Az idő jó, sokat nevetünk

Idén kaptam négy hét nyári szabadságot (ez nem szokás, de így jött ki - mentegetőzött), és nyilván a végén majd azt fogom gondolni, hogy te jó ég, mit műveltem egy teljes hónapig, ami miatt nem volt időm kimosni a függönyt / minden nap edzeni* / megírni a könyvem, úgyhogy akkor elmondom, mit csinálok itt keleteurópában az apokalipszis küszöbén. 

Első nap felcuccolódtunk és eltaxiztunk a vasútállomásra, aztán elvonatoztunk a pótlóbuszig, majd buszoztunk a további vonatig, aztán megérkeztünk a reptérre, elrepültünk Bécsbe, eltaxiztunk Sopronba, lepakoltunk, legyalogoltunk a városba és ettünk végre fagyit a Kiwi fagyizóban. Számtalan minigombócot ettem, hogy mindent megkóstolhassak. 

A második napon elmentünk a soproni uszodába (ezt több ország számtalan uszodája, csúszdaparkja és badelandja után még mindig a legjobb uszodának tartják a gyerekeim), ott elhömbölögtünk meg találkoztunk a szomszéd néni lányával és unokájával és dolgokat tudtunk meg a magyar általános iskolai életről (lehangolóakat), aztán elmentünk a városba shoppingolni és vettünk gyerekkönyvet meg társast meg mobiltokot a Lánynak meg hajsampont. A Lány még Norvégiában kapott szúnyogcsípése eddigre rémesen nagyra duzzadt és meleg volt és fájt, és az rossz jel, ezért lefotóztuk és beküldtük online bőrgyógyászati magánrendelésbe. 

A harmadik napon elvittem a gyerekeket fodrászhoz, a Szilvihez a szomszéd utcába, mindkettőnek kiváló hajat vágott (a Fiúnak 16 perc alatt, mert rettenetesen szenvedett) (nem a Szilvi, a Fiú) (mondjuk lehet, hogy a Szilvi is, de nem mutatta), közben visszaírt a bőrgyógyász, hogy ezt meg kell mutatni élőben bőrgyógyásznak, mert lehet, hogy orbánc, úgyhogy találtunk is aznap délutánra magánrendelést, így lemondtam a thai masszázsomat és bőrgyógyászhoz mentünk a Lánnyal. A néni (a kórházban bőrgyógyász amúgy, csak heti 1x két órát magánrendel pont szerdán) azt mondta, nem orbánc, és úgy nézett ki, mint aki kétszázharminc orbáncot látott csak a múlt hónapban, ezért hittem a szavának. Ezután fájdalomdíjul bementünk a Sparba a Lánnyal és egzotikus dolgokat vásároltunk, mint császárzsömle, túrórudi, Danone Activia krémes natúr, őszibaracklé, kakaós ízű szívószál, dínó alakú csirkefalat és Soproni Démon, meg kiváltottuk a néni által felírt kencéket, valamint ájuldoztam, hogy itt minden mennyire drága. 

A negyedik napon megnéztem a tönkrement kútszivattyút (anyukám házában lakunk és a kertben van egy ásott kút), úgy ítéltem meg, hogy menthetetlen (nem mintha szakértő lennék, de 2009-ben vették és sok sebből vérzett), ezért elmentünk az Obiba és vettünk újat. Nagyon alaposan összehasonlítottunk minden tulajdonságot, hogy jót vegyünk, és az eladóval is megvitattuk. Hazavittük, nem passzolt a meglévő szerelékekhez, visszavittük. Ott elmagyarázták, hogy nem kell másik szivattyút venni, csak mindenféle toldalékot. Vettünk olyanokat, felszereltem, kinyitottam rajta egy kupakot, ami letört és a kezemben maradt, ezért visszamentünk harmadszor is az Obiba. Visszavették, adtak egy másikat, teljesen normálisak és kompetensek voltak, amitől így a harmadik körre már sokkolódtam és ezt meg is mondtam nekik, örültek. A szivattyút végül felszereltük, happyend, minden jó, csak nem jön víz, mert vagy kiszáradt a kút (nyár végére ki szokott minden évben) vagy a kút mélyén lévő szeleppel vagy szűrővel van valami. De nyugalom, még csak dél volt, délután elmentünk Ágfalvára a férjem öccsének kisállatboltjába gekkót simogatni, ettünk és etettünk disznókat, és ettünk Harrer mini puncstortákat, amiket én vittem, mert lusta voltam sütni. 

Az ötödik napon elvonatoztunk Budapestre a lakásunkba, boldogan döglöttünk benne kicsit, aztán a Lánynak elmentünk a Deichmannba venni szandált, mert nincs neki (ahonnan mi jövünk, ott simán kihúz az ember egy nyarat szandál nélkül, de itt nem úgy tűnt), aztán elmentünk Keep Floyding koncertre, ahol megismerkedtem a repohár intézményével (elvittük emlékbe), a gyerekek kaptak zenekaros pólókat, a Lány szerint a progresszív rock ijesztő (a hangzása) (de annyira, hogy utána rosszat álmodott miatta, tök cuki) (jó, a teremin tényleg ijesztő), és nem voltak a vokálos csajok, akik tökre hiányoztak, de összességében meg nagyon jó volt a vibe. 

A hatodik napon elmentünk az Állatkertbe, mert bár nem vagyunk nagy állatkertesek, de nemrég olvastuk a Bojti Anna lapozgatós könyveit, akiből kettő a budapesti állatkertben játszódik, és ezért elmentünk megnézni a helyszíneket. Nagyon meleg volt, pont véletlenül volt fókashow, ami cuki, és a fókát tényleg úgy hívták, mint a Bojti Anna könyvében. Még több repohárral gazdagodtunk, vettük két plüss malacot és két gumikígyót az ajándékboltban, délután meg otthon hömbölögtünk. 

A hetedik napon a férjem többnyire takarított, én bevásároltam és kajákat csináltam az esti bulira (mindenfélét, kivéve sajttál), a gyerekek pedig már eleve nyígtak, hogy pihenőnapot akarnak, amikor nem megyünk sehova, úgyhogy ők pihentek (= megnézték az Angry Birds 2.-t kb tizenkétszer). Este jöttek a Medúzák (ez nagy M?), és volt party, én imádtam, ezekkel lehet értelmesen beszélni szakmai kérdésekről és lelkizni és totál hülyeségeken röhögni, és eddig még akármit tettem eléjük, dicsérték a kaját, reméljük, más is jól érezte magát, én igen. És imádom, hogy a gyerekeim is kinőttek abból a korból, amikor egyfolytában a nyomukban kell loholni, hogy ne essenek fejre / pelenkát cserélni / altatni, hanem nagyjából megtalálják a helyüket egy házibulin folyamatos közreműködésem nélkül is. Nagyjából ezen a ponton kezdtem el érezni, hogy tehén vagyok, ja, mert a férjem is és én is külön-külön rájöttünk, hogy amikor visszajövünk Magyarországra, az olyan érzés, mint amikor a Fireflyban ebben a jelenetben a tehenek kijönnek az űrhajóból és visszatalálnak a valódi szelfjükhöz. 

A nyolcadik napon elkezdődött a gyerekek egyhetes angol kurzusa, 9-12-ig, szóval odavittem őket, aztán lementem a Mammutba venni tolltartót (mert nem tudtuk, hogy az is kell), meg vettem egy leárazott ruhát a Springfieldben, még annál is leárazottabb volt, mert el volt szakadva a pántja (már megvarrtam), valamint dióscsigát a Józsi, a péknél. Délután jött a gyerekek matektanárja, akivel online matekoznak, de évi párszor találkozunk személyesen is, mi is részt vettünk ilyen mindenféle okos matekos játékban, a gyerekek élvezték és szemlátomást okosabbak nálam, ami megnyugtató. (Ezt a matektanárt a blog révén szereztem és továbbra is nagyon hálás vagyok.) 

A kilencedik napon elvittem a gyerekeket az angolra meg értük mentem, a kettő között meg elmentem nőgyógyászati szűrésre, mert ugyan Norvégiában is van tb-re, csak vizitdíjat kell fizetni, ami kb 10 ezer Ft, de egyrészt nem tudom, csinálnak-e citológiát is és HPV tipizálást is és ultrahangot is, másrészt a háziorvos csinálja, az ottani háziorvosomat pedig egyáltalán nem kedvelem és nem szeretném, ha a hüvelyemben nyúlkálna. Az eredmények később jönnek, de az UH alapján makkegészséges vagyok és akár gyerekeket is szülhetnék (inkább nem). A fancy magánrendelőben véletlenül összefutottam Dr Morcz-zal (aki kutatóorvosi minőségében volt jelen) és megpróbáltam rábeszélni, hogy írjon ismeretterjesztő könyvet, stay tuned. Az angol kurzusról hazafelé bementünk a budapesti Pagonyba is, ahol vettünk még egy társasjátékot és egy könyvet, majd elmentünk családilag ebédmenüt enni a Sushi Sei-be, ami csodálatos volt és a gyerekeknek is tetszett. Este a férjem elment valakivel sörözni (nem jegyeztem meg), én pedig elkezdtem olvasni a régi naplóimat, mert regényt akarok írni és ahhoz kell, és aztán egész héten azokat olvastam (a 18 és 19 éves koromat), nagyon jó volt. 

A tizedik napon angol kurzus, amíg a gyerekek ott voltak, megvettem a kötelező dióscsigáikat a Józsi, a péknél, meg a jó ég tudja, mit csináltam. A kurzus után elmentünk a Málnába sós mogyorós baracktortákat enni, aztán a szemészetre, a Lányt pupillatágításban is megmérték, ezért nagy, rajzfilmfigura szemei lettek, és kiderült, hogy egy évig túl gyenge szemüveget hordott (mert tavaly Norvégiában mérettük és ott az optikus csinálja és ő nem fogott gyanút, hogy túl jól kompenzál és kellene tágítani is). Az én szememet is megnézettem, mert régebben volt a retinaleválásom és pár évente nem árt ránézni, minden rendben-e, de minden rendben. Ezután találkoztam a Humannel és gyalogoltunk egy csomót és beszéltünk a dolgokról, amikről szoktunk beszélni, meg rájöttem, hogy kalóriát kell számolnom. 

A tizenegyedik napon is angol kurzus volt, azalatt gondoltam, hogy begépelem a naplóimat, hogy ne ezer kis kézzel írott füzetben legyenek, és sok óra alatt egyet sikerült is (a kb 95-ből), azután találkoztam a Norvégtanárnővel a Briósban, ahol pont olyan az iced latte, amit szeretek, és megbeszéltem vele a Budapest/vidéket meg a macskáit meg a kortárs irodalmat, aztán esett az eső és vettem egy képregényt. Este meg találkoztam Nikével és megbeszéltem vele a pszichiátria magyar helyzetét meg elmeséltem neki, miért akarok regényt írni (a gyík miatt), és még mindenféle más dolgot meg annak az ellenkezőjét is kb hajnali kettőig. 

A tizenkettedik napon anyajegyszűrésen voltam, amíg a gyerekek az angolon (az is van Norvégiában is, de ott is fizetni kell valamennyit és vagy a háziorvos, vagy a gyógyszerész csinálja, én meg a mennyiségi tréningben hiszek és nekem olyan nézze az anyajegyeimet, aki évek óta naponta anyajegyeket néz, vagyis bőrgyógyász), egyik se rosszindulatú (mert ami gyanús volt, azt már pár éve leszedettem), de van rajtam ezermillió ronda pötty, amit utálok, azt mondta ez a szimpatikus ajakplasztikázott hölgy, hogy hatvanezerért leszedi, de nem nyáron, szóval még meggondolom. Nincs végtelen pénzem és ez pont egy felesleges dolognak tűnik. Délután átjött a Húgom, hozott ajándékokat, rendeltünk kaját, társasoztunk Pool Partyt meg Dixitet (nagyon jó, hogy akkora gyerekeim vannak, akikkel már lehet Dixitezni). 

A tizenharmadik napon elvonatoztunk Pécsre (rutinosan elmentünk a délibe, ahol rájöttünk, hogy basszus a keletiből indul, de elértük), mert elhatároztam, hogy sok órát vonatoztatom a gyerekeimet, hogy megmutassak nekik egy festményt. A Baalbek az, és szerintem a Baalbek csodálatos és most jött el az ideje, hogy megnézzék. Cserébe elmentünk előtte egy macskás kávézóba (szabadság miatt zárva) és cukorkakészítő műhelybe (imádták), majd végül a Csontváry múzeumba, ami a Lánynak is és a Fiúnak is tetszett, és válogatták, melyik festmény kéne otthonra. Aztán ettünk magyaros étteremben és aludtunk hotelban és

másnap, a tizennegyedik napon visszavonatoztunk Pestre (az több idő volt, mert jelzőrendszermeghibásodás, de volt klíma). Este a férjem elment Bajuszbuliba, hozzánk meg jöttek Ágiék gyerekes randira (mert a gyerekeim imádják az ő gyerekét), ettünk Eszterházy tallért meg csirke alakú mignont, és beszéltünk sütiről meg könyvekről. 

A tizenötödik napon elvittem a Fiút a fancy magán fogorvoshoz (csak kontrollra, mielőtt viszem a norvéghoz, mindig elviszem itthon is, nehogy feljelentsenek a gyámügynél), a Lány logisztikai okok miatt velünk jött, ezért meglepetésszerűen neki is leszedték a fogkövét. Utána elmentünk Cserpes tejivóba, meg abba a boltba a Váci utcán, ahol tavaly láttak egy plüssöt és azóta vissza akarnak menni megvenni és tényleg volt olyan és meg is vették (van egy csomó forintjuk, a nagymamáktól kapták), meg megnéztük a Holdat a Piarista közben. Este meg Ruhacsere volt nálunk, amire már megcsináltam a sajttálat (vagyis a cheese board designerem a Lány, én csak felszeletelem, ő rakja ki), és nagyon jó ruhákat kaptam, azóta is azokban nyomulok. Közben felhívtak a munkahelyemről eddig a szabim alatt másodszor, hogy nem találnak ezt meg azt a kutatási projektünkben, és sokszor elnézést kértek kedvesen, szóval fontosnak érezhettem magam, de mégsem volt nyomasztó, viszont nagyon vicces, mennyire elfelejtettem norvégul máris. 

A tizenhatodik napon találkoztunk a Krisztával, mi kávéztunk, a gyerekek játszótereztek, megbeszéltük a kamasz gyerekeket, meg hogy milyen ügyesek voltunk 18 éves korunkban, aztán később elmentem kávézni a Táncosnővel, beszéltünk mozgásról meg a női létről, addig a férjem leszedte nekem a könyveket, mert rendes, aztán hazamentem és végre átrendeztem a könyvespolcomat szín szerint, évek óta tervezem. Mert az fontos, hogy szín szerint legyenek a könyveim a beépített könyvespolcomon egy lakásban, ahol nem is lakom, egy országban, ahol nem is ott élek. Jó, és? 

A tizenhetedik napon elvonatoztunk Sopronba, először lecuccoltunk anyám házában, aztán elvonszoltuk a gyerekeket játszótérre meg fagyizni, aztán leadtuk őket anyósnál és mi a férjemmel elmentünk hotelba aludni, pontosabban a Villa Mimibe, ami még jobb hely lett azóta, hogy utoljára ott voltunk, a kertje továbbra is mágikus, sehol máshol ne lakjatok, ha Sopronban nyaraltok. Vacsiztunk a Gyógygödör teraszán, és ettünk fagyit a Kiwiben, végre volt birs és gesztenye. Senki nem fizet nekem semmilyen reklámért, de ezt úgyis tudjátok, mert ki fizetne manapság bloggereknek. 

Másnap, a tizennyolcadik napon reggeliztünk a Villa Mimi kertjében, aztán felszedtük a gyerekeket és felmentünk a Taródi-várba, ahol az öreg Taródi fia nyit ajtót, de pontosan ugyanúgy néz ki, mint az apja, azt hittem, kísértet, és ahol elviteles lattét árulnak, ami megdöbbentő (mert a soproniak tudják, hogy a Taródi-vár az valami romhalmaz, amit egy bolond öregember foltozgat és ki tudja, van-e benne vezetékes víz meg áram, nemhogy Costa presszógép.) Ezután ettünk lángost a lángososnál, elmentünk a társasjátékboltba, mert a gyerekeknek még mindig volt pénze, a férjem meg elment a vonatra, mert visszament Pestre dolgait intézni, mi meg majdnem megáztunk, mert jött a vihar. 

A tizenkilencedik nap az ma van, a soproni uszodában voltunk sok órát, én unatkoztam, a gyerekeim imádták, aztán ettünk lángost, segítettünk a lángososnak megváltoztatni a nyilvatartást a google maps-en, majd elmentünk kishátizsákot venni, mert jövő héten mennek táborba és oda kell, kiváló kishátizsákot vettünk 2000 Ft darabjáért az intersparban, és a szokásos egzotikumokat, mint őszilé, császárzsömle és vaníliás actimel. Aztán leszedtük a paradicsomot anyám kertjében és megettük a császárzsömlével. Itt tartunk. 

*De a lépésszámom megvan minden nap, és néha csinálok egy Love your belly-t is, szóval nem tragikus a helyzet. 

Mi mind egyéniségek vagyunk

Nagyjából ugyanarról lesz szó, mint az előbb, csak ruhákkal meg répatortával. Aztán utána majd ígérem, csak jó dolgokról fogok írni meg paradicsompalántákról, mivel nem akarok egy hálátlan kis nyavalygónak tűnni, akinek nem lehet a kedvére tenni. Meg közben eszembe jutott, hogy ha a norvég iskolarendszerről akarunk olvasni pro és kontra, akkor Anita is írt róla itt, és neki több gyereke van, mint nekem, ráadásul végzettsége is pedagógus, sőt, nem is egy született nyafogó, tehát nálam árnyaltabb képet ad. 

Olvasok egy könyvet, vagyis pontosabban kettőt a norvégságról, mármint a norvég társadalomról. Az egyiket egy Mariam Ekelund nevű, fura norvég újságírónő írta, és arról szól, hogy a Janteloven hogyan vezetett ahhoz, hogy Norvégia a 800 ezer szociális fóbiás hazája (15%). Tetszik, nyilván kicsit túlzó és hatásvadász is, meg maszkellenes, de végre validálja a nehezen megfogalmazható negatív érzéseimet a világ legboldogabb országával szemben. A másik egy kanadai fizikus pasas vicces könyve, angolul van, eredetileg még a kiköltözés előtt olvastam otthon, és akkor viccesnek találtam, most pedig nagyon találónak és olykor szomorúnak. A kép ebből a könyvből van és a Jantelovent hivatott illusztrálni. 

A "Janteloven" kifejezés egy dán-norvég írótól ered és a skandináv szociális normát foglalja össze, ami az egyenlőség és az egyformaság dicsérete. Ez végülis jól hangzik eredetileg, és sokan lelkesednek érte. Én csak nyafogni fogok miatta - bizonyára nem emiatt lett mindenki szociális fóbiás Norvégiában, ahogy Miriam Ekelund állítja, de én az lettem. A probléma egyszerűen azzal a résszel van, hogy az egyenlőség / egyformaság dicsérete, ami két különböző dolog, de a norvégban egy szóval fejezhetjük ki (likhet). Már az is baj, hogy összemossuk ezt a két dolgot, a túlzott erőltetése meg nagyon hamar nagyon falanszterérzéshez vezet, ahol megvan, hogy milyennek kell lenni, megvan, hogy "hogy szoktuk", megvan, hogyan kell kinézni neked, a hajadnak, a gyerekednek és a lakásodnak, és megvan, hova szokás utazni és milyen hobbikat szokás űzni és mit szokás enni. Olyannak kell lenni, mint bárki más. 

Nagyjából egy hete költöztünk ide, amikor ebédnél vásárlásról volt szó, és mondtam, hogy nekem hiányoznak a használtruhaboltok, mert Magyarországon szerettem használt ruhát venni, hiszen olcsóbb, környezetbarátabb, nem beszélve arról, hogy az ember így különleges darabokat hordhat és nem kell ugyanabban az egyen-H&M-ben járni. Pár héttel később kitavaszodott és az összes kollégám titkárnőtől főpszichológusasszonyig megjelent a H&M aktuális zöld alapon virágmintás kollekciójában, akkor rájöttem, hogy oops, valószínűleg nem kellett volna kritizálnom az egyforma ruhában járást. Valószínűleg kisvárosunk ebben különösen érintett, mert amikor Osloban voltunk, csak néztünk tátott szájjal, hogy itt nem mindenki ugyanabban a ruhában van, de Oslo egy nemzetközi hangulatú nagyváros. Végülis arra jutottam, hogy én felvállalom és beleállok, hogy én vagyok a fura magyar nő, mondjuk ruhákat nem veszek, szóval mostanában bordó Martenssel és a bolgár-orosz macskás üvegfúvólány fura fülbevalóival hozom csak az egyéniséget, de a gyerekeimet nem akarom a különlegesség rémének kitenni, így nekik az összes cuccuk a Stormbergből vagy a HM-ből van, még szerencse, hogy itt nagy divat a névmatrica, mert az összes elsős ugyanabban a világoszöld Stormberg vinterdressben tolja. Értem, hogy gyerekeknél még menő, hogy jé, nekem is ugyanolyan cicás táskám van, de felnőttben nekem már kicsit nyomasztó ez, és ráadásul érzem magamban, hogy megtörök, már hajlok rá, már vágyom az ugyanolyan pufidzsekire, ami mindenkinek van, és elkezdtem egy árnyalattal világosabbra festeni a hajamat, és emlékeztek, amikor még a régi munkahelyemen egy napon valaki azt mondta, hogy a pszichiátereknek már-már kötelező furán öltözködni, és ezért napokig konkrétan Patti Smithnek öltöztem? Még pár év itt, és az érzelmeit semmilyen nonverbális módon ki nem fejező, vállig érő, szőke hajú nő leszek az aktuális HM-ben és Fjallraven hátizsákkal, mert nem bírtam ellenállni a kortársnyomásnak. 

A szellemi teljesítmény elismerésének hiánya is a Jantelovéban gyökerezik, és nem (csak) arról van szó, hogy én sznob elitista vagyok és a versengést keresem, pedig milyen szép is annak hiánya - hanem arról, hogy az átlagnál okosabbnak lenni ciki, deviáns és kerülendő. Azzal talán még együtt tudnék élni, hogy nincs külön így "nyomatva" meg versenyeztetve a tudás, de azzal én nem tudok azonosulni, hogy kifejezetten ciki és fura és deviáns. Mert a rendes ember az nem olvas, és nem tudományoskodik, hanem kirándul, virslit grillez és köt. Ha öt év múlva majd itt fogok érvelni egy blogbejegyzésben, hogy ugyan már, minek az a sok könyv, és nem kell annyi mindent tudni, sehova se vezet az a sok tudás, a lényeg, hogy lehessen egy jót kirándulni és virslit grillezni, akkor majd esetleg ööö szóljatok rám. És most még nosztalgiázom arra, amikor a magyar munkahelyemen az ebédszünetben arról lehetett beszélgeni a pszichiáterekkel, hogy Idő nem is létezik, hanem minden egyszerre történik, és az idő múlása csupán annak a műterméke, ahogyan az agyunk "szkenneli" a sok egyszerre történő dolgot, mert egyszerre nem képes befogadni, csak részletekben, és amikor az az érzésed van, hogy három helyen kellene lenned egyszerre egy időben, akkor az teljesen normális, hiszen az igazság az, hogy egyszerre vagyunk mindenütt. De lehet, hogy még pár év, és  megnyugtatónak tartom az itteni ebédszünetben a lakberendezésről folytatott végtelen beszélgetéseket, és nem fogom unalmasnak tartani, hogy a jó életbe lehet ennyit beszélni egy új lámpabúráról vagy függönyről, esetleg kötésmintáról. 

A román kolléganőm onkológus férje meg azon volt a múlt héten kiakadva, hogy mennyire mostohán kezelik az orvos betegeket az osztályon, ahol dolgozik. Az orvosok is kaphatnak rákot, és akkor ők is befekszenek az onkológiára, ahol nyilván van ezer kérdésük, és az őket kezelő norvég orvosok (a román fickó szerint) elhajtják és ignorálják őket, mert nagyon fontos, hogy nehogy indokolatlan előjogokhoz jussanak azért, mert orvosok. Ami teljesen rendben van, mert ne is jussanak jobb gyógyszerhez vagy jobb vizsgálatokhoz vagy ilyesmi. Csakhogy a román fickó szerint nagyon átesnek a ló túlsó oldalára és abbéli igyekezetükben, nehogy extra szolgáltatást nyújtsanak, végül bunkók és lekezelők. 

Egyébként aláírom, hogy ha mindenki nagyon hasonló, annak számos előnye is van. A gyengéket segítjük felfele, az SNI-s gyerekek kapnak segítséget (hát a fejlesztésben mondjuk kételkedem, de legalább kedvesek velük), akinek szüksége van rá, kap annyi rokkantnyugdíjat, amiből nem túl nagy lábon, de meg lehet élni. (Bár a múltkor az egyik betegem vett belőle egy BMW-t. Bár hitelre. De annyira örült neki, tök cuki volt.) Az egyformaság a kutatók szerint abban segít, hogy az ember nagyobb örömmel tegyen dolgokat a közösségért, és nagyobb örömmel fizessen adót, hiszen szívesebben teszünk valamit olyan emberekért, akik pont olyanok, mint mi. Könnyebb érezni a közösséget, ha mind egyformák vagyunk. Ebben a cikkben, amit egy amerikai és egy norvég professzor írtak, azt állítják, hogy a jóléti államhoz szükséges tényező az egyformaság, ugyanakkor az árnyoldala a tehetségek kibontakozásának hátráltatása és a nyomasztó konformitás. "But there is a darker side to this happy solidarity. All societies have norms which they expect their members to conform. It is the extent and degree of conformity to social norms that is most remarkable in Norway. Creative and inventive talents may not be encouraged, particularly when these talents are seen as a threat to overall equality."

A szociális fóbia úgy függ össze mindezzel, hogy egy csomó ember fél, hogy eléggé ugyanolyan-e, mint más. Jaj, nehogy fura legyek, nehogy kilógjak valamerre. Nem tudom, van-e ilyen ok-okozati összefüggés, ez Miriam Ekelund elmélete, hogy a Janteloven növeli a szociális szorongást, de logikusan hangzik.

Arra mindenesetre van kutatás, hogy a szűk szociális normák vagy a nagyon tágak teszik-e boldoggá az embereket, és úgy tűnik, egyik sem, mert a közepesek. Vagyis egy olyan társadalomban, ahol nagyon adott, hogy mikor hol hogyan kell viselkedni, ott boldogtalan lesz a nép. Egy olyanban, ahol bármit lehet, ott is. Itt van a kutatás, szerintem nagyon izgalmas a sorrend, és itt van egy rövid cikk róla. Norvégia a top5-ben van, szigorú ázsiai országokkal együtt, vagyis extra szűk szociális normák vannak. Magyarország az alsó 3-ban van, azt hiszem, a 30. a 33-ból. Meglepően hangzik, hiszen Norvégia a szabadság hazája, Magyarország meg, hát, épp nem az, de itt nem a politikai berendezkedésről van szó, hanem a mindennapokról. A kutatók tevékenységeket soroltak fel - sírni, csókolózni, kiabálni, flörtölni, táncolni - és helyszíneket - bank, temető, orvosi rendelő, villamos, és a résztvevők pontozták, hogy a hazájukban mennyire ciki vagy mennyire elfogadott az adott helyszínen az adott tevékenységet végezni. Norvégiában rendesen kell viselkedni, minden más ciki. Nagyon könnyű cikinek lenni. Most épp ciki lettem a negyedik osztályosok anyukái körében, mert azt merészeltem írni, hogy a húsvéti iskolai bulira szívesen sütök tortát önkénteskedésből, de inkább répatortát szeretnék, nem csokitortát, ha az rendben van, mert kicsit unom a csokitortát, smiley. (= hisztérikusan gyűlölöm a norvég tasakos csokitortaporból készült csokitortát, elveim ellen való, a cukrászat megcsúfolása, és az én konyhámban ez nem fog készülni, előbb meg kell ölnötök, de ezt nem írtam meg, nyugi.) Írt a szervező anyuka, hogy "bármit süthetsz, amit a gyerekek szeretnek, csak ne legyen benne mogyoró". Közben kiírta a FB-csoportba, hogy ki tudna hozni csokitortát? Másnap pedig írt nekem, hogy ha esetleg mégnincs kedvem, igazából nem is kell tortát vinnem, mert már ketten hoznak két nagy csokitortát és annyi végül is elég.

Visszaírtam, hogy "sajnos már lereszeltem a répát, úgyhogy nincs visszaút! :)" 

A répatorta - konkrétan ennek a norvég sütibloggernek a répatortája - bőven a szűk szociális normákon belül van, mások is szokták hozni norvég gyerekrendezvényekre, konkrétan egy norvég anyukától kaptam a receptet. Szóval nem baklavával vagy mákosgubával akarom sokkolni a norvég negyedikeseket. Úgy döntöttem, úgy fogok tenni, mintha nem érteném a helyzetet, és széles mosollyal viszem a répatortát. Valószínűleg egyébként nem én vagyok fura, hanem a szervező anyuka akar extra biztosra menni, hogy tutira szeressék a gyerekek a tortát, az pedig a tasakos csokitorta. De szerintem egy kicsit azért szélesíteni kell a horizontjukat, most komolyan, nem nőhetnek fel generációk kizárólag fagyasztott pizzán, gumimacin és tasakos csokitortán. És milyen rendezvény az, ahol egyféle torta van, az isten szerelmére. Nyugalom, lesz rajta szórócukor, úgyis az a lényeg.

Amúgy hazudtam, mert anyukám reszelte le a répát, aki itt van látogatóban a világ legjobb országában és erre répát kell reszelnie. 

 

 

 

Your home is where your books are

A könyveim egy része továbbra is Budapesten van, míg más részük Sopronban, harmadik részük Sandefjordban, negyedik részük pedig a kindle-n, a kindle meg ott van, ahol én, vagyis mindenhol otthon vagyok a világban, tessék.  

Idén volt pár elég jó új könyv is, meg újraolvastam egy csomó jót, mutatom. 

1. Aimee Bender: A citromtorta különös szomorúsága. Ez a "jófajta fura", szomorú és szép könyv, úgy látom, mágikus realizmus / szürrealizmus műfajba sorolják, nagyon érdekes hangulatú, különleges kis regény. Egy kislányról szól egyébként, aki az ételekből érzi, hogy milyen hangulata van annak, aki készítette, valamint ennek a kislánynak a kapcsolatairól (a bátyja fura). Nem volt igazán szép szövege, nem tudom, a fordítás-e a hibás, vagy Aimee itt még nem írt olyan szépen, mint később. 

2. Aimee Bender: The butterfly lampshade. Ez az írónő (aki a sajttortát írta) legutóbbi új regénye, egyúttal a top 10 kedvenc könyvembe jött fel és nagyon szeretem. Pont annyira mágikus és annyira realista és annyira normális / nemnormális, amennyire én szeretem, plusz szerettem a szép szöveget, a hosszú mondatokat. Arról szól, hogy a huszonéves Francie visszaemlékszik gyerekkorára, amikor anyukája pszichotikus lett, és közben történik néhány különös és megmagyarázhatatlan dolog is. Furcsa, néhol szomorú, szép. 

3. Helen Russel: Egy év a világ legboldogabb országában. Ez egy brit csaj, aki Dániában élt egy évet és írt arról egy riportkönyvet. Hát, oké. Bevallom, idegesítően felszínesnek éreztem, hát képes leírni, hogy Dánia sok éve stabilan élen jár antidepresszáns-fogyasztásban, és tovább írni arról, hogy milyen boldogok a dánok, node kérem. Meg a saját buborékjából annyira nem nagyon néz ki. Amúgy szórakoztató. 

4. Kathleen Pinkerton: Asszony a vadonban. Az egyik kedvenc könyvem, önéletrajzi ihletésű, Kathleen Pinkerton a pasijával kiköltözött a kanadai vadonba, és nulla pénzből maguknak építettek házat meg ilyesmi. Kathleen egy teljesen városi lányból megtanult jeges tavon kenut evezni meg szőrmeállat-csapdákat állítani, nagyon menő. Úgy éreztem, újra kell olvasnom a norvég télben. 

5. Szerb Antal: Pendragon legenda. Valamiről eszembe jutott és ezért elolvastam újra, még mindig nagyon jó és vicces és úgy akarok írni, mint Szerb Antal. 

6. Szerb Antal: Utas és holdvilág. Hát akkor már ezt is. A Pendragon-legendát én amúgy jobban szeretem, de ahogy az Utas és holdvilágban Erzsi volt férje használati utasítást ad Mihálynak Erzsi premenstruális hangulatváltozásaihoz, az mindent visz. 

7. Alex Dahl: Fiú a küszöbön. Krimi, amit egy félig norvég, félig brit szerző írt, aki itt lakik Sandefjordban és a krimi itt játszódik Sandefjordban, a nagy élelmiszerbolt, ahova járok, parkolójában adják át a kokaint meg az uszodánkban úsznak, és ez vicces. Emellett olyan kíméletlen módon ábrázolja a látszatnak élő pénzes sandefjordi népeket, hogy csak na. Kriminek nem tudom, milyen, nem a kedvencem a műfaj amúgy. + az, hogy a kisfiút beiratja az úszótanfolyamra úgy, hogy nincs neki personnummere, az annyira irreális, hogy ennyi erővel sárkányok is repkedhetnének a főtéren. 

8. Geoff Ryman: Levegő. Ez egy nagyon nem hétköznapi, fura scifi, amiben Kínában bevezetik az izét, kb. az emberek agyával érzékelhető internetet, páran meg is halnak tőle, és a faluban az írástudatlan varrónőasszony érez rá leginkább. Emellett meg végig van egy ilyen kínai kis falu mindennapi élete és kapcsolatai-szál. Nem olyan, amit újra fogok olvasni, de jó volt úgy olvasni egy könyvet, hogy fogalmam se volt, mi ez és mi lesz belőle. 

9. Erik Kästner: A két Lotti. Ezt felolvastam hangosan a Lánynak négy nap alatt, amíg a kisszobában voltunk covid-izolációban. Persze régimódi, de mind szerintem, mind a Lány szerint kiállta az idő próbáját és jó. 

10. Rose Tremain: Színarany. Ezt is a Mónitól kaptam, nagyon izgalmas kosztümos történelmi regény, épp csak egy nagyon kevés mágikussággal, kiváló női főszereplővel és más jó nőalakokkal, Új-Zélandon az aranyláz idején. Ajánlom, öt csillag. 

11. Christina Henry: Piros. Woahh ettől traumatizálódtam, amúgy ti nem fogtok, csak nekem gyengék az idegeim. Nagyon jó könyv volt ez is. 2019-ben írta a szerzőnő, a könyvben egyszercsak kitör a járvány, a Köhögés, amitől sokan meghalnak, a kormány karanténtáborokba gyűjti az embereket, a huszoneves Piroska pedig túrahátizsákjával elindul gyalog több napon és több államon át a nagymamájához, akinek van egy eldugott háza az erdőben, ahol ki lehetne bekkelni az apokalipszist. Közben várható és nem várható veszélyekkel találkozik. Remek posztapokaliptikus roadmovie, egyszerűen túlságosan valósághű volt nekem, az emberek tuti, hogy pont így viselkednének hasonló helyzetben, és ez nem nyugtat meg. 

12. Sally Rooney: Hová lettél, szép világ. Nem tett rám nagy benyomást ezúttal Sally Rooney, de úgy, hogy túl sok mindent nem is tudok felidézni ebből a könyvből, a szokásos harmincas ír csaj az életén vekeng, egynek elmegy. 

13. Aimee Bender: An invisible sign of my own. Gondoltam, akkor már elolvasok mindent Aimee Bendertől, ha már így rákattantam. Ez egy fura, kényszeres, matematikus-agyú fiatal nőről szól, ez volt az a könyve, ami nekem már kicsit túl fura / erőszakos azzal a fejszével. De amúgy jó volt, csak hiányzott A citromtorta.. meg a Butterfly lampshade szépségessége. 

14. Fehér Klára: A földrengések szigete. Ezt is a Lánynak olvastam fel, hát mit mondjak, azért kicsit elavult, de még mindig cuki. A Lánynak is kb tetszett, de helyenként unta azért. Cuki, ahogy a csajok ilyen erős női szereplők akarnak lenni, dehát azért látszik, hogy sem egyenjogúságról, sem ha már itt tartunk, klímaváltozásról nem volt szó az ötvenes években, és a műanyag is túl menő. Egyúttal minden Földrengések szigete-rajongónak kötelezően ajánlom Juhász Viktor: Retropunk c. novelláját az idei Gabo kötetben. 

15. Tőke Péter: Óriásvilág. Szintén a Lánynak olvastam fel, szintén néha unta, máskor szétizgulta magát, hogy mi lesz a tücsökkel. Hát én imádom. 

16. Vigdis Hjorth: A tanárnő dala. Meh, ez egy ilyen híres kortárs norvég írónő, nem tudom, nem tett rám mély benyomást. Az jutott eszembe, amikor a norvégtanárom egyszer némiképp elítélően azt mondta a kortárs norvég irodalomról, hogy dehát miről lehet írni egy országban, ahol soha nem történik semmi. Így az önazonosságán bénázik a főszereplő tanárnő. Egynek jó. 

17. Cecile Enger: Lélegezz. Mint fent. Egy doktornőről szól, és az ő lánya, meg az anyukája. Különben kapcsolatokról szól a mai világban és egyáltalán nem rossz, csak, nem tudom. Nem elég mély. 

18. Kun Árpád: Takarító férfi. Jaaaj, Kun Árpád. Érteni vélem, mit szeretett volna ezzel a könyvvel, egy erős, mágikus realista, ugyanakkor a norvég vidék lakóit kíméletlen iróniával bemutató remekmű is lehetett volna, de nem lett az. Egy kegyetlen és hozzáértő szerkesztőre lett volna szüksége, ami én nem vagyok, de esküszöm, bizsergett a kezemben a toll, hogy ezt a két bekezdést kell kihúzni, meg a pasinak másik név kell és akkor meglenne ez a fejezet. Valahogy így nem sikerült. És nem rossz könyv, olvasmányos, teljesen oké, csakhogy annyira túlságosan komolyan veszi magát, amihez aztán nem tud felnőni. + állítólag szimpatikusra akarta írni a főszereplőt, de akkor talán nem kéne Párizsban otthagynia a hotelban az alvó négyéves lányát, mert elmegy vacsorázni egy aznap megismert jófej fickóval? Például.

19. Dan Simmons: Hyperion. Most norvégul olvastam, amugy kb huszadszorra (jó, kb. 4, különféle nyelveken), mert akartam egy kis nyelvgyakorlást, meg jött a december és ez a karácsonyi olvasmányom, mármint a tetralógia. Most azt hiszitek, viccelek, dehát tényleg a szeretetről szól. Scifi / űropera, nagyszabású, csodálatos. 

20. Dan Simmons: Hyperion bukása. Ezt már magyarul, mert úgy találtam meg ekönyvben. 

21. Dan Simmons: Endymion. Mint fent. 

22. Dan Simmons: Endymion felemelkedése. Mondtam már, hogy a szeretetről szól? Igen, a hegymászós rész túl hosszú. 

23. Aimee Bender: The butterfly lampshade. Ezt megkaptam karácsonyra fizikailag, bár tudom, hogy voltmár idén, de akkor ekönyvben olvastam, és annyira tetszett, hogy szerettem volna papíron is. És ha már meghozta a jézuska, a karácsonyra kapott könyveket két ünnep között illik elolvasni. Mondtam már, hogy nagyon jó? 

24. Margit Sandemo: Jéghegyek népe 1. - A varázslat. Az egyik ADHD-s páciensem ajánlotta, azzal, hogy nem nagyon tud olvasásra koncentrálni, de ez valamiért beszippantotta. Norvég történelmi környezetbe helyezett többgenerációs fantasy-családregény, a középkorban kezdődik. Nem különösebben jó, végig eléggé klisé és ponyva, beleértve a szép mellű és álmodozó lelkű 17 éves lány ugyan egy hete nem evett, szétfagy, a teljes családját most vitte el a pestis és a működő vesztőhelyen átvágva a pestises halottakat égető máglyához igyekszik épp melegedni kezében egy újszülött csecsemővel és egy kétévessel, de azért letaglózó érzéki vágyat érez a szembejövő vadidegen farkasbundás mogorva, ám érzéki tekintető idegen férfi iránt. Olyan egyszerű és szép rövid mondatokkal van megírva, mint a "már én is tudok olvasni" sorozat, hogy a másodikosoknak se törjön bele a bicskája, két óra alatt olvastam ki a sorozat első kötetét, és nem tudom abbahagyni! Küldjetek segítséget! 47 kötet van!!!

25. Margit Sandemo: Jéghegyek népe 2. - Átkos örökség. Az álmodozó Silje és szexi vajákosember pasija sorsa mármár rendeződni látszik, amikor azonban egy szempillantás alatt olyasmi történik, ami egész addigi életüket megváltoztatja. Aztán megint! Aztán félholtan átvergődnek éhező kisgyerekekkel és lóval a gleccseren, de az üvegablakot viszik és az sértetlen marad! Viszontagságaik azonban még nem értek véget!

26. Margit Sandemo: Jéghegyek népe 3. - Örvényben. Itt már dán boszorkányokkal is megismerkedünk, és van egy bántalmazó kapcsolat kiváló leírása, valamint sorsdöntő véletlen találkozások történnek fogadókban és másutt tízoldalanként! Én komolyan nem tudom, mit tett ebbe Margit Sandemo, hogy ennyire addiktív. Küldjetek segítséget!! 

Dolgok, amiket félig olvastam: 

1. J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve és más Harry Potterekből részletek. Itt kell töredelmesen bevallanom, hogy huszonegy-kétéves koromban, amikor új volt a Harry Potter, nekem nem különösebben tetszett, és most újraolvasva sajnos ismét nem különösebben tetszett. Szerintem halál unalmas, egy begyöpösödött angol fiúiskola mindennapjai, állandóan kviddicsmeccseket játszanak, és az első két kötet nem megy át a Bechdel-teszten sem. A felnőttek, a Nagy Varázslók mind tanárok vagy a minisztériumban dolgoznak, nem unalmas? Nem aktívan utálom, csak whatever. Bocsánat, it's not you, it's me. Ezt is a Lánynak olvastam fel, de mivel neki nagyon tetszett, én meg folyton hisztiztem, hogy nincs hozzá kedvem, végül rájött, hogy tud olvasni egyedül. 

2. Antony W. Bateman, Peter Fonagy: A mentalizáció alapú terápia kézikönyve. Ebben kb. az egyharmadánál tartok, tartottam egy előadást a témából és ahhoz olvastam, egyébként klassz, de nagyon nem könnyedén olvasható szöveg, nem tudom, a fordítás-e a baj, vagy én öregszem. 

3. Margit Sandemo: Jéghegyek népe 4. - Vágyakozás. Ez bezzeg könnyedén olvasható, csak azért itt szerepel, mert dec 28-án kezdtem el olvasni a sorozatot és dec 31-ig még csak a 4. kötet 70%-ig jutottam, de bármikor le tudom tenni!!!

És ezt olvastam 2021-ben, amikor nem a híreket

Nem vagyok továbbra sem elégedett az olvasási szokásaimmal, főleg azért olvasok keveset, mert itt nincs könyv, képernyőről meg kinek van kedve olvasni, de épp most vettem egy használt kindlét, csak még nem ért ide a postával. 

1. Marilyn French: Kvinner. Ez az egyik kedvenc könyvem, nem vidám, de feminista alapmű, meg izgalmas is, nőkről szól az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában, megvolt a használtboltban norvégul, és sztem kiváló nyelvgyakorlás olyat olvasni, amit már olvasott az ember más nyelven. 

2. Sofie Oksanen: Kutyafuttató. Ez egynek jó volt, bevallom, kicsit ilyen tucat-oksanen-könyv, vagy csak nem érdekel eléggé az ukrán alvilág. Béranyaságról és Ukrajnáról szól, a megszokott tragikus női sorsokkal. 

3. Maja Lunde: Kékség. Ez amúgy nem rossz könyv, én szívből gyűlöltem, mert a négytagú kisgyermekes család két tagja már az első oldalon meghal a klímaváltozás miatt, és az életben maradó apuka meg kislány is rémes dolgokon megy keresztül, túl realistán festi le a várható jövőt. 

4. Neil Gaiman: Havet i enden av veien. Az Óceán az út végén, norvégul, nagyon régen olvastam már magyarul és szinte teljesen elfelejtettem mostanra. Egy korrekt Neil Gaiman, nem vág a földhöz, de oké. Le volt árazva. 

5. Sally Rooney: Baráti beszélgetések. Nekem nagyon bejön Rooney, az előző könyve is és ez is, tetszik a stílusa és a karakterei. Kapcsolatokról szól. Élveztem. 

6. Ken Liu: Az istenekkel nem lehet végezni. Ez egy jó scifi novelláskötet, néha van összefüggés / áthallás az egyes novellák között, néha nincs. Ilyen technokrata vagy transzhumán jövőket kapunk, meg azt, hogy mennyire fontosak az emberi kapcsolatok, a családi kötelékek, az emlékek, a szeretet. Úgy adja át, hogy fontos a szeretet, hogy többnyire nem nyálas vagy közhelyes, és ez jó. Utáltam, hogy kb. mindegyik novellában meghal valakinek az anyja, a gyereke, vagy minimum az öccse, húga, nagyapja, vagy ha épp nem, akkor csak örökre el kell válniuk. 

7. Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt. Egynek jó, pont az a könyv, amit elolvasol és arra gondolsz, ebből tuti csinálnak egy filmet George Clooney-val. A filmet nem láttam, de még azt is el tudom képzelni, hogy a film jobb. A fő téma a világvégét leszámítva egyfajta apa-lány kapcsolat, aminek kissé bosszantó a tanulsága, de erről nem dühönghetek itt, mert az spoiler lenne. 

8. Veres Attila: Éjféli iskolák. Egy elképzelt Magyarországon játszódó scifi-horror (?), imádtam, csodálatos, amíg az utolsó fejezetben át nem fordul ilyen lovecrafti misztikus furaságba, hát, az kár volt, de bizonyára vannak, akik szeretik az ilyesmit, és azoknak tetszeni fog. A női szereplők pedig elég gyérek és nem is vagyok biztos benne, hogy átmenne a Bechdel-teszten. És még ezzel együtt is megérte elolvasni és ajánlom. 

9. Veres Attila: Odakint sötétebb. Novelláskötet, sokszor van összefüggés az egyes novellák között, többnyire Magyarországon, vagy arra emlékeztető meg nem nevezett helyszíneken játszódó misztikus horror. Klassz és különleges. Pont az első novella a legszarabb, közhelyes és totál ízléstelen, szóval ott azon tegyük túl magunkat vagy lapozzuk át. Utána is van benne erőszak és szex is, csak jobban elhelyezve. Végig nagyon weird, mondjátok, mi a jó magyar kifejezés erre. Hátborzongatóan fura. 

10. Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év. Scifiparódia, egy macimézes palack szemszögéből, néha leült, de sokszor nevettem. 

11.  Andy Weir: A Hail Mary-küldetés. Hát ezt imádtam, kicsit olyan, mint a marsi, csak még űrlény is van benne.  

12. Irvin Yalom: A terápia ajándéka. Ez sok kis fejezet, sok kis jó tanács, amit Yalom több évtizedes pszichoterápiás munkássága alatt tapasztalt meg és ad most tovább nekünk. Könnyű olvasni, sok újdonság számomra nem volt benne úgy, hogy olvastam már sok Yalomot, de jó volt összefoglalva látni, fogalmam sincs, mit ad annak, aki nem pszichoterapeuta. 

13. Hannu Rajaniemi: Öröknyár. Az 1930-as évek van, de létezik túlvilág és mindenféle steampunk technológiával átjárás is van a mi világunk meg a túlvilág között, és ebben a settingben ez egy kémtörténet. Nagyon különleges és hangulatos, cseppet sem érthetetlen. 

14. Blake Crouch: Hamis emlékek. Ez is egy szórakoztató és izgalmas scifi, semmi különösebb újdonság nincs benne, az, amiből már közben nem érted, miért nem készült film Tom Cruise-zal. A tudományos alapok benne egy baromság, olvassuk fantasy-nek és akkor nem fáj. 

15. Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások. Svéd humor, meg ilyen összeérnek a szálak típusú történet, emberi kapcsolatokról szól. Végül is vicces. Engem rettenetesen zavar, hogy tudniillik egy nő ilyet nem csinál. Egy nő, főleg, akinek gyereke van, soha az életben nem lenne ennyire hülye. 

16. Tom Schweterlitsch: Letűnt világok. Időutazós-téridőhurkos scifi és nyomozós krimi, a főszereplő nyomozó ugrik a mélyűrben vagy mélyidőben vagy hol a különféle idősíkokba. Kicsit túl szörnyű volt nekem, úgy értem, bizarr, erőszakos, brutális, nyomasztó, de ezt leszámítva rendben van. 

17. Ed és Kate Douglas: Túrázók és kempingezők könyve. Valakitől kaptam ezt a könyvet, de kitől? Mindenesetre, köszönöm, mindent ebből tanultam, amit a sátrazásról tudok, onnantól kezdve, hogy mit kell venni, melyik fajta sátor, melyik fajta alvómatrac felel meg az igényeimnek, odáig, hogy hogyan kell tüzet rakni. Ilyenkor mindig Montag jut az eszembe, amikor azokon a városi népeken élcelődött, akik, idézem, "újságból tanultak szopni", hát én pont ez a típus vagyok, azt is könyvből néztem, hogyan kell fürdetni a gyereket. Ha valaki semmit sem tud a sátrazásról és gyakorlati tanácsokat szeretne, akkor ez kiváló könyv. 

Könyvek, aminek a felénél tartok: 

Kelly G. Wilson: Mindfulness for two: an Acceptance and Commitment Therapy Approach to Mindfulness in Psychotherapy. A címe elég jól össze is foglalja, mi ez, rém idegesítően amerikai a stílusa, és egy ponton figyelmeztetés nélkül átmegy full hardcore viselkedéselemzésbe, ott kicsit félretettem, hogy rápihenjek, amúgy hasznos lesz. 

John Bowlby: A biztos bázis. A kötődéselméletről szól, azért olvasom épp újra, mert az egyik képzésem kötelezőirodalom-listáján rajta van. Ha analitikusokat akarunk olvasni anélkül, hogy idegrohamot kapnánk, akkor Bowlby kiváló kezdet, ugyanis eredetileg etológus, amivel együtt jár a tudományos megfigyelés igénye és a gyakorlatiasság. 

Miriam Ekelund: Du skal lide til felleskapet. Ez egy riportkönyv a norvég társadalom kritikájáról, kutatásokat idéz és interjúkat készít, feltérképezendő, miért jön ki Norvégia dobogósan a világ legboldogabb országai listákon és közben miért ennyien pszichés betegek, krónikus fáradság szindrómával leszázalékoltak és öngyilkosok, magyarul boldogtalanok. Szavakba foglalja és kutatásokkal támasztja alá az összes addigi nehezen megfogalmazható sejtésemet a norvég nép sötét oldaláról, imádtam. Van benne jópár önellentmondás, meg persze csak azokat a kutatásokat idézi, amik az ő véleményét támasztják alá, szóval kétkedő, nyitott elmével kell olvasni persze. Azért hagytam félbe, mert elvesztettem a lakásban, de pont nemrég meglett. 

Baráth Katalin: Afázia. Nekem nem tetszett ez a könyv, kétszer is nekifutottam pár hónap különbséggel, hátha közben jobb lett, de nem jutottam tovább az első fejezetnél. Én kérek elnézést, nem jön be. Állítólag jó. 

Szerintem soha életemben nem olvastam ennyire kevés könyvet egy év alatt, látszik is az idegállapotomon a szókincsemen meg a helyesírásomon. Ne értsünk félre, nem azért nyígok, mert ez ciki vagy ilyesmi, nem a teljesítményaspektus, hanem az, hogy nagyon szeretek olvasni és mégis ennyire keveset csináltam idén. Ahogy a korábbi években azon nyígtam, hogy túl keveset sétálok az erdőben meg ilyenek. Sajnálom magam miatta. 

My home is where my books are

A tavaly az fura év volt, mivel nem volt a közelben anyanyelvi könyvesbolt, azaz választhattam, hogy magyar nyelvű könyveket küldetek ki magamnak postán, vagy vásárolok norvég vagy angol nyelvű könyveket itt, neadjisten e-könyvet olvasok, arra is fanyalodtam néha, de még mindig nem a kedvencem, bocs. (Ráadásul azt szeretném, ha a gyerekek nem egyfolytában egy képernyővel / kütyüvel a kezemben látnának, hanem hátha jó példát mutatok, ha könyv van a kezemben, de az e-könyvön nem látszik, hogy könyv.) És nem is volt időm soha olvasni, mert amellett, hogy covid meg külföldreköltözés, én idén kezdtem el a gyerekek mellől teljes állásban dolgozni, és azt a sokkot még nem hevertem ki, szóval szerintem utoljára négyéves koromban olvastam ennyire kevés könyvet per év. 

A könyvek ezek voltak. 

Richard Morgan: Valós halál. Nem tudom, hányadszor olvastam újra, sokkal jobb, mint a sorozat, szeretem nehéz időkben olvasni, mert engem kitartásra és fegyelemre ösztönöz (a Küldött-kondicionálás). Meg badass is. 

Jan Hammer, Didrik Heggdal, Kristofer Ludvigsen: Inn i katastrofelandskapet. Erfaringer fra Basal Eksponeringsterapi. Ez arról a terápiás módszerról szól (BET), ami egy norvég fejlesztés és az ezt alkalmazó részlegen dolgozom. A könyv maga nem nagy szám, főleg esetismertetések és hatásvadász, de azért arra jó volt, hogy legyen valami halvány fogalmam, mi is ez.  

Karl Ove Knausgard: Álmok - Harcom 5. Ez az a rész, amikor a szerző 605 oldalon keresztül Bergenben részeg. Magyarul olvastam, mert szép szöveg és ott még nem tartok, hogy Knausgard-t olvassak norvégul. 

Scott Kellogg: Transformational chairwork. Ez egy szuper pszichoterápiás könyv, ajánlom, okos és gyakorlatias, meg maga a módszer is jó, fordítottam le belőle részeket norvégra és csináltam itt is. 

Dr. Dunszt Károly: A cukraszat tankönyve. Néhány dolgot tanultam ebből a könyvből, mert a tudás benne van, amúgy meg szétröhögtem magam és hálát adtam az istennek, hogy sose kellett cukrászatot tanulnom. Nem tudtam, hogy egy ilyen klassz dolog, mint a sütés, hogy néz ki tantárgy formájában. Kérdések, feladatok. A hőkezelések fajtái és definíciójuk. Szóval oké, hasznos könyv, de nem olyasvalami, amitől az ember kedvet kap bármihez is. 

Gerd Kvale, Bjarne Hansen: 101 ting vi gjerne skulle visst da vi begynte å behandle pasienter med angstlidelser. Ez egy vicces kis könyv, tényleg 101 rövid kis dolog van benne, kognitív viselkedésterápia, és volt benne olyan, amit nem tudtam! Valamint az van benne, hogy "előfordulhat, hogy egy pókfóbiás páciensnek 4-5 pókot teszünk a hajába". WHAT THE... ARE YOU FUCKING  CRAZY?%!?

Tompa Andrea: Haza. Ez arról szól, hogy az emigráns szerző szülőföldjére látogat, és akkor olvastam, amikor szülőföldemre látogattam, és nem volt rossz könyv, de semmilyen közösséget nem találtam benne és nem mozdított meg és túl komolyan vette magát és kicsit untam. Bocs. 

Sophie Kinsella: En shopoholikers uimotståelige nye verden. Nem tudok sokkal jobb nyelvgyakorlást elképzelni, mint már olvasott shopaholic-könyveket újraolvasni norvégul, pláne mivel iszonyú olcsó volt a használtboltban (de úgy, hogy feleannyiba került, mint egy zsömle). Ez a második rész, amikor NY-ba költöznek. 

Sophie Kinsella: En shopoholiker treffer blink. Ez meg az esküvős rész. 

Dan Simmons: Hyperion. Ezt norvégul olvastam, azért sokat segített, hogy előtte már olvastam magyarul. Még mindig nagyon jó, beleértve kedvenc regény-elsőmondataim egyikét.* 

Dan Simmons: Hyperion bukása. Annyira akartam továbbolvasni, hogy előjött a binge reading disorderem és megkerestem e-könyvben és elolvastam laptopon meg telefonon újra az egész sorozatot pár nap alatt, innentől már magyarul. Jó pár éve olvastam először, már pont eléggé elfelejtettem ahhoz, hogy izgalmas legyen. 

Dan Simmons: Endymion. Mint fent. 

Dan Simmons: Endymion felemelkedése. Jó, hát az Endymionok tényleg kicsit uncsibbak a Hyperionnál, ugyanakkor a keresztény vonallal, az MI-kkel és a parazitákkal kitűnő 2020-as karácsonyi olvasmány volt. 

Sally Rooney: Normális emberek. Ezt nem olvastam volna el magamról, mert kamaszokról szól, legalábbis eleinte, de a Könyvesboltos Lány azt mondta, jó, és tényleg jó, amennyiben nagyon jól megírtak, érdekesek, és nagyon életszerű módon sérültek a karakterek, hát annyira ilyen egy okos, traumatizált borderline csaj, hogy az csodálatos, és a bántalmazós vonal is jól el volt találva számomra, amennyiben nem volt túltolva, jól volt jelen. 

Volt még: 

Maja Lunde: Kékség, ezt a tizedik oldal után konkrétan betettem a fagyasztóba, meglátjuk, mikor veszem ki. 

*A hegemóniai Konzul ébenfekete űrhajójának balkonján ült, és Rachmanyinov cisz-moll prelúdiumát játszotta egy ősi, de jól karbantartott Steinwayen, miközben hatalmas, zöld, gyíkszerű élőlények kavarogtak és bömböltek a lenti mocsárban. 

Ezeket olvastam idén

Frank Schatzing: A pillangó zsarnoksága. Ő írta a Rajt-t, amit szerettünk, és én bevallom, ezt is bírtam a hibáival együtt. Van benne akció és filozofikus elmélkedés is, túl sok meglepetést nem tartalmaz a témában (párhuzamos dimenziók és öntudatra ébredő AI), de kedveltem. 

Andy Weir: A marsi. Hát ez de jó! Tudom, évekkel ezelőtt volt új, de én most értem ide. 

Orvos-Tóth Noémi: A terapeuta esetei: Egy nárcisztikus hálójában. Azért olvastam el, hogy kölcsönadjam egy páciensnek, amúgy tanulságos és okos kis könyv, csak én nem annyira bírom a szerző stílusát sajnos, bocs. 

Roy Jacobsen: Szoba kiadó. Egyik kedvenc könyvem volt idén, Osloban játszódik a 90-es évek elején, úgy szól nehéz élethelyzetekről és érzelmekről, hogy nem nyomasztó, szerettem a szereplőket is és az egyszerű szövegét is. 

Peter Wohlleben: A fák titkos élete. Szeretnem kellett volna, az erdőről szóló nonfiction, de untam és idegesített az állandó antropomorfizálás. A fák nem beszélnek és nem esznek és nem félnek, és én nem attól tudok jobban kapcsolódni a témához, ha ilyeneket írunk róluk. 

Morten A. Stroksnes: Tengerkönyv. Ez is nonfiction és arról szól, hogy a nem nagyon szimpatikus szerzőnek kapuzárási pánikja van, és ahelyett, hogy venne egy sportkocsit, le akar vadászni egy grönlandi cápát. Szerencsére ez csak az apropója annak, hogy mindent megtudjunk az északi tengerek múltjáról és jelenéről és izgalmas lényeiről és végül csodálatos könyv. A környezetvédők a megjelenés után afféle pamfletjüknek tekintették a könyvet, amin az író meg kiakadt, mert nem ez volt a szándéka, de bocs, szerintem is a tengerről szól és nem rólad, haver. 

Torben Kuhlmann: Armstrong. Ez egy gyerekkönyv és egy egérről szól, aki a Holdra jut, de annyira szerettem, hogy muszáj itt megemlíteni, gyönyörű és hangulatos grafika és tények és cuki. Különben ezer gyerekkönyvet olvastam a gyerekkenek idén is, Ruminitól a Kicsi Sárga Repülőig, de azokat nem jegyzem. Az Armstrongot viszont vegyétek meg, csodálatos. 

Torben Kuhlmann: Lindbergh. Igazából ez az első könyv és az Armstrong a második, nyilván egy egérről szól, aki feltalálja a repülőgépet, egyébként a szerző srác diplomamunkája volt, és ez se rossz, de az Armstrongot jobban szerettem. 

Sarah Naphtali: Buddhizmus anyáknak iskolás gyerekkel. Kedvenc gyereknevelős sorozatom még mindig. 

Andy Weir: Artemis. Bölcsész ismerőseim utálták*, a természettudósok meg éltették ezt a könyvet, és én is szerettem, de mondjuk tényleg nem az árnyalt karakterábrázolás miatt. 

Karl Ove Knausgard: Élet. Hát igen, Knausgardnak kell lenni ahhoz, hogy írj hatszáz oldalt Észak-Norvégiáról és a merevedésedről és még jó is legyen. 

Carrie Fisher: A hercegnő naplója. Azt hittem, ez rendes önéletrajz és kicsit csalódtam. 

Tormod Haugen: Zeppelin. Ez egy furcsa kis norvég ifjúsági regény. 

Erik Wahlström: Isten. Olvastuk anno Szunyogh Szabolcs: Bibliai meséket? Na ez egy hasonló, csak hosszabb, kíméletlenebb a humora és svéd. 

Kim Leine: Kalak. Valahogy belőlem fanyalgást vált ki, ha túladagolják a szörnyűséget (apja szexuálisan abúzálja 15 évesen, majd ápolóként súlyos drogfüggő, és ez csak az első 5 oldal), de annyira érdekes volt a setting (Grönlandon játszódik), hogy az mégis elvitte a hátán nekem. 

Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé. Ennek a fülszövege annyira nyomasztó regényt ígért, hogy sokáig halogattam, de aztán tökre nem volt kizárólag nyomasztó, hanem érdekes és érzelmekkel teli is, és pont annyira bizarr, ami még jó. A furcsa felnőtt fickó emlékszik vissza zaklatott kisgyerekkorára. Mondjuk az elefántos szál eléggé bosszantott, hogy most akkor az szimbólum vagy igazi elefánt és nemár, de aztán megbékéltem ezzel. 

Erik Fosnes Hansen: Zsoltár az út végén. Ezt is sokáig halogattam, mert azt hittem, valami fajsúlyos kortársirodalom, amihez idő és elmélyülés szükséges, erre tök izgalmas! Még csak a felénél tartok. A Titanic zenészeiről és az ő kitalált múltjukról szól és úgy van megírva, hogy simán látom magam előtt a netflixen**. Plusz a magyar fordítás is klassz. 

Joe Hill: Furcsa időjárás. Asszem négy kisregény van benne és kettőt olvastam el, sokra nem emlékszem belőlük. Azt hiszem, erre mondják, hogy korrekt iparosmunka. 

Cressida Cowell: Tvillingene leker med en Plesiosaurus. Jó, ez az a könyv, amit a Happy Mealhez adnak, szóval még gyerekkönyvnek is gyér, de első könyv, amit norvégul olvastam el***(még tavasszal Bergenben kaptuk a mekiben).

Update: ja, még ez is volt: Kőhalmi Zoltán: A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit. Skandináv krimiparódia, vicces volt, csak túl meta. 

Jesszusom, de hiányérzetem van, szóljatok, mit hagytam ki. Jó, tudom, a Pa vei-t. Ez kevesebb könyv, mint tavaly, de most szinte mindet a saját szórakoztatásomra olvastam, tavaly meg volt egy csomó, amit szaklektoráltam vagy ilyesmi (- mentegetőzött). Meg olyan nehéz manapság jó könyvet találni. 

*De közben kiderült, hogy Lam szerette, szóval ne általánosítsunk. 

**Belenéztünk valamelyik nap a Dickens: Karácsonyi történet horrorfantasy feldolgozásába, húsz perc után meguntam, de ugyanabban a 19. századi Londonban játszódik a Zsoltár az út végén egy része is és remekül visszaadja a hangulatot. Mármint a könyv. Hogy úgy mondjam, nem kaptam kedvet a 19. századi Londonban élni. 

***A tanárunktól kaptam egy kortárs novellagyűjteményt is, de abból még csak egy és felet olvastam, úgyhogy nem írhatom ide. 

 

Time for some thrilling heroics

Meg még az is volt, hogy elmentem a coachhoz. A coach az az örömterv blogot író csaj, aki még úgy február táján felajánlotta, hogy egy alkalommal ingyen megcoachol, ezt sikerült is már júniusra összehozni. Részben azért mentem el hozzá, mert ingyen volt, részben azért, mert ő is kisgyerekes anyuka, így a dolog ezen oldalát nem kell magyaráznom (hogy mennyiben érinti a tervezhetőséget és a logisztikát a kiszámíthatalan kis lények nyüzsgése), harmadrészt pedig mert olvastam a blogján vmi interjút vmi közösségi teret nyitó csajjal, és abban feltett neki egy kérdést, ami arról árulkodott, hogy többet tud a kreatív folyamat, a kreatív projektek lélektanáról, mint én. Addigra már pont eldöntöttem, hogy az életemen nincs mit megoldani, meg van az oldva, azt csinálom, amit szeretek, a túlvállalásból úgyse gyógyulok meg, nevem van a szakmában, a szakmán belül kedvem szerint továbbképzem magam, a magyar egészségügyi rendszer problémáival meg úgyse tudunk mit tenni. De a könyvem! A könyvemmel baj van, és ez a csaj olyannak nézett ki, aki hozzá fog tudni szólni. 

Még előtte pár héttel is valamit rinyáltam a könyvemmel kapcsolatban, amire azt mondta a Móni, hogy miért értékelem le ennyire ezt a dolgot, hogy mindig a kis haszontalan hobbimnak állítom be, holott ez értékteremtés. What?? Hát tényleg nem gondoltam rá eddig úgy, mint értékteremtésre, de ezt követően megpróbáltam beépíteni a rendszerbe azt, hogy írni egy könyvet Brennbergbánya történetéről miközben halomban áll a mosatlan edény, az nem a totál haszontalankodás, hanem értékteremtésnek számít. El is döntöttem, hogy szeptembertől heti két órát a könyvemre fogok szánni, lesz, ami lesz. 

A coach-ot meg iszonyúan élveztem, ráadásul még gyakorlati haszna is volt. Hát, pszichoterapeutaként mondjuk eleve kurvajó a másik székben ülni, ezt eddig is tudtam: az aszimmetrikus kapcsolatnak abban a székében, ahol semmit sem kell megtudnom a másik félről, mert a beszélgetés csak rólam szól. Kb. egy éve csinált velem egy mélyinterjút egy marketinges, azt is imádtam. De a lényeg azért nem ez. A csaj mindvégig teljesen értelmes, józan kérdéseket tett fel, egyik sem volt teljes újdonság, de közben meg mégis.

Így hetekkel később három dolgot tudok kiemelni, ami segített. Az egyik a szakértőség: arról beszéltünk, hogy miért szeretném ezt a könyvet és mi fog történni, ha megvalósul, és hogy számoltam-e azzal a lehetőséggel, hogy akkor majd én leszek a téma szakértője. Nyilván nem hívnak be az RTL Klub reggeli műsorába, hogy Brennbergbányáról beszéljek, de mégiscsak én leszek a nő, aki a Brennberg-könyvet írta. Hát én eddig erre nem gondoltam, de nagyon tetszik! Kevés dolgot szeretek jobban, mint valaminek a szakértője lenni, és úgy osztani róla az észt, hogy tényleg képben vagyok. Egy okkal több, hogy csináljam. 

Másrészt azt mondta, hogy úgy látja, hogy a férjem is és én is ügyesen zsonglőrködünk a túlvállalásainkkal, csakhogy míg az ő hobbija benne van a labdái között, addig az enyém nincs: mintha nála a hobbija benne lenne a bolygórendszerében, nálam meg a többi bolygótól százezer fényévvel kijjebb egy kis nyomi üstökösként kering ez a könyv, és be kéne emelni a többihez. Számomra ez a kép remekül leírja a problémát, pontosan erről van szó. 

Harmadrészt mondtam neki, hogy heti két órát fogok rá szánni terveim szerint szeptembertől, bébiszitter közreműködésével, hiszen olyan úgyse lesz, hogy hetekre leköltözzek a barátaim nyaralójába könyvet írni. Mire megkérdezte, hogy ez tényleg teljesen elképzelhetetlen? Persze, most igen, de végülis a szoptatás végeztével elvi akadálya nincs. Azt is megkérdezte, hogy a heti két óra az hogy jött ki, és miért nem heti 6 vagy 4. Kiszámoltam neki, hogy heti két óra bébiszitter az havi 20 ezer Ft, heti 4 óra meg harminc, ugyanakkor 4 óra alatt sokkal jobban el lehet mélyülni és több értelme van, egy plusz tízest meg csak összespórolok valahogy. Így aztán a végén arra jutottunk, hogy heti 4 óra az vállalható; hogy nyilván lesz, amikor kimarad, mert a gyerekek betegek v ilyesmi. Hogy fél év múlva ott szeretnék tartani, hogy az anyag rendezése lassan befejeződik és kezdek szöveget írni, és egy év múlva ott, hogy már szövegekkel traktálom azt a néhány embert, aki felajánlotta ilyenfajta segítségét. 

Ezeken kívül is még egy csomó szempont felmerült, másfél órát beszéltünk csak erről, nekem nagyon jó volt, hogy a csaj értette, mit beszélek, és hogy jó volt az arány a gyakorlatiasság és a lelkizés között is. 

Szóval ez lesz, heti 4 óra, aztán lesz, ami lesz. Először be kell gépelnem az egy-két évvel ezelőtt felvett interjúkat, elolvasni a számtalan cikket és kevés könyvet, szóval az összegyűjtött anyag rendezése jön. Mivel még sose csináltam ilyet, a jóég tudja, meddig fog tartani, de most, hogy ezt leírtam, rájöttem, hogy valójában írtam több tankönyvfejezetet meg egy PhD disszertációt, ott is kb. ezt kellett csinálni, szóval. 

Szeptembertől tehát vár rám a rettegés és a bűntudat, jééj! Rettegni fogok mindvégig szüntelenül, hogy nem tudom megcsinálni, túl nagy fába vágtam a fejszémet, nem lesz kész sose vagy szar lesz és csalódást okozok mindenkinek, a barátaimnak, a férjemnek, a brennbergi néniknek és a volt magyartanáromnak és rettenetesen égő és szégyenteljes, csúf véget érek. A bűntudatom az azért lesz szüntelenül, mert úgy racionálisan én azt értem, hogy értékteremtés, de csak több értelme lenne mégis a gyerekeimmel töltenem az időt, minek szül az ilyen, üveges bébiétellel tömöm a szerencsétlen gyereket, mert főzés helyett itt az író szerepén tetszelgek, valamint akkor legalább pénzt kereshetnék ezalatt, heti négy óra magánrendeléssel már lehetne anyagilag mit kezdeni. Ez a két érzés fog beköltözni hozzánk a gyermekek egészsége, a klímakatasztrófa miatti és az alap egzisztenciális szorongás, meg a kialvatlanság miatti idegbaj mellé, szóval, mondom, hősies idők jönnek. 

It's all been fun and games up 'till now, but there's something about you I must know

Még az volt, hogy leveleztem egy kiadóval a könyvemről, konkrétan az Ad Librumnak van most egy riportkönyv-pályázata, és velük. Viszonylag normális feltételekkel ki is adnák, csak hát ugye jelen pillanatban így, hogy háromóránként szoptatok és egy emailt is kettő-öt részletben írok meg, nem tudok határidőket vagy konkrétumokat mondani. Így abban egyeztünk meg, hogy visszatérünk rá, ha majd kicsit tervezhetőbb lesz az élet. Izgi! Közben több olyan kérdést is felvetett a kiadó embere, amin el kellett gondolkodnom, az egyik az volt, hogy én, mint szerző, tudnám-e valahogy elősegíteni a könyv marketingjét - mondjuk mert celeb vagyok, saját tévécsatornám van, ilyesmi, és az az igazság, hogy halvány fogalmam sincs, hogy ezzel pár száz olvasót számláló énblogommal elősegítem-e vagy sem. Mármint, hogy a blogolvasók vennének-e könyvet. Mert azért egész más egy énblogot olvasni, és más ugyanettől a szerzőtől pénzért egy papír könyvet vásárolni, ami ráadásul Brennbergbánya történetéről szól, és az kit érdekel. Szerintetek? Ha mondjuk megírom a könyvet Brennbergről és kiadnák és úgy nagyságrendileg 3000 Ft-ba kerülne? Most így őszintén és névtelenül áruljátok már el, légyszi.

Megvenné-e Ön a könyvet?

igen

nem

 

pollcode.com free polls

Amelyben gourmet lekvárral vesztegetek meg gyanútlan időseket

Rendesebb riporterek és antropológusok az úgynevezett "résztvevő megfigyelés" eszközével élnek, ami azt jelenti, hogy nem csak kimegyek Brennbergbe diktafonnal és az első szembejövőt meginterjúvolom, hanem eljárok a rendezvényeikre, megkoszorúzom velük a bányaszerencsétlenség áldozatainak sírkövét, énekelek velük a kórusban, ücsörgök a kocsmában, ilyesmi. Nagyon szerettem volna így csinálni, jobban beépülni - velük mondjuk nem is lehet máshogy, mivel nem állnak szóba idegenekkel - dehát egy másik városban élek, munkám van és kicsi gyerekem, plusz most már terhes is vagyok, ja, meg a társas készségeim hiánya. 

De az előbb felhívott vezetékes telefonjáról az egyik brennbergi néni, hogy nagyon ízlett neki a mentás-citfromfüves eperlekvárom. 

What... you didn't really think we'd kill the fuckin' koala bear, now did ya?

Például az olyasmit is szeretem a hobbimban, amikor mai interjúalanyomat, a brennbergi buddhista pasast a települést övező legendákról faggatom, mire ő teljesen komoly arccal hosszan fejtegeti, hogy létezik egy régi tárna, ami Új-Zélanddal köti össze a Brennberg-völgyet, ezért van, hogy Hermesen az erdőben néha lehet látni kengurut meg koalát.

A társas készségeim hiányáról nyafogok

Ami a könyvemet illeti, igyekszem még gyorsan interjúzni pár emberrel, mielőtt ismét beszippant a szülés-gyermekágy-szoptatás kör, és hát nem vagyok ebben jó. Alapvetően két dolog akadályozza, hogy megírjam a Brennbergbánya riportkönyvet, az egyik a szokásos alkotói rinyálás, hogy tudniillik nem tudom, hogyan kell könyvet írni, nem vagyok író, csak egy mezei pszichiáter vagyok, hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak. Ezt tudom kezelni, tudom, hogy senki se tudja, hogyan kell könyvet írni, mégis rengeteg ember ír, jó, hát annak egy jelentős része olyan is, és lehet, hogy az enyém is rossz lesz, de ezt a kockázatot muszáj vállalni. Annyit tehetek, hogy sokat olvasok, meg hogy a megfelelő emberek tanácsai mentén majd dolgozom a szövegen. Mármint, amikor lesz szöveg.

A másik dolog, ami akadályoz, az a szociális fóbiám / kommunikációs készségeim hiánya. Azzal az van, hogy természetesen rengeteget javultam 15 éves korom óta, százezer óra pszichoterápia meg az élettapasztalat, valamint ügyesen disszimulálok és megtévesztően úgy viselkedem, mint aki nem az. És ez egyébként működik is. Annyi, hogy edzésben kell maradni: amikor kórházi osztályon dolgoztam, plusz csoportterápiákat tartottam, plusz egy csomót oktattam emberek csoportjait, és minden nap egész nap társas helyzetekben voltam, az kib fárasztó volt, de akkor jóval kevésbé voltam szociálisfóbiás a hétköznapi társas helyzetekben, mint a gyes alatt, amikor egy babával voltam egész nap, vagy otthonról dolgoztam. Totál kijöttem a gyakorlatból és elfelejtettem, hogyan kell emberekkel, helyzetekben viselkedni (és ebből lehet látni, hogy ez nekem nem alapvető készségem, csak utólag tanultam meg.)

Főleg az ún. koktélparti-helyzetekben, ami nehéz helyzet, de azért van, akinek semmiféle gondot nem okoz. Amikor sok ember van egy helyen, akik nem közeli barátok, hanem afféle ismerősök. Kivel, mennyi ideig beszélget az ember? Mikor lehet odamenni egy beszélgető csoporthoz és bekapcsolódni? Mikor tolakodás? Mikor és hogyan kell abbahagyni a beszélgetést és tovább mozdulni másokhoz? Ha nagyon sokáig ugyanazzal beszélgetek, az se jó, mert ő sem tud keveredni, meg én sem, de ha túl hamar hagyom ott, az meg bunkóság, és mikor jó? Kikhez mehetek oda egyáltalán, ha mondjuk egy ismerősöm beszélget két olyannal, akiket nem ismerek? Mikor kell bemutatkozni, rögtön az elején, vagy pár mondat után, vagy mi a megfelelő időpont? Ha túl sokáig nem mutatkozom be, egy idő után már fura lenne, de rögtön az elején azzal indítani is fura néha. Főleg elkezdeni és befejezni nehéz egy beszélgetést. Szóval a kongresszusi ebédek és vacsorák nem feltétlenül az én világom, és ugyanígy bénázok a brennbergi rendezvényeken is.

Egyébként azt is tudom, hogy külső szemlélő számára valószínűleg nem bénázok annyira, és ez jó, csak hát irigylem azokat, akiknek mindez gördülékenyen, magától megy. Azt is tudom, hogy időnként valóban hibázok, de általában nincs tragikus következménye, például egyszer állítólag csak úgy otthagytam az IKL-t egy dialógus kellős közepén, mégis szóba áll velem még mindig.

És félig-ismeretlenül felhívni is utálok embereket, ja, telefonálni eleve utálok, mert nem látom, mit csinál a másik és hol van és zavarom-e és milyen arcot vág. És emlékszik-e rám vagy nem, és ha emlékeztetem arra, hogy ki vagyok, miközben pontosan tudja, az cikibb, vagy ha nem emlékeztetem és nem tudja? Meg ilyenek. A múltkor letegeztem egy velem egyidős férfit, akivel utóbb rájöttem, hogy eddig valószínűleg magázódtunk (itt vidéken máshol van a tegezés-magázás határ, többnyire a számomra megszokottabb magázódást vették eddig inkább túl hivatalosnak) és éreztem, hogy elég furán vette.

Minderre az a megoldásom van, hogy jó, csinálom és kész, lesz, ami lesz, a telefonban mosolygok, mert akkor kedvesebb a hangom, általában inkább bemutatkozom többször, mint egyszer sem, és tudatosítom magamban, hogy én vagyok a furcsa lány. A férjem ugyanis életem egy pontján felvilágosított arról, hogy én a furcsa lány vagyok, a Jóbarátokból Phoebe, és ez valójában végtelen szabadságot ad, ugyanis nyugodtan viselkedhetem furcsán. Meg hát eleve pszichiáter vagyok, azok alapból zakkantak, mit vártunk. És Brennbergben meg már a szituációból adódóan a furcsa lány vagyok: a fura, pesti terhes nő, aki időről időre megjelenik itt azzal, hogy könyvet akar írni, pedig nem is brennbergi, nem is író, nem is bányászcsaládból származik, és németül se tud. És busszal jön, vagy gyalog az erdő felől, mert autója nincs, de tudja, mi az a hidraulikus pajzsbiztosítású marótárcsás jövesztőgép és miért nem használtak olyat Brennbergben. Szóval ehhez talán bátran hozzácsaphatok némi hiányát a társas készségeknek, sokkal furcsább innentől már nem leszek.

Hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak?

Ma volt egy nagyjából fél óra, amikor egyedül voltam a Központi Bányászati Múzeum könyvtár-raktár-iroda részlegében - a többiek vagy elmentek ebédelni, vagy betegállományban vannak, vagy felmondtak, hogy múzeumpedagógus létükre Ausztriában takaríthassanak. Azon gondolkodtam, hogy: 1. nyuszikat rajzolhatnék a Bányászati és Kohászati Lapok bekötött, lefűzött számaiba, 2. beosonhatnék a raktárba és elcsenhetnék pár apróságot, habár valójában nincs túlzottan nagy szükségem achátgömbre vagy különböző életkorú bányamentő készülékekre, 3. lapotopom és a youtube segítségével táncolhatnék a teljes hangerőre tekert Walking on sunshine-ra. Persze egyiket sem csináltam, hanem szépen keresgéltem/olvasgattam tovább a könyvtár Brennbergbányával kapcsolatos anyagát. De közben pogácsát ettem, mert annyira punk vagyok. 

Amúgy már megint az van, hogy nincs pénzük és mindjárt csődbe mennek, fel sem merül, hogy a disszidens kollegák helyett újakat vegyenek fel, közben meg hemzsegnek a családok és a gyerekcsoportok lelkesedő gyerekekkel és a Tripadvisoron Sopron második legnépszerűbb látványossága (az első a Tűztorony, és ez így is van rendjén). 

Ez nem a Tűztorony, hanem a múzeum belső udvara a kintről kukucskáló Kecske-templommal

Különben már épp elment a kedvem a könyvírástól, de úgy igazából. Mert rájöttem, hogy ez nagyon nagy munka, én meg nagyon kicsi vagyok, valamint időm sincs. Közben olvasom a Rin Tin Tin-t - tudtátok, hogy ez egy igazi kutya volt, akit kölyökként egy amerikai katona Verdun mellett talált a harcmezőn? Én nem tudtam, sőt, nem is érdekelt, de azt mondta Susan Orlean, hogy van benne egy rész a magyar nagyapjáról is. Mármint nem a kutyának, hanem Susannek volt magyar nagyapja. És nem mondta, hanem írta. Szóval olvasom a könyvet, ami elképesztően jó még úgy is, hogy én igazából macskás vagyok, és nem érdekel különösebben sem a filmtörténet, sem a világháborúk, sem Amerika. Sokkal jobb, mint kedvenc könyvem, az Orchideatolvaj, egyszerűen látszik rajta, hogy közben eltelt több mint tíz év, sokkal profibb, érettebb és... mélyebb. Rá is jöttem, hogy oké, hagyjuk is, én sose fogok tudni ilyet írni. 

Aztán Susan valahol megemlíti, hogy majdnem tíz évig írta a könyvet. Főállásban. Jó, közben szült egy gyereket. A könyv végén meg felsorolja a hivatkozásokat - könyveket, újságokat, honlapokat, ahol adatot gyűjtött. Nagyon, nagyon sokat. Én meg pszichoterapeuta vagyok, magánrendelek, cikkeket írok, lakást újítok fel, gyereket nevelek, semmilyen kiadótól nem kapok előleget és mandulagyulladásom van, hát komolyan. Hogy jövök én ahhoz, hogy könyvet akarjak írni, ráadásul ilyet? Ez nagyon nehéz. 

Sajnos aztán a múzeumban találtam egy csomó érdekes anyagot a könyvtárban, majd pedig több látogató is Brennbergről faggatott, szóval asszem nem adhatom még fel. Dehát csak magamat hibáztathatom, nyugodtan élhetnék könyvírás nélkül is, vagy legalább írhatnék valami jó kis fikciót vagy egy önsegítő könyvet a meddőség pszichológiájáról. Kellett nekem rongybicikli. 

Világhír

Benyújtottam a pályázatomat a Nemzeti Kulturális Alaphoz: alkotói támogatásra pályázom ismeretterjesztő könyv megírására. Az alkotói támogatás max bruttó százezer forint havonta, max egy évig, szóval nem egy vad összegről van szó. 

Áttekintve a pályázatomat egyébként én sem vagyok biztos benne, hogy adnék magamnak, elsősorban mivel semmi igazolható tapasztalatom nincsen sem a helytörténetírás, sem a bármilyen történetírás, sem a bányászat terén, és az írás terén is csak elenyésző (mármint azokhoz képest elenyésző, akiknek főállása az írás és eleve elte töri-magyarról jöttek és esztétikát tanultak szabadidőben), szóval teljesen világos belőle, hogy egy műkedvelő laikus hobbijáról van itt szó. De azért természetesen: ha Ön vagy családtagja a NKA pályázati bíráló bizottságánál dolgozik, kérem, segítse elő, hogy pályázatom az irathalom tetejére kerüljön. Az a címe, hogy Brennbergbánya jelene és múltja történetekben. 

Még egy dolgot akartam mondani a könyvről. Amikor írtam ilyen vicces posztokat brennbergi utaimról (ezeket), akkor többen jelezték, ismerősök és idegenek is, hogy milyen jók, meg hogy lehet, hogy a könyv elkészülésének krónikája viccesebb lenne, mint maga az elkészült könyv. Ezért szeretném ezt a félreértést eloszlatni: ez már az, ez már maga a könyv. A könyv úgy fog kinézni, hogy "elmentem ide, beszéltem vele, ő azt mondta, utána elmentem oda, megnéztem ezt, ő meg azt mondta, ja és egyébként ezt olvastam a könyvtárban". Szerves része lesz maga a folyamat, azaz lesz egy ilyen élménybeszámolós / útikönyves vonulat is benne. És vicces is lesz, meg érdekes. Mint megtudtam, infotainment a műfaj neve, amelynek során tényeket közlünk szórakoztató modorban. Nem, nem olyan lesz, mint egy blogbejegyzés, mert azért ezek a bejegyzések túl tömények, ezt nem akarja az ember 300 oldalon keresztül, de minden további nélkül szerepelni fog benne, amikor a szakadó szeptemberi esőben a Bányásznapról hazafelé menet a Bányászhimnuszt énekeltük a Brennberg-Sopron helyijáratos buszon, mármint eleinte egy nem teljesen józan komlói bányász, az őt támogató két meghatott néni, a főmuzeológus úr, a selmeci diákdalokat kutató miskolci egyetemista suhanc meg a nyári szoknyájában vacogó furcsa blogger/pszichiáternő, később pedig még az utazóközönség mintegy harmada is, szerencse fel! 

Az én fejemben egy nagyon klassz könyv van, az a fajta, amit akkor is élvezet olvasni, ha amúgy a világon semennyire sem érdekel a helytörténet vagy a bányászat, ugyanakkor a felénél úgyis rá fogsz jönni, hogy tulajdonképpen érdekel a helytörténet meg a bányászat. Nagyon, nagyon kíváncsi leszek, hogy mit sikerül majd ebből papíron a valóságban összehozni. Jelenleg még nem kezdtem el írni, mert az anyaggyűjtésnél tartok, de a múltkor elolvastam egy elég nyomi és semmilyen és modoros és vékony magyar riportkönyvet, aminek az előszavából kiderül, hogy 3 évig gyűjtött anyagot a szerző, majd 3 évig írta, ráadásul úgy, hogy kapott rá egy vagon pénzt, szóval úgy annyira nem érzem, hogy túl lassan haladnék. 

It has to be true and it has to be good

Susan Orlean online előadássorozatát nézem a creative nonfiction-írásról. (Amúgy ténylegmár, mi ez magyarul? Riportkönyvet szoktam mondani, amit általában nem értenek. Olyan dolgok tartoznak ide, mint útleírás, emlékiratok, riportkönyvek.) Egyrészt kifejezetten hasznos és gyakorlatias, másrészt egy csomó dologban megerősít, amit már eddig is így gondoltam. Például a címben. 

Az első rész a témaválasztásról és a Researchről szól. 

Azt mondja, hogy olyan témát válassz, amiért lelkesedsz, lehet hétköznapi (sőt), de akkor azt úgy mondd el, hogy mindenki figyeljen. Lelkesedéssel. Azt is mondja, hogy szerinte (hangsúlyozva, hogy vannak más iskolák is) mielőtt elindulsz interjúzni, helyszínt megnézni, emberekkel beszélni, ne olvass utána túl sokat, mert annak az a veszélye, hogy az olvasottak alapján fogod nézni, kevésbé leszel fogékony az új dolgokra, amik nem szerepeltek az útikönyvben, kevésbé lesz friss a látásmódod. Inkább valódi kíváncsisággal és tudásszomjjal menj oda, beszélj az emberekkel, nézd meg a helyeket és utána menj a könyvtárba és utána nézz utána a neten. Ez megnyugtató, mindig nyomasztott kicsit, hogy felkészületlenül megyek interjúzni, pedig valójában nem is. 

Azt is mondja, hogy interjúvolj nagyon sok embert, nem csak azokat, akik szorosan szerepelnek a sztoriban, hanem olyanokat is, akik csak lazán. Tök jó, már gondoltam, hogy majd kell beszélnem pl. azzal a soproni háziorvossal, aki hobbifilmes és 1975-ben forgatott egy azonnal betiltott negyedórás dokumentumfilmet Brennbergről 8 mm-es filmre. Meg a ma ott élő nembányászokkal, a buddhistával, a depressziós szocmunkással, a rapperrel és a milliomossal. Ha szóbaállnak velem. Ha lesz rá időm. De ezeket különben nem azért tudtam, mert zseni vagyok, hanem mert tök sok Susan Orleant olvastam és magamtól észrevettem.

Más szerzőket is olvastam egyébként, nyugi, Oriana Fallacit és természetesen Moldova Györgyöt, meg pár random önéletírást (Paul Auster, meh) és útleírást, csak azokból kevesebbet tanultam. Oriana Fallaci nem rossz, de nekem túl ilyen... olaszos. Moldova sem rossz különben, az én stílusom nagyon más, de meg kell hagyni, hogy a maga nemében és korszakában szerintem rendben van. 

Továbbá nyilván nem fogsz mindent beleírni a könyvbe, de tudjál sokkal, de sokkal többet, mint amit végül leírsz, mert az olvasó azt érzi. Úristen, rettenetesen sok munka ez, nem tudom, hogy lesz rá időm. Más ezt hogy csinálja? Ez a főállása? Nincs gyereke? 

Azt is mondja Susan, hogy legyen egy füzeted, amibe jegyzetelsz interjúk során, de az elején hagyj üresen pár oldalt és ide írd a kontaktok elérhetőségeit, meg vezess egy listát a témával kapcsolatos teendőidről, ami folyamatosan bővül. Basszus, ugyanezt csináltam, vettem egy füzetet és üresen hagytam az első járom oldalt és oda írom a kontaktok elérhetőségeit, a hátuljába meg a teendőlistát. Ez de jó! Máris híres riporternek érzem magam, de legalábbis veleszületett tehetségnek. 

Hogy honnan tudod, mikor állsz készen az írásra: amikor anyagot gyűjtesz és az újabb forrásokban már kezded ugyanazt olvasni, és az interjúkon a feltett kérdésekre már tudod előre a választ. Ellaposodik a tanulási görbéd. 

Most itt ezt eredetileg egy blogbejegyzésnek szántam, de közben nyaralunk Szilvásváradon és nincs nálam jegyzetfüzet és úgy alakult, hogy ebbe a blogbejegyzésbe jegyzetelek, miközben hallgatom, szóval akit nem érdekel a téma, az nyugodtan olvasson addig valami mást vagy menjen friss levegőre, nem sértődöm meg. 

A jegyzetek rendezéséről is van egy fejezet: úgy kell ugyanis nonfictiont írni, hogy 1. reporting, 2. thinking, 3. writing, és a kettes pontot szerinte sokan kihagyják, pedig az kell. Azt javasolja, hogy a kettes pontot kezd azzal, hogy legépeled a jegyzeteidet, mert a gépelés közben máshogy figyelsz, mintha csak átfutnád a füzetedet. Lehet, hogy közben rájössz, hogy ez vagy az nem érdekes, akkor azt máris kihagyhatod. Miután begépelted, olvasd el még egyszer és emeld ki azokat a részeket, amik a legjobbak és legérdekesebbek. A legtöbben a következő lépésben vázlatot írnak - Susan bevallja, hogy ő nem ír, mert nem szereti. Ha akarsz, írj. Ő kártyákra írja ki a legjobb részeket és a kártyákat (a fizikai valóságban) és rendezgeti sorrendekbe. Eléggé oldschool: ne tartsd a jegyzeteidet a számítógépeden és ne ott dolgozz velük - azt hittem, azért, mert az történik veled, mint volt töritanárunk félkész könyvével: megsemmisül, de nem: azért, mert a gépen egyszerre csak egy dolgot látsz, ami épp előtted van, a jó történetíráshoz pedig holisztikus megközelítés szükséges. Papírokkal könnyebben meg lehet ezt csinálni. Egyébként szerintem is, de hát én is nevetségesen oldschool vagyok, nem tudom, láttátok-e már a telefonomat. Szóval rakosgasd le a papírkáidat a padlóra, lépj egyet hátrébb, szemléld, és gondold át: miért akarod ezt megírni. Miért most. Mi volt a legérdekesebb mozzanat az anyaggyűjtés során? Hasznos továbbá, ha elmeséled valakinek a sztoridat, mert miközben meséled, újra átgondolod, ami érdekesnek tűnt, lehet, hogy mégse az és fordítva stb. Hát igen. Szegény férjem szerintem már jóval többet tud Brennbergbányáról, a bányászatról úgy általában, a szénporrobbanásról, a sujtólégről, a féregbetegségről és Szálasiról, mint amennyit valaha is szeretett volna. 

Eddig volt a research és most jön az írás. 

Tehát a sztori elemei. Lede, Ending, Facts, Dialoge, Quotes, Expert Opinion, Commentary, Description. Nem ebben a sorrendben, hanem tetszőlegesben. A bevezetésben nem az egész sztorit írjuk le pár mondatban, hanem mint a sztriptíz: nem egyszerre minden ruhát ledobsz, hanem csak egyet - amitől nagyon izgalmas várakozásokat ébresztesz. A kisfiús cikke pl. így épül fel: Lede, ami valójában egy Commentary - Facts - Commentary - Observation (Real-time Documentary) - (Pure) Dialogue stb. 

Legyen gyorsabb és lassabb, csendesebb részlet - legyen ritmusa.  

Quotes and Dialogues. Idézetet sosem használ arra, hogy csak egy tényt közöljön. Például a tíz éves kisfiú esetében a kisfiú sose mond olyat, hogy "Tíz éves vagyok". Nem. Azt elmondtuk a Tények szekcióban. A dialógust, illetve idézetet arra használjuk, hogy az olvasó jobban megismerje a karaktert - a stílusát. A kisfiús cikkben van pl. párbeszéd a gyerekek között, amit csak leír, de ahogyan és amiről beszélnek, az érdekes. Lehet, hogy nem is lesz ilyen a cikkedben (ja itt cikkeket írunk, nem könyvet) - ha nem találtál jó idézetet, akkor bocs. Persze olyan dialógust is írhatsz, ahol te faggatod az alanyt, de csak ha jó. 

Descriptions. A leírásokkal az van, hogy ha túl hosszú és lassú, akkor unalmas - tehát bármennyire is szeretsz ilyet írni, ne vidd túlzásba. Például ne írd le az egész ember külsejét, csak 2-3 dolgot róla, ami érdekes, az olvasó majd használja a fantáziáját és kitölti. 

Expert opinion. Arra nagyon jó, hogy váltogathassuk a fókuszt: míg a párbeszéd nagyon közeli "felvétel", addig a Commentary már eggyel távolabb, az expert opinion pedig még távolabbi. Mindenhez van szakértő. Többnyire inkább nem jó őket szó szerint idézni, inkább megtanulni és átfogalmazni az olvasó számára az infót - vagyis azt az érzést keltjük (mert ez az igazság), hogy mi már tudjuk mindezt és most elmagyarázzuk neked is. 

Conclusion. Nem kell a történetet lekerekíteni - a történetek nem befejeződnek, csak véget érnek. Az olvasó, ha eddig jól írtál, már úgyis levonta a következtetéseit, azaz nem kell a szájába rágni, és semmiképp nem kell összefoglalni az eddig leírtakat - a NYT-nál a karrierje kezdetén az összes kiváló összefoglaló befejezését kihúzta a szerkesztő. "There is no story worth writing that can have a (simple) conclusion." Az a jó, ha az olvasónak ugyanaz az érzése van, mint amikor befejezted az anyaggyűjtést: tök sokat tanultál, érdekeseket hallottál, biztos lenne még felfedeznivaló, de a lényeg megvan. Ő úgy szereti befejezni a sztorijait, hogy az olvasó úgy érezze: bárcsak lenne folytatás. Azaz inkább azt döntsd el, milyen hangulatban akarod otthagyni az olvasót: nevessen, vagy szomorkodjon...? Ehhez jó útmutató az, hogy te mit éreztél a sztoriddal kapcsolatban. 

Na és akkor még nem végeztél, mert most jön az Editing. Vagyis jobb, ha rájössz, hogy amit elsőre leírtál, azt lehet tovább csiszolni. Mindig lehet még jobb. Szerinte remek ötlet hangosan felolvasni a sztoridat és hallani: hallani fogod, ha idegesítő, ha unalmas. Jobban hallod, mint ha csak csendben olvasnád, és eleve lassabban olvasol hangosan. Háááát.... ehhez nem érzem magamban a kedvet, de térjünk vissza rá, ha már megírtam a dolgot. Ő minden reggel kinyomtatja, amit írt előző nap, felolvassa és szerkeszti. Van, aki az egészet megírja és csak utána szerkeszti, az is működhet, de ő a napi adagra esküszik. És ha bátor vagy, akkor felolvashatod másnak, az még többet mond. 

Amikor olvasod, ezekre kell figyelned: 1. mennyire hangzik magabiztosan? Ha sok benne a perhaps, I think, maybe - akkor az nem jó. Ha nem tudod, nézz utána, de legyél biztos benne. 2. a tempója, 3. mondatonként milyen. Pl. egymás után 5 nagyon hosszú (vagy nagyon rövid) mondat van - direkt? Működik? Persze, utálatos dolog magunkat szerkeszteni, hiszen imádjuk, amit írtunk, ezért ő nem töröl: ami nem tetszik benne, azt nem kidobja, hanem kimásolja egy másik dokumentumba, mert egyrészt akkor nem sajnálja annyira, másrészt tényleg van, hogy onnan még valami használható lesz. 

És aztán olvastasd el a szerkesztőddel meg a vállalkozó haverjaiddal vagy kollégával, akit cserébe te is előolvasol, és hallgasd meg a kritikát és javítsd tovább.  

Végül pedig némi szemléletformálás. Olvass kurva sokat, mármint úgy általában, más szerzőket. Amikor elakad az írásban, néha csak belelapozgat valamelyik kedvenc könyvébe és az segít továbblendülni. Aztán gondolkodj sokat azon is, miért akarsz író lenni. Szereted a nyelvet, szeretsz írni, szeretsz másoknak elmesélni érdekes dolgokat? Mindez? Amit erről gondolsz, befolyásolni fogja azt, ahogyan írsz, ahogyan megközelíted a történetet, amit írsz. 

Nagyon más magadnak írni, mint közönségnek - az utóbbi a kommunikáció egy formája. Szinte lehetetlen jól írni, ha nem gondolsz az olvasódra, a vele való kapcsolatodra, az ő szempontjára. Ezt is tartsd észben. 

Az írás szakma. Szakmunka. Ha így fogod fel, pragmatikusan, nem pedig misztikus művészetként, az könnyebb, kevésbé nyomasztó. Legyenek konkrét technikáid - a fentiek, vagy oszd be, hogy egy nap hány karaktert írsz, ilyenek. Mindig legyél nyitott a változtatásra, akár magad olvasd újra a szövegedet, akár a szerkesztőd - olyan, mint a súlyemelés, ha minden nap csinálod, akkor tuti, hogy egyre könnyebben megy és egyre jobb lesz. Szeresd a Nyelvet! Legyen egy noteszod, amibe, ha hallasz egy érdekes kifejezést, szót, szófordulatot, azt feljegyzed. Könnyen a saját magunk által ismert szavak és kifejezések csapdájában maradunk, ha nem tanulunk újakat. Olvass, gyűjtsd a szavakat, értékeld és szeresd a Nyelvet. Írni pedig szerinte kurvajó, élvezd. 

Hát ennyi, most pedig lemegyek a wellnessbe a férjem meg a csodálatos Lány után. 

És még

A folytatásban már nincs túl sok izgalom: úgy döntök, nem várom meg a buszt, mert nagyon sokára jön, inkább elgyalogolok az erdőn keresztül a szomszédos Görbehalomig és addigra pont odaér a busz, ami majd visszavisz Sopronba. Az erdő klassz. Amúgy nem tudom, mi ez nálam, én a rendes hétköznapokon nagyjából ateista vagyok, ráadásul sok szép tájat láttam már Kanada partjaitól a Koh Phi Phi sziklákon át az Angkor-i napfelkeltéig, a Brennberg-völgyben mégis mindig meghatottan rájövök, hogy Isten egészen biztosan nagyon szeret minket, ha ezt a szépséget teremtette. Most mit csináljak, nem tehetek róla.

Eszem finom erdei szedret bokorról, majd eljátszom a gondolattal, hogy eltávolítsak élőhelyéről néhány fenyőfacsemetét és az anyukámtól kölcsönzött Fila márkájú hátizsákba rejtsem. A fenyőfalopás gondolata pár hete akkor ütött szöget a fejembe, amikor az egyik, Tatabányán élő volt brennbergi bányásznál jártam és megmutatta a botanikuskertszerű kertjében a kínai meg szicíliai ciprusok és cédrusok mellett a két Brennbergből hozott fenyőt. Vagy az agyamra ment az Orchideatolvaj, amiben John Laroche és társai folyton orchideákat csempésznek ki a vadonból. Mondjuk sejtem, hogy a Brennberg-völgy fenyői nem díjaznák különösebben a szállítást, sem az óbudai teraszt intersparos virágfölddel.

A továbbiakban még virágzó ciklámeneket látok kritikátlan mennyiségben és többféle színárnyalatban - én manapság épp arra törekszem, hogy rohanó világunkban csupán a szavak leíró erejével képes legyek elképzelhetővé tenni dolgokat és okostelefonom sincs, de a ciklámeneknél már erősen vágyni kezdek wifire és instagram-fiókra. A cikláment nem akarom kiásni, mert az védett, meg különben is, rendes ember nem húzgál ki növényeket az erdőben. 

A ciklámencsodálásnak, szederevésnek, fenyőszemlélésnek és vallásos áhítatnak köszönhetően persze mintegy három perccel lekésem az óránként járó buszt, úgyhogy kénytelen vagyok stoppolni, illetve még egy kicsit gyalogolni. Úristen, az a hegyoldal, azok a hatalmas fenyők, annyira gyönyörűek. "Kedvező feltételek mellett a jegenyefenyő akár 60 méter magasra is megnő. Törzsének átmérője elérheti az egy métert, életkora az ötszáz évet". Bár szerintem ezek inkább lucfenyők. Aztán felvesz egy középkorú pár, akik a Tómalomra tartanak és egész úton fogják egymás kezét. 

Mindeközben a vadregényes Nyugaton

A brennbergbányai templom előtt ülök egy padon és épp egy helyi arcot próbálok lebeszélni róla, hogy alkoholos italokra hívjon meg. Ezt megelőzően útbaigazítottam egy rendkívül jól felszerelt, németül beszélő bringást Sopron irányába - ugyan Brennbergbányán véget ér az aszfaltozott út, amelyen kizárólag Sopronba lehet eljutni az úgynevezett Soproni úton, azért a biztonság kedvéért megkérdezte, hogy Sopron, diese Richtung? Hát igen. Más Richtung nem nagyon van ugyanis. 

Úgy kerültem ide, hogy bátran besétáltam Karcsi bácsihoz Görbehalmon, mert egy Marika néni azt mondta, ő idős, régen a bányánál dolgozott brennbergi, hátha beszél velem, kopogjak be hozzá, meg fogom ismerni a házát, itt és itt van, házszám nincs, de csak ott van napernyő. Sajnos Karcsi bácsi hallókészüléke ellenére nagyothallott, valamint esze ágában sem volt velem szóba állni, hasztalanul hivatkoztam Marika nénire, így mérgemben bementem a Görbehalmi Bányászmúzeumba a Sanyihoz, hátha ad egy kávét. A Sanyi épp a Tippmixét töltötte nem biztos, hogy teljesen józan haverjaival, megkínált kávéval, cigarettával, elmesélte a Bányásznap szervezésének anyagi és transzperszonális nehézségeit, belém töltött egy jégert, adott az útra egy féldecis üveg pálinkát a sajátjából és egy fél literes mentes vizet, majd vintage Trabant márkájú gépkocsijával elhozott Brennbergig, mivel ő egy született vendéglátó és az itteni postán úgyis fel akarta adni a Tippmixet.

Brennbergben odaadtam Marika néninek a képeslapot, amit ígértem neki, meg elmeséltem, hogy Karcsi bácsi lepattintott, majd bemásztam a jelenleg üres és lepukkant egykori Bányászkaszinó, később Ruhagyár épületébe, ahol nincs semmi, csupán a színpadon heverő elhagyatott piros melltartó és pár üres doboz Bomba és sör jelezte, hogy bár jazz-zenekar már nem játszik, azért örömteli események ma is történnek errefelé. 

Ezt követően egy üveg soproni sört vásároltam és kiültem a templommal egybeépült kocsma elé a padra, ahol vagy nagyon furcsa vagyok, vagy még farmerban és fekete Martensban is egy MILF, mivel a kocsma ügyfelei közül eddig majdnem mindegyik igen kedvesen köszöntött, ami Brennbergben egyáltalán nem szokás. A legutolsó éppenséggel megkérdezte, megismerem-e, majd üveges tekintetem láttán felvilágosított, hogy az előbb a Sanyinál töltötte a Tippmixet, onnan az ismeretség, és szívesen meghív valamire, amennyiben könyvem írását ez előrelendíti. 

Amelyben mégsem Meryl Streep játszik engem

Addig elmesélem, mi van a könyvemmel: rájöttem, hogy úristen, ez sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam, valamint, hogy úúúúú, sokkal érdekesebb, mint gondoltam*. Ez végtére is mindkettő borítékolható volt, szóval nagy meglepetés nem ért. 

Beszélgettem nem Brennbergben élő exbrennbergiekkel, akik részben elképesztően kedvesek és segítőkészek voltak, részben húzódozva ugyan, de segítőkészek voltak; és felkutattam Brennbergben élő idős brennbergieket, akik vagy pont a múlt hónapban hunytak el, vagy nem álltak velem szóba, mert ismeretlen vagyok. Egy ponton kezdtem úgy érezni, hogy inkább egy mexikói drogkartell elmúlt száz évének történetéről és jelenkori viszonyairól kellene könyvet írnom, mert ahhoz sokkal könnyebben találnék szép kort megélt és diktafon társaságában életükről szívesen mesélő riportalanyokat. Ezen a ponton arra is rájöttem, hogy csakúgy, mint a drogkartellek esetében, itt is a személyes ismeretségek révén juthatok dűlőre és elkezdtem a szociális hálómmal behálózni őket. Ennek tartunk az elején, és szerintem működni fog, csak rengeteg utánajárást és rohangálást követel meg, és nem tudom, hogyan szorítok rá időt a gyermeknevelés, a magánrendelés, a bérújságírás/bérbloggerkedés, a sématerápiás nemzetközi akkreditáció megszerzése, az európai mozgás- és táncterápiás egyesület budapesti közgyűlésének szervezése, a soproni bányászati múzeum blogjának és FB-oldalának szerkesztése, a hátralévő lakberendezési teendők, valamint húgom lakásának megvásárlása és felújítása mellett úgy, hogy egy másik városban élek.  

Az is volt, amikor rájöttem, hogy úristen, nem tudok ilyet csinálni, nem tudom, hogy kell, és akkor együtt ebédeltem a szerkesztőmmel**, és azt a tanácsot adta, amit azóta is követek, hogy tudniillik egyelőre a következő lépéssel foglalkozzak és ne a végső koncepcióval, mert amíg nincsenek interjúk, szöveg, tartalom, addig feleslegesen aggódok azon, hogy hogyan és mivé fogom majd formálni a még nemlétező tartalmat. Azaz ne azzal törődjek, hogy majd ki fog játszani engem a könyvből készült filmben***, hanem interjúzzak. Ezt követően megbeszéltük, hogy Summer Glau fog játszani engem a könyvből készült filmben, és ennek megfelelően a filmbéli főszereplőnek nálam jóval furábbnak és zaklatottabbnak kell lennie, mert ő abban jó, és amikor az amúgy klausztrofóbiás főhősnő beikszeli az űrlapon, hogy nem klausztrofóbiás, majd lemegy a Márkushegyi szénbányába (true story), akkor ott nem flangálhat hozzám hasonlóan rezzenéstelenül, hanem pánikrohamot kell kapnia, de legalábbis véresre harapdálnia az ajkát.  

*Akárcsak a gyereknevelés. Vagy maga az Élet. 

**Ezt le kellett írnom, mert jól hangzik - a valóságban ebédidőtájt meglátogattam D.-t és elképesztően cuki csecsemőkorú gyermekét, aki egyszer rábólintott, hogy jó, ha valaha írok valamit, akkor szerkeszti. Nem, nem, nem a gyerek, hanem D. Úristen, hogy akarok így könyvet írni? 

***Mert olyan könyvet akarok írni, mint Susan Orlean Orchideatolvaja, és az abból készült filmben Meryl Streep játssza Susant, csak hát ő már túl öreg meg nem is hasonlít rám. 

Még mindig vadnyugat

A folytatásban iszom egy nullaszázalékos soproni radlert a kocsmában, valamint megkérdezem, bedughatnám-e lemerült netbookomat a konnektorba. Kati mama helytelenítő arckifejezéssel hallgat, amire a szőke rendőrcsaj és tetovált barátnője röhögni kezdenek, ezen a pultosnéni megenyhül és felcsatlakozhatok az elektromosságra. A pultnál iszogató németajkú törzsközönség eközben tovább kínálgatja alkoholos italokkal a lányokat, a rendőrcsaj ellenáll, bár már nincs szolgálatban, de még az egyenruha van rajta, ezért nem iszik ("te, ezek még mindig nem értik. Hogy van németül a büntetésvégrehajtás?"), a tetkós az ölelgetésnek áll ellen. Egy kóbor kutyáról beszélgetnek, aki valahogy a kocsma tulajdonában ragadt, valamint a múltkor elvitt sörökről, hogy tudniillik kifizették-e az üvegbetétet vagy majd hozzák vissza az üvegeket. 

Később elmegyek a bányász emlékházba, ez az ország első gőzgép-meghajtású szivattyújának szivattyúházában van, három szobából áll, bányászati eszközöket, dokumentumokat, egy berendezett lakószobát és Goldmann Hugó bányaorvosnak az ankylostomiasisról szóló könyvét tartalmazza (trópusi féregbetegség, amely a trópusokon kívül csak a brennbergi bányákban kapható el). Ide is kapcsolatépítési céllal jövök, régebben egy idős brennbergi volt itt a teremőr, hátha most is az, vagy legalábbis ismer párat, de nem. A mostani teremőr egy nagyon lelkes, ugyanakkor benyomásom szerint átlag alatti intellektussal élő fiatalember, Sopronból jár be dolgozni és nem tud sem jegyet nyomtatni, sem visszaadni az ezresemből (ötszáz forint a jegy). Közben érkezik egy középkorú pár is, kiderül, hogy a fogatlan hölgy itt töltötte gyermekkorának nyarait brennbergi nagynénjénél. A többi gyerekkel mindig bejártak a határsávba szedret meg szamócát szedni, de a határőrök ismerték őket, ezért nem lőttek rájuk. 

A teremőr körbevezet minket, elmondja, hogy a brennbergi temetőt egy bányaszerencsétlenség kapcsán alapították, addig a közeli Ágfalván temetkeztek a brennbergiek. Ez sajnos tévedés, de nem akarom kekeckedéssel elrontania hangulatot. Sajnos több dolgot is lelkesen, de hibásan mesél, ellenállok a kísértésnek, hogy kijavítgassam, mivel nem látom értelmét. "Az nem karbidlámpa, fiacskám, hanem bányamécses" - morogta az orra alatt a rózsamintás nyáriruhájában és vastagkeretes szemüvegében leginkább szabadnapos nevelőnőre emlékeztető fiatalasszony. - "A karbidlámpa ez itt, a másik vitrinben. És ha már itt tartunk, abban a bányamentő készülékben sem két oxigénpalack van. Ez egy légújítós Draeger, a kék valóban oxigénpalack, a másik a kálipatron, amely a kilélegzett levegőből kiszűrve a széndioxidot, ismét belélegezhetővé teszi azt. A brennbergi temetőt pedig nem bányaszerencsétlenség, hanem kolerajárvány miatt alapították, de mindegy."

Mindeközben a vadregényes Nyugaton

A brennbergi Madisz-tó partján ülök egy rönkasztal melletti padon rózsamintás nyáriruhában, és egy kis, fehér netbookon gépelem ezt a bejegyzést. A kis tóban fehér és ciklámenrózsaszín tavirózsák virágoznak, valamint aranyhalak úsznak olyan lassan, hogy már azt hittem, döglöttek, de nem. A víz felett óriási, kék szitakötők, körben pedig hatalmas, loncsos, öreg fenyők és fiatal rózsabokrok. Szerintem megérnénk egy akvarellt, most nem azért. Tóparton blogoló hölgy. 

Úgy kerültem ide, hogy először kibuszoztam a bánfalvi könyvtárba, mert ott találkoztam neve elhallgatását kérő kontaktommal, aki jelenleg brennbergi hagyományőrzéssel is foglalkozik, és ígérete szerint összeismertet idős, visszaemlékezni diktafon társaságában is hajlandó brennbergiekkel. Miután megbeszéltünk mindent, megtekintettük a bánfalvi hímzőkör csipkekiállítását és összehaverkodtunk, ő elment a Lidl-be halat venni az ebédhez, én pedig konstatáltam, hogy most ment el a brennbergi busz, ezért kiálltam stoppolni a falu szélére. Egy bácsi vett fel, megkérdezte, hova tartok és miért, így elmondtam neki, hogy a görbehalmi bányászmúzeumba, mivel az alapító pasas majd terveim szerint szociális csomópontként funkcionálva további idős brennbergiekkel hoz össze könyvem számára. A bácsi elmesélte, hogy ő is bányász volt Oroszlányban, konkrétan frontvillanyszerelő, de csak egy pár évig, utána váltott. Beszélgettünk a bányászatról, a sztahanovista mozgalomról, valamint frissen diagnosztizált betegségéről. Kitartást és gyógyulást kívántam neki, majd kitett Görbehalomban. 

A görbehalmi bányászmúzeum alapítója, elnöke, gondnoka és a múzeum maga az egy jelenség, ezt a részt nem fejtem ki bővebben, mindenesetre átlapoztam a Szent István vágat falazásának 1943-as, ceruzával kockás füzetbe vezetett jelenléti könyvét, megittam egy szódát és egy kávét, majd indulás előtt még kaptam a kezembe egy darab frissen sült szalonnát kenyéren, tormával. Erre a néhány percre felfüggesztettem tíz napja tartó vegetarianizmusomat. Ezután tovább stoppoltam Brennberg irányába, két dögös csaj vett fel, akik a kedvemért átrendezték a hátsó ülésen a nagybevásárlást. A kocsiban hangos popzene szólt, az anyósülésen ülő miniruhás, tetovált, pilótaszemüveges csaj pedig bacardi breezer-ezett, délben. Reménykedtem, hogy a szőke sofőrcsaj nem iszik. A brennbergi kocsma előtt szálltunk ki, a csajok is beugrottak Kati mamához egy almafröccsre. Ekkor láttam, hogy a szőke csaj büntetésvégrehajtás feliratú rövidujjú inget visel a hozzá tartozó nadrággal, vissza is utasította a pultnál addig német nyelvű társalgást folytató törzsközönség meghívását egy jégerre, mivel ahhoz még át kell öltöznie. 

Főleg könyv

A Könyvfesztiválról akartam még mesélni, az elmúlt pár évben valahogy összekötődött a rendezvény a Lány szülinapjával és fejlődési fázisaival, és ez klassz.

A 2013-as Könyvfesztiválon mindenórás terhesen vettem részt, konkrétan arra a napra voltam kiírva, amelyiknek a reggelén ott kávéztam és sütiztem a Millenárison a büfében. A férjemnek hivatalos megjelenése is volt, valami kerekasztalon (kerekasztalban?) vett részt, és már eleve úgy fogadta el a felkérést, hogy rendben, ott lesz, kivéve, ha szülünk. De nem született Lány a rendezvény alatt, csak pár nappal később. 

A 2014-es Könyvfesztivált már nagyon vártam, nem is magát a rendezvényt, hanem a hozzá kapcsolódó időszakot: amikor még kizárólagos szoptattam és nem alvó csecsemőmmel szenvedtem és tél volt és hó és halál, jó, az nem, de utálom a telet, akkor mindig arra gondoltam, hogy már csak pár hónap és ott fogok (alkoholmentes)sörözni a haverjaimmal meg a majdnem egyéves Lánnyal a Millenárison és majd veszek neki szülinapjára könyveket. Így is lett, hordozóban alvó Lánnyal a hátamon söröztem, és vettem neki egy Weöres Sándor-kötetet, amit azóta is imád és  felét betéve tudja, mondjuk, ennek megfelelően sok helyen össze van már celluxozva, meg egy Kányádit, de csak mert pont ott ült az öreg és dedikálta, és dedikáltattam neki könyvet azzal az aranyos, bolond nénivel is, hogy is hívják? Sarkady Mária. Meg labdáztunk a füvön, meg megkérdeztük Kislányt, aki már mindent olvasott, hogy melyik leárazott Galaktika-kiadós könyvet érdemes megvenni. A Hajszőnyegszövőket meg a Rizs és a só évét vettem, hát végül is egynek jó volt mindkettő. 

A 2015-ös könyvfesztiválon vasárnap délelőtt voltunk kinn, mert a többi napon a nemzetközi sématerápiás akkreditációhoz szükséges továbbképzésen voltam, ami amúgy klassz volt és hasznos, dehát pont a könyvfesztiválra kellett rászervezni? Vasárnap délelőtt viszont nem voltak sokan és épp a ringatós nő (Gróh Mária) énekelt népdalokat citera és más népinek látszó hangszerek kíséretében, úgyhogy a Lány idén egy dedikált Ringató-könyvet kapott, főként a hozzá tartozó CD miatt, amit én nem annyira szeretek, de ő igen, meg hát kultúrkincs meg kodálymódszer. Emellett megkapta a Graffalós könyv második részét, az elsőt egy kedves olvasótól kaptuk és mindketten rajongunk érte, és a kis Lány tök örült a másodiknak, abban van graffalókölyök is, és dedikáltattuk a szintén agyoncelluxozott Varró Dani-kötetét a szerzővel. Most én tudom, hogy van az az iskola, hogy a könyveket kímélni kell, de szerintem meg használni, és a gyerekkönyvek normál életjelensége a szétszakadozás és megrágódás, erről ne nyissunk vitát. Magamnak megvettem Francois Dolto gyereknevelős könyvét, elég fura, meg az Időfutár első részét, amelyre még a Tímea beszélt rá és sajnos minden hibája ellenére rettenetesen olvastatja magát és ezért sajnos meg kell vennem majd a folytatásokat is. Ja, meg vettem magamnak valami féláras Galaktikás könyvet is, amire Kislány azt mondta, hogy jó, de a címére sajnos nem emlékszem. A Lány meg szaladgált a füvön, megette élete első gombóc fagyiját, és este meg azt mondta, hogy nem volt jó a Könyvfesztiválon! És amikor kérdeztem, hogy miért, akkor sírós hangon azt mondta: "Nagyon megijedtem a furcsa egerektől." És tényleg volt a Geronimo Stilton promónál két plüssegérnek öltözött ember, és tényleg bújt, amikor elmentünk mellettük, de nem gondoltam, hogy ennyire megijedt. Szegény. Ja,és ittam valami hipszter kézműves búzasört is, amíg a Lány és kisfiú asszisztálásával kavicsokat dobált a tóba. 

Minden évben az a benyomásom egyébként, hogy basszus mindenki könyvet ír, és hogy jövőre én is akarok a Könyvfesztiválon dedikálni, csak sajnos ahhoz írni kéne egy könyvet, én meg jelen pillanatban pénzkereső munkára fecsérelem el világraszóló tehetségemet és a nyomtatásban megjelent értékes soraim helyett a függönykarnist választom. Mármint azt veszünk a pénzen. Bár igazából most épp könyvespolcot veszünk, vagyis építtetünk be, a függönykarnis később jön a listán. És tessék, erre kiderül, hogy az Apaparás csávó is könyvet ír, bár az szerintem jó lesz.