Give me spots on my apples but leave me the birds and the bees

Mostanában mégis Sopronban vagyunk, ezért kertészkedem, meg a gyerekekkel megyünk ide-oda. Sajnos az uszoda kinti részét épp átépítik (a Lány meg is jegyezte bölcsen, hogy reméli, nem parkoló lesz), a kertet kezdik unni, a játszóterezést meg én unom pszichotikus szinten. Vicces, hogy a többi anyuka is szemlátomást az idegei végén van, a játszótéren már délelőtt 10-kor magából kikelve üvöltöz mindegyik, hogy hányszor mondtam már el, hogy nem szórod a szemébe a homokot??!! A játszótéri anyukák viselkedéséből ítélve a vége felé közeledik a nyár. 

Részemről a kullancsok miatt szoktam szorongani mostanában, a Lányba még úgy is belement egy, hogy hosszúnadrágban, betűrt zokniban, ultrahangos riasztóval a nyakában, vegyszerrel lefújva kirándultattam, paranoiás elmebetegnek érezve magam, de a kullancsot ez mind nem hatotta meg. A Fiú meg elesett a lépcsőn és letörött a két első fogából egy-egy darab, engem meg megmart a kutyatej (az egy növény, és nem, nem a gyermekláncfű az). Szóval békeidőben, gyönyörű, egészséges gyerekekkel is mindig van valami para. Gondolkodtam ezen, hogy mégis, mitől kattantam meg ennyire, mármint mitől vagyok a reálisan indokoltnál lényegesebben aggódó anyuka, és arra jutottam, hogy nem én vagyok őrült, hanem igenis az van, hogy nem érzem magam biztonságban a világban és a gyerekeimet meg különösképpen nem érzem biztonságban benne, és ezt vezetem le a hétköznapi betegségeken aggodalmaskodásban. 

Mert igazából a klímaváltozástól, a háborútól, és a belföldi politikai helyzettől féltem őket, ebben a sorrendben, ezek felett pedig, valljuk be, nulla kontrollom van. Ezek azért reális félelmek, mármint nem az, hogy holnap jön egy külföldi és elveszi az almafánkat, mert az övé Afrikában kiszáradt, hanem az, hogy pár évtizeden belül fogalmunk sincs, milyen irányba fog változni a világ éghajlata, erőforrásai és berendezése, és a gyönyörű kis gyerekeimet egy ilyen teljesen kiszámíthatatlan világba engedem bele felkészületlenül. (Ha fogalmad sincs, miről beszélek, itt van pl. egy cikk magyarul vagy ha a 444-ben nem bízol, itt a NY Times cikke.) Egyébként ami az almafát illeti, a hullott almából készítek dolgokat, szedni még nem szedtünk róla, így tartok 8 11 kg almánál (öt adag almáspite, két kecskesajtos-almás tarte*, egy gyömbéres, egy vaníliás, egy fahéjas és egy sima adag almadzsem and counting) (igen, a kisgyermekes életvitel miatt parlagon heverő intellektuális energiámat szorongásba, sütésbe és befőzésbe fordítom). 

Szóval szülőként az megnyugtató gondolat szerintem, hogy a gyerekeidet a körülményekhez képest felkészülten engeded ki a világba, megtanítottad nekik, hogyan szokás viselkedni, mik a veszélyek, mi várható. Mondjuk a múlt században pék vagy, kitanítod a mesterségre úgy nagyjából, vagy úrihölgy vagy, megtanítod zongorázni meg hímezni, és akkor azt hiszed, így már nagy baj nem lehet. Nekem hiányzik ez a megnyugtató gondolat, és mivel a világ folyását nem tudom befolyásolni, ezért inkább olyan dolgokon szorongok, amit tudok: a nyakukba akasztom a kullancsriasztót, megveszem a védőoltást, elviszem a fogorvoshoz, beíratom úszótanfolyamra, bevetetem vele a multivitamint, kifizetem a TSMT-tornát, bekészítem a lázcsillapítót, párásítok Salvus-vízzel. Persze, mindez nem oldja meg a kérdést. 

Amúgy nem nagyon értem, miért foglalkozunk egyáltalán bármi mással a környezetvédelmen kívül, mármint globális, nemzetközi és hazai szinten egyaránt, miért nincs államilag támogatott plakátkampány, hogy gecimeleg van, próbálj már kevesebbet autózni az isten szerelmére és ne vegyél meg minden műanyag szart? Miért nem ezzel foglalkoznak politikusaink és döntéshozóink? Miért nem tiltjuk be, amit kell? Mittudomén, mit kell, nem értek hozzá, de vannak tudósok, akik évtizedek óta ezzel foglalkoznak, gondolom, képben vannak, hogy a szívószálat kell-e betiltani vagy az ilyen-olyan erőműveket meg rovarirtót. Az megvan, hogy idén sikerült kipusztítani Magyarország méhállományának a felét, és hogy a növényeket a méhek porozzák be, és ha nem porozzák be, akkor kevesebb ennivaló lesz? Miért nem vigyázunk jobban a nyomorult méhekre? Amúgy utálom őket, megcsípnek és különben is minden rovar undorítóan néz ki, de ha egyszer szükség van rájuk. Mondjuk az autókat is utálom, de erről majd máskor. 

Be is mentem a kormányablakba és panaszlevelet írtam a jegyzőnek, mert három szúnyogirtó repülő fújta le a játszóteret, amikor pont ott voltunk, és bár emberre nem veszélyes dózist fújnak, de azért nem jó érzés. Fújnál a gyerekedre Chemotoxot, tudva, hogy emberre nem mérgező dózis?** Szerintem ha nem muszáj, akkor inkább nem. Ja, mert egyébként nulla szúnyoggal találkoztunk Sopronban egész nyáron, szóval kicsit feleslegesnek is tűnik a légierőt bevetni. Igen, tudom, hogy egy sablonválaszt fogok kapni a panaszlevelemre, de még sose csináltam ilyet, egyszer ki akartam próbálni. 

Remek öregasszony lesz belőlem, mi? Följelentek mindenkit, aki nem a szelektívbe dobja a sörösdobozt! És a házam előtt szerintem ne nagyon parkoljatok majd. 

 * Nagyon viccesnek tartom, hogy minden étel sokkal menőbbnek hangzik, ha felsorolod a nevében a hozzávalókat meg a munkafolyamatot is. Hagyományos almáspite valódi vajastésztával, házi baracklekvárral sütve. Kecskesajtos tortácskák friss kakukkfűvel, savanykás almával összesütve. Ételeink valódi kerti, hullott almából készültek, amelyből hagyományos, kézműves módszerrel távolítottuk el a kukacokat és fülbemászó-növendékeket. 

** Igazából a deltametrinnel kapcsolatban nem ez a fő para, hanem hogy kipusztítja a hasznos rovarokat is, meg hogy ha nincs elég szúnyog, éhen hal a fecske meg a tápláléklánc, és azt mondtam már, hogy nincs is szúnyoginvázió? Jó, pár kisebb vizsgálat szerint növeli az adhd meg asszem a hererák kockázatát magzati és csecsemőkori kitettség esetén, de ezekhez valóban nem elég egyszer lefújni a játszóteret. 

Working for vacation, walking for meditation

Ami az életet illeti, azzal meg úgy vagyok, hogy majdnem minden munkámban nyári szünet van, amiben nincs, ott sem jeleskedem, mert hirtelen a gyeses anyukává változtam, azaz kisgyermekekkel vagyok és háztartást vezetek próbálok vezetni 0-24-ben. Nagymamák vidéken elfoglaltak, a férjem meg el volt havazva a munkáival fő- és mellékállásaiban, hétvégén ügyelt, majd munkaügyben külföldre utazott, oviban nyári szünet, a Fiút meg eleve sem sikerült beszoktatnom a bölcsibe, mert ugyan pszichésen remekjól vette, de két hét után hat hétig beteg volt, asztmatikus bronchitistől atípusos tüdőgyulladásig mindenfélében, plusz nátha. 

Úgyhogy azzal telnek a napjaim, hogy játszótérre járok, meg próbálok három részletben elmosogatni, miközben kisgyerekek húzgálnak, vagy kiabálnak, hogy Anya! Anya! Éhes vagyok, szomjas vagyok, a Fiú elvette ezt, a Lány nem engedi azt! Visítás. Mindehhez persze fullon megy a cukiságfegyver, imádnivalóak, okosak, viccesek és szépek. A Fiú megtanult beszélni hirtelen (jó, mondjuk a Kazinczy szépkiejtés versenyre még nem nevezném be), a Lánynak meg vicces és okos szövegei vannak. Jó velük lenni, csak sok, meg frusztrál, hogy meg kell küzdenem azért, hogy reggel felöltözzenek, hogy reggelizzenek, hogy elmosogathassak, hogy fogat moshassak, hogy főzhessek, hogy pelenkát cserélhessek, ésatöbbi. Mintha annyira szeretnék mosogatni meg pelenkázni. Vigasztalásul kiváló sütiket sütök, most épp a mascarponés-áfonyás vonal meg a pavlova volt szezonban, de abba kellene hagynom, mert kezdtem hízni. Vááá! Mondjuk nem csoda, ezekhez a könnyű, nyári, gyümölcsös édességreceptekhez literszám fogy a habtejszín és kilószám a vaj a hűtőből. 

Egy ponton elhívtam hozzánk Kollégámat és cuki családját (3 kisfiú), akiknek elpanaszoltam egy mondatban, hogy "két hete szinte egyedül vagyok a kölykökre", mire tök komolyan azt mondták, hogy "hű, az kemény". Mármint nem a kisfiúk mondták, hanem Kollégám felesége. Na, pont ennyi kellett nekem, eddig azt hittem, hogy mit rinyálok itt, amikor csodás életem van, cuki, egészséges gyermekek, robotporszívó, nincs háború és a pelenkát se kézzel mosom, de egy félmondatos érzelmi legitimizálás elég volt, hogy kitaláljam, hogy nekem mostazonnal el kell mennem egyedül sétálni a soproni erdőbe gyesneurózis + természetmegvonás szindrómából kifolyólag.  

Úgyhogy egy nappal azelőtt, hogy a férjem elutazott, rábíztam a gyerekeket, reggel elvonatoztam Sopronba, gyalogoltam kb. 20 km-t az erdőben, megkávéztam a Kultúrpresszóban, majd fürdetésre hazaértem. Volt két őzike, meg megszámlálhatatlan ciklámen meg pillangó, meg szeder, a Kultúrpresszóban pedig zöldborsóleveleket tesznek a sajtosszendvicsbe. Minden szombaton ezt kéne csinálnom, most nem azért.

Ui. aztán másnap észrevettem magamon egy kullancsot, úgy, hogy rajtam volt az ultrahangos kullancsriasztó, magas szárú bakancsban voltam,  és át is néztem magam este, de ez olyan picike volt, hogy nem vettem észre. Szóval izguljunk, hogy túléljem, és ti ne lógjátok el a kullancsencephalitis emlékeztető oltásokat. 

You can't always get what you want

Elhatalmasodott rajtam megint a nature deficit disorder, de legalább már tudom, hogy mi bajom van, az is valami. Olvastam jó pár kutatást az utóbbi időben arról, hogy a természeti környezet hogyan hat a stressztengelyünkre és az immunrendszerünkre, valószínűleg legalábbis részben a fák által termelt ún. fitoncidok révén. Van könyv is. Persze, ezek többnyire kis elemszámú kutatások, de ha az én véleményemet támasztják alá, akkor kit érdekel. Meg biztos van erre is, mint mindenre, egyéni érzékenység, konkrétan ismerek olyat, aki a hatsávos utakat meg a kerozin illatát szereti, ám legyen. Én ideges vagyok, ha túl sokat vagyok Budapesten / házak és autók között, ez van. 

Úgyhogy kimentünk hétvégén a Római Partra, mint természeti környezet, ahol mondjuk több a műanyag szék, mint a fa, az északibb, vadregényesebb helyeken meg annyi, hogy babzsákfotelben hömbölögve lehet hatféle kézműves sört inni a gluténmentes kecskesajtsaláta mellé és befőttesüvegben adják a limonádét, szóval maga a vad, érintetlen természet, de azért jó volt. Meg kimentünk a kertészetbe, azt is szeretem, átültettem az orchideákat, és még mindig szép a hortenziám a teraszon. A balkonparadicsomról nem mondható el ugyanez. Mindez persze pótcselekvés, és tudom, hogy sokak számára érthetetlen rinyálásnak tűnik, de: a római part nem erdő, a balkon nem kert. 

Az anyukám soproni kertje elég jó lett, kicsit foglalkoztam vele tavasszal, hát mondjuk engem konkrétan lenyűgöz, hogy az előző ugyanilyen hisztim során még februárban vettünk egy kis zacskó cukkinimagot a Lánnyal és abból lett egy tonna cukkini, de komolyan nevetségesen sok és gyönyörű. Sárga héjú, mert az finomabb, és nincs az intersparban. Kellett hozzá föld, víz, levegő, meg hogy a Zsolt felássa a kertet, meg hogy kiszedjem a komposztálóból a Lényekkel teli komposztot. (A Lényekről tudom amúgy, hogy cserebogár csimasz, csak hatásvadász vagyok).

Júniusban voltunk két hetet Sopronban, pont lehetett meggyet, málnát meg ribizlit szedni meg befőzni meg gyümölcsös sütiket csinálni, csak aztán a családi dinamika folytán úgy tűnik, nem fogunk további heteket Sopronban kertészkedni. Kár, mert ültettünk a Lánnyal úgy kb. hatféle paradicsomot, aztán meg elmentünk a könyvesboltba Helga Jazz koncertre, ahol kaptunk még négy paradicsompalántát, és ezek még csak most készülnek érni. Hát szóval haragszom a szüleimre, amiért ilyenek, most miért, lehetnének normálisak is, és akkor kertészkedhetnék a kertjükben. Ők nem szeretnek kertészkedni és ezért el is hanyagolják, én meg szeretek. Szeretnék. Meg a gyerekek is szeretik a kertet, mondanom sem kell, úgy vizeznek meg saraznak, hogy Vekerdy sírna örömében. Hát szóval most gyászolom a kölcsönkertemet és szomorú vagyok miatta. Persze, még változhat mindez. 

Meg hát néha azért zavar, hogy akkor most hol fogunk élni? Épp beletörődtem, hogy jó, hát akkor itt fogunk élni, és majd eladom a lakásomat, ha lemegy róla a hitel sohanapján, és veszek belőle egy kis nyaralót Sopron környékén, és ott lesz a kertem és úgy fogunk élni, hogy az év nagy részét Budapesten töltjük, kis részét Sopronban. Erre a férjem kitalálta, hogy á, megpályáz egy ösztöndíjat Bergenbe (Norvégia). Ami klassz és örülök és reménykedem, hátha megkapja. De akkor most folytassam a félbehagyott norvégtanulást? Norvégia megoldást jelentene a természetmegvonás szindrómámra, Osloban simán kevesebb az autó, mint Sopronban. 

Igazából mindegyik lehetőség tetszik. Csak olyan jó lenne, ha ültethetnék egy fát (mostanában hársban gondolkodom), és tudnám, hogy pár év múlva majd lehet az árnyékában üldögélni. Vagy az ilyet úgyse lehet tudni, mert az Élet kiszámíthatatlan és szélfútta papírként sodródunk hosszú folyosókon? 

Megint utazgat

Szanaszét utaztuk magunkat májusban, ennyit az ökológiai lábnyomomról meg a félretett pénzünkről. A családi nyaralás volt Máltán, ami úgy kezdődött, hogy a férjem kitalálta, hogy 40. szülinapom alkalmából elvisz engem innen februárban a téli depresszióból Tenerifére gyerekestül. Csak hát addig nézegettük Tenerifét, míg mégse tetszett meg túl drága is, és kitaláltam, hogy akkor menjünk máskor máshova, Máltára előszezonban például, nem, mintha tudnám, mi az a Málta, de megy oda fapados és Európában van, mi baj lehet. 

Valamiért az volt az elképzelésem akkor, hogy Máltán már nyár lesz, itt még hűvös tavasz, de nem számoltam azzal, hogy az időjárást három indiai egyetemista csinálja egy londoni laptopról és május elején Norvégiában melegebb lesz, mint Budapesten, majd május végén Máltán meg valamivel hűvösebb. Így is tűzött a nap ezerrel és lehetett fürödni 27 fokban a nem tudom, hány fokos, de jó hideg tengerben. 

Egy csodálatos airbnb-t béreltünk, a legjobb döntés volt, két kis hálószoba és egy kis amerikaikonyha-nappali plusz erkély, lehetett otthon főzni-mosni, imádtam. Mármint tényleg, két kisgyerekkel sokkal kényelmesebb, mint a hotel. A környékünk egy ilyen semmilyen turistanegyed volt, máshol vannak szép, régi részek is, de most így elég kevés városnézés jutott. Tengerpart, hajókirándulás, akvárium, Cafe del Mar. Kicsit röhögtem azért a gyerekeimen, amikor másfél és 5 évesen napszemcsiben vedelték szívószállal a dinnyés koktélomat a közvetlenül a tengerparton fekvő, feszített tükrű medence szélén a nyugágyban. Ezek bazmeg tudnak élni. Hát én meg Répcelakon nyaraltam a rokonoknál gyerekkoromban, most miért, az is jó volt, voltak tyúkok. 

Málta különben biztos szép, mármint a táj, csak hát Norvégia után bevallom, nem tudtam megfelelően értékelni, meg nem is én vagyok a célcsoport, jó, vannak szép, kopár, sárgásbarna sziklák meg tengerpart. És az egy dolog, hogy sajnálatosan hiányoznak a fenyvesekkel borított hegyek (tudom, minek ment oda), de kb egyáltalán alig vannak növények, van úgy az egész országban érzésre három db poros kaktusz meg két csoffadt leánder, meg gondolom, a fővárosban a botanikus kertben még kettő, csak oda nem jutottunk el. 

Megnéztünk két filmet is, a Get out-ot, ami tetszett, de nem jó érzés utólag rágondolni, meg a Trollhuntert, amit nagyon cukinak találtam és Máltával ellentétben hemzsegnek benne a fenyvesekkel borított hegyek. Meg ettünk egy csomó olajbogyót meg kecskesajtot meg gyümölcsöket, mert találtunk egy tök jó "balkáni élelmiszerek" feliratú boltot, volt benne szőlőlevél meg baklava, meg gulyáskrém, erős pista és negró is. És vettem egy főzőbanánt (plantain), mondta az eladónő, hogy ugye tudom, hogy ez nem banán, mondtam, hogy fogalmam sincs, mondta, hogy az afrikaiak szokták venni, de ő nem tudja, mit kell vele csinálni, mire a mögöttem álló fekete csaj elmagyarázta, mit. Semmi extra, olyan, mint a krumpli. Valamint ettünk egy csomó fagyit meg canollit. Ez a multikulti hangulat mondjuk tetszett, meg nem mondanád, melyik országban vagy, hangulatra talán egy ilyen extra-délolasz városnak érződött, a szemét az utcán hömbölög, mindenki összevissza rohangál, a busz pedig akkor jön, amikor kedve tartja. 

Élménydús, ugyanakkor fárasztó dolog a kisgyerekekkel-nyaralás, részemről most pár napig max a legközelebbi homokozó szélén szeretnék bambulni. Ja, és hazafelé a repülőn az előttünk ülő hölgy megdicsérte a gyerekeimet, milyen jól viselkedtek, biztos sokat repülnek. Az kéne még csak. 

Hirtelen, ahogy a tigris ugrásra lendül, az Élet elénk tornyosul, sötét tarajával kiemelkedve a tengerből

Azt mondta a férjem, hogy régen okos és vagány voltam, és ezen gondolkodom azóta, hogy most komolyan, emberek, mikor voltam én vagány? Bele is olvasgattam a régi blogomba kicsit, dehát többnyire a munka- és lakókörülményeim miatt rinyálok, meg állandóan beteg vagyok, mármint meg vagyok fázva. Jobb időszakaimban max viccesebben rinyálok a lakókörülményeim miatt. Milyen jó, hogy ezt elolvastam, máris iszonyú boldog vagyok, hogy nem ott kell lifteznem a gyerekeimmel. Amúgy lényegesen kulturáltabb társasházunkban is megjelenik néha egy-egy ilyen kézzel írt felirat a liftben vagy a kapun, amin lakótársak üzengetnek egymásnak, ezeket mindig azonnal le szoktam szedni, mert úgy döntöttem, nem olyan házban akarok élni, ahol emberek fecniken basztatják a szomszédot. Arra való a társasház levlistája és facebook-csoportja. 

Ami jelen lakókörnyezetünket illeti, társasházunk kertjében van egy úgynevezett tó is, kb. 1 négyzetméter, ma végre beleesett a Fiú, de mivel a Magdi néni szerint minden gyerek beleesik egyszer, így régóta drukkoltam, hogy nyáron essen bele és ne télen. Úgy esett bele, hogy meg akart fogni egy ebihalat. Az ebihalakat az összes házban lakó gyerek vadássza homokozójátékkal. A fejlődés különböző stádiumaiban vannak (mármint az ebihalak, bár a gyerekek is), ma láttunk egyet, aminek már rendes lábai voltak, de még farka is. Erős a kísértés, hogy biológiai megfigyeléseiről laborjegyzőkönyvet vezettessek a Lánnyal, de ellenállok. Aztán belement a Fiúba egy kullancs, aztán belenyúlt egy csigába. Veszélyes és kiszámíthatatlan, vad dzsungel ez az Óbuda. 

Visszatérve a vagányságra, én kérem, kikérem magamnak, én mindig is egy szorongó voltam. Max annyi, hogy manapság a gyermekek egészségi állapota, valamint a klímaváltozás és a politikai helyzet miatt szorongok, régen meg attól szorongtam, hogy, mittudomén. Nem áll jól a hajam. Min is? Nem emlékszem, de biztos mind nagyon fontos és félelmetes volt. 

Igazából okosabb és vagányabb vagyok, mint huszonéves koromban. Szerintem. 

Főleg Norvégia

Előzmények: szétparáztam magam, hogy amíg Norvégiában vagyunk (4 éjszaka), betegek lesznek a gyerekek, és azok is lettek szép sorban. De a nagymamák menedzselték a helyzetet és mindenki túlélte. Mit akar ezzel tanítani nekem az univerzum. 

Szóval kibékávéztunk szépen a reptérre kishátizsákkal és pár zacskó nescafé 3in1-nal, csokival meg zacskóslevessel, pénzváltás és útikönyvolvasás meg egyéb úti előkészületek nélkül, és elrepültünk Osloba. Olyan meleg volt, hogy máris hiányoltam a szoknyámat és a pántos pólómat, valamint úgy másfél hónappal kerültünk korábbra, virágoztak a nárciszok, tulipánok és cseresznyefák. Olsoban mindenhol park van, és a park mellett másik park, a jó norvégok pedig napszaktól függően kisgyerekekkel vagy dobozos sörökkel hömbölögnek a fűben. Állítólag Norvégiában nem egyfolytában huszonhárom fok van és napsütés, de az 5 napunk alatt szinte mindvégig ez volt, szóval személyes élményem csak erről van. Egyszer esett az eső 10 percig. További csodálatos dolog Osloban az autók hiánya és az üvöltözés hiánya, hogy ilyen csend és nyugalom van. Nem túl nagy csend, mert mégiscsak egy nagyváros, villamosok, emberek, csak pont annyira, hogy lehet az utcán beszélgetni és hallod, mit mond a másik. 

Néztünk pár nevezetességet, a botanikus kert elképesztően gyönyörű volt, a viking hajós múzeum és a Kon Tiki-múzeum klassz, az operaházuk meg hát, érdekes. Ettünk medvecukor-ízű fagyit, amit utoljára 2002 nyarán ettem Turkuban (Finnország), amikor egy hónapig ott voltam ösztöndíjjal és többrendbeli szerelmi bánatomat medvecukros édességekkel és -vodkával enyhítettem. Szerettünk volna sört is inni, ami elég hamar egy bohózatba fordult, melynek során gyanútlan magyar házaspár alkoholizálni próbál Norvégiában, a kulturális és társadalmi különbségek azonban.* 

Két éjszakát voltunk Osloban, egy menő környéken béreltünk airbnb-szobát, a lakás többi részében a megdöbbentően rendetlen spanyol csaj és a gyönyörű macskái éltek, így pár napra teljesen jó volt. Ezután elvonatoztunk Bergenbe, ami 6 óra hosszú vonatút és híresen szép, Európa legszebb vonatútja meg ilyenek, és tényleg, valahol itt kezdődött a lenyűgöződésem. Amikor van wifi és mégsem tudsz a képernyőre figyelni, mert a szemed nézni akarja a tájat. Amúgy semmi extra, fenyőerdők, hegyek, tengerpart, de Oslotól (ami kb. tengerszint) pár óra alatt felérünk egy 1000 m tengerszint feletti magasságon lévő fennsíkra, ami természetesen tiszta hó. A legmagasabb ponton lévő állomás 1222 m-en van és itt játszódik ez a könyv. Aztán a havas fennsíkról lassan lejutunk megint tengerszintbe, fenyők, hegyek, fjordok. Imádtam, plusz ingyen kávé. 

Bergenben is két éjszakát töltöttünk, itt airbnb lakást béreltünk, kicsit távolabb a központtól, de nagyon szép helyen. Főként a Móni által javasolt zacskós norvég thai leveseket ettük és az otthonról hozott smack tésztát, de azért persze a halpiacon ettünk hallevest meg bálnasteaket. A bálna nagyon érdekes, állagra olyan, mint az emlős, mondjuk disznóhús, az íze viszont inkább halíz. Vettünk bálnaszalámit is szuvenírbe, a Lány imádja. Egyébként, ha már furcsa dolgok evésénél tartunk, ma ettem életemben először éticsigát, ráadásul tintahaltintán futtatott kézműves csipetkével, mely utóbbit echte falusi nénik szaggattak - egyrészt finom volt, másrészt sajna én szétröhögtem magam ezen az egészen. Konkrétan azt mondta a csávó a Gourmet-fesztiválon a Bori mami standnál, hogy a csipetkében benne van a nénik energiája. De ez mellékszál. 

Bergen arról híres, hogy mindig esik az eső, hoztunk is szélálló vízálló mindent, persze egy csepp sem esett, ragyogó napsütés volt és cseresznyevirágzás. Bergen elképesztően gyönyörű és még annál is szebb. Felmentünk mindkét hegyre, amelyikre szokás, meg voltunk fjordtúrán, abból van hosszú és drága, meg rövid és szintén drága, de nem annyira, mint a hosszú, mi a röviden voltunk. Ittam vizet a vízesésből. A kisebbik hegyre gyalog mentünk fel, a nagyobbikra felvonóval. Itt volt egy kis maradék hó is a 23 fok napsütéshez, építettem belőle egy kisméretű Totoro-t, egy csapat közelkeleti turista azonnal megkérdezte, fotózkodhatnak-e vele. 

Nyilván Bergen nem így néz ki süvítő szélben és szakadó havasesőben, de nem tudom, mondtam-e már, hogy elképesztően gyönyörű. Istennek jó napja volt, amikor Norvégiát teremtette. Oslo-hoz képest Bergen sokkal lazábbnak, szabálytalanabbnak tűnt, mondjuk úgy, hogy azon a skálán, amin Stockholm nulla és Amszterdam 10, ott Bergen több pontot ér el, mint Oslo. Dumálok úgy, hogy másfél-másfél napot töltöttem összesen mindkét helyen, szóval természetesen fogalmam sincs. Ezt a könyvet olvastam az utazás alatt, sajnos kiderült, hogy teljes egészében Magyarországról szól, és hát, odabasz. 

A legjobb pedig az volt, amikor ültünk fenn a hegyen, alattunk csillogó víztükrök. 

*Első nap bementünk a boltba sörért, mert láttuk, hogy mindenki sörösdobozokkal fetreng a parkban a füvön, és mi is akartunk. Sajnos mindez este 8.05-kor történt, és nyolc után nem adnak el alkoholt. Jó, vettünk alkoholmentes sört. Másnap szemfülesen már sokkal korábban bementünk a boltba sörért, kiderült, hogy valami vallási ünnep van, ma egész nap nem adnak el alkoholt. Azért az Operaház kávézójában már csak lázadásból is venni akartam egy sört, de kb. 4000 Ft volt egy pohár, az alkoholmentes meg sokkal olcsóbb, ezért végül azt vettem. Ugyanitt a férjem pár másodpercig a széken ülve behunyt szemmel hátradőlt, mire azonnal megjelent egy gyanakvó biztonsági őr, hogy jól van-e az úr? Valszeg arra gondolt, hogy ugye nem részeg? LOL. Itt aztán fel is adtuk az alkoholizálást** és áttértünk a fagylaltra, mígnem hazafelé a reptéren a vámmentes boltban megláttam egy dobozos, rebarbarás cidert kb. 500 Ft-ért, hű, még sose ittam ilyet és szeretem a rebarbarát, meg kell kóstolnom. Megvettem, meg is ittam majdnem a felét, mire az eladónő odajött, hogy ezen a reptéren nem szabad alkoholt fogyasztani és kritikátlan összegű bírsággal sújtanak, ha lebukom. Mondom, jó, és elindultam a legközelebbi kuka felé, gondolván, hogy az odavezető 6 méteren még megiszom, ami a dobozban van, aztán kidobom. "Nemnem, el kell vennem Öntől!" - mondta a nő, és elvette! Ezek aztán nem viccelnek basszus. 

**Jogos, azért azt örömmel fogadtuk, amikor a Móni meghívott az ún. "romkocsmában" egy sörre. 

Do more of what makes you happy

Voltunk Norvégiában, Norvégia gyönyörű, részemről máris költöznék, max hazajövünk néha berúgni, hát nem? Csodálatos napsütés volt mindvégig, és nevetséges mennyiségű pénzt költöttünk el. Majd mesélek róla bővebben is remélem. Mindenesetre menjetek Norvégiába nyaralni, vigyetek pénzt, naptejet és napszemcsit, és ne is álmodjatok egy jó sörről, ugyanakkor a medvecukros fagyi az alap. 

Egyebekben pedig szomorú dolgok vannak, amikről nem ír az ember az internet nyilvánossága előtt, max megfejthetetlen képekben, szóval tessék, ezt tudom ma nyújtani nektek: lélekben egy fenyőerdőben, a tűlevélszőnyegen fekvő, hosszú hajú lány vagyok, közelebbről az is látszik, hogy a lány sír, és ahol a könnyei a talajba szivárognak, ott nem virágok nőnek, hanem térkő. 

Ma meg elmegyek niára, az egy ilyen női tánc-dolog, tudjátok, a projektem, hogy hiányzik a színes ruhákban táncoló énem, hát ennél olyanabb valószínűleg nem sok van. Csak be kell jelentkezni és nem veszi fel a csaj a telefont, szóval nem tudom, lesz-e egyáltalán, ja, meg azt se, hogy mi az, de majd mesélek. 

Műveljük kertjeinket meg másokét

Az összes közül a mostani hétvégére vállaltam túl magam a leginkább, erre nem pont most van könyvfesztivál? És nem pont egy másik városban oktatok, amikor Maja Lunde dedikál? Nem baj, vasárnap azért kimegyek és elverem a pénzem. 

Különben meg kicsit hektikus az élet, most jöttünk vissza Sopronból, ahol elsősorban kertészkedtünk a szüleim kertjében, több éves munkám ért véget, amelynek során leromboltam a kertet kettévágó kb, 25 éves rozsdás és korhadt kerítést - egy részét agyonromboltam egy baltával (Húgom: "fenn van youtube-on?"), a maradék kiáshatatlan kerítésoszlopok eltávolítására ismét megkértem csákánnyal rendelkező sógoromat és sütöttem neki gyümölcskenyeret cserébe. Valamint levágtam a száraz ágakat és elhalt fatörzseket egy láncfűrésszel. Mindenkinek ajánlom a baltával és láncfűrésszel rombolást, pszichoterápiás értékű tevékenység. 

Ültettünk mindenféléket is a Lánnyal, hatalmas kertészt neveltem belőle, középsős korára képben van, hogy mag, virághagyma, palánta, komposzt. A komposztban akkora giliszták meg kukacok voltak, mint egy horrorfilmben, de úgy, hogy az egyiket megmutattam a tapasztalt kertész szomszéd Jóska bácsinak, hogy szerinte ez így jó-e vagy ezt meg kell ölni, különben jövő héten lenyeli a házat. Azt mondta, ilyennek kell lennie, tegyem vissza. 

Elég nagy kár, hogy nincs saját kertünk, mert a szüleim kertje azért nem az én kertem (egyrészt messze lakunk tőle, másrészt semmit sem lehet kidobni, mert apukám a "jó lesz még valamire" álláspontot képviseli, így az egyik része inkább lomtár), de azért átmenetileg szívesen használom. Úgy látszik, van egy ilyen problémám, határtartási nehézségek mások kertjeivel kapcsolatban, a társasházunk kertjében is megmetszettem a hortenziát és ültettünk gerillanapraforgókat, mert a kertészek nem annyira jeleskednek arrafelé. 

A gyerekeim is imádták most a kertet, tíz másodperc alatt válnak rendezett fővárosi gyerekekből homokkal és aszfaltkrétaporral borított, itt-ott vizes vidéki vadállatkölykökké. 

A férjem meg azt mondta, május végén megmondja, hol fogunk élni, izgatottan várom. 

Hulló szőrétől foltos a rétség

Itt szeretném bevallani, hogy egyáltalán nem utáltam március elején az egy hét telet. Ilyennek kell lennie a télnek: mínuszok, hó, napsütés, végre nem a rémes novemberi időjárás volt. Mondjuk jobb lett volna, ha ez januárban történik, de így is oké. Ha Norvégia ilyen, mehetünk. Bár gyanítom, hogy ott nem egy hétig tart. 

Különben rémesen depressziós voltam egész január-februárban, a tél meg a gyerekbetegségek és azok miatti tehetetlenség és bezártság miatt, de már jobb. Februárban még wellnesshétvégén is voltam a barátnőimmel: mivel mind a hatan negyven évesek vagyunk idén, ezért már rég elterveztük, hogy nem rendezünk külön bulikat, hanem elutazunk egy hétvégére. Természetesen a kalandos és festői Sopronra esett a választásunk, a Könyvesboltos Lány eléggé röhögött is, amikor beállítottam gurulós bőröndömmel az új Knausgard-ért (ti. nyáron már megcsináltuk ugyanezt a férjemmel, hogy lemondtuk a nyaralást és helyette Sopronba mentünk hotelba nyaralni)(ahol mindketten felnőttünk és amúgy is ott lógtunk a nagymamáknál kb. egész nyáron). 

Dehát Sopron kiváló nyaralóhely, mindjárt a könyvesboltban Harrer málnás sachertortát kaptam a könyv mellé, aztán voltunk Mongooz and the Magnet-koncerten, akik egy ír, egy norvég és egy magyar srác, ittunk, dohányoztunk, kirándultunk az erdőben a Károly-magaslatra, szaunáztunk, és minden nap úgy reggeliztünk és vacsoráztunk, hogy nem kellett egyetlen gyereket sem etetni közben, sem a ledobált kajájukat felszedegetni, csodás volt. 

Tavasztól meg egy csomót dolgozom, ugyan a hivatalos munkahelyemre még nem megyek vissza, de mindenfélét elvállaltam mindenféle területen, szóval nem fogok unatkozni, kicsit parázom is, hogy fog beleférni mindez. Májusban pedig megyünk a férjemmel kettesben Norvégiába négy napra, és végigmegyünk a vonatúton, amit lefilmezett ez a pasas, utána pedig Máltára megyünk családilag, a 40. szülinapomra ugyanis azt kaptam a férjemtől, hogy elmegyünk januárban Tenerifére, csak addig nézegettük Tenerifét, amíg Málta lett belőle májusban. Nem panaszkodom. 

Te is más vagy, te sem vagy más

Lány: - De Anyi, csak olyan van, hogy egy néni meg egy bácsi veszi férjül egymást vagy két néni? Olyan nincs, hogy két bácsi egymásba szerelmes?
isolde: - De, olyan is lehet. 
Lány: - Hát akkor a Sully meg  Mike Wazovski is olyanok! Dolgozósok, felnőttek és együtt laknak és mindkettő fiú. 
isolde: - Ööö.....

A folyón át a fák közé

Arról akarok még rinyálni, hogy pszichotikus szintű nature deficit disorder-em van, amit ugyan sem a DSM, sem a BNO nem ismer el betegségként, de mit is várunk azoktól, akik szerint pszichiátriai betegség a rabszolgák szabadságvágya meg a homoszexualitás meg a premenstruációs szindróma. A másik nemlétező pszichiátriai problémám egyébként a binge reading disorder, de utóbbi nem okoz jelentős szenvedést sem nekem, sem másnak, úgyhogy az amúgy sem lenne diagnosztizálható. 

A nature deficit disorder-em, amit most önkényesen NDD-nek rövidítek és természetmegvonás szindrómának fordítok, abban nyilvánul meg, hogy idegbajosan gyűlölöm a Várost, most konkrétan Budapestet, de bármilyen más valós vagy képzeletbeli nagyvárost is szívesen gyűlölök, ha van rá igény. Hát az nem normális dolog, hogy úgy kell sétálnom a gyerekekkel, hogy a séta mérhető része abból áll, hogy kicseszett közlekedési lámpáknál állunk és várjuk, hogy zöld legyen. Minden alkalommal, amikor valamelyik ovis anyuka megjegyzi, hogy "friss levegőre" megyünk, legszívesebben hisztérikusan ordítozni kezdenék, hogy itt a hatsávos út melletti panelházak közötti kis betontéren elkerített játszóteret nevezitek frisslevegőnek, hát mindenkinek elment itt a józan esze? 

A kedvencem a Garden Expo plakát, minden évben ilyentájt teszik ki ugyanazzal az aljas szöveggel, hogy "csillapítsa kertvágyát", ja, bazmeg, mert a kertvágyamat pont az fogja csillapítani, hogy elutazom a közösségi közlekedéssel az influenzás és/vagy depressziós és/vagy hajléktalan városlakótársaim körében egy kiállítás- és vásárra, ahol megnézem, miféle az idei fonottbútor- és metszőollódivat, meg mit tud az okosöntözőkanna, és utána hazabékávézom kert nélküli urbánus lakásunkba. De még ennél is sokkal szomorúbb, hogy valójában igazuk van, és pár napja elbuszoztam a Lánnyal a kertészetbe és vettünk egy zacskó cukkinimagot meg egy leárazott vitorlavirágot, és halál komolyan órákra jobb kedvem lett tőle. 

Meggyőződésem az is, hogy a vidéki gyerekek kevésbé betegek, amiről nincsen semmiféle statisztikám, egy soproni, egy ceglédi és egy veszprémi anyatárs esetéből vonok le messzemenő következtetéseket, ugyanakkor az orvostörténelem során azért tudjuk, hogy a járványok a nagyvárosokat, sűrűn lakott területeket kedvelik, meg azt, ha 24 taknyos ovist zárnak egy szobába és azt 28 fokra befűtik, mert óvodánk szigetelését pályázat keretében felújították, de a fűtés nem lett szabályozható, ezért most a durván jól szigetelt épületben megy ezerrel a radiátor, egyfolytában nyitva van bukóra az ablak és így van nevetségesen meleg. 

És akkor néha felveti a Lány, hogy utálja a telet, akkor mindig elmondjuk, hogy megértjük, de azért jó dolgok is vannak a télben, lehet például szánkózni meg hóembert építeni, ja, hogy a 100 napig tartó télben egy napon át, a többi 99-en meg csak köd van és eső és koszos latyak és az egész kísértetiesen hasonlít a novemberre. 

Kicsit reménykedem Norvégiában, mármint, hogy ha odaköltözünk, akkor ott természetközelibb helyen fogunk lakni, ami szinte biztos, mert még Oslo is természetközelibb ennél a nyomornál, csak hát gyanús, hogy a norvég természet az valójában gecinagy havat jelent hóval és a hó alatt valahol behavazott fák vannak vagy legalább zuzmó, de azt úgyse látod. Épp írt a nő az ügynökségtől, hogy intézzen-e nekem állást a vonzó és népszerű Lillehammerben, csak sajnos pont nézzük a hasonló című sorozatot és már egy csomó minden történt benne, tök sok hónap eltelt a történet szerint, és még mindig tízméteres hó van mindenhol, ja, meg a norvégok is furák. De járok nyelvtanárhoz, már kétszer voltam. 

Csak hát én egy mérsékelt égövi, saját kertet akarok, amiben van pár gyümölcsfa meg fenyő. 

És egyébként Sopronban is röhejesen sok autó van, ott aztán minden családban kell, hogy legyen három, és senki se bír elgyalogolni a szomszéd sarokig se, és nevetséges dugók vannak egyfolytában. Most mondhatnánk, hogy mindez annak köszönhető, hogy az elmúlt évtizedben az ausztriai munkalehetőségek miatt hatvanezer borsodi műkörmössel nőtt a város lakossága, de anyám szomszédai például tősgyökeres soproniakként használnak három autót ketten, és a szemben lakók is, ja, meg az egész utca. 

Szóval a problémámra nincs megoldás, hát majd néha kibuszozom a kertészetbe megszagolni az egynyári mixet vagy nem tudom. 

Cím innen. 

További kalandok

A betegségekkel meg az történt közben, hogy elromlott a (kb. másfél éves) mosógép, és azt mondta a szerelő, hogy most kiszereli az elektronikát és elviszi, és másfél-két hét múlva hozza ezt megjavítva vagy egy újat. Úgyhogy tegnap délelőtt a nyilvános mosodában két, a telefonját töltő hajléktalan mellett skype-oltam pszichiáter és pszichoterapeuta barátnőmmel a szorongásomról, miközben mosódtak a ruháink. Kint havas eső szakadt. Ha ez Manhattanben történik, akkor egy Woody Allen-hősnő vagyok, hát nem? De Óbudán történt. És több rugdalózó volt a mosásban, mint nejlonharisnya. 

Délután meg hányt és feje fájt a Lánynak, aki előzőleg hülyéskedés közben fejre esett a kanapéról, úgyhogy gyermektraumatológia, agyrázkódás. Most jöttünk haza a 24 órás megfigyelésből, szerencsére úgy tűnik, jól van. Nagyon érdekes, mennyire más kórházi élmény volt most ez, mint ugyanannak a kórháznak a csecsemőosztályán bronchitissel lenni korábban, a sebészek is tájékoztattak néha a maguk rövid és lényegretörő módján, mégis egészen más hangulat uralkodott. Plusz az ügyeletes kórházban két orvos dolgozott, egy az ambulanciát tolta (megtévesztő módon két rendelőajtó mögött, de bent egybenyíltak, így azt hihetted, két orvos dolgozik odabent, miközben), a másik meg az emeleten operált. Amikor végeztek a nagyjával, körbejöttek vizitelni, ez 23.50-kor történt. Amennyit én láttam, senki nem maradt ellátatlan, mindenkit megszögeltek, de azért a Lány (4) felvetette, hogy miért nem dolgozik itt inkább tíz doktorbácsi? De legalább kiderült, hogy a Fiú kibír 24 órát szoptatás nélkül, apjával. 

Valamint szörnyű ennyit aggódni, egy rettegés az életem most már mindig, eh, minek szül az ilyen. 

Hosszú olvasónapló, röviden

A múltkor meg (úgy kb. 10 hónappal ezelőtt) megkérdezte a Költőlány, hogy amúgy most, hogy kétgyerekes anya lettem, szoktam-e még olvasni? Mármint hogy így könyveket, kedvtelésből. Mondtam, hogy sajnos nem igazán, aztán elkezdtem gondolkodni, és rájöttem, hogy valójában ahhoz képest, hogy nem olvasok, végül is elég sokat olvasok. Úgyhogy elkezdtem írni legalább egy listát a könyvekről, amiket elolvastam a Fiú születése óta. Ez 28 29 db könyv és 17 hónapos a gyerek, szóval havi egy könyvnél több, havi kettőnél kevesebb, ami, gondolom, világviszonylatban nem vészesen kevés, dehát azért rendes körülmények között heti egy könyvet szoktam elolvasni. 

Az is látszik, hogyan változik az ízlésem, nyilván beesett pár gyereknevelős könyv, néhány ilyen népszerűpszichológiát munka kapcsán olvastam el, beerősödött a skandináv vonal, és kb. semennyi scifi-fantasy-t nem olvastam az egy Ted Chiangon kívül. Ez azért van, mert bevallom, néhány kivétellel (a Neverwhere az) a fantasy-t sose szerettem igazán, jó sci-fi meg valahogy nem került mostanában a kezembe, mindenre fanyalogtam. 

1. Ted Chiang: Életed története - Novelláskötet, van 2-3 jó és több felejthető, de racionális stílusú, okos és fura sci-fi, inkább szerettem, mint nem
2. Horst Petri: Testvérek - szeretet és versengés - Ebben egyetlen gondolat volt, amiért volt értelme elolvasni, de az nekem szemléletformáló újdonság, szóval nekem megérte
3. Sipkovits Erika: Ölelni és ölre menni - Rettentő előítéletes voltam a cím meg a borító miatt, és basszus, ez egy nagyon jó könyv, felnőtt testvérproblémákhoz és testvérek neveléséhez is, tudományos alapok, érdekes esetek, normális szöveg, újra is kéne olvasni
4. Szily László: Beírás - Hát ez a szokásos túltolt Szily-humor, azért tíz oldalanként felröhögtem hangosan
5. Takács Hajnal: A bántalmazottak igazsága - A csaj előző könyv etök jó volt, ez ahhoz képest csalódás, nem mondott sok újat. 
6. Sofi Oksanen: Norma - Imádtam, olvassátok el, az összes Oksanen közül a szubjektív kedvencem, a többinél furább a hajas mágikusrealista szál miatt (szál, értitek), kiolvastam pár óra alatt.
7. Sarah Naphtali: Buddhizmus anyáknak - Munka miatt olvastam, de gyereknevelős témában ez volt a legjobb, nem kell megtérni a buddhizmusba, de ad egy nagyon jó szemléletet a gyereknevelés okozta negatív érzéseink (aggódás, düh) kezeléséhez, amit semmilyen más könyvben nem találtam
8. Ruby Wax: Mindfulness-kalauz - Utáltam, a téma érdekes, de ennek a nőnek a stílusát és ún. humorát gyűlöltem végig. 
9. Susan David: Érzelmi rugalmasság - Ezt egy coach írta, munkából olvastam, és nagyjából a sématerápiás szemléletből meg a mindfulnessből merítette a könyv jó részét, de azokat jól alkalmazza és néhány újdonságot is adott. 
10. Eline Svel: Ülj figyelmesen, mint egy béka - Ez a gyerek mindfulness-könyv CD-vel, szoktuk hallgatni a Lánnyal, hasznos. 
11. Sarah Naphtali: Buddhizmus kisgyerekes anyáknak - Ez is jó, az előző folytatása. 
12. Alessandro Baricco: Mr. Gwyn - Máskor is bosszantott Baricco nagyképűsége, és most is rettentően irritált, de ezt félretéve meg ez egy nagyon érdekes és szokatlan, fura figurákról szóló könyv, összességében szerettem, a villanykörtés bácsit meg külön. 
13. Sofi Oksanen: Baby Jane - Amikor Oksanen durván tolja, az nagyon fáj, egyébként remek könyv, dehát eléggé... erőteljes. Talán ne ezzel kezdjük az életművet. 
14. Sofi Oksanen: Eltűntek a galambok - Ez a "szokásos" volt szovjet elnyomás plusz személyes tragédiák, több főhős megőrül, amin nem csodálkozunk. 
15. Dorthe Norst: Tükör, index, kuplung - Közben eléggé untam, mert nem történik benne semmi, de utána mégis sokszor eszembe jutott a hangulata miatt. 
16. Anne Holt: 1222 - Igazából ez nem egy túl jó krimi, de az Oslo-Bergen vonaton játszódik és a volt norvég igazságügyminiszter írta, aki amúgy egy meleg csaj, és a nyomozónő egy rém undok, kissé autistagyanús tolószékes asszony, szóval kedveltem. 
17. Jostein Gaarder: A kártya titka - Fura mese, amit egy filozófus írt, kártyák, rejtélyek, kisfiú. Egynek jó volt. 
18. Kun Árpád: Boldog Észak - Ez a jó könyve Kun Árpádnak, szerettem. 
19. Kun Árpád: Megint hazavárunk - Ez meg a nem olyan jó könyve, pedig Sopronban is játszódik egy rész, de ez sem menti meg. 
20. Karl Ove Knausgard: Harcom 1. - Halál - Nahát ezt az első mintegy 200 oldalon utáltam, de lehet, hogy 300, és csak azért olvastam tovább, mert a Móni megígérte, hogy ha meghal az apja, onnantól jó lesz, és annyira jó lett, hogy a kezdeti 3/10 pontról 10/10-re jött fel. Ugyanaz a túlrészletező írásmód, amit fájdalmasan nehezen szenvedtem végig a szerző gyermek- és kamaszkorában, egyszerre értelmet nyer és csodálatos szövegek és jelenetek alakulnak belőle. Amikor berúgnak a nagymamával? Zseniális. Plusz komolyan kedvet kaptam takarítani. 
21. Tore Renberg: Mégis van apám - A szöveget nem annyira szerettem itt, de a sztori és a karakter nagyon megfogott, ráadásul úgy, hogy a bántalmazóval azonosultam, sok mindenben hasonlítunk, és ez így elég ütős volt. 
22. Michael Cunningham: Mire leszáll az éj - Ezt is szerettem, bár nem a fő cselekményszál miatt. Kapcsolatokról szól.  
23. Bezselics Ildikó: Hüvelyesek - Na jó, ez egy szakácskönyv, de annyira imádtam, hogy muszáj megemlítenem itt is. Legjobb. 
24. Martin Seligman: Az optimista gyermek - Azért olvastam, hogy megjavítsam a Lányt, aki örök pesszimista, és voltak is benne jó tippek. Elég tudományos nyelvezetet használ ahhoz képest, hogy elvileg laikusoknak szólna. 
25. Jo Nesbo: Vörösbegy - A norvég történelmi szál miatt érdekes krimi, kilóg az életműből, mert nem perverz pszichopata-gyilkosos. 
26. Jo Nesbo: Szomjúság - Ez már perverz pszichopata-gyilkosos, ami engem egyáltalán nem érdekel, csak megkaptam karácsonyra, egynek elment, ha valaki szereti az ilyesmit. 
27. Kathrene Pinkerton: Asszony a vadonban - Ezt feltétel nélkül imádom, önéletrajzi jellegű mű egyébként, és Kathrene Pinkerton akarok lenni. 
28. Belső Nóra: Szülés utáni depresszió - Ebben egy fejezet szól a szülés utáni depresszióról, ami okos és informatív, a többi része nem jó és nem értem, minek van. 
29. Szilágyi Erzsébet: Emlékképek Norvégiából - Először kifelejtettem, pedig nagyon szerettem, a két világháború között egy erdélyi énekesnő titkon pénzt gyűjt párizsi társasutazásra, de az nem indul, ezért elmegy luxushajón norvég körútra. Igaz történet, a csaj naplója, maga a csaj is tök érdekes, és a luxushajós társasutazás letűnt világa is. 

Félbehagytam vagy jelenleg olvasom: 

Kuntz Zoltán, Vörös Ákos: Koldulva a szerelmet, szolgálva a tudományt, Margareth Mahler életrajz: ez annyira rettenetes volt, hogy 50 oldal után visszamentem a könyvesboltba és ott csapdostam az asztalt, hogy miért nem szóltak, hogy ne vegyem meg, és hogy lehet ilyen igénytelen és borzalmas merényletet elkövetni, ez arculcsapása Sopronnak, a pszichoanalízisnek, Margareth Mahler emlékének, a magyar nyelvnek, Gutenbergnek és az esőerdőknek. Jézusom. 

Rakovszky Zsuzsa: V. S.  - Sopronban kezdtem olvasni és otthagytam, mert túl vastag volt cipelni, de majd, ha visszamentünk, folytatom. Mondjuk nem nagy kedvvel, mert remekül megírt és érdekes könyv, csak hát nagyon szomorú. 

Jostein Gaardner: Szofi világa - Tényleg a filozófia története, kicsit unom, szóval mindig félreteszem. 

Gárdonyi Géza: Egri csillagok - Volt egy ilyen tervem, hogy elolvasom újra a kötelezőket, de lehet, hogy mégse... de az Egri csillagok egyébként tényleg nem rossz. 

Tuti kifelejtettem valamit, érzem. Ha valaki tudja, mi az, szóljon. 

Betegséges rinyálás

A kis Fiú beteg most épp, hatodik napja, lázas, köhög. Aggódom. 

Egyébként pedig január 11 óta tart a betegségcunami, felváltva lázasak, hányósvírus, köhögősvírus, az egyik jobban lesz, mire a másik rosszabbul. Nagyon rossz, az is, hogy nyilván túlaggódom és mindig a legrosszabb betegségkimenetelek és legsúlyosabb dolgok jutnak eszembe, az is, hogy sajnálom a szegény kis beteg izékéket, az is, hogy ilyenkor még a szokásosnál is rosszabbul alszunk, amelyik épp jobban van, az nem bírja a bezártságot, és természetesen a kiszámíthatatlanság, az állandó újratervezés. Hogy az elmúlt hetekben kb. nyolcszor fordult elő, hogy felsóhajtottam, hogy jó, akkor mindenki jobban van, fellélegezhetünk, és azonnal lázas lett valamelyik. Én is elkaptam, mindet, de viszonylag jól viselem. Az aggódást rosszabbul. 

Durva ez, hogy mennyire meghatározza a gyerek betegsége a mindennapokat, a múltkor megkérdezte a Lam, hogy hogy hogy vagyok, mire kb. azt válaszoltam, hogy a Fiú épp jobban, de a Lány csúnyán köhög. Ebben benne van, hogy hogy vagyok, nem? Egészen meghatódtam, amikor ezután megkérdezte, hogy jó, és én hogy vagyok? Istenem, el is felejtettem már, hogy én is lehetek valahogy. Én valaha egy ember voltam, aki így meg úgy volt? Érdekes. 

Biztos lazábban kéne venni mindezeket, de nem tudom, hogyan. Úgy tudnám lazábban venni, ha legalább nagyjából tudni lehetne előre, mi várható, meddig és mennyire lesznek betegek. Ja, hogy az életet nem lehet tudni előre, bocs.

De legalább már nem csak úgy általánosságban a telet utálom, hanem a fővárosi, urbánus telet, amikor 28 fok van az oviban és napi fél órára mennek ki, és mindenhol autók vannak meg influenzás emberek. Blöe. 

 

Well, it's a marvellous night for a moondance

És emlékeztek, amikor Amszterdamban voltunk, 13 és fél évvel ezelőtt, és egy bácsi megkért, hogy szálljunk be a hajójába, mert túl magas a vízállás és nem fér el a híd alatt? Lám csak, azért voltak nekünk élményeink. Egy idézetet kerestem a régi blogomban, amit nem találtam meg, de persze ott ragadtam egy kicsit a 2004-es évben. Persze, még nagyon kicsi voltam, meg nem is írtam olyan jól, de mennyit lelkesedtem mindenféléért! A pszichiátriáért, mindenféle emberekért, könyvekért, zenékért, meg úgy egyáltalán. Lelkesedés. Mindjárt bekopizom ide a végére az amszterdamos bejegyzést és akkor érteni fogjátok. 

Egyébként pont tavaly novemberben is rájöttem erre, Rokia Traoré koncerten voltunk a MüPában és ott megvilágosodtam hirtelen és rájöttem, hogy jaj, hogy hiányzik most belőlem a "színes ruhákban táncoló nő". Régen sokkal jobban az voltam, mármint fizikailag is, többet táncoltam és több színes ruhám volt, meg úgy lelkileg is. Gondolkodtam rajta, mit lehetne tenni ezügyben, de igazán nem lett megoldásom, inkább arra jutottam, hogy a szorongó kisgyerekesanyuka-léttel valószínűleg kevésbé kompatibilis a gondtalan öröm, majd idővel, ha nagyobbak lesznek, könnyebb lesz. Aztán beszélgettem a Boldizsár Ildikóval munkaügyben, érintőlegesen említettem ezt a témát is, mire ő mintegy mellesleg megjegyezte, hogy meseterápiában foglalkozna a témával, hogy az illető szorongó anyuka miért nem táncol, hogyan nem táncol. Amitől ismét megvilágosodtam, hogy lehet, hogy nem itt lelkizni kéne, hanem egész konkrétan színes ruhát venni fel és táncolni a fizikai valóságban? Zseniális ötlet, hogy ez nekem nem jutott eszembe! Na, azóta sem táncolok, de észrevettem, hogy valóban szánalmasan sok szürke és fekete cuccom lett valahogyan, úgyhogy előrángattam a szekrény hátuljából a zöldet meg a kéket, meg vettem egy piros kasmírt az ebayen; néha beteszek a konyhában olyan, felnőtt zenéket is, ami nem a Gyerekdalok vagy a Kerekmese, hanem a táncolós korszakom; és megnéztem a neten, hol és mikor van 5 ritmus, de túl késő este van túl messze ahhoz, hogy én oda télen eljárjak altatás és alvás helyett, majd, ha jobb idő lesz. Kis lépésekkel, Ellie, kis lépésekkel. 

Őszintén szólva nem hiszem, hogy kiöregedtem a lelkesedésből, inkább a mostani életszakaszom nem erről szól, nem ennek kedvez. Abból gondolom, hogy májusban megyünk Norvégiába kettesben a férjemmel, low budget utazni, vonatkozni fogunk Oslo és Bergen között, ami állítólag Európa legszebb vonatútja, és totál rá vagyok izgulva és be vagyok sózva és úúú, alig várom az egészet. Fapadossal, kézipoggyásszal, airbnb-s szobát bérelve, és itthonról fogjuk vinni a nescafé 3in1-t meg a zacskóslevest. Imádni fogom. Meg abból, hogy szülinapomra kaptam egy egész sósmogyorós baracktortát és napokig, amíg tartott, konstans lelkesedtem :)

2004 májusában meg ez volt. Mindig van egy olyan érzésem, hogy mentegetőznöm kellene, ha nosztalgiázom, mert az gáz meg nem adaptív, de igazából világéletemben ezt csináltam, 17 éves koromban is nosztalgiáztam, és nálam ez azt jelentette, hogy múltbéli örömteli élményeknek utólag is tudok örülni és feltöltődni belőlük, nem pedig azt, hogy leértékelem a jelent, a múltat meg fel. Szóval ez. 

Amszterdamon flesselek még mindig. Eleve a felszállás a géppel, imádok repülni. És a Van Gogh múzeum, nagyon szép, meg aranyos, ahogy a két félelem-és-reszketés-las-vegasban-főszereplő követi a piros cipőmet. A tér a kopasz fákkal, a lila színeket csak én képzelem, vagy tényleg volt valami lila? Ugrálás a zenélő kockákon. Egy csatorna, egy híd, egy McDonalds, biciklik. Döglés a parkban, sunshine, talpas chesterfield, barna heineken meg csokis fánk is. Hogy "Napelemmel működöm."Útvonalkeresés lonelyplanettel éjszaka, nagyon szeretem, hogy nem tévedek el. Bácsi megkér minket, hogy üljünk be a hajójába, mert nem fér át a híd alatt, beülünk tízen, átfér, centiken múlik, kilencvenhétéves hajó. Megismerkedünk Pistivel, aki stoppal, pénz nélkül jött, parkban alszik, és az unikumgyárban dolgozik amúgy, de nem ismeri Tereskovát. A harisnyás fickó táncolni próbál nekünk for some coins, de túl részeg szegény. Legalize it - plakátok. (Legalize what?) Csatorna, híd, biciklik. Vöröslámpás negyed, vannak szép lányok is. A DJ a smartshopban, Bob Marley-klón, aki ugrándozva goát nyom egy ordas spanglival a szájában. A lépcső a hotelban (szürreálisan meredek, szűk és hosszú lépcső.) Csatorna, híd. Ugrándozom örömömben, mert meggyógyultam a reménytelen szerelemből. Ugrándozom örömömben, mert felhív Ex, már nem gyűlöl, és rendben van az élete. Wikse witte. Gyömbérsör. Táncolunk valami jazz-rockra, nincs a zenekarnak neve sem, táncolok, nézem a barátaimat (warning, szirup jön), sose szerettem ennyire élni, pedig az össz esti tudatmódosításom két tequila, de annyira boldog vagyok a zenétől, a színes ruháinktól, nemtommitől, hogy azt gondolom: semmilyen orgazmus, semmilyen csokis süti nem volt ilyen jó sose. Csatorna, híd, biciklik. Bolhapiac (vettem a húgomnak egy Whatever feliratú pólót.) Virágpiac, napraforgók, sajttorta. Kicsit reménytelennek tűnik még nekem is, de megtalálom a helyet, house-féle zene, "Most addig fogunk táncolni, amíg valaki nem hoz koktélokat." (valaki hoz). Fotózkodom hajnali négykor egy nagybőgőt cipelő öreg négerrel a villamossíneken. Utolsó este a téren a kopasz fákkal, ugrálás a zenélő kockákon, felszállás, fulldepressziós banda délután a balettcipőben, calvadost iszom, egy fillérem sincs. Afterparty Kollégánál, ahová mégis elmegyek, hajnali kettőkor már mindenki könyörög egymásnak, hogy hagyjuk abba a táncolást és húzzunk haza. Aztán visszateszik a mókust a kerékbe, "még egy darabig észrevesszük a színeket", részemről lélekben narancssárga sálban ugrándozom és ugyanazt álmodom minden nap. 

Years shall run like rabbits

Negyven éves lettem tegnap, az nektek azért jó, mert megint hosszabbodnak a nappalok. Szívesen. Egyébként lenne kedvem írni ilyen nagy, áttekintő év- és életértékelő posztot, dehát nincs időm sose írni. Különben minden jó, leszámítva az alvásmegvonást, amit nagyon nehezen viselek. 

Máris kiabálást hallok, hogy "Anya, segíts! Kutyi fel akar mászni a kisházra!". Kutyi az a Fiú, mert kiskutya, és a veszélyérzete nemlétező, úgyhogy remélem, nem mászott fel azalatt, míg ezt leírtam. 

Me, too or not me, too?

Csomót gondolkodtam, most én vajon kvalifikálok-e erre vagy sem, hogy tudniillik ért engem szexuális zaklatás? Végülis arra jutottam, hogy ért, de azért mégis kicsit úgy érzem, hogy úgy istenigazából mégse. Mindjárt elmondom a konkrét eseteket, aztán mindenki eldöntheti, ez "ér"-e. 

Úgy különben meg engem nagyon érdekel a szexuális zaklatás a pszichoterápián című kérdés, azért, mert erről aztán végképp hallgatunk, ugyanakkor kettőnél több híres emberről hallottam, hogy megdugta a betegét. Ebből egyet nagyon első kézből, a síró leánytól, aki még mindig szerelmes volt az illetőbe és ezért mélységesen titkolta a nevét, csak hát ez egy kicsi szakma, rögtön tudtam, ki az. Egy másikat egy kollégámtól, akihez fordult a másik síró asszony, egy harmadikat pedig egy harmadik kollégámtól, aki párterápiában kezelt egy párt, ahol a női szereplőt a korábbi terapeuta a párterápia keretében molesztálta. Szóval ez mind mendemonda. Akkortájt gondoltam, hogy milyen remek leleplező riportkönyvet lehetne erről írni, dehát nem tolongtak a nyilatkozók, meg hát névvel rágalmazás/bizonyítani kell, név nélkül meg súlytalan, szóval elengedtem ezt a kérdést és az ezzel kapcsolatos világmegváltást. 

Térjünk rám: amikor 17 éves voltam, sokat fájt a fejem, és anyukám munkahelyének volt valami csereüzlete egy alternatív orvosi rendelővel, így ingyen elmehettem oda. Ilyen rezgéseket mérő csodaizé volt, adtak valami csodavizet meg golyócskákat, a fejfájásom nem múlt el tőle. Asszem háromszor jártam ott kb? A doki eredetileg egy belgyógyász volt, aki alternatív gyógyásszá lett. Asszisztensnője nem volt, csak ő. Csak azt csinálta, hogy minden alkalommal bugyira kellett vetkőznöm rögtön az elején, és utána megvizsgált, meghallgatta a szívemet, megmérte a vérnyomásomat, reflexeket, meg ilyenek, jó hosszasan, már tök kényelmetlen volt bugyiban lenni. Semmi mást nem csinált, csak bugyiban flangáltatott egy ideig. Akkor még nem jártam egyetemre, szóval nem tudtam, hogy a szívhangok meghallgatásához nyugodtan rajta maradhat az emberen a melltartó, de azért azt sejtettem, hogy a vérnyomásméréshez mondjuk nem lenne szükséges feltétlenül a meztelen felsőtest. Meg úgy gondoltam, hogy jó lábam van és seggem, de a melleim csapnivalóak, mert kicsik és nem is szép alakúak, igazán fura elképzelés volt, hogy a faszi azt akarja nézegetni vérnyomásmérés meg szívhanghallgatás közben. Dehát csak nézegette. Meg nem fogta soha. Azért mindvégig úgy éreztem, hogy ez így nem oké, és most is úgy gondolom, hogy nem oké, mégis: csak nézett, nem? Nem lett semmi bajom. 

A másik már huszonéves koromban volt, a liftben benyúlt egy pasi a lábam közé, erre én automatikusan magam elé rántottam a hátizsákomat, mire ő orrba vágott, kiszállt és elszaladt. Szerencsére akkor már az elszaladáshoz készült, ezért kicsit messziről vágott orrba, így nem ért nagy ütés, kb. egy hétig látszott rajta egy horzsolás. azzal a lendülettel felmentem a lakásba, kirángattam a férjemet és mondtam neki, hogy most sétálgasson velem a tömb körül, hogy ha lát a csávó, akkor lássa, hogy három perc alatt elő tudok keríteni egy nála nagyobb darab, védelmező férfiembert. Nem lett semmi bajom. 

Meg párszor letaperoltak meg a lábam közé nyúltak a BKV-n, szóra sem érdemes. Egyébként mindig akkor, amikor a lehető leghétköznapibban voltam felöltözve és lehetőleg csoffadtan vánszorogtam hazafele valami ügyeletből vagy rosszul sikerült vizsgáról és úgy néztem ki, mint akit a kutya szájából rángattak elő. Amikor miniszoknyában, magabiztosan csillámlottam, akkor soha senki nem próbálkozott. Ja, meg egyszer beszálltam a majdnem üres metrókocsiba, a másik végében volt csak pár néni, ahova beszálltam, ott meg egy nagyon kigyúrt csávó játszott a megdöbbentő méretű farkával teljesen nyíltan, az nagyon ijesztő volt, gyorsan leszálltam a következőnél. 

Egyébként pedig egy csomó munkahelyem volt, az eredeti meg a mellékállásaim, számos alkalommal voltam kettesben férfiakkal a szobájukban vagy az autójukban, soha egyik sem próbálkozott semmivel. Az eredeti munkahelyemen többnyire kiváló férfiakkal voltam körülvéve, akikről el sem tudok képzelni ekkora kisstílűséget, a nem annyira kiválóak meg inkább úgy abúzálták az embert, hogy addig dolgoztatták, amíg még mozog. Vagy csak nem vagyok elég szexi? "Lenyalt volt a hajam?" Mondjuk asszem a padlón fetrengve röhögtem volna, ha bárki felajánlja, hogy egy bármiféle szexért cserébe bevesz a cikkébe társszerzőnek / előléptet igazgatóhelyettesnek / osztályvezetőnek. Már most is röhögök, hogy ezt leírtam, annyira képtelen gondolat. 

Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak

Valamikor úgy döntöttem, hogy na jó, akkor nevezzük ezt szülés utáni depressziónak, amim van. Amúgy nem az, nem depressziós vagyok, hanem gyesneurózisom van, ami azt jelenti, hogy agyadra ment a kisgyerekesanyaság. 

Nekem a kisgyerekesanyaság nehéz és utálom. Nem a kisgyerekeket utálom, azokat imádom, mármint az enyémeket, a Fiú kis cuki kutyus, a Lány meg maga a csoda, de őt nem is számítom kisgyereknek, mert négy éves és beszél. De a pelenkázást, a szoptatást, a betegségek miatti szorongást és a kib. alvásmegvonást azt utálom. Főleg az alvásmegvonást. És persze a Fiú sem alszik: a Lány sem aludt kétéves koráig, ott kimaxoltam a problémamegoldást, elolvastam minden könyvet és jártunk alvásambulanciára, nem használt semmi, csak az idő, úgyhogy már csak tíz és fél hónapig kell másfél óránként felébrednem, szóra sem érdemes. 

Ja, még a kishátizsákot is utálom, annyira tipikus anyukacucc, hogy szabad maradjon mindkét kezed a játszin. Ha felnőnek a gyerekek, csak funkciótlan clutch-okat fogok hordani és ha bárki azt mondja nekem, hogy "közös játszóterezés", fejbecsapom vele. 

Az alvásmegvonás meg a kisgyerekes feladatok és kommunikáció ("hol a cica? mit mond a cica? miau!") miatt meg totál elbutultam, mármint úgy racionális ésszel tudom, hogy valószínűleg ez még nem az időskori szellemi hanyatlás, de akkor is rossz butának érezni magam. 

Az sem segít, hogy a kisgyerekes anya ugye a tápláléklánc alján van, én meg régen osztályvezetőhelyettes voltam egy kórházban, nekem a nénik nem szóltak be, amiért nem férek el a babakocsival mellettük és fél méterrel odább kéne állniuk, hanem a nénik szépen köszöntek és adott esetben bonbont hoztak. És ha rendesen kommunikáltam velük, akkor a nővérek, meg a rezidensek, meg a súlyos borderline meg a full pszichotikus betegek megértették, mit szeretnék tőlük és az esetek többségében megtették, amit kérek. Jelen pillanatban a nénik kioktatnak, és nem bírok rávenni egy egyévest, hogy az étkezések alkalmával ne másszon fel az asztalra és ne kenje rám a pépet. Nem véletlenül nem lettem kutyaoktató, nekem ez a beszéd nélküli viselkedésterápia nem az erősségem. Szóval a napjaim nem a sikerélményektől hangosak. 

Egy ponton rájöttem, hogy az a bajom, hogy nem csinálok olyat, amiben kompetensnek és hatékonynak érzem magam. Mondjuk lehetne ez a házimunka, de úgy nem lehet azt sem csúcsra járatni, hogy közben húzgál egy vagy két gyerek, szóval nem most sütöm a legbonyolultabb tortákat és libacombot is régen konfitáltam. 

És volt még ez: 
D (a férje relocation manager vagy efféle volt egy orvosokat Skandináviába közvetítő cégnél): - És nagyon nehéz volt az orvosokkal, mondjuk érthető, lehet, hogy Romániában osztályvezető volt az illető, hajlongtak előtte a nővérkék és márványpadlós háza volt három kocsival, itt meg idejön a nyelvtanfolyamra, ami nehezen megy, berakjuk egy kis lakásba családostul, és nála húsz évvel fiatalabb kiscsajok akarják megmondani, mi a teendője, egy teljesen új helyzetbe kerül, a régi képességeit nem tudja használni, nem érzi magát kompetensnek semmiben...
isolde: - Várjál, te az anyaságról beszélsz. 

Úgyhogy rájöttem, hogy amellett, hogy minden lehetőséget meg kell ragadnom az alvásra és a finom sütik evésére (vettem is gyorsan somlóit a Gerbeaudban, elvitelre egyet fizet, kettőt kap, kár volt, mostantól nem ehetek máshol somlóit. meg egy sós mogyorós baracktortát, dehát az a kedvenc sütim ever, hatalmas mázli, hogy messze lakunk tőle), gyorsan csinálnom kell dolgokat, amikben kompetensnek és okosnak érzem magam és/vagy adnak érte egy zsák pénzt. Sajnos, olyan nincs, ami mindezt lefedi. Magánrendelni még nem akarok, mert nem érzem magamban azt, hogy hetente minimum egy alkalommal más emberekre akarnék figyelni. De kitaláltam, hogy jövő év elejétől már tartsunk táncterápiás csoportot, kell még szupervízió alatt tartani egyet, hogy meglegyen belőle a Végső Papír. Meg kitaláltam két különböző újságnak két izgalmas témát, amiről szeretnék nekik írni, mindkettő fogékonynak bizonyult. Mégis tovább nyafogtam. És akkor egyszercsak megvilágosodtam az esti szoptatás közben! Hogy a kutatás. Nekem az a bajom. 

Nekem az egy ilyen örök problémám, hogy nem vagyok jó kutató. Részben mert a munkahelyemen ez csak a betegellátás után következik, ezért sose leszek annyira gyakorlott és eredményes benne, mint aki egész nap ezt csinálja, mert a rendes munkája az, hogy kutató. Én csak egy orvos vagyok, aki úgy hobbiból kutatgatott, de aztán terhes lett és abbahagyta. Másrészt van egy ilyen téveszmém is, hogy a kutatók azok ilyen másmilyen emberek, mint mi, és én sose leszek az, mert buta kisvárosi lány vagyok és az IQ-m sem 150. Mindez nem akadályozott meg abban, hogy PhD-m legyen mondjuk, de erre imposztor-szindrómám van és képtelen vagyok komolyan venni. Hozzátesz az is, hogy tényleg nagyon okos emberekkel voltam körülvéve, de mondjuk nem kizárólag, és az okosak se fölényeskedtek velem sose. De mindegy, lehet, hogy régen okos voltam és tudtam kutatási projekteket tervezni és véghezvinni és belőlük cikket írni, de ma már ostoba kisgyerekesanyuka vagyok, aki még egy egyévest se bír megnevelni. Akit valamelyik nap véletlenül zoknistul tettem a fürdőkádba, hát hülye vagyok én. 

Ki is találtam, hogy postdoc ösztöndíjat kell megpályáznom az osloi egyetemen, tavaly volt is olyan, ami valamelyest a témámba vágott, de idén nem volt, meg rá is jöttem, hogy á, én ehhez már úgyis hülye vagyok, örüljek, ha meg tudok kenni egy vajaskenyeret normálisan. 

Úgyhogy gyorsan felhívtam a Kollégámat és megkértem, hogy azonnal adjon valami munkát, amit a kutatócsoportja többi tagja nem ér rá megcsinálni. Ő főként olyan témákkal foglalkozik, amikhez tényleg nem értek (eeg, neuroimaging, computational neuroscience), úgyhogy izgatottan várom, mit talál nekem. Gondolkodtam rajta, hogy a Filozófust hívjam ugyanezzel, ő is biztosan azonnal rám tudott volna dönteni egy szekrénnyi feldolgozatlan adatot és az ő témái lényegesen közelebb állnak az enyémhez, csak ő nem annyira fókuszált és asszem az engem most zavarna, konkrétumot szeretnék, mármint jól körülhatárolt feladatot konkrét céllal és végponttal. 

És még bébiszitter-keresésekbe is vagyok, eddig nem túl nagy sikerrel, vagyis nem találtam meg a bébiszitterünket, de már három barátnőm is felajánlotta, hogy vigyáz olykor a kölykökre, bár ebből csak egy ér rá munkaidőben, de az is több mint szuper. Miért nem adom bölcsibe, merül fel a kérdés, hát szerintem ahhoz még kicsi, augusztus végén volt egyéves, főként mászva közlekedik, még baba. Meg parázom a betegségektől is. Talán majd tavasszal, meglátjuk. Miért szoptatom még, merül fel a kérdés, sajnos pont a múlt héten az orvosi váróban elolvastam a Hello, baby! magazint, aminek a felét W. Ungváry Renáta írta, úgyhogy kénytelen vagyok még pár hónapig szoptatni. De már csak pár hónap, és utána járni fog meg beszélni meg ennél jobban aludni, eljön még az én időm. 

Hova kell menni, mondjátok

Szóval én utálok kint lenni, ha rossz idő van, de az a világmegváltó tervem idén, hogy ez ellen tenni kell. Ráadásul egyfolytában betegek lesznek a gyerekek, az ellen is a friss levegő a megoldás. 

Ez eddig mind szép, csakhogy. 

Hova a jó életbe lehet menni gyerekekkel esőben / télen? Rossz időben? Nekem a fantáziám addig terjed, hogy az erdőbe sétálni, de én Sopronban voltam gyerek és ott tényleg max ezt lehetett. Simán sétálok esernyővel az erdőben ma is. Ugyanakkor itt Budapesten nincs a közelünkben erdő, ez a kisebb probléma, mert végül is bkv-val elérhető távolságban már van. De a gyerekeim szerintem nem fognak csak úgy sétálni. A Lány igazi indoor teremtés, simán elvan a szobában a nyuszijaival meg a legójával. Rá lehet venni a kimozdulásra valami izgalmas ígérettel, pl. játszótér, cukrászda. De a játszótér esőben nem igazán használható, télen latyakos, nem is nagyon jár senki. Most az, hogy elsétálunk a cukrászdáig meg vissza és ott ihat egy kakaót, az egynek jó, de azért nem ártana még valami alternatíva. Mert nem fogja velem róni a tömb körül a köröket, és őszintén, ehhez nekem sincs kedvem. 

Súlyosbítva vagyunk egy egyévessel, aki még nem tud járni, és négykézláb rohangál bárhol, amit most lehet, de ha már fagy? Vagy a norvég gyerekek akkor is négykézláb tappancsolnak, csak felveszik a mindenálló helly hansen kezeslábast? Mondjuk télre meg fog tanulni járni, de sétálásra még egy jó darabig nem lesz alkalmas, csak babakocsiban vagy a hátamra kötve. A babakocsira rárakom az esővédő nejlont és úgy tologatom Óbudán, az frisslevegő? Csak akkor nem mozog. 

Nekem ennyi ötletem van: 

- elmegyünk a plázába a játszóházba és egy vagyont hagyok ott, a gyerekek mozognak, de nincsenek kinn, én fél óra után tuti becsavarodom az unalomtól

- minden nap elhúzgálom őket a szmogban az ilovekexig meg vissza, hízom 10 kg-t és tönkremegyek anyagilag

- Sopronba költözünk és minden nap végigmegyünk őket az erdei tornapályán

- Norvégiába költözünk, én szedek antidepresszánst a sötét ellen, őket meg kiviszik minden nap az ovival. 

Budapesti népek, segítsetek. 

 

Shining, gleaming, steaming, flaxen, waxen

Rövid hajam meg úgy lett, hogy tegnap elmentem a kissparba (Sopronban), mert elfogyott a macskakaja meg a kávé, így végigmentem a Mátyás Király utcán és véletlenül belestem egy fodrászat nyitott ajtaján. Bent számtalan kristálycsillár, kistükör meg ilyen-olyan lógó csicsák alatt egy hosszú szőrű, halványlila szőnyegen egy spániel fetrengett, mellette unatkozott egy ilyen fodrásztanulónak imponáló fültágítós suhanc meg egy kedves arcú, a francia filmekben szereplő melegekre emlékeztető szőke fiatalember. Egy harmadik, középkorú pasi épp hajat vágott, ő pont úgy nézett ki, mint az a csávó, aki láncfűrésszel kiszáll a lepattant terepjáróból, amikor kihívod a "fakivágás, gallyazás alpintechnikával" céget. 

Hát mondom, nekem itt le kell vágatnom a hajamat. 

Be is mentem és kértem egy időpontot ma délelőttre. Ugyanazok a szereplők voltak ott, a spánielről megtudtam, hogy Snoopynak hívják, pórázon van, mert szökős, a gazdája, a francia külsejű srác mindjárt viszi a kutyafodrászhoz és megmondja, hogy "jól trimmelje meg, mert már úgy néz ki, mint a mókus, vállalhatatlan a kutya". A favágókülsejű fodrászpasasnak megmutattam a fotót, amit mostanában mutogatok a fodrászoknak, épp telefonon rendelt mindenféle hajfestéket meg hajhabot, így fél szemmel rápillantott, "aha, ez egy zsandeszanzs". Nem üveges szemekkel meredt rá, majd vágott valami mást, amit tanult a fodrásziskolában, hanem képben volt! Eleve az egész folyamat során nem vett elő ollót. A tanulósrácot végig oktatta, kb. egy mesterfodrász és egy kamionsofőr modorában, így: "Látod, itt a horizontális vonal, ettől 180 fokban kell levágni az áll irányába, na, gondú'tad vóna, Petike? Mer' a Sassoon előbb alapot vág, de a Dessange az nem, hanem az először kontúrt vág. Aztán itt vertikálisan megemeled, jó szorosan felhúzod a passzét és 45 fokban vágod, és mész sorban, mint a kiscsibe az anyja után, aztán itt már 67,5 fok lesz, hogy a végén kijöjjön a 180. A Norbit meg hívd má' vissza, nehogy megint rossz címre küldje a rendelést!" Vagy valami ilyesmi. Végig az volt az érzésem, hogy ezbazmeg tudja, miről beszél! Bámulatos. 

A hajam is jó lett, habár be kell vallanom, hogy nem hiszek a hajban. Mármint szerintem az ember frizurája bizonyos határok között nem igazán befolyásolja az összképet. Nyilván a kopasz meg a hosszú, szőke, dúsan omló tincsek nem mindegy, de az én hajamból vágható hajak az nagyjából mindegy: én az a típus vagyok, hogy ha kipihent vagyok, egészséges és jókedvű, akkor szép vagyok, ha meg kialvatlan, idegbajos és durcás, akkor meg csúnya, tökmindegy, milyen haj van a fejemen. Mindemellett jelenleg meg vagyok elégedve a hajammal.

A férjem pedig vett nekem egy Totoro-s esernyőt, de hogy fogom eldugni a Lány elől?