He was no dragon

"A Trónok harca egy storyline-katasztrófa. A sok-sok ezer oldalon át formálódó cselekmény egész egyszerűen nincs kitalálva, az író nem gondolkodott előre, éppenséggel az érdemi munkát spórolta ki az alkotói folyamatból. Az olvasó dezorientációja annak a következménye, hogy maga George R. R. Martin sem tudja, merre van az előre, ezért a közönség érdeklődését a tudatos cselekményépítés helyett másféle dramaturgiai eszközökkel igyekszik életben tartani."

Ugye? Ugye? Ugye? Én ezt már milyen régóta mondogatom. Kellett volna legalább valami vázlatot írni, mielőtt nekilát a sorozatnak. Persze, én ne dumáljak, csak az első kötetet olvastam 2005-ben, mert fiatal voltam és tapasztalatlan és már azon teljesen kiborultam, hogy három kötetesre tervezi a szerző. Végül azért nem olvastam el a másodikat sem, mert belelapoztam és láttam, hogy az elbeszélő szereplők és történetszálak száma nő, ahelyett, hogy csökkenne, és ez számomra gyanakvásra adott okot, igen helyesen. 

További kalandok

Hű, most ment haza az anyósom. Hát én mondjuk nem vagyok egy különösebb házitündér, egyedül főzni meg befőzni szeretek és tudok, jó, meg mosni, a takarítás viszont egyáltalán nem érdekel és mint ilyen, nem is vagyok benne jó. Úgyhogy nem lep meg, ha valaki ügyesebben vagy szebben takarít nálam. Ugyanakkor anyósom személyében egy világbajnok profival találkoztam, aki egy szovjet vallatótiszt kíméletlen alaposságával és Erőss Zsolt fanatizmusával* vágott neki a konyhámnak. Az egy dolog, hogy este fél kilenckor még takarított, bár már hatszor rászóltam egyre kevésbé kedvesen, hogy hagyja már abba, mert vacsora, babafektetés, az esti hurcolgatás közben pedig a konyhában szeretek vele sétálni, mire azt mondta, ő maximalista, és még nincs kész az a rész. Olyan tisztítószerkombinációkat és törlőrongy-típusokat ismer, amiről még sosem hallottam, de ez mind semmi, másnap megpucolta az ablakokat a reggeli kávéja előtt. Szóval ezen a szinten már eszembe sem jutott magamat hozzá mérni, nagyjából olyan érzés, hogy persze, én is tudok bukfencezni, ha nagyon muszáj, csak nem szeretek, és akkor beállít a lakásomba a Cirque Du Soleil és bemutatnak pár könnyedebb figurát a csilláron. Oké. Úgyhogy nem nagyon neteztem, egyrészt, mert nagyon sírós volt napközben a Lány, nem nagyon lehetett letenni (most is kendőben van, csak így meg melegünk van), másrészt meg mert hogy néz az ki, hogy én itt elblogolgatok, amíg ő a tűzhely mögött súrol. 

Sajnos emellett aggodalmaskodott is, amit én igen nehezen bírok, főleg azért, mert én egyedül is halálra tudom aggodalmaskodni magamat, de komolyan, nekem mindig minden lehetséges katasztrófa eszembe jut, csak már 35 év alatt megtanultam, hogy ezeken ne rugózzak, hanem félretegyem őket. A Lány esetében ez nem könnyű, mert mindig aggódom, hogy jaj, nincs-e valami baja, de próbálom józan ésszel legyőzni az aggodalmat, és emlékezetembe idézni, hogy hiszen jól fejlődik, jó, sokat sír, de eszik, alszik, tegnapelőtt volt a gyerekorvosnál, aki szerint nincs semmi baja, és tegnap volt itt Rotigotin is, aki szintén nem látott rajta kórjelzőt, szóval valószínűleg jól van. Azon is aggódom, hogy én vajon mit csinálok rosszul, de ezt is próbálom józan keretek között tartani. Ezért aztán nehezen viselem, amikor valaki még pluszban kitalál olyan aggódnivalókat, amin én már vagy túltettem magam, vagy basszus, eddig nem is jutott eszembe. Ebben nagymamám a világbajnok**, aki eddig 1 db fotón látta a Lányt, amin az az egyik kezét a mellkasára teszi, mire kitalálta, hogy nem használja azt a kezét, esetleg azt az oldalát, úgyhogy ezután egy hétig nézegettem, hogy basszus, mintha tényleg kevesebbet mozgatná azt az oldalát, vagy nem? Vagy mégis? Vagy mégsem? Mígnem a gyerekorvos elnéző mosollyal biztosított róla, hogy semmiféle oldalkülönbséget nem észlel. 

Anyósom meg hát szintén aggódós, hogy jaj, megint kakilt, biztos hasmenése van, jaj, nem kakilt, jaj, biztos éhes, jaj, mitől fáj a hasa, jaj, vigyázz, beüti a kis kezét a mérlegbe, jaj, vigyázz, lehorzsolja a kis lábát a pihenőszék huzata, jaj, adjak rá még valamit, megfázik (28 fok, napozó+kiszokni, és még abban is melege volt), jaj, pattanás van rajta***, jaj, csuklik****, jaj, még mindig csuklik. Szóval igen hasznos volt, kiváló projekciós felület, mert este, amikor a Lány csak nem akarta abbahagyni a cirkuszt (hajszárító csak átmeneti megoldásnak bizonyult), akkor nem a babára haragudtam, hanem az anyósomra. Mondtam neki, hogy légyszi ne csinálja, de azt mondta, ő sajnos ilyen aggódós, nem tud mit csinálni, és nagyon nem akartam vele összeveszni, mert hát amúgy meg tök rendes, engem is nagyon szeret és a babát is. Reméljük, ha majd a Lánynak gyereke lesz, eszembe fog jutni mindez és nem fogom ugyanezt művelni (mert amúgy, mondom, megvan rá a képességem). 

On the plus side, nagyon finomakat főzött, és ha pont akkor sírt a Lány, amikor én ettem, akkor babusgatta, és hozott pénzt is, részben olyan rokonoktól, akikkel egyszer találkoztam nagyjából, úgyhogy vettünk a Lánynak nyugágyat (pihenőszék a szakterminus). Már egy kis időt el tud benne tölteni, és ha majd nagyobb lesz és még többet tud, akkor végre főzhetek meg mindenfélét csinálhatok, amíg ő benne van és nézeget*****. Elképesztő egyébként, mennyien várták és szeretik a Lányt, rengeteg mindent kapott a barátainktól, rokonoktól, blogolvasóktól, de komolyan, már bankszámlája is van, nyugodtan hátradőlhet a nyugágyában kissé pszichedelikus játékai****** körében és számolgathatja a pénzét és kétóránként átöltözhet. 

*Too soon?

**Egyszer felhívott a terhességem alatt és ezt mondta: 
isolde: - Halló. 
Nagymama (síri hangon, mert biztos, hogy nagy baj van): - Szervusz, kicsikém, nincs semmi bajod, nem kaptad el azt az influenzát, nem kaptad el azt a hasmenős vírust, nem csúsztál el a jégen, nem botlottál meg a lépcsőn, nem löktek meg az utcán, nem nyomtak neki valaminek a villamoson? 

***Az normális, az anyai hormonok miatt van. 

****Normális. 

*****Fejlődésneurológusok szerint a pihenőszék ADHD-t okoz, mert túl sok inger éri a babát túl fiatalon, de én nem hiszek a normalitásban. 

******Barátaink és családtagjaink kreatív, különleges emberek. 

Mindenféle kalandok

Szóval ez azért komolyan nonszensz, hogy az egész életemet egy macska méretű lény uralja, és ő dönti el, mikor alszom, mikor eszem, mikor zuhanyozom, mikor szoptatom őt és egyáltalán, minden egyes tevékenységemet. Durva. 

Mert a férjem szombaton elutazott tíz napra*, az anyukám meg nem tudott hétfőn feljönni az árvíz miatt (vagyis csak öt átszállással tudott volna Sopronból elvergődni idáig, arról meg lebeszéltem), az anyósom jött volna ma, de ő is inkább holnap jön, mert akkor könnyebben feljut, úgyhogy egyedül vagyok a babával. Nem totál egyedül, mert 2-3 naponta azért jön egyik vagy másik barátnőm és akkor segít is babát nyugtatni meg ilyenek. 

Hétfő reggel meg el kellett mennünk a Fül-Orr-Gége Klinikára hallásvizsgálatra, ami a város másik végén van, árvíz, senki ne üljön autóba, úgyhogy gondolkodtam, hogy ne menjek-e BKV-val és hordozókendővel, de aztán mégis a taxi mellett döntöttem, szerencsére, mert pont akkor gázolás miatt nem járt a 3-as metró, én pedig nem vagyok arra a borzalomra lelkileg felkészülve, hogy babával pótlóbuszra szálljak. Oda is értünk százezer óra alatt, a Lány csak kicsit sírt a taxiban és visszafelé is csak az utolsó öt percben üvöltött torkaszakadtából, amit azonnal abbahagyott, amint kivettem az autósülésből. Különben jól hall. Azért kellett elvinni, mert a születésekor az egyik fülére nem hallott, ez legtöbbször azért van, mert még magzatvíz van benne, és akkor meg kell ismételni később.

Meg az esti sírás is egyedül az enyém, eddig első este valamennyit sírdogált, de hurcolgatással el lehetett altatni, második este nulla sírással egyedül elaludt a saját ágyában, tegnap pedig semmi nem használt, de semmi, ráadásul a szomszéd meglepően hangosan tévézett, és ugye az ember nem kopoghat át ilyenkor megfelelő erkölcsi fölénnyel, hogy kérem, halkítsa le a tévét, zavar a torkaszakadtából üvöltő csecsemőm megnyugtatásában. Az alatta lakó, aki hangosan kurvaanyázni szokott, az is vagy három óra hosszat kurvaanyázott valakivel, gondolom, az élettársa. Biztos veri is, olyan típusnak hangzik, de női hangot vagy verekedést sose hallok. De ahhoz sem volt indíttatásom, hogy karomon újszülött csecsemőmmel becsengessek és megkérjem, hogy jó estét, kérem, erőszakmentesen és főleg halkan kommunikáljanak ezentúl. A Lány meg meg volt őrülve, ha felvettem, tejszagot érzett és cuppogott meg keresgélt, de szopni nem akart, éhes nem volt, ágyába letevés, hurcolgatás, éneklés, ringatás, cumi semmi, végül felvettem a férjem pólóját és Renáta néni tanácsát követve kendőben lementem vele sétálni az utcára, ahol egy perc alatt elaludt és hajnalig aludt egyfolytában (két perc múlva feljöttem és betettem az ágyába, nyugi, nem sétáltam vele hajnali ötig). Nagyon mérges voltam rá tegnap, biztos azért is volt nehéz megnyugtatni, mert egy ponton túl már én sem voltam nyugodt, pedig általában sikerül annak maradnom. Van az, amikor már annyira fáradt, hogy attól nyűgös és nem tud elaludni, hát ez volt szerintem. Ma meg szintén elég sokáig szenvedett, de most alszik. Azért régebben (múlt héten) este 8- fél 9-kor már aludt, most meg inkább 10-fél 11, nem túl jó tendencia, meg ez az egész cirkusz is minek. 

Úgy különben jó itthon lenni napközben kettesben a babával, mert cuki, és fel lehet kelteni a figyelmét, és lehet neki beszélni, meg lehet rajta röhögni. Van az, amikor morfondírozva néz maga elé és tördeli a kezét, ezt csinálta a hallásvizsgálatkor is, mire az asszisztensnő megjegyezte, hogy lám, hogy tördeli a kezét, majd a babához fordult és teljesen komoly arccal, együttérzően megkérdezte tőle, hogy "gondjaid vannak?". Vicces volt.  

Holnap meg jön anyóspajtás 2,5 napra, hát meglátjuk, milyen lesz, sajnos még nem ismeri a Lányt, mert csak egyszer látta, de például házimunkában segít, nem mintha különösebben végeznék házimunkát. A férjem meg anyukám takarított eddig, kaját rendelek innen, mondjuk már rettenetesen unom, de praktikus és nem drága, vagy eszem szendvicset meg salátát, amit megcsinálok előre, amikor a baba épp alszik. Mosni meg teregetni pár perc, a Lány cuccait viszont ki szoktam vasalni, de lehet, hogy lassan leszokom majd arról, megoszlanak a vélemények a dolog szükségességét illetően. Mármint, hogy fertőtlenítés céljából ki kell-e vasalni a baba ruháit, illetve ha igen, hány hónapos korig. De amúgy most ráébredtem, mi a válasz arra a kérdésre, hogy mi helyett, minek a rovására írok blogot, hát jelenleg nem kérdés, hogy a házimunka rovására. Bár ebben a pillanatban az alvás rovására, ami őrültség, abba is hagyom. 

*Felmerülhet a kérdés, hogy miért engedtem el, ugyanis simán itthon maradt volna, ha kérem, még én beszéltem rá, hogy menjen nyugodtan, hát azért, mert nekem mindennél fontosabb az imidzsem, és én nem az vagyok, aki nem engedi el a férjét, hanem jó fej vagyok, talpraesett és önálló, és ezt a brendet kívánom építeni továbbra is. 

Keep calm and blog on

Ó, és tíz éves a blogom, június 5-én, el is feledkeztem róla itt a nagy izgalomban. Kár, hogy már nem a freeblogon ünneplem. 

Tíz éve írom ezt. Úristen, mennyi minden történt azóta. 

It's a new dawn, it's a new day

Mindenki mondta, hogy a csecsemőknél ugrásszerűek a fejlődési szakaszok és így egyik pillanatról a másikra egyszercsak megváltoznak, és basszus, tényleg, ez de komoly. Egyik napról a másikra hirtelen éhenkórász kis vadmajomkölyökből emberré változott, nagyon durva. Klassz, mert visszamosolyog és figyel, és lehet vele interakcióba lépni, követ a tekintetével, és értelmesen néz. Máshogy is néz ki. Lenyűgöző. Jaj, elmúlt egy korszak, úristen, mindjárt érettségizik. 

Dehát ez itt a szemem láttára lett embercsecsemővé, és majd a szemem láttára fog kislánnyá változni meg nagyobb Lánnyá, hát ez mennyire jó lesz már. 

Az a te bajod, hogy sokat voltál vidéken

Többen értetlenkedtek, hogy mi az, hogy sírni hagyott csecsemőnek nem fejlődik ki az agya, nyilván hatásvadász módon sarkítok ezzel és nem pont így van, hanem inkább úgy, hogy elhanyagolt, bántalmazott csecsemőnek kevésbé fejlődnek az érzelemkifejezésért, társas készségekért felelős agyterületei. Ezt a lemaradást valamelyest később is be lehet hozni, csak nehezebb. Természetesen attól, hogy néha sírni hagyják, még lesz agya, sőt, orbitofrontális kérge is, de ha sokat szeretgetik, és amikor kiborul, akkor megnyugtatják, akkor a tudomány mai állása szerint jobb lesz az érzelemszabályozása és a társas készségei. A szeretgetés, megnyugtatás alatt pontosan azt értjük, hogy szeretgetés, megnyugtatás, vagyis a bántalmazás, magára hagyás ellentétét, amihez nem feltétlenül szükséges hordozókendő* meg a kötődő nevelés többi kelléke, ezt csak azért mondom, mert hajlamos ez a két tábor az említett tudományos eredményekkel érvelni. A mi generációnknak is van agya és társas készségei (tisztelet a kivételnek), pedig háromóránként szoptattak és babakocsiban toltak (bár minket pl. nem hagytak sírni.) Nincs most időm írni erről egy szép ismeretterjesztő bejegyzést, de szerencsére már írtam erről máshol, ezért most csak idekopipésztelem az érdeklődők kedvéért. Eléggé címszavakban van, mert egy kidolgozott tétel vázlata, de azért íme. 

Bár élményeink felnőttkorunkban is formálják agyunk felépítését, a csecsemőkor e tekintetben kiemelt életkor. Korai tapasztalataink meghatátozzák a többi emberhez való viszonyulásunk módját és az érzelemkezelésünket. Káoszelmélet: bonyolult rendszerek esetén a kiinduló állapotban beálló legkisebb eltérések a végeredmény tekintetében hatalmas különbségekhez vezethetnek. A kiinduló állapot itt a csecsemőkor, amikor kicsi eltérések felnőttkorban nagy hatásúak lehetnek. Három agyterület kiemelt szerepű csecsemőkorban, mivel érésük ekkor történik. 

Az érzelmekért felelős agyterületeink fejlődése

1)      Amygdala – ez már születésünkkor aktív és létezik, a félelemhálózat része, és azt dönti el, hogy veszély van-e vagy nincs. Közelítés vagy elkerülés. Ennél finomabb különbségtételekre nem képes. Ezért a csecsemő is először max erre képes, ennél cizelláltabb érzésekre nem.

2)      Orbitofrontális kéreg – a prefrontális kéregnek (homloklebeny) az alsó része az orbitofrontális kéreg. Ez kulcsszerepet játszik az érzelmi életben, a fenti egyszerű érzelmi reakciókat finomítja, lehetővé teszi, hogy azok sokkal árnyaltabbak legyenek (ne csak félelem/harag versus nyugalom létezzen, hanem bűntudat, meghatottság, satöbbi). Ahhoz, hogy képesek legyünk az empátiára és a mentalizációra (mások érzéseinek, gondolatainak megértése), szép kifejlett orbitofrontális kéreggel kell rendelkeznünk. Ez az agyterület szinte teljes egészében a születést követően kezd el kifejlődni, 0-3 éves korig fejlődik, és kifejlődése tapasztalatfüggő. A társas tapasztalatoktól függ. Izolált, elhagyatott csecsemőnek nem fejlődik ki normális orbitofrontális kérge. A jobb orbitofrontális kéreg fejlődik először és az dominál.

Amikor a csecsemő együtt örül az anyjával vagy apjával, biztonságban, akkor agyában endogén opiátok és dopamin szabadulnak fel. Az endogén opiátok serkentik az idegsejtek növekedését, a dopamin pedig az idegsejtek glükózellátottságát. Azoknak a csecsemőknek, akiket sok kellemes társas élmény ér, ezért jobban fejlődik az agyuk, különösen az orbitofrontális lebenyük: az ottani idegsejteknek több kapcsolata lesz. Új idegsejtkapcsolatok egész életünk során születnek, de azt az iramot, amivel életünk első 2 évében fejlődnek, később már nem érik el.

3)      Cinguláris kéreg és bal dominancia – utoljára a cinguláris kéreg fejlődik ki, 2 éves kor körül, ez az agyterület felelős az érzésekre irányuló figyelemért, tudatosságért, azaz, hogy ne csak érezzük, hanem be tudjuk azonosítani, meg tudjuk nevezni azokat. A második életév során az addigi jobb féltekei dominancia lassan átvált bal féltekei domaninciává, ahogy a verbális képességek megjelennek (a verbális képességek bal agyféltekéhez kötöttek). A verbális készségek megjelenésével nem vész el semmi a korábbi nonverbális készségek, implicit emlékek közül, hanem csak ráépül arra. Ilyenkor fontos, hogy a szülő észrevegye és meg is nevezze a csecsemő által kifejezett érzelmeket, hogy a gyerek is később képes legyen beazonosítani és megnevezni őket. Az érzések szavakba öntésének folyamata segíti a bal és a jobb agyfélteke integrációját. 

*Amúgy mégiscsak nagyon jól beválik nekünk a kendő itthoni nyugtatónak, ha már más nem használ, ezt csak azért mondom, nehogy úgy tűnjön, hogy ellenzem vagy gúnyolódom rajta. Na jó, gúnyolódom, de magamon is gúnyolódom, amikor a Lánnyal a kendőben sétálok a lakásban és ötszázadszor éneklem el, hogy Elkártyáztam a gyönge szívem / suhogasd meg a szoknyád, hajnal, mert arra nyugszik meg**. Nagyon remélem, hogy szépen proliferálnak közben a neuronjai és nem hiába strapálom a derekam. 

**Én azt értem, hogy jobb lenne, ha mindig az ágyában, önállóan aludna el, de van, amikor nem tud, hanem kiborul és visít, nem kicsit nyekereg, hanem torkaszakadtából kiabál, és akkor tényleg csak a hurcolgatás és ágyban egyedül sírni hagyás között lehet választani. 

Ha jő az est s lesem titkát a nádnak

Szóval szeretnék venni valamit az orvosomnak, mert pénzt általában nem fogadnak el egymástól orvosok, ajándékot inkább igen, mindegy, nem erről akarok beszélni, hanem hogy nézelődöm a neten, és így kerültem erre az oldalra, ahol kenutúrákat vezetnek a Fertő-tavon (óvatosan, a honlap hangot ad), és ó, istenem, mennyire klassz volt a Fertő-tavon csónakázni. Ez úgy tizenöt évvel ezelőtt történt velem rendszeresen, az akkori fiúm a Fertő-Hanság Nemzeti Parknál dolgozott, és egyrészt kiválóan ismerte a Fertő-tó nádasait, másrészt bemehetett mindenhova, ahova a laikus nem mehetett. A Fertő-tó nádasai az egy labirintus, több négyzetkm végtelen nádas és közte kis csatornákon lehet közlekedni, de állítólag tényleg eltévedtek és odavesztek a vasfüggöny idején az itt határsérteni próbáló szerencsétlenek. Nem tudom, ez igaz-e vagy csak legenda, mindenesetre tényleg elég labirintusos volt emlékeim szerint. A nádasban mindenféle madár él, az akkori fiúm azokat szerette nézni, engem ezek tökéletesen hidegen hagytak, de ott csónakázni a nádasban, nyáron, fürödni a nád- és iszapszagú vízben, napozni a csónakban meg stégeken, sehol egy lélek, csak mi meg a védett madárfajok, az benne volt a top tíz legjobb dologban. Annyira jó dolgok vannak a világon, komolyan. A hattyúkat mondjuk szenvedélyesen utáltam mindig is, ronda, agresszív állat. 

Én azt már elég régóta felismertem, és tudom, hogy furcsa, de attól még ez az igazság, hogy a fiúimban mindig valamennyire Sopront szerettem, de komolyan, nem jártam olyannal huzamosabb ideig, aki ne lett volna soproni vagy Sopron-rajongó, volt, aki a kultúrát szerette ott, volt, aki a természetet vagy csak a hangulatot, én meg azt szerettem bennük, hogy szeretik Sopront. Ez vajon igazságtalanság volt szegény fiúkkal szemben? Hogy nem kizárólag az intellektusukat, humorukat vagy formás feneküket szerettem bennük, hanem egy várost? Hogy a madaras fiúmban például azt szerettem, hogy lehetett vele csónakázni a Fertőn meg gyalogolni a soproni erdőben? A Göriben meg azt szerettem, hogy érdekelte a bányászat és többet tudott Brennbergbányáról, mint én? A férjem meg soproni. Végülis ezek is a tulajdonságaik. 

És milyen jó lesz majd a Lánynak megmutatni Sopront, alig várom, eszembe is jutott erről ez a bejegyzés, amikor az apukája megmutatta a Napot Zsófinak. Ezt szeretném én is, megmutatni a Lánynak, hogy milyen szép ez vagy az. Milyen jó lesz majd először felmenni vele a Várhelyre, meg megtanítani neki, hogy az a fenyőfa, az a ciklámen, meg felmenni vele a Tűztoronyba, meg megmutatni neki az átjárókat a belváros házai között, meg gesztenyét szedni a Villa soron. Egyszer amikor még jártam pszichoterápiára, megkérdezte a terapeutám, milyennek képzelem el azt, hogy gyerekem van, és azt mondtam, kézenfogva megyek egy kislánnyal és mutogatom neki a Világot. A Világ többi részét is, nyugi, nem kell pánikba esni, megmutatom neki a Lánchidat is. 

Csak be akartam linkelni ezt a verset, de nem találtam normális linkelhető formában az interneten, úgyhogy kénytelen leszek kompletten idemásolni. Én azt tudom, hogy rendkívül idejétmúlt dolog az embernek a szülőföldjét szeretnie és már Petőfitől sem volt menő, dehát semmit sem tehetek ez ellen. 

Harsányi Lajos: Leya első levele Ivánnak

Nem tudni mi van, mi van a fejében

Emlékeztek, amikor azt írtam, hogy a baba kis hangjaiból meg testbeszédéből rá lehet jönni, hogy mit akar? (Az előző bejegyzésben). Hübrisz. 

Nem lehet rájönni. Van a Suttogóban még egy táblázat is pedig, a testbeszédről, hogy könnyebben el tudd dönteni, most éhes-e a baba vagy fáradt vagy a hasa fáj, hát ez a baba folyton kevert jelzéseket ad és legtöbbször újabban fogalmam sincs, mi baja. Persze, lehet, hogy ez nem engem minősít és sokszor neki sincs fogalma. Mindenesetre tegnap például nem fájt a hasa szerintem, legalábbis nem nagyon (ahhoz van egy jellegzetes testbeszéd), mégis minden kaja után egyből nyűgösködni kezdett, esetleg picit aludt, aztán sírva felébredt, de amikor (2,5-3 óra elteltével) megetettem, akkor mégse tűnt igazán éhesnek, vagy elaludt közben, de amikor levettem, egyből felébredt és sírt tovább, és mégsem töltheti az egész napot mellbimbóval a szájában (én legalábbis nem ezt az iskolát követem), majd este sírt vagy három órát torkaszakadtából, de komolyan csodálkoztam, hogy egyik szomszéd sem kopogott át. Éjszaka meg aludt, mint a kisangyal. Nem látszott betegnek, remélem, nem is lesz az. Igen, eszembe jutott, hogy hívjam az ügyeletet, de aztán nem hívtam. Ezek a lehetséges okok, fogalmam sincs, melyik volt vele az utóbbi két napban, bármelyik, vagy csak az időjárás borította ki. Nem, éhes nem volt, mert este próbáltunk adni neki cumisüvegből tartalék tejet, de nem kérte.   

Van az, amikor álmos, de nem tud elaludni, és akkor egyre nyűgösebb lesz, és a végén már sír, és akkor már azért nem tud elaludni, erre is mindenféléket javasolnak a könyvek és az ismerősök, amiket mind csinálok. Néha beválik a hasra teszem és simizem, néha nem. Néha beválik a babakocsis séta, néha nem. Néha beválik a kendő, néha nem. Néha beválik a vállon sétáltatás, néha nem. Néha beválik a bebugyolálás, néha nem. Csomószor semmi. A babánál kiszámíthatatlanabb Lányt én még nem láttam, komolyan. 

Csomóan azzal biztatnak, hogy majd 2-3-4 hónapos korában könnyebb lesz, mert legalább a hasfájás elmúlik, meg könnyebb lesz értelmezni a jelzéseit, erre csak azt akarom mondani, hogy ha ez nem így van, akkor inkább most szóljatok, nekem hatalmas megrázkódtatás volt az egyetemen, amikor mindenki azzal traktált, hogy csak az első két év nehéz, ha az ember túl van a másodéves szigorlatokon, onnantól már lazaság, és nekem az első két év nem volt annyira nehéz, a harmadév viszont sokkolt azzal, hogy ott a patológia, kórélettan, mikrobiológia, meg még nem emlékszem, mik, és legalább olyan nehezek, mint a másodév, vagy nehezebbek, de komolyan egy évig nem hevertem ki azt a csalódást. Szóval ha nem lesz könnyebb, akkor inkább jobb, ha már most tudom. 

Különben eléggé szégyellem is magam, mert nagyjából az összes ismerősömnek sokkal nehezebb szülése volt, vagy császár, és beteg volt vagy beteg lett a babája vagy ikrei születtek vagy egyszobás lakásban laknak és egész éjszaka nem alszik a gyerek vagy a segítségül kiszemelt anyukának pont eltört a lába, szóval elég gáz, hogy én egy jól felszerelt kétszobás lakásban, a nyugati világ összes vívmányait élvezne (mint például eldobható pelenka, meg lehet fűteni a légkondival), egy végtelenül türelmes férjjel, két szívesen segítő nagymamával, szerető barátokkal körülvéve, egy darab egészséges, éjszaka többnyire alvó leánycsecsemővel is ilyen nehezen tudok megbirkózni. És most nem arra gondolok, hogy maradandó kárt teszek benne a nem megfelelő nevelési módszeremmel vagy ilyesmi, hanem hogy szeretnék normálisan enni néha, nem pedig úgy, hogy mire megmelegszik a mikróban a rendelt kaja, addigra pont felébred az amúgy öt perce alvó baba és sír. Persze, sírhatna az ágyában, amíg megeszem, de az egyrészt nem nyugis evés, másrészt nem akarom félórákat az ágyában sírni hagyni, mert az sok szempontból előnytelen, meg úgyse bírom ki. 

Meg még azt akartam mondani, hogy nagyon haragszom a Suttogóra*, mert elhitette velem, hogy a babák minden etetés után alszanak, meg hogy a kismama minden délután 3 órát alhat, meg hogy van olyan, hogy ha a kiságyában sír, akkor felveszed, megnyugtatod és visszateszed, és következetesen kell nevelni, ami nem is annyira nehéz, és ha te ötletszerűen nevelsz és néha a karodban alszik el, néha az ágyában, néha meg a kendőben, akkor összezavarod a babát és az hiba és az rossz neki, valamint, hogy ha eléggé odafigyelsz, akkor mindig ki lehet találni, miért sír, és nyilván ha nem tudod, akkor nem figyelsz eléggé és béna vagy; és nagyon haragszom a kötődőnevelős könyvekre is, mert elhitették velem, hogy mindenre gyógyír az igény szerint szoptatás, ágyadban altatás és kendőben hordozás, és hogy halandó emberek arra képesek, hogy évekig nem alszanak, mert vagy szoptatnak, vagy hordoznak, és ha te nem vagy képes, akkor béna vagy és az hiba és az rossz neki. Hát mindegy, nyilván arról írnak rengeteg könyvet, ami az életben nehezen megy, nincs rá igazi jó megoldás és mindenkinek magának kell megszenvednie, hogy megtalálja azt a módszert, ami neki beválik, és még a százezer könyv dacára sincs rá garancia, hogy megtalálod. De most komolyan, miből van a legtöbb egy könyvesboltban, babás-gyereknevelős könyvek, párkapcsolatról szóló pszichológia meg önsegítő könyvek, valamint diétás könyvek, ez a három terület, amivel nehezen bírunk, onnan lehet tudni, hogy mindegyikről van Csernus-könyv. Ha jól tudom, Szendi Gábor még tartozik egy csecsemős könyvvel, a Feldmár meg egy diétással, remélem, már dolgoznak rajta. 

*Mindazonáltal nem utasítanám vissza, ha most pár napra ide akarna költözni Tracy Hoggs és csodával határos módon minden helyzetet megoldana, mint a könyvében. 

S tavaszi zápor fűszere a földnek

Különben meg nagyon jó ám itthon lenni és babázni, nem hiányzik a munkám vagy ilyesmi. Ez tegnap jutott eszembe lefekvés után, amikor próbálok gyorsan elaludni, mert mindjárt fel kell kelni szoptatni, és közben bölcs dolgok jutnak eszembe, tegnapelőtt például ittam egy alkoholmentes sört este* és utána azon gondolkodtam, hogy van valami idézet, de hogy is van az és ki írta, hogy "józan vagyok, de mégis részeg", vagy "részeg vagyok, de mégis józanul", és hogy vajon a költő az alkoholmentes sör placebohatására célzott-e vagy másra**. Tegnap meg az jutott eszembe, hogy tényleg azért ez mennyire megmagyarázhatatlan, hogy egymillió dolgot teszünk a babáért, kezdjük mindjárt a szoptatással, amit egy csomó nő élvez, én mondjuk oké, elviselem, meg hogy két órákat lehet csak aludni egyben, meg sír, meg pelenkázni kell, meg nem lehet kávét és alkoholt inni, ja, meg egyáltalán, véget ért a régi életem, és hogy a baba cserébe annyit nyújt, hogy cuki, és ezzel tökéletesen egyensúlyban van a mérleg, és nem tűnik elfecséreltnek vagy igazságtalannak a sok meló. (Aztán lehet, hogy amikor már sok hónapja ezt csinálom, akkor majd mást mondok, ez nem tudjuk.) A baba cserébe hülye arcokat vág, mosolyog meg morfondíroz, meg ad ilyen kis babahangokat, még nem halandzsabeszéd, ahhoz kicsi, hanem kattog meg nyekeg meg sóhajtozik meg nyüszög, és akkor ebből a babanyelvből lehet találgatni, hogy most épp mire céloz. Egyébként viszonylag jól ki lehet találni, hát persze kivéve, amikor nem. 

Csomó ember is meglátogatja a babát meg engem, és hoznak neki (meg nekem) babakönyvet meg szoptatós teát meg napozót meg cseresznyét meg plüssnyulat meg csokit meg szalonnát meg babatányért meg jelly beant meg kispólót, meg postán küldenek neki plüssállatot meg kiszoknit. Klassz, remélem, nagyobb korában is meglesznek még a barátaink, azt mindig is szerettem volna, ha a gyerekem úgy nő fel, hogy a szüleinek sok barátja van. Egyébként ha jön valaki, akkor a Lány tökéletes mintagyerekként viselkedik, nézeget, mosolyog, alszik és cuki, szóval nagyon rendes gyerek minden szempontból. 

*A népi hagyomány szerint serkenti a tejtermelődést, meg azért ad némi illúziót, dobozból sört inni, mintha a kocsmában lennék. 

**Nyugi, amikor felébredtem szoptatni, egyből rájöttem, hogy koldus-szegény királyi gazdagon / részeg vagyok és mindig szomjazom. 

A jövő nemzedékről

A Hajnalka meg azt írta az előző problémakörre, hogy "akinek van gyereke vagy látott közelről, az úgyis tudja, hogy néha nem lehet őket megvigasztalni, a többiekkel meg nem kell foglalkozni, mert úgyis te vagy a gyereked fizeti majd a nyugdíját." Fair enough. 

Egyébként holnap lesz egy hónapos a Lány, és már 4 kg felett van (3 kg volt, amikor hazahoztuk), és két rugdalózót ki is nőtt, úgyhogy majd veszek neki szülinapjára egy új rugdalózót, ha eljutok a bababoltba. Az összes ismerősöm azt mondta, hogy elég egy babának 5-6 rugdalózó, neki mondjuk inkább 7-8 van, de így is kétnaponta mosni kell, mert lebüfizi, lepisili, ilyenek, szóval szeretném minden terhes vagy gyermeket tervező olvasómat bátorítani, nyugodtan vegyetek legalább 10 kisméretű rugdalózót, ha nem akarjátok pár hónap alatt teljesen kimeríteni a Föld vízkészleteit. És holnap megyünk ortopédia szűrésre, hát ilyen kalandjaink vannak mostanában. 

My normal approach is useless here

Az a baj, hogy én viszonylag jó problémamegoldó képességekkel rendelkezem és megoldásorientáltan gondolkodom, vagyis problémahelyzetben ugyan gyakran hisztizek is vagy pánikba esem, de közben (jobb napjaimon helyette) egyfolytában a lehetséges megoldásokat keresem és ez sok helyzetben jól beválik. 

A másik baj, hogy utálok inkompetens lenni, magát az érzést is utálom, de még ennél is sokkal jobban utálom, ha úgy inkompetenskedem, hogy ezt mások is látják. Akármiben. Akárhol. Akárkik. 

Ezenkívül még a kiszámíthatatlanságot se nagyon szeretem, én szeretem tudni, hogy hova megyünk, meddig maradunk, ott kik lesznek, mit kell vinni, milyen idő lesz, lehet-e kávét kapni, mi mennyibe kerül, van-e internet. 

És akkor van itt ez a sírás. Én azt ésszel tudom, hogy egészséges csecsemő napi két órát sír minden ok nélkül. Az egészséges csecsemő sajnos nem tudatja előre, hogy melyik két órában fog aznap sírni és hogy hol. A legtöbb csecsemő este sír, ez valamelyest kultúrafüggetlen, a hordozókendős népek csecsemői is sírnak este, csak kevesebbet, de erről már beszéltem. Persze az egyáltalán nem biztos, hogy este fog sírni, mert a Lány például némely napokon beiktat egy-egy reggeli, vagy kora délutáni sírós kört is. Este menetrendszerűen sír valamennyit, sírás, fürdetés, szoptatás, sírás, alvás, ez a program. Kivéve ma, eddig például kihagyta a fürdés utáni sírást. Miért? Fel fog-e ébredni mindjárt sírni? Be fogja-e pótolni éjfél körül? Lefeküdjek-e aludni gyorsan, vagy felesleges, mert tíz perc múlva úgyis felébred? Én nem bírom ezt a bizonytalanságot, jó, felőlem sírhat, de nekem szóljon előre, hogy ma ettől eddig fogok sírni ok nélkül.

És persze a sírást pedig lehetetlen megoldásorientáltan kezelni, mert nincs megoldás, nem létezik, vagy annyira random törvényszerűségek alapján működik, amilyen bonyolult képlettel én nem tudok fejben számolni.

Természetesen az ember végigveszi a triviális okokat, éhes, tisztába kell tenni, fázik, melege van, álmos, unatkozik, dédelgetésre vágyik, plusz a joker, a hasfájás. Megeteted, tisztába teszed, betakarod, ringatod, megkapja a hasfájás elleni cseppjeit, és még mindig sír, ugyanúgy, vagy jobban. Ilyenkor két dolog lehetséges: az ember felidézi, hogy egészséges csecsemő napi két órát sír és megpróbálja nyugodtan hallgatni. Ez nem könnyű, ha szereted a csecsemőt, és az épp elkeseredett és vigasztalhatatlan, és nem tudsz rajta segíteni. A másik dolog, amihez külön előny, ha az ember egészségügyi dolgozó, ha az embernek eszébe jut, hogy biztos azért sír, mert beteg. Csomó betegség tünetszegényen zajlik csecsemőknél, és csak onnan tudhatod, hogy valami baja van, hogy sír. Akkor még mindig segítségül hívhatjuk a józan eszünket, meghallgathatjuk a csecsemő bélhangjait, kizárva az akut hasi katasztrófát, stb, egyelőre még nem vittem be az ügyeletre egyszer sem csak azért, mert sírt, de nem ígérem, hogy ez mindig így lesz. 

Van a Dr. Spock-féle iskola, ami szerint hagyjuk sírni, majd abbahagyja, ezt egyszer kipróbáltam, nagyjából két és fél percig voltam rá képes, szóval csinálja, aki tudja (mellesleg minden lehetséges tudományos eredmény szerint ez káros, és ha sírni hagyod, nem fejlődik ki az agya, csak úgy mondom). Aztán van a kötődően nevelő iskola, akik szerint fel kell venni, ha sír, és van a Suttogó, aki szerint csak meg kell simogatni az ágyában, beszélni hozzá és ezzel megnyugtatni. De arról hol van szó, hogy megsimogattad, felvetted, ringattad, hordozgattad, elénekelted a Kis Vukot tizenötször, és még mindig ugyanúgy sír? Beletetted a hordozókendőbe és táncoltál világzenére a konyhában és még mindig sír? Kivitted babakocsiban és cumit nyomtál a szájába és még akkor is sír? (Igen, a teljes ősanya-nyugatianya spektrumot tudom.) Mit kell csinálni akkor? Azon kívül, ami kulcsfontosságú, hogy az ember maradjon nyugodt, mert ha ideges leszel, az átragad rá, és akkor tuti nem nyugszik meg? Mondjuk ideges nem szoktam lenni, inkább bizonytalan vagy aggodalmas. 

És akkor van még a külvilág. Minden nap sétálunk, babakocsival vagy kendővel, bár sajnos annyira szuper babakocsit vettünk, hogy én azt sokkal jobban szeretem, a kendővel meg fáj a derekam és attól nyűgös vagyok és az nem jó. Az elején szerette a Lány, most meg sír. Kiveszem a kocsiból, visszateszem, ringatom, stb. A járókelők néznek. Én ettől ideges vagyok. Lehet valamit tenni ez ellen? Egyáltalán nem lenne szabad, hogy zavarjon, amikor a lakótelepi kutyás öregasszonyok és a ház aljában lévő kocsma előtt dohányzó alkeszek néznek. Lehet, hogy nem is azt gondolják, hogy "ez a szerencsétlen nő még arra sem képes, hogy megvigasztalja azt a szegény gyereket". De még ha azt gondolják, akkor sincs semmi. Szerintem az nagyon rossz irány, ha azért nem járok majd el a babával, emberek közé, akárhova, mert jaj, mi lesz, ha sír, és nem tudom megvigasztalni és az emberek látni fogják, hogy nem tudom megvigasztalni. Kit érdekel? Van egy csodálatosan cuki, gyönyörű, egészséges kislányom, és erre azzal foglalkozom, hogy mit gondolnak rólam a járókelők, amikor sír? Normális vagyok szerintetek? 

Jó, de az tényleg nagyon rossz érzés, amikor nem tudom megvigasztalni. Hátha majd ha nagyobb lesz, jobban lehet tudni, miért sír éppen, mondjuk fog tudni beszélni és megmondja, és akkor egy fokkal könnyebb lesz?  Egészen a tinédzserkorig, amikor majd megint nem lehet tudni. Jaj, istenem. 

Disclaimer: a Lány védelmében szeretném leszögezni, hogy szerintem amúgy nem sír nettó napi két órát ok nélkül még összeadva sem, és nem is azon az agresszív fülsértő hangon sír, mint sok csecsemő, hanem aranyosan és szomorúan, és éjszaka, amikor aludni szeretnénk, nagyon ritkán sír, szóval objektíven szemlélve elég könnyű és felhasználóbarát baba, egy szavam se lehetne, én kérek elnézést. 

Changed my lonely nights that lucky day

Úúú, milyen filmek jönnek, Tajtékos napok*-film**, meg a Mielőtt felkel a nap-sorozat folytatása, Before midnight címmel, jaaaj. Mondjuk itthon, több részletben már most is meg tudnám nézni őket elvileg. 

*A Tajtékos napokban, a könyvben Colin levágja a szempillái csücskét, hogy vidámabbnak látszódjon a tekintete, és amióta olvastam, azaz kb. 18 éve én is levágom néha. 
**Amúgy nem vagyok oda Audrey Tautou-ért, de Chloé-t tényleg neki kell játszania. 

A láb, a láb!

Szóval nem, nyilván nem fogok képeket felrakni a Lányról az internetre, mert magamról sem rakok fel, és hogy nézne az ki. De már annyian kérték, tehát itt egy láb, ez rugdalta a hasamat belülről még egy hónapja is. 

That about sums it up

Férj: - Kérsz egy kávét?
isolde: - Igen, kérek. 
F: - Koffeinmenteset?
i: - Aha. 
F: - Szójatejjel? 
i: - Aha. 
F: - Úristen, hová jutottunk. 

Asszem nagyságrendekkel jobban bírnám a strapát, ha lehetne rendesen kávézni, de a koffein átjut az anyatejbe és míg a felnőttben 3-7 óra alatt bomlik le felére a bevitt koffein, addig a két hónapnál fiatalabb babákban ez 2,7-5,4 nap, vagyis ha sok kávét iszol, akkor felhalmozódik bennük, és keveset alszanak és nyűgösek lesznek. Természetesen sose lehet tudni, a babák éppen mitől nyűgösek, az időjárási frontok, az anya étrendje, a hasfájás, az idegrendszer éretlensége és az anya hangulata (ha te nyűgös vagy, átragad a babára) mind szóba jön. Szóval vagy iszom napi 3 kávét és akkor attól lesz nyűgös a baba, és attól aztán én is, vagy nem iszom kávét és nyűgös leszek és ez átragad a babára, ördögi kör, ott rontottam el, amikor 13 éves koromban megittam az első csészével, óvakodjatok. 

Különben jól vagyunk, nagyon szeretem, amikor alszik, mint egy angyalka, meg amikor magában morfondírozik, mint aki világuralomra tör és épp ördögi tervét eszeli ki (a valóságban ilyenkor általában kakil), meg amikor fürdik és így néz ki, meg amikor éhes és úgy veti rá magát a kajára (rám), mint egy hónapok óta éhező kis vadállatkölyök, meg amikor észrevesz valamit és azt nézi megbabonázva percekig (utoljára ezt a tekintetet nevük elhallgatását kérő barátaimtól láttam Amszterdamban, miután elfogyasztották a hallucinogén gombákat és utána egymás ingének színes mintáit nézték ugyanígy. A babát a csíkos ágynemű, a falra vetülő lámpafény és a windows media player hátterek nyűgözik le leginkább). A nehéz rész az amikor sír és semmi se jó neki, ha felveszed, az a baj, leteszed, az a baj, az ilyen. A hasfájás az egy ilyen hitbéli dolog, vannak iskolák, amik szerint létezik, mások szerint nem, hát szégyen, komolyan, több tízezer éve nemzünk gyermekeket és jelenleg itt tart a tudomány, azt se tudjuk, fáj-e a hasuk vagy nem, vagy akkor mitől sírnak. 

Navigare necesse est

Szóval az utóbbi napokban a Lány halál nyűgös, és csak akkor nyugodt, ha utazhat, teljesen mindegy, hogy hová, azaz hogy a lakásban kézben hurcoljuk fel-alá, vagy kendőben vagy babakocsiban odakinn. Lehet, nem kellett volna már félcentis korában Kanadába vinni.

Kendő, internet

Szóval én nem értem ezt a hordozókendőt, mármint közlekedési eszköznek értem, sétálni oké, de már sokadszor hallom, hogy itthon is tegyem bele a babát a kendőbe, és akkor ő abban alszik, én meg máris csinálhatom a dolgomat. De mit? Én főleg aludni szeretnék, enni és zuhanyozni. Aludni nem lehet vele, bár egyesek szerint félig ülő helyzetben kiválóan lehet úgy aludni, hogy elöl rajtad van a baba, de én végtelenül önző, a nyugati kultúrában elkényelmesedett asszony vagyok, és én fekve szeretek aludni, konkrétan lehetőleg stabil oldalfekvésben. Enni mondjuk fél kézzel egy szendvicset talán, de forró levest nem szívesen kanalaznék kéthetes baba feje felett. Gondolom, az igazi kötődően nevelő anyák már kitaláltak valamit arra, hogyan tudsz gyermekkel a mellkasodon zuhanyozni, én nem tudok. Házimunkát persze lehetne végezni, de nekem azt mondták, az első hat hét a gyermekágy, akkor ne végezzek házimunkát, másrészt nem szívesen főznék úgy, hogy rajtam van a gyerek, simán leforrázom vagy ráfröccsen a forró olaj, és a vasalás sem tűnik épp biztonságosnak. Mondjuk talán porszívózni lehetne, bár ahhoz jó stabilan be kell kötni, mert előre kell hajolni. Szóval én egyetlen dologra látom alkalmasnak a baba itthoni viselését kendőben, így kiválóan lehet blogot írni, most is rajtam van. Hát abba most ne is menjünk bele, hogy kendőben kell tartani vagy az ágyába kell szoktatni, vagy a sok háton fekvés káros és hasfájást okoz, vagy a káposzta és a tehéntej okoz hasfájást, vagy a hasfájás csak egy mítosz és nincs is és a csecsemők csak dajkálgatásra vágynak és azért sírnak, esetleg a sírással levegőt nyelnek és attól fáj aztán a hasuk, a túl gyakori mellretételtől fáj a hasuk, mert ráesznek a gyomrukban lévő tejre, a túl ritka mellretétel miatt sírnak, mert éhesek és nincs biztonságérzetük. Nem, nem, ebbe inkább bele sem kezdek, komolyan, röhej. Mindenesetre, a csecsemők esti sírása kultúrafüggetlen, és még abban a híres törzsben, tudjátok, akik kötődően nevelnek és napi 30x szoptatnak és ki se veszik a kendőből a gyereket, még náluk is van ugyanúgy az esti sírás, csak valamivel rövidebb ideig tart, mint a szerencsétlen, kiságyban háton fektetett, háromóránként etetett nyugati babák esetén. 

De nem erről akartam írni, hanem hogy kaptam Turchitól blogdíjat, köszönöm! Ezt kell csinálni:
1. Nevezd meg, kitől kaptál díjat, 2. Add tovább a díjat további 4 blogosnak, 3. Üzend meg nekik,  hogy díjjal jutalmaztad őket, 4. Opcionális (feltett kérdésre válaszolni). Azt a kérdést kaptam, hogy mennyi időt töltök blogírással és olvasással és ezt minek a rovására teszem, illetve gyerek előtti időkben hogy volt ez, hát fogalmam sincs. Mármint, sose számoltam össze, mennyi időt töltök blogokkal. Gondolom, volt olyan nap, amikor egy órát, volt, amikor 15 percet, amikor az olvasónaplóm egy évi kimaradt bejegyzéseit pótoltam, akkor 2-3 órát is egy nap - nem tudom. A többi blogot readerben olvasom, az pár perc átfutni, nagyon gyorsan olvasok. 

Hogy mi elől vette el az időt, most ebben a pillanatban mondjuk kivasalhatnám a baba ruháit, de mondom, úgy úgysem vasalnék, hogy kendőben rajtam a baba; vagy olvashatnám valamelyik félbehagyott regényt vagy babás könyvet. Egyébként pedig számomra értelmezhetetlen az a kérdés, hogy mi elől veszi el az időt, hát ez a hobbim, a hobbimra időt szánok, nem valami helyett csinálom. Nyilván takaríthattam volna helyette többet, vagy írhattam volna több tudományos cikket, vagy vállalhattam volna egy negyedik mellékállást is, vagy köthettem volna pulóvert vagy megtanulhattam volna oroszul vagy gitározni vagy vízisíelni. De igazából így is írtam valamennyi tudományos cikket, dolgoztam épp eleget, megtanultam egy csomó pszichoterápiás módszert, eljártam pilatesre, befőztem, találkozgattam a barátaimmal, olvastam könyveket és a férjemmel is töltöttem időt, szóval nem érzem úgy, hogy az életem valamely területe háttérbe szorult volna blogolás miatt. Most így babával nyilván sokkal kevesebb idő jut rá, ezért ritkábbak lesznek a bejegyzések és több lesz bennük az elgépelés, erre lehet számítani. 

De én komolyan nem tudom ezt továbbadni, akiket olvasok, már mind megkapták. Komolyan. Jaj, bunkóság, hogy nálam szakad meg a kör, de nincs ötletem és arra most nincs időm, hogy mindenkit visszaolvassak, hogy biztos jól emlékszem, hogy megkapta-e... bocs. 

Oversharing

Én egyébként sose fogadtam meg olyasmit, hogy majd nem fogok egyfolytában a babáról meg szoptatásról meg pelenkákról beszélni, sőt, dühös voltam, amikor valaki meg akarta velem ígértetni, hát én arról beszélek, ami épp foglalkoztat, bocs. Majd nyilván lezajlik ez az időszak és akkor más dolgok is fognak érdekelni megint (Ender's game trailer!!!), addig meg úgyse lesz időm ide írni, ezt a bejegyzést is három napja írom. 

Szóval jól vagyunk, követtük a szoptatási tanácsadó tanácsait (amelyek többnyire ellenkeztek az amúgy nagyon jószándékú védőnőével, de a tanácsadó nemzetközi tudományos lapokból küldött cikkeket nézetei alátámasztására, nem tudom, miből jött rá, hogy engem ilyesmivel lehet meggyőzni), és most már nem fogy a Lány, sőt, hízik, és tápszert se kapott már pár napja. Hát, reménykedjünk, hogy ez így is marad. 

Viszont akartam írni az első hetemről, csak sose volt időm, de hátha most. Szóval úgy két nap után rájöttem, mert amúgy értelmes vagyok és nagyon jó vagyok énvédő mechanizmusokban is, hogy én nem vagyok rossz anya, hanem a jelen nyugati társadalom tökéletesen elcseszetten kezeli ezt a kérdést. Mármint a frissen szült nők és újszülöttjeik segítését. Elmagyarázom röviden meg hosszan is. Röviden. Képzeljük el, hogy túl vagy egy szülésen, ami azért elég kimerítő, vagy egy császáron, ami egy hasi műtét, de semmiképp sem a legfittebb formádban vagy. Ekkor odaadnak egy kis, magatehetetlen, nagyon aranyos lényt, akit valamiért nagyon szeretsz (akinek nincs gyereke vagy nem szereti, az képzeljen el cuki kismacskákat a youtube-ról), azzal, hogy viseld gondját. Ehhez szinte semmilyen gyakorlati segítséget nem kapsz, viszont kapsz egy csomó elméleti tanácsot, amik nagyjából olyanok, mint a térképek Maminti túlélőtúráin (nehezen megfejthetőek, ellentmondásosak és van rajtuk egy csomó direkt félrevezető információ is). Próbálsz ezek alapján valahogy túlélni. Ha valamit nem tudsz, lecsesznek, vagy legalábbis éreztetik veled, hogy ezt tudnod kéne. Ha valami csoda folytán a fentiektől rossz kedved lesz vagy kétségbeesel, akkor lehet tudni, hogy az csak "a hormonok" miatt van. 

Hosszan. Jó, ez most hosszú, részletes, praxisblogra való rinyálás lesz, de igényem van rá, hogy leírjam, bírjuk ki vagy ugorjuk át, a végén visszatérek a tanulsággal.

Az volt a kórházban, hogy mivel a babára volt tekeredve a köldökzsinór, így elvitték az intenzívre megfigyelni azzal, hogy másnap reggel kapom meg nyolc-fél kilenc körül. Én ismerem az egészségügyet, gondoltam, hogy lesz az fél tíz is, így türelmesen vártam. Fél tízkor kimentem a csecsemős nővérekhez, tisztelettudóan megkérdeztem, hogy azért nem jött még le a baba az intenzívről, mert mégis valami baja van, vagy csak mittudomén, elhúzódik a vizit. Rám förmedtek, hogy amint leér a sima csecsemőosztályra, be fogják hozni nekem, menjek vissza a szobámba. Jó. Egy óra múlva felmentem inkább az intenzívre megkérdezni, hogy mi van, valami baja van-e vagy csak logisztika - mondták, hogy logisztika, jött egy nagyon rossz állapotú koraszülött ikerpár és mindenki velük foglalkozik, majd hozzák. Fél 12-kor kimentem ismét a sima csecsemőosztályra, hogy mi újság a babáról, mondták, hogy nyugodjak már meg, amint leér, behozzák. Fél egykor bejött egy gyerekorvos, mondta, hogy a baba jól van, mindjárt hozzák, jön Julika is és megmutatja a helyes mellretételt. Egykor behozták az ebédemet, rám förmedtek, hogy nagyon gyorsan egyem meg, mert mindjárt viszik el a tálcát, és ebéd után megkapom a babát. Gyorsan megettem. Megkérdeztem az arra járó (nem csecsemős, hanem sima) nővértől, tud-e valamit a babámról, azt mondta, már itt van lenn, csak azért nem hozták be nekem, mert más ügyekkel kell foglalkozniuk, valami kiskorú anya adminisztrációjával vagy ilyesmi. Így visszagondolva sokkal asszertívabbnak kelltt volna lennem persze, de egyrészt nem akartam mindjárt az első nap összeveszni velük, mert úgy gondoltam, még szükség lesz a segítségükre, másrészt nem voltam a full asszertív állapotomban így egy nappal szülés után. Nem tehetek róla, fürdőköpenyben nem vagyok annyira ijesztő, mint nadrágkosztümben, ez van. Úgy fél kettő körül azért már fogalmazgattam magamban, hogy kimegyek és mit mondok nekik, de aztán kettőkor behozák végre a babát. 

Bejött Julika, megmutatta a helyes mellre tételt. Most az tényleg nem egyszerű, ha az ember még nem csinálta, és ha rosszul rakod rá, akkor nem tud jól szopni és kisebesedik a mellbimbó is. Van mondjuk három alap pozíció, ahogy kicsi (fejét még nem tartó) babát szokás szoptatni. Julika megmutatott egyet (fekve) úgy, hogy a baba pólyában volt. Mondjuk ez nem túl életszerű, otthon nyilván nem lesz abban, mindegy. Egyszer tisztába is tette előttem, azt abból ellestem. Azt mondta, minél gyakrabban tegyem mellre, adott egy üveg vizet, hogy minden szoptatás után kínáljam meg abból, ha szomjas, megissza. Így tettem. A baba nagyon sokat aludt, így nem tudtam túl gyakran mellre tenni, de amikor rátettem, akkor picit szopott, aztán pihent rajta. A vizet kiköpte, de amúgy is ügyetlenül itattam a kórházi furcsa cumisüvegből, amiből kb. ömlött a szájába a víz. Este megkértem az éjszakás nővért, hátha az normálisabb, hogy mutassa meg, hogyan kell abból itatni. Lecseszett, hogy miért, a nappalosok nem mutatták meg? Mondom, nem. Hitte is, nem is. Nagy mérgesen megmutatta. A baba továbbra sem ivott és nagyon meleg volt és tejem még nem volt, úgyhogy egy ponton adtak egy üvegben cukros vizet, azzal, hogy kínáljam, ha szomjas, megissza. Kínálgattam. Aludt, néha amikor már úgy éreztem, nagyon sokat alszik, felébresztettem szoptatni. Az embernek attól lesz teje, ha gyorsan és gyakran szoptatni kezd, én egy nappal szülés után kezdtem és nem túl gyakran, mivel nem akartam nagyon gyakran sem ébresztgetni. Most olvastam amúgy, hogy ilyen esetben egyesek javasolják, hogy hat órával a szülés után kezdj el fejni, nekünk azt mondta a védőnő, hogy ne, és ne is vigyünk a kórházba fejőt. 

Másnap május 1. volt, úgyhogy a kutya sem nézett ránk, illetve de, hozzám bejött az orvosom, megvizsgált, a felnőtt nővérek is bejöttek, meg ügyeletes orvos is jött engem levizitelni, a babára nem nézett senki. A babát este elvitték fürdetni, ekkor meglátta a nővér az éjjeliszekrényen a félig teli cukrosvizes üveget és lecseszett, hogy egy üvegnek egy nap alatt el kell fogynia, különben kiszárad a baba (kb másfél decis egy üveg). Jó, itattam. Este már nagyon sírt, tejem még nem volt, adtak tápszert, evett egy kis tápszert. Megkérdeztem, megnézhetem-e a fürdetést, mert nem tudom, hogy kell, mondták, hogy nem, mert itt csap alatt fürdetik őket, és otthon úgyse így fogom és oda különben sem jöhetek be! Oké. Másnap reggel úgy volt, hogy hazaengednek, bejött egy csecsemős nővér, közölte, hogy gyorsan vetkőztessem le a gyereket, egy perc múlva jön a doktornő és megvizsgálja. Levetkőztettem. Eltelt negyven perc. Jött egy doktornő, lecseszett, hogy a gyereknek be van süppedve a kutacsa, ami annak a jele, hogy ki van száradva. Hány kg, mennyit szopott? Mondom, nem tudom. Kiderült, hogy a folyosón van egy mérleg, azon kellett volna méregetnem szoptatás előtt/után. És ezt honnan kellett volna tudnom? Valamint, hogy napi 400 ml folyadékot kellett volna meginnia. És ezt honnan kellett volna tudnom? Felírt receptre tápszert, azt mondta, otthon tegyem minél gyakrabban mellre, lehetőleg ne kelljen neki táp, ha mégis adunk, ne cumisüvegből, mert rászokik (abból könnyebben jön a cucc, mint a mellből, nem kell szívni, belustulnak tőle a babák), hanem kiskanállal, és napi 4-500 ml legyen az össz bevitele. Minden egyes alkalommal megkérdezték a tudatlanságom láttán, hogy "első gyerek?". Sajnos én hajlamos vagyok cikinek érezni, és szégyellni magam, ha tudatlan vagyok, úgyhogy ezzel a gyenge pontomra találtak. 

Hazajöttünk, próbálkoztunk, kiskanállal kiköpdöste és sírt, hogy éhes, adtunk neki tápszert cumisüvegből. Megfürdettük úgy, hogy a Kispapák kézikönyve c. képes könyvből néztük az ábrákat, hogyan kell fürdetni. Másnap kijött a védőnő, azt mondta, 2x15 percig szoptassam minél gyakrabban, de annál tovább ne, utána adjak neki vizet, és szoptatás után fejjek, de csak az egyik mellből, mert mindkettőből nem szabad. Adjak neki tápszert, de ne túl sokat, mert attól bealszik, nem lesz éhes és nem szopik. Lecseszett, hogy miért nem használok bimbóvédőt. Mondtam, hogy a baba nem fogadja el, kiköpi a bimbóvédőt. Kioktatott, hogy így ki fog sebesedni a mellbimbóm, és ugye nem akarom, hogy véres tejet igyon a baba. Azt mondta, a besüppedt kutacs nem a kiszáradás jele, az egy tévhit. Sajnálkozott, hogy miért adtuk cumisüvegből a tápot. Mondtam, hogy kiskanállal kiköpdösi. Mondta, hogy próbáljuk meg fecskendővel. Vettünk fecskendőt. Közben lett valamennyi tejem, de az egyik mellem bekeményedett és fájt és abból nem jött. Tudtam, hogy ez rossz jel, mert túltelítődik és akkor begyullad, kicsit masszíroztam. Ja, fejni nem tudtam, mert senki nem mutatta meg, és fájt is. Másnap jöttek a nagymamák, akik hoztak kaját, takarítottak, de arra már nem emlékeztek, hogyan kell fejni, meg az ő idejükben minden máshogy volt, és az is nagyon régen volt már. Megkerestem a neten a legközelebbi szoptatási tanácsadót és másnap ki is tudott jönni. Elmondta, hogy három óránként ébresszem fel a babát, ha elalszik mellen, nyúzzam, addig vegyem le, vetkőztessem, és a 15-20 perc szoptatás az úgy 15-20 perc, amikor aktívan szopik a baba, és amikor pihen, az nem számít bele. Így lehet bruttó egy óra is egy etetés a pihenőkkel együtt. Megmutogatta a pozíciókat, hogy kell fogni a baba fejét közben, megmutatta, hogyan kell masszírozni a túltelítődött mellet (én túl erősen csináltam, ami direkt káros), hogy kell fejni, milyen időközönként, mivel borogassam stb. Egyszer sem éreztette velem, hogy ezt már mind tudnom kéne. 

Én amúgy elég fáradt voltam és biztos a hormonok is, de nagyon rosszul bírtam ezt az egészet, hogy mindig kiderült valamiről, hogy rosszul csináljuk vagy hogy tudnom kellett volna, miközben ellentétes tanácsokat kaptam, könyvből kellett néznünk, hogy kell fürdetni*, és riogattak, hogy ha elrontom, a baba kiszárad vagy tápszeres lesz**. Most ennek halál komolyan így kell mennie? Én már egyáltalán nem csodálkozom, hogy majdnem az összes ismerősöm nagyon szarul viselte az első heteket és sokuk jött azzal a hülyeséggel, hogy ők rossz anyák, mert nem tudják, hogyan kell csinálni. Most szerintetek ez így rendben van és ez így normális, hogy az első gyerekes frissen szült nőkkel így bánunk? Hogy totál ellentétes tanácsokkal traktáljuk, riogatjuk, majd magára hagyjuk a felelősséggel? Én nem voltam magamra hagyva, mert a férjem itt volt és mindenben segített és tartotta bennem a lelket, meg a baba is jó fej volt, de van, akinek hülye a férje. Szóval megvan a véleményem arról, ahogy modern világunk kezeli a gyermekágyas időszakot, ez így nagyon gáz, ez biztos, hogy működhetne jobban is. 

On the other hand, csomó segítőkész ember jelentkezett segíteni, olyanok is, akikre amúgy is számítok, meg olyanok is, akikre nem is gondoltam, és ez mind nagyon klassz. És én is lehettem volna sokkal ügyesebb és erőszakosabb a csecsemős nővérekkel, meg megkérhettem volna valamelyik kisgyerekes barátnőmet, hogy jöjjön át az első fürdetéshez, hogy ne kelljen könyvből néznünk, szóval biztos kiharcolhattam volna több segítséget is. Arra nem tudom a megoldást, hogy semmire sincs egységes álláspont, lehetne azt mondani, hogy kövesse az ember az anyai ösztönét, de az én anyai ösztönöm csak odáig terjed, hogy szeretem és vigyázni akarok rá, azt nem súgja meg, milyen gyakran, mennyi ideig szoptassam és hány ml tápszert kapjon egy nap. Szóval igazán nem a fizikai terhelés volt a rossz az első hétben, hanem a folyamatos kételkedés, hogy jól csinálom-e vagy rosszul, és mindig annak a megerősítése, hogy valahogy pont rosszul. És dühös vagyok ezért, hogy ilyen kételyeket ébresztettek bennem és ilyen inkompetensnek kellett éreznem magam. Amikor az első hét végén begyulladt a baba szeme (gyakori kis babáknál), akkor addig telefonálgattam, amíg valaki meg nem mondta, hogy milyen szemcseppet kell neki adni. Nehogy már azt is nekem kelljen kikeresni az interneten. Amúgy Tobrexet. 

*Nyilván könyv nélkül is megfürdettük volna valahogy (és abba se hal bele, ha koszos marad), csak amíg nem esik le a köldökcsonk, addig igényel némi ügyességet és technikát a művelet. 

**A tápszer sem az ördög műve, nekem egy fenntartásom van vele, hogy a tápszeres babáknak gyakran gyengébb az immunrendszerük, és kiskorukban gyakrabban betegek, és az sem neki, sem nekem nem lenne jó, szóval ameddig megy, addig jobb szoptatni. 

AWOL

Na jó, valljuk be, nincs időm netezni, meg jelen pillanatban kizárólag olyan dolgokról tudnék írni amúgy is, hogy hány ml-t evett a baba, abból mennyi táp és mennyi anyatej, és melyik bimbóvédő krém válik be jobban. Jelentkezem, ha már visszanyerte a születési súlyát és csökken kicsit a szoptatás-para. Menjetek friss levegőre. 

Peace, flowers

Volt a szoptatási tanácsadó, tök jó fej volt, nagyon hasznosnak és értelmesnek látszó dolgokat mondott és mutatott, minden kérdésemre válaszolt, és nem kérdezte meg lesajnálóan, hogy "első gyerek?"*. Nagyon örülök, hogy kihívtam, bár pénzbe került. Meglátjuk, hogy fog működni. Mondjuk azzal indított, hogy levett a babáról két réteg ruhát, hogy ha melege van, akkor túl sokat alszik és nem olyan aktívan szopik, meg megmutatta, hogy kell tartani közben a baba fejét meg a mellet, meg elmagyarázta, szerinte hogy legyenek a mennyiségek és időtartamok, meg milyen bimbóápoló krém kell, stb. Ilyenekre kell gondolni. 

Valamint kaptam a Lánytól egy csokor tulipánt anyák napjára. Hát szerintem én jól mentem férjhez. 

*A kórházban, ahol szültem, mindenki nagyon kedves és jó fej volt, kivéve a csecsemős nővérek, akik Szörnyek, és kb. az "itt egy cumisüvegnyi cukros víz, menjen vissza a szobájába" szintű segítséget nyújtottak, aki esetleg többet, ahhoz járt a fölényeskedés. Jó, egyetlen egyszer megmutatták, hogyan kell mellre tenni fekvőpózban (a többit nem), és egyszer tisztába tette a nővér előttem, meg leápolta a köldökét, és ennyi. Első nap mondták, hogy a babának még be van dugulva az orra, ezért vigyem ki kb. 3 óránként sós vizet cseppenteni az orrába, meg ha kell, megszívni.
isolde (kopog, udvarias): - Jó napot, hoztam a babát, mert azt mondták, pár óránként csöppenteni kell az orrába. 
Nővér (undokul): - Hát ezt meg ki mondta? 
isolde: - A délelőttös nővér. De látszik is, hogy nem kap rendesen levegőt az orrán. 
Nővér (még undokabbul és lesajnálóan): - Akkor nem így nézne ki. 
isolde (tovább áll az ajtóban)
Nővér: - Be vannak szűkülve az orrjáratai. 
isolde (ijedten): - Micsoda? Miért? ??
Nővér (sóhajtozik, hogy ez hogy lehet ilyen hülye): - Minden újszülöttnek be vannak az első nap. (lesajnálóan) Első gyerek? 
Lehet, pénzt kellett volna nekik adni még az elején, de most szülés után pár órával nem ezen jár az eszem, plusz én annyira nem hiszem, hogy most ötezer forinttól hirtelen kedves, segítőkész emberekké változtak volna mindannyian. 

Focus on the important things

Szóval a szülés, az nagyon jó élmény volt, bár hosszú és tényleg elképesztően fájdalmas, ezt nem tagadhatjuk.

Úgy volt, hogy vasárnap reggel voltam kontrollon, és akkor még zárt méhszájam volt, vagyis semmi jele szülésnek, de aztán napközben már kezdtek fájásaim lenni. Mindenki azt szokta kérdezni, hogy honnan fogja tudni, hogy azok már azok, meg meg lehet-e különböztetni a jóslófájástól, hát, meg. Úgy délután 5-6 körül már rendszeres, öt percenként kb. 30 másodpercig tartóak voltak, és így is maradtak, úgyhogy még elmentünk sétálni, jól megáztunk, vacsiztunk, és fél kilenc körül felhívtuk a szülésznőt, hogy szerinte be kell-e már mennem, vagy még nem. Azt mondta, még úgy két órát figyeljem otthon, és ha erősödik, sűrűsödik, akkor menjünk be, így hétfő hajnali egykor bementünk a kórházba. A taxis az egy piros polármelegítős nő volt egy vadiúj nagyon szép autóval, aki hajnali egykor a két táskával beszálló vajúdó terhes nőnek (nekem) nem engedte meg, hogy a kishátizsákját az ölében tartsa a hátsó ülésen (azt nem szoktam betenni hátra, mert abban van a pénzem, telefonom, zsepim stb.), mert összekarcolja vele az autót. Hát kicsit vitatkoztunk, de ő győzött, mert nem akartam még annyit várni, amíg hívunk egy másik taxit. 

A baba hétfő délután háromra született meg, szóval nem tudom, mitől kezdve kell számítani a vajúdás kezdetét, de úgy nagyságrendileg 20-22 óra hosszú volt, közben többször felmerült, hogy császározzanak-e, de szerencsére az orvosom mindig úgy döntött, hogy nem. Én nagyjából úgy emlékszem, hogy nem ment, nem tágultam, nem illeszkedett be a baba, nem haladtunk, és valaki mindig azt mondta, hogy egy fél óra múlva jön a doktor úr és eldönti, hogy császár-e, és aztán jött és mindig azt mondta, hogy hát, felmerül, de inkább még ne, és ez előfordult mondjuk százötvenszer, és a végén már követeltem, hogy én még egyszer nem akarom meghallani, hogy "mindjárt jön és eldönti", hanem jönnön most és csinálja meg. Aztán végül neki lett igaza és megszületett a gyerek, úgyhogy nagyon hálás vagyok így utólag, tök jól vagyok, fitt és fiatal, gátmetszésem se lett, és nem egy hasi műtétből lábadozom épp, plusz a sikerélmény. A könyveim közül egyébként az Útmutató szüléshez-ben leírtakhoz hasonlított a szülés, nem részleteiben, mert nem az erdőben vajúdtunk hippikörtánc közepette, hanem megkaptam a nyugati orvoslás összes praktikáját, borotválást, beöntést, burokrepesztést, oxitocint, fájdalomcsillapító injekciót, cukros infúziót, epidurált, stb, és rajtam volt a CTG, de maga a lényege, hogy ez egy nagyon erőteljes és nagyon intim élmény, az pontosan ugyanolyan volt. Nagyon nehéz volt, de jó élmény, és mindenkit nagyon szeretek, aki ott volt velem. 

A baba nyakára kétszer rá volt tekeredve a köldökzsinór, és kis nyomi volt, úgyhogy elvitték megfigyelni, kapott kis oxigént, így nem lehetett velünk az első pár órában, ez a természetes szülés hívei szerint szörnyűség, de én nem éreztem annak és valahogy az az érzésem, hogy a baba sem érezhette annak, én úgy képzelem, hogy az ő oldaláról nézve az történt, hogy nagyon fáradt volt és nem kapott rendesen levegőt, de küzdenie kellett, hogy kijusson, és amikor kijutott, akkor valakik megragadták és leszedték róla azt, amitől nem kapott levegőt, és adtak neki oxigént, és pár perc múlva már sokkal jobban lett, szerintem örült, hogy segítséget kapott. Így csak másnap kaptam meg, előnye, hogy első éjszaka tudtam aludni, hátránya, hogy ennyivel később indult be a tejem, addig ő cumisüveget kapott, úgyhogy most a szoptatással szenvedünk, nem megy, ő elfárad, nem jön elég, éhes, sír, mi szenvedünk, hogy adjunk-e neki tápot vagy ne, ha adunk, rászokik a cumisüvegre és akkor már nem fog tudni szopni, ha nem adunk, éhen hal. A mellem az rohadtul fáj, a szoptatás maga még jobban fáj, amit mondott a védőnő meg a gyerekorvos, azt nem tudtuk betartani, és basszus, én mindig totál hülyének néztem azokat, akik gyermekágyas korukban a fejükbe veszik, hogy ők rossz anyák, mert nem tudnak szoptatni, én ilyen hülyeségeket nyilván nem fogok gondolni, hát most meg vagyok róla győződve. Mondjuk amit a gyerekorvos és a védőnő mondtak, azt részben azért nem tudjuk betartani, mert egymásnak ellentmondó dolgok, hogy lehetőleg ne kapjon tápszert, tegyem mellre akár kétóránként, és naponta minimum 400 ml folyadék (tej, táp vagy víz) jusson bele. Most ha nem kap tápszert, akkor naponta 100 ml folyadék jut bele, és sír az éhségtől. Ha kap, mindig csak pici adagot szoptatás után kiegészítésnek, akkor el tudjuk érni mondjuk a 350 ml-t. Két óránként nem tudom mellre tenni, mert három-négy órát alszik egyben. Utána felébred, éhes, szopik, nagyon éhes marad, sír, még szopik, még mindig éhes, egy ponton kiszámoljuk, mennyit evett ma, keveset, megsajnáljuk, adunk egy kis tápszert, alszik 3-4 órát. Van, hogy mi ébresztjük enni, a kórházban azt mondták, nappal három óránként fel kell ébreszteni enni, én mondjuk négyet simán hagyok, mert nincs szívem hozzá, de annál többet nem merek, mert aluszékony lesz, besárgul, tönkretessszük. Jaj, szörnyű. A baba amúgy egy csodálatosan cuki angyalka és imádom, csak akkor sír, ha baja van, nem lehetne jobb baba. Ma jön a szoptatási tanácsadó, hát remélem, mond valami okosat és követhetőt, különben nem tudom, mi lesz.