fagyiárusba, valamint cheerleaderekbe ütköztem, ennek megfelelően kritikátlanul drága gépifagyival a kezemben néztem végig a Budapest Vadrózsák (az Országos Cheerleader Bajnokság második helyezettjei, ha jól emlékszem) remek előadását, rendesen olyanok voltak, mint az amerikai filmekben, pompom, egymás vállára felállás, ilyenek. Mint kiderült, a cheerleading apropójául valójában egy osztrák-magyar rögbimeccs szolgált, de a harmadik negyed után akkora előnnyel vezettünk, hogy nem ragadtam le meccset nézni, meg amúgy sem tudom, hogy érdekel-e engem a rögbi.
Később aztán ültem egy padon egy öreg néni mellett és elolvastam a könyvemből hátralévő pár oldalt, Ian M. Banks: Fegyver a kézben c. sci-fijéről van szó*, amely már közben is bosszantó időnként, de a végkifejlettel olyannyira felbosszantott, hogy majdnem felszálltam a buszra, de aztán végül nem. Így végül ettem szedret szederfáról, majd előbukkantam a halastó környékén, ahol lelkes pestiek tömege örvendezett kettő darab tőkés récének, ezután feljöttem az Árpád-hídra, ami ezek után elég durva változás a nyolc vagy hány sávos forgalommal. Az Árpád-hídon egyébként az a jó, hogy a talpaddal remekül lehet érezni, ahogy remeg az autók alatt a híd, mezítláb a legjobb, most nem akartam összekoszolni a talpamat, de egyszer mindenképpen érdemes kipróbálni, olyan, mintha egy lélegző élőlény bordáján járna az ember. Innentől már nem történt semmi kaland, bejöttem a hídon Óbudára, end of story. De... nagyon sokféle ez a város, és ez jó.

Ha már itt tartunk, a Heroes utolsó része meg mekkora gáz már, atyaúristen. Amikor már azt hittem, ennél több nyál, közhely, életbölcsesség, yodaizmus, és jól-csak-a-szívével-lát-az-ember már igazán nem jöhet, akkor még mindig rátettek pár lapáttal. Egészen meglepően borzasztó volt, ellentétben az amerikai Office harmadik évad zárórészével, ami szuper és a sorozathoz méltó befejezés. Egyébként pedig Scrubs hatodik évadot nézünk még, ami megintcsak nagyon jó, beleértve a kórházsorozatok történetének legaranyosabb újraélesztés-jelenetét (He's coding!! Get me a box of kittens, stat!!!) és a 6x06 részt: a páciens agysérüléséből következően éneknek hallja a rendes beszédet, mi pedig azt halljuk, amit ő, szóval ez a rész gyakorlatilag musical, igen, tudom, hogy ez ijesztően hangzik, de higgyük el nekem, hogy nagyon vicces. 

*A mra-tól kaptam kölcsön ezer éve. Ugyanis az a helyzet, hogy már tényleg nem férnek el a könyveim a könyvespolcomon, új szekrény meg nem fér a lakásba, van viszont egy fél polcnyi, mindenféle emberektől változatos időintervallumokkal ezelőtt kölcsönkapott könyv. Úgyhogy arra gondoltam, hogy akkor most vagy nagyobb lakásba költözünk, vagy elolvasom a kölcsönkapott könyveket és visszaadom szép sorban, persze, ez utóbbival csupán elodázni lehet a lakásvásárlást, de ez is több a semminél. Most éppen a Kislánytól kapott Pelevin-könyvet olvasom, egy több ezer éves rókadémonról szól, aki Moszkvában dolgozik prostituáltként, és nagyon szórakoztató.  

Hétre ma várom a Nemzetinél

Meg még a Combinón akadtam ki valamelyik nap, mondjuk, a Combino szerintem eleve nem villamos, vagy csak annyira villamos, amennyire a kínai meztelenkutya kutya, de ezen még túltettem magam valahogyan. De az, hogy basszus, minden megálló után bemondják, hogy "A villamos esetenként hirtelen fékezésre kényszerül, kérjük, mindig szíveskedjenek fogódzkodni!", az szerintem a végső hanyatlás előszele. Oké, utolértük Amerikát, mostantól már nálunk is biztos rá van írva a mikróra, hogy ne tedd bele a macskát, meg mittudomén, ilyenek, de a villamos?? Szerintetek Magyarországon mióta van villamos? Megmondom, 1887 óta. Százhúsz éve megvan a négyes-hatos. Igen, tudom, akkor még nem így hívták és nem ment el a Moszkváig, de ugyanazon a vonalon járt. A villamos, az kérem szépen a magyar nemzeti kollektív tudattalan szerves része, Krúdy írt róla, József Attila, Kosztolányi, meg a Fonográf, nemcsak a mindennapjainkba, de a kultúránkba is beépült. A magyar ember egyébként is mindig ügyesen közlekedett, gondoljunk csak a lóhátról hátrafelé nyilazós időkre, meg az éjjelre az omnibusz tetején, a magyar emberben genetikailag kódolva van, vagy talán az anyatejjel szívja magába, de egy biztos: tudja, hogy a villamos időnként hirtelen fékezésre kényszerül. Oké? Tudja magától, sőt, mi több, azt is, hogy ha nem akar orra esni, jobb fogódzkodni. És nem csak a pestiek, hanem még a csángó viseletbe öltözött, határozottan vidéki benyomást keltő mami is a Margit-híd budai hídfőnél: rögtön a felszállás után megkapaszkodott, teljesen magától.
És azt sem értem, miért van erre szükség. A bkv jegyhez-bérlethez, úgy rémlik, tartozik valami biztosítás, ami fizet, ha bkv járművön sérülsz meg. Vagy csak akkor, ha kapaszkodsz? És azért kell bemondani, hogy amikor a bkv sztárügyvédjei szemtanúk segítségével rád bizonyítják, hogy nem fogódzkodtál, akkor ne mondhasd, hogy "dehát honnan tudhattam volna, hogy a villamos időnként hirtelen fékezésre kényszerül, nem mondta senki"?? Vagy csak komolyan azt hiszik, hogy ezzel baleseteket lehet megelőzni? Az elmúlt százhúsz évben annyian haltak meg a villamosokon a kapaszkodás hiánya miatt? Ezért fogy a magyar? Vagy?

Babies, babies, babies

Meg még az is volt, hogy voltunk a Nerdéknél tegnap, ahol túl sok bort ittam, valamint többször megdöbbentem azon az egyébként nyilvánvaló tényen, hogy a gyermekágyas mamák hetekig-hónapokig nem alszanak. Mondjuk, nem alszanak egy óránál hosszabb ideig. Én már most szólok, hogy meg fogok bolondulni, elviselhetetlen leszek, de lehet, hogy pszichotikus, abból kiindulva, hogy egy rosszabb ügyelet utáni reggelen is csak részlegesen vagyok térben-időben orientált. Durva. Mondjuk, már a múltkor is megijedtem, amikor a hőre lágyuló műanyagokról olvastam alie blogján (ti. hogy melyik babacuccot lehet kifőzni, melyiket nem, mikor kell egy kis ecetet tenni a vízbe, melyiket kell két percig, melyiket tizenötig, és egyébként is mekkora legyen a lyuk a cumisüvegen és mi a manuális mellszívó előnye a gépivel szemben), szóval ez egy idegen nyelv, egy különös szekta, egy félelmetes titkos társaság.
Ennek megfelelően ma kikérdeztem egyik, utóddal rendelkező (férfi)kollégámat, hogy most tényleg, hogyan lehet ezt túlélni, mire elpanaszolta, hogy a lánya eddig békésen aludt a babakocsiban, amikor levitte a játszótérre, ő pedig tudott közben olvasni a friss levegőn, minden jó és szép volt, de most elérte a gyerek azt a kort, amikor már játszik is, vagyis mászókáról esik le, nagyobb gyerekek lökik fel vagy pörgetik túl a körhintán, homokot, rovarokat és kitudjamit eszik meg, ahogy egy pillanatra leveszed róla a szemedet. Majd megkérdezte, mit éreztem, amikor megfogtam a Nerdék gyerekét, merthogy megfigyelések szerint a nőkre furcsa hatással vannak a csecsemők: valami különös, sürgető bizsergést kellett volna éreznem, valamint leküzdhetetlen vágyat, hogy nekem is legyen azonnal egy kisbabám (vagyis szüljek egyet vagy rohanjak el ezzel itt), de mondtam, hogy nekem autista férfiagyam van, és az a gyerek egyébként is túlságosan hasonlított a szüleire, még ha el is rabolom, hamar lebuktattak volna a járókelők, akik felismerni vélik a gyerekemben x rocksztárt meg y bloggercelebritást (ellenben megpróbáltam a macskájukat elcserélni egy Sandman hatodik részért, de senki nem vett komolyan.)
Aztán a nővérek közül is beszálltak egy páran a beszélgetésbe, amíg egyszer csak azt vettem észre, hogy kórházunk hagyományaihoz híven megint mindenki meg van róla győződve, hogy terhes vagyok, máskülönben minek kérdezősködnék ennyit.

Science fiction

Kolléga: - Láttam nemrég egy nagyon jó sci-fit, szerintem tetszene neked. Lost Room a címe, nem láttad?
isolde: - Nem is hallottam róla. Hol láttad, moziban van? Vagy dvd-n?
Kolléga: - Szerintem nem lehet kapni, az egyik haverom töltötte le a netről.
isolde: - Tényleg? Akkor majd, ööö, megkérdezem a férjemet, le tudja-e tölteni.
Kolléga: - Vagy odaadom.
isolde: - ....Basszus, tényleg. Odaadod a valóságban, zseniális, ez eszembe se jutott.

Főnököm: - És képzeld, rájöttem, hogy az ibookomon van olyan funkció, hogy pdf file-okat fel tud olvasni.
isolde: - Úgy érted, hangosan felolvassa?
Főnök: - Igen, igen, sőt, ki lehet választani a hangot is, van egy csomó féle, idős férfihang, fiatal női, meg van például külön szexi hang is, és mindegyiknek van neve. És Vickynek például már más hangja van, mint Victoriának.
isolde: - De klassz! És ez mire jó egyébként?
Főnök: - Hát például képzeld csak el, hogy miközben port törölsz, Paul felolvassa neked a Trends in Cognitive Neuroscience legújabb számát szexi hangon.

Nomen est

Arra gondoltam, hogy, bár tudom, hogy nem trendi, de kellene nekem irói álnév, mégiscsak fura, hogy ha valaki pl. a tudományos közleményeimre kiváncsi és rám gugliz, akkor ott mindenféle kacattal, novellákkal, miegymással kell szembesülnie. Tegnap végülis Niké, később a férjem, valamint a Budapest térkép közreműködésével meg is született az első verzió, valamint ezzel párhuzamosan jövőbeli műfaji kereteimet is meghatároztuk. Szerintem... bájos lesz, amikor majd klasszikus keményvonalas cyberpunkot és/vagy posztapokaliptikus zombihorrort fogok publikálni özvegy Kőváryné Istenhegyi Izolda néven.

Back to reality

Mindenki folyamatosan azt kérdezgeti, mennyire borultam ki a magyar egészségüggyel való ismételt találkozásom miatt, dehát semennyire, négy éve itt dolgozom, mi ehhez képest három hónap szünet. Ellenben tegnap bevásároltam a pluszdiszkontban, na az kultúrsokk. Minden egyes alkalommal megfogadom, hogy nem megyek oda többet, de aztán telik az idő és több hónap távlatából minden megszépül, ráadásul útba esik. Hát, először is ez az a pluszdiszkont, ahol barátaink, a csótányok kajálnak, bár a boltban bent még sosem láttam állatot, de rengeteget láttam már odakint a fal tövében futkozni, és az nekem épp elég. Tegnap viszont világos volt és hideg is, amit a csótány nem szeret, igy csak kettő darab döglött példány hevert a küszöb előtt, a döglött rovartól pedig nem félek, szóval bementem, és bejött mögöttem a bolond öregasszony is a fiával, aki - mármint a fia - mindvégig napszemüveget viselt, az öregasszony viszont folyamatosan követett. Eleinte azt hittem, csak azért jár a nyomomban, mert véletlenül ő is épp paradicsomot, sonkát és tejet akart venni, de aztán amikor körülbelül hat, értelmetlen kört tettem az üzletben az úri gusztusomnak megfelelő ásványvizet keresve, és még mindig a nyomomban volt, akkor azért kezdett gyanússá válni a dolog. De végülis nem bántott, csak jött. Paradicsomot venni egyébként nem volt könnyű, mivel egy nagy láda rohadt és/vagy ütődött közül lehetett választani, igy beletelt némi időbe, amig találtam három darab viszonylag egészséges példányt. Lehetett még kapni rohadt almát és meglepő mértékben penészes epret is, ez utóbbit legalább féláron.
Végül beálltam a sorba, ami szintén nem volt könnyű, mivel az egyetlen pénztár mögött álló sor a tér egy pontján háromfelé ágazott és három hosszú sorban, majd három sorvégben végződött. A csomóponton állók a látszat kedvéért vitatkoztak ugyan, hogy most melyik az igazi sor, de akkor hirtelen megnyitott még egy pénztár, és a vásárlók hihetetlen sebességgel és rugalmassággal rendeződtek át egy darab háromvégű sorból két darab, összesen háromvégű sorrá, kivéve talán a bolond öregasszony fiát, aki egy darabig tanácstalannak tűnt új hovatartozását illetően, de ekkor sem vette le a napszemüvegét.
Később arra lettem figyelmes, hogy összesen öten állnak még előttem a sorban, és mindannyian többé vagy kevésébé ittasak, a fiatal srácot, a megtört fizikai munkásokat és a két negyvenesforma háziasszonyt is beleértve, mögöttem pedig egy rendkivül álmos és másnapos fejű fiatalember vásárolt egy üveg pálinkát, egy liter kólát és egy doboz marlborot, a késői időpont (este hét) ellenére nagyon úgy tűnt, hogy ez a reggelije lesz. Az egyik hölgy egyébként - jogosan - vitába is keveredett a pénztárossal, mivel az általa vásárolt leárazott penészesepret teljes áron ütötte be a gép, de ezzel semmit sem lehet tenni, nem állitották át az árat, nem lehet mit csinálni, vagy megveszi ennyiért, vagy visszateszi. Egy idő múlva aztán én is odaértem az ötven körüli pénztáros hölgy elé, aki a szokásos pénztárosnő-ékszereken (soksok gyűrű és karkötő) kivül hatalmas műkörmöket viselt, ráadásul a köröm rószaszin része nem volt kifestve, csak a fehér, az ujjtól elváló része, amit a francia manikűrben fehérre szoktak festeni, csakhogy ebben az esetben ez a hölgy munkaköpenyével harmonizáló égszinkék árnyalatot kapott. De engem nem könnyű meglepni, nem olyan fából faragtak, szóval szemrebbenés nélkül kifizettem a cuccokat és távoztam, miközben a mögöttem kigyózó sorban egy kisgyerek sirva kántálta, hogy "ki akarok menni innen!!!". Egyébként amikor kiléptem az ajtón, már nem voltak ott a döglött csótányok - most vagy nem is voltak döglöttek, vagy... nem, nem akarom tudni.   

Az irodalom visszavág

Word Helyesírásellenőrző basszus... A klassz például "kerülendő szó vagy kifejezés". A stíröl is. Azt, hogy őszintén szólva, húzzam ki, mert sablonos. Azt, hogy szép lány, gondoljam át, mert lehet, hogy egybe kell írni, széplánynak. Azt, hogy Te mit csinálsz itt?, szintén gondoljam át, mert a csinál helyett szebb a tesz vagy a készít. Azt, hogy hülye, "nem illik papírra/képernyőre vetni". Na, mindegy, úgyis csak hobbiból futtattam.

Ezenkívül pedig tegnap hajnali kettőkor szemerkélő esőben gyanútlanul sétáltam hazafelé, amikor is a jól ismert csótányokkal találkoztam a lábamtól öt centiméterre, bátor Sir Robin, futottam, mint a nyúl, és csak a késői órára való tekintettel nem sikítoztam, de ez mind semmi, ma ahelyett, hogy számos fontos és halaszthatatlan dolgommal törődnék, százlábúakat nézegetek az interneten, undorítóak egytől egyik, de egyik se szőrös az istennek se.

Ugyanis a novellámat bütykölöm, és a férjem szerint a szőrös százlábú kifejezést gondoljam át mégegyszer, mert szőrös százlábú nem létezik ezen a bolygón, csak szőrtelen. Persze, tudom, hogy csupán a bosszú vezérli, mivel kihúzattam a 19. századi (asszem) Prágában játszódó regényéből a zseníliaköntöst: a zseníliát csak a huszadik század elején találták fel, de akkor is többnyire bútorszövetet készítettek belőle, ruhákat csak az 1960-as (!) évektől kezdve, így számomra hiteltelen az olyan írásmű, amelyben gőzgép szerepel meg velocipéd, és emellett zseníliaköntös. Na, szerintem bosszúból ezért fúrta meg a jó kis szőrös százlábúmat, én meg utolsó kétségbeesett kísérletként úgy döntöttem, majd én bebizonyítom, hogy igenis létezik szőrös százlábú az interneten, de csak olyat találtam, aminek a neve ugyan szőrös százlábú, de az istenverte állat maga sajnos csupasz, csak a kis lábacskái miatt nevezték el szőrösnek rövidlátó biológusok.
Entomológiában jártas olvasóink most nagy szolgálatot tennének a magyar irodalomnak azzal, ha küldenének egy képet szőrös százlábúról, esetleg felfedeznének egy eddig le nem írt szőrös százlábúfajt az elkövetkezendő néhány napban.

It never rains in Southern California

Megnéztük a Veronica Mars utolsó részt, és bár én úgy gondoltam, tényleg jobb lenne törölni, mielőtt még laposabbá válik és Veronica még huszonötször kirúgja és visszafogadja Logant, és az új szereplőket se szerettem (Piz ráadásul ugyanazt a ronda pulcsit hordta, mint az első évadban Duncan Kane, és már neki sem állt jól), nézzünk csak körül, azok a legjobb sorozatok, amiket időben törölnek (Firefly, Studio 60), mielőtt még önmaguk paródiájává válhatnának (Friends, 24), de azért amikor a végén Veronica megy el az esőben, és tudhatjuk, hogy ez a vége, ever, és ezen kívül már soha többet semmi nem fog velük történni, marad a nem túl hepiendes befejezés és a számos elvarratlan szál, az azért meglehetősen szomorú és csodálatosan noir.

I don't give a damn 'bout my reputation

Megint szembesülnöm kellett a ténnyel, miszerint hiába tartom én magamat szolid, kispolgári asszonykának, valójában egy félelmetes anarchista vagyok, a társadalom mételye, amely kivet magából. Azzal mondjuk eddig is polgárpukkasztottam, hogy csak trapéz (esetleg egyenes) szárú nadrágban vagyok hajlandó járni, akármit is diktál az aktuális divat, valamint minden trikóm piros, fekete vagy fehér, amikor a fagylaltszínek a menők (vagy nem is tudom, most idén éppen micsoda), utálom azokat a hülye, rövid fülű kistáskákat, amit a csini lányok a vállukra akasztva a hónuk alatt viselnek, valamint ha balerina- vagy hegyesorrú cipőt akartok látni a lábamon, ahhoz előbb meg kell ölnötök. És bár egyáltalán nem öltözködöm feltűnően, inkább unalmasan, a butikok eladóit rendszeresen ki szoktam borítani az olyan kérdésekkel, hogy van-e ez a felső valami más színben, vagy hogy van-e olyan nadrág, ami nem csípő. Tavaly pl az esküvői sminkemmel próbálkozó kozmetikusokat akasztottam ki azzal, hogy hétköznap nem sminkelem magam, de ezeket még mindig betudtam annak, hogy egyszerűen nem telt még el elég idő a rendszerváltás óta, nem elég rugalmas ez a társadalom, az emberek megszokták, hogy kivétel nélkül mindenkin trapper farmer van meg az a kétféle felső, amit az úttörő áruházban lehetett kapni, és aki valami mást visel, az biztos undorító maszek vagy gyanús külföldi. És néha bele is fáradok az állandó szélmalomharcba, és fásultan megveszem magamnak a térdgatyát, mert csak azt lehet kapni.
A fodrászoktól meg külön félek, amióta Emese, az egyetlen normális fodrászom aerobicversenyző múltjából fakadó csuklósérülése miatt elment óvónőnek (nem tudta egész nap tartani a hajszárítót), és azóta a szomszéd plázába szoktam menni levágatni a hajamat. Mindig elmondom, hogy ne legyen annyira fokozatos, meg ne legyen tépett, de a fodrászok mindig ragaszkodnak hozzá, hogy azért valamennyi fokozatosság kell bele, hogy álljon valahogy, meg akkor csak egy kicsit tépjük meg, és a végére sikerül úgy kinéznem, mint bármelyik női szereplő bármelyik magyar szappanoperából. Tegnap viszont úgy döntöttem, elég volt, én kiállok magamért, a girl can do what she wants to do and that's what I'm gonna do, és kategorikusan, többször elmondtam a fodrász csajnak, hogy egyenesen vágja le a hajamat, ne legyen lépcsős vagy fokozatos, nem, ne legyen megtépve a vége, nem, egy kicsit se, és tényleg egyenesen levágott hajat akarok, nem, nem tévedés. Akkor kicsit megtántorodott, de megcsinálta, hamis biztonságérzetbe ringatva ezzel, úgyhogy nem is tudtam elég gyorsan reagálni, amikor hirtelen a hajamra rakott egy kiló habot, de onnantól megint éberen figyeltem, és amikor megkérdezte, hogy melyik oldalon szoktam elválasztani, akkor államat felszegve és keményem a szemébe nézve megmondtam, hogy középen. Kb háromszor visszakérdezett, de én továbbra is makacsul ragaszkodtam a téveszmémhez, úgyhogy végülis szárított nekem egy egész helyes, középen elválasztott hajat, majd megkérdezte, mennyi lakkot tehet rá, vagy inkább waxot szeretnék-e, mondtam neki, hogy semmit, köszönöm, és ezzel végképp betelt nála a pohár. "Ja, csak így a la nature?" - kérdezte olyan mérhetetlen megvetéssel, mintha kiderül volna rólam, hogy, mittudomén, csak havonta egyszer mosakszom, de minden nap fajtalankodom tízéves kisfiúkkal, vagy hogy Hitler kedvenc unokája vagyok, vagy hogy só és citrom nélkül iszom a tequilát, üvegből. De nem, nem tudta megtörni lázadó szellememet, emelt fővel és boldogan sétáltam ki a fodrászüzletből az ellenséges és/vagy döbbent pillantások kereszttüzében, egyenesen levágott, középen elválasztott, lakk és wax nélküli szolid kis frizurával, fehér trapéznadrágban, szandál alakú szandálban, piros trikóban, az anarchia büszke angyala.