The times, they are a-changing

Amikor elmész a Pendragon Könyvesboltba és egy Apple Store van a helyén. 

Akkor most a halálról

Egy dolgot tudok mondani (az éjszakai alváson kívül), amit határozottan és valószínűleg mindörökre elrontott bennem a gyerekvállalás. Nem, nem a testem, az isteni szerencse és némi sportolás mellett számomra elfogadhatóan nézek ki, jó, nem a tizenhét éves kori alakom van, de nincs haskötényem, nincs rajtam plusz kiló, és nem lett több striám, mint amennyi a terhesség előtt is volt. Szóval nem ilyen hülyeségek, hanem a halál. 

A nagy- és dédszüleim között mindenféle viszonyulás előfordul, vannak nagyon kiegyensúlyozottan viszonyulók, vannak paranoiás hipochonderek és vannak, akik már meghaltak. Én valamiért már jó ideje úgy gondolkodtam, hogy bármikor meghalhatok és ez ugyan nem éppen örömhír, dehát ez van. Néha, egy-egy repülőút kapcsán, vagy amikor rajtam is kitört az öröklöt thipochondria, elképzeltem, hogy ha most meghalnék, az milyen lenne. Általában alapvetően sajnáltam volna, ugyanakkor az az igazság, hogy jó életem volt, nincs min siránkoznom. Azt csináltam, ami érdekelt, voltam szerelmes, talán kevesebbet sétáltam a soproni erdőben az ideálisnál, ugyanakkor megnéztem a napfelkeltét Angkor Watban és később hozzámentem az útitársamhoz. Ha muszáj, tudok találni olyasmit, amit jaj, még meg kellett volna csinálni, mielőtt meghalok - egy riportkönyv Brennbergbányáról, Transzkanada Express, és persz emég több erdei séta, tejeskávé és baráti kocsmázás. Ezeken így sajnálkoztam volna, meg sajnáltam volna a férjemet és a húgomat, hogy nélkülözniük kell ezentúl, de úgy istenigazából nem rázott meg a gondolat, hogy a kedves nagypapámhoz, a százéves dédmamámhoz és  a normális nagymamámhoz hasonlóan majd én is csak egy sírkő leszek meg pár fotó. Hát, ha így, akkor így. 

Na, amióta gyerekem van, azóta gondolni sem merek az egészre. Azóta félek a repüléstől és jövő héten megyek anyajegyszűrésre. Én nagyon szeretem a kis Lányomat, és az lehetetlen, hogy a kis Lánynak meghaljon az anyukája! akárki is az, dehát történetesen én vagyok. Anyukaként már nem halhatok meg nyugodtan. És persze most nyilván nem, hiszen csak kétéves, de valahog ynem tudok elképzelni olyan pontot, amikor azt mondanám, hogy jó, hát most már tud vigyázni magára, most már végül is meghalhatok, ha nagyon muszáj. Vagy lesz ilyen? Van egy pont, amikor az embernek felnőnek a gyerekei és már egyáltalán nincs szükségük az anyukájukra? Minden anyukánál így van ez, csak tabu róla beszélni, vagy megint én vagyok a furcsa? Csak azért kérdezem, mert nevetséges mennyiségű könyvet és egyebet elolvastam már anyaság-gyereknevelés témában, de erről sosem volt szó. Mondjuk nekem sincs sok kedvem erre még csak gondolni sem, az tény és való. 

Onnan jutott eszembe, hogy a férjem egyszer azt álmodta, hogy belehaltam a második gyerekem szülésébe és meg kellett mondania a Lánynak, hogy az anyukája nem jön haza többet. Hát én ilyen szörnyűséget még soha életemben nem hallottam. 

Megindítóan vall

Különben azon gondolkodom már egy ideje, hogy már megint nem írok őszinte blogot, vagyis nem hazudok, csak tudjátok, hiányzik az önfeltárás. Mesélek az életemről, és az mind igaz, de lehet így is mesélni meg úgy is. Részben arról jutott eszembe, hogy Mona a múltkor azt mondta, hogy dehát nekem (isoldénak) tök normális a családom, egyik szülőm sem alkoholista vagy bántalmazó, nincsenek ilyen kirívó nehézségek, és tényleg, valóban nem jelennek meg a blogban az ilyenek. És valóban úgy gondolom, hogy az interneten írott naplók alkalmatlanok teljes önfeltárásra és nem is arra valók, hanem a napló és a történetmesélés között vannak valahol. Csak néha inkább erre, máskor meg arra csúsznak el ezen a skálán. 

Az én esetemben több dolog is befolyásolja, hogy épp merre csúszom, részben az olvasottság - hát egy csomó kollégám olvas, meg az anyám is, és bár még egy betegemről sem derül tki, hogy olvasna, szerintem ez csak véletlen, és így aztán olyasmit mesélek el, amit alkalmasint elmesélnék anyámnak, a kollégáimnak, a betegeimnek vagy a boltosnak is. Ez kivédhetetlen, és a népszerűség átka <teátrális sóhaj, homlokra szorított tenyér>. A másik befolyásoló tényező nyilván az, hogy hogy vagyok, milyen életszakaszban, és mennyire érek rá blogot írni - ha épp rengeteg teendővel zsúfoltam tele az életem, a nyafogásomat meg meghallgatja a férjem vagy a barátaim élőben, akkor ide kevesebbet jövök. És a harmadik a kommentelés, és nem a trollokról beszélek, azok most épp nincsenek is, hanem úgy általánosságban az egészről: attól, hogy megvan a párbeszéd lehetősége, sokkal szembetűnőbb számomra, hogy "figyelnek", olvasnak, megítélnek, és ettől kevesebb kedvem van megindítóan vallani. Nem konkrétumokról, hanem úgy általánosságban. Én egy ilyen rejtőzködő exhibicionista vagyok, ez van. Szóval asszem meg fogom majd megint szüntetni egy kicsit a kommentelést, és meglátjuk, az merre visz. Aki akar, tud emailt írni, szoktam válaszolni is. Csak akkor meg az is elvész, amikor a kommentelők együttéreznek vagy biztatnak vagy érdemi gyakorlati tanácsot adnak. Előny, hátrány. Szóval ezen töröm a fejem manapság.

Főleg könyv

A Könyvfesztiválról akartam még mesélni, az elmúlt pár évben valahogy összekötődött a rendezvény a Lány szülinapjával és fejlődési fázisaival, és ez klassz.

A 2013-as Könyvfesztiválon mindenórás terhesen vettem részt, konkrétan arra a napra voltam kiírva, amelyiknek a reggelén ott kávéztam és sütiztem a Millenárison a büfében. A férjemnek hivatalos megjelenése is volt, valami kerekasztalon (kerekasztalban?) vett részt, és már eleve úgy fogadta el a felkérést, hogy rendben, ott lesz, kivéve, ha szülünk. De nem született Lány a rendezvény alatt, csak pár nappal később. 

A 2014-es Könyvfesztivált már nagyon vártam, nem is magát a rendezvényt, hanem a hozzá kapcsolódó időszakot: amikor még kizárólagos szoptattam és nem alvó csecsemőmmel szenvedtem és tél volt és hó és halál, jó, az nem, de utálom a telet, akkor mindig arra gondoltam, hogy már csak pár hónap és ott fogok (alkoholmentes)sörözni a haverjaimmal meg a majdnem egyéves Lánnyal a Millenárison és majd veszek neki szülinapjára könyveket. Így is lett, hordozóban alvó Lánnyal a hátamon söröztem, és vettem neki egy Weöres Sándor-kötetet, amit azóta is imád és  felét betéve tudja, mondjuk, ennek megfelelően sok helyen össze van már celluxozva, meg egy Kányádit, de csak mert pont ott ült az öreg és dedikálta, és dedikáltattam neki könyvet azzal az aranyos, bolond nénivel is, hogy is hívják? Sarkady Mária. Meg labdáztunk a füvön, meg megkérdeztük Kislányt, aki már mindent olvasott, hogy melyik leárazott Galaktika-kiadós könyvet érdemes megvenni. A Hajszőnyegszövőket meg a Rizs és a só évét vettem, hát végül is egynek jó volt mindkettő. 

A 2015-ös könyvfesztiválon vasárnap délelőtt voltunk kinn, mert a többi napon a nemzetközi sématerápiás akkreditációhoz szükséges továbbképzésen voltam, ami amúgy klassz volt és hasznos, dehát pont a könyvfesztiválra kellett rászervezni? Vasárnap délelőtt viszont nem voltak sokan és épp a ringatós nő (Gróh Mária) énekelt népdalokat citera és más népinek látszó hangszerek kíséretében, úgyhogy a Lány idén egy dedikált Ringató-könyvet kapott, főként a hozzá tartozó CD miatt, amit én nem annyira szeretek, de ő igen, meg hát kultúrkincs meg kodálymódszer. Emellett megkapta a Graffalós könyv második részét, az elsőt egy kedves olvasótól kaptuk és mindketten rajongunk érte, és a kis Lány tök örült a másodiknak, abban van graffalókölyök is, és dedikáltattuk a szintén agyoncelluxozott Varró Dani-kötetét a szerzővel. Most én tudom, hogy van az az iskola, hogy a könyveket kímélni kell, de szerintem meg használni, és a gyerekkönyvek normál életjelensége a szétszakadozás és megrágódás, erről ne nyissunk vitát. Magamnak megvettem Francois Dolto gyereknevelős könyvét, elég fura, meg az Időfutár első részét, amelyre még a Tímea beszélt rá és sajnos minden hibája ellenére rettenetesen olvastatja magát és ezért sajnos meg kell vennem majd a folytatásokat is. Ja, meg vettem magamnak valami féláras Galaktikás könyvet is, amire Kislány azt mondta, hogy jó, de a címére sajnos nem emlékszem. A Lány meg szaladgált a füvön, megette élete első gombóc fagyiját, és este meg azt mondta, hogy nem volt jó a Könyvfesztiválon! És amikor kérdeztem, hogy miért, akkor sírós hangon azt mondta: "Nagyon megijedtem a furcsa egerektől." És tényleg volt a Geronimo Stilton promónál két plüssegérnek öltözött ember, és tényleg bújt, amikor elmentünk mellettük, de nem gondoltam, hogy ennyire megijedt. Szegény. Ja,és ittam valami hipszter kézműves búzasört is, amíg a Lány és kisfiú asszisztálásával kavicsokat dobált a tóba. 

Minden évben az a benyomásom egyébként, hogy basszus mindenki könyvet ír, és hogy jövőre én is akarok a Könyvfesztiválon dedikálni, csak sajnos ahhoz írni kéne egy könyvet, én meg jelen pillanatban pénzkereső munkára fecsérelem el világraszóló tehetségemet és a nyomtatásban megjelent értékes soraim helyett a függönykarnist választom. Mármint azt veszünk a pénzen. Bár igazából most épp könyvespolcot veszünk, vagyis építtetünk be, a függönykarnis később jön a listán. És tessék, erre kiderül, hogy az Apaparás csávó is könyvet ír, bár az szerintem jó lesz. 

Két éves!

Közben két éves lett a Lány, mostanában az a kedvencem tőle, hogy elkezdett nyelvtanilag helyesen beszélni, iszonyú cuki. "Tessék, anya, ez a tiéd." "Megijedt az egér árnyékától a graffalókölyök. Az apukája megvigasztalja." "Ez meg mi volt?" Nagyon édes, hogy ilyen pici, és közben egész mondatokban beszél.

Nehéz manapság nerdnek lenni

Már épp lelkesedni akartam itt, hogy milyen elképesztően szuper könyv* az Időfutár, amikor egyszer csak légszivattyúnak nevezték benne a Hell-féle vízgépet.**

*Csak viccelek, valójában nagyon tetszik, éppenséggel nem tudom letenni. Szabadkőművesek, Selmecbánya, összeesküvés! Középiskolás, skype-oló, csetelő, jófej női főhős! Kaland, izgalom! Szemlátomást megmaradtam lélekben tizenkétévesnek. 

**Tök szépen elmagyarázzák benne, hogy 1749-től kezdve volt használatban Selmecen a vízoszlopos szivattyú, előtte emberi erővel szivattyúztak. Habár valójában inkább állati erővel, tudniillik lovakkal szivattyúztak előtte, nade mindegy, lényeg, hogy nem levegőt szivattyúztak (mert a légszivattyú ezt jelenti), hanem a talajvizet a bányából, mint az közismert.***

***Igen, terveim között szerepel, hogy újságoknak hosszú, kötekedő leveleket író, okoskodó öregasszony leszek. 

A mai fiatalokról

Kigyúrt, jó kiállású, fiatal férfi 1.: - Én mondjuk jobban szeretem pipában szívni, mert akkor nem annyira káros, inkább direkt egészséges, kevesebb az égéstermék. 
Kigyúrt, jó kiállású, fiatal férfi 2.: - Hogy érted? 
Férfi 1.: - Akkor nem kell keverni dohánnyal, és nincs benne nikotin, meg nincs papír sem, ami ég és jön belőle a kátrány. De mondjuk sütitől is jól be lehet állni, csak az a titka, hogy nem csak beleszórod a füvet a tésztába, hanem.... Hé, ne vedd el a kisfiú kismotorját, mit szólnál, ha egyszercsak a tiedet vennék el? Add vissza neki. Különben is majdnem ugyanilyened van otthon, csak nem akartad lehozni. .. Szóval kell belőle először csinálni egy ilyen vajat, megvan a módszere, hogy hogyan kell megfőzni, és utána azt tenni a tésztába, mert úgy szívódik csak fel rendesen. 

Szombat délelőtt, játszótér, a hintánál.

Jobbára pozitív dolgok

Még decemberben azt mondta az L., hogy tök jó, hogy mindig pozitívan írok a gyereknevelésről, nemrég meg azt mondta a Human, hogy milyen érdekes, hogy mindig negatívan írok a gyermeknevelésről (mármint nyafogok). Jé... Nem gondoltam, hogy akár negatívan, akár pozitívan írnék. 

Whatever. 

És nem tudom, mondtam-e már, milyen kurvajó lakásunk van. De annyira, hogy az aktuálpolitika és a defetista néplélek ellenére idén nem hosszabbítottam meg a csupán biztonsági okból megtartott brit orvosi kamara regisztrációmat. Ennyivel csökkent az elvágyódás-szintem egy terasz miatt. Durva. Mondjuk az is egy tényező, hogy a passzív brit orvosi kamara regisztráció is 60 ezer Ft kb. évente, és kell a pénz könyvespolcra. 

Amelyben problémákat oldunk meg, vagy nem

Az van, hogy én többnyire szeretek problémákat megoldani. És értetlenül és bosszankodva szoktam nézni, amikor más meg nem. 

Kezdjük az alapokkal. Van az embernek az úgynevezett megküzdési stílusa, ez azt jelenti, hogy ha nehézséggel szembesül, akkor jellemzően hogyan reagál. A megküzdési stílust sokan kutatták, többféle osztályozása van, de számunka most elegendő annyit tudni, hogy létezik problémacentrikus - amikor az erőfeszítéseink a probléma megoldására irányulnak - , valamint nem problémafókuszú - amikor az erőfeszítéseink arra irányulnak, hogy könnyebben elviseljük a probléma jelenlétét anélkül, hogy megoldódna az. Értelemszerűen azért mindegyiknek van létjogosultsága. az elsőt talán nem kell magyaráznom. Ugye, nem. A második meg akkor jön jól, ha olyan problémával szembesülünk, amit nem tudunk megoldani, például megdöglött a kutya vagy szakad az eső. Sem a kutyát nem tudjuk feltámasztani, sem az esőt elzárni a tudomány jelen állása szerint. A nem problémafókuszú megküzdési módok között is van adaptív (ilyen lehet a segítségkérés, társas támogatás kérése: az összes barátunk vállán sírunk egy sort az elvesztett Buksi miatt), és van kevésbé adaptív (jól berúgunk, addig is kevésbé fáj az esős, kegyetlen, kutyátlan Élet). 

Ez eddig oké. Erősebb nemzeti érzelmekkel rendelkező olvasóim esetleg átugorhatják a következő pár bekezdést. 

Nagyjából két hete annyira elegem volt már a.... magyarokból, hogy ha közel a lehetőség, esküszöm, disszidálok Kanadába. (Viszem a családot is, nyugi.) Az volt, hogy több fronton is, összesen három, egymástól teljesen különböző élethelyzetben szembesültem azzal a felállással, amikor én vagyok az optimista, hatékony hajtóerő, itt a probléma, oldjuk meg, és a Világ nem hajlandó velem lépést tartani. Vagyis nem a világ, hanem az abban szereplő emberek. Én itt hatékonykodom, megoldásokat keresek, ezek meg pesszimisták, nem akarják, sóhajtoznak, valamint egy ponton akár gyanakvóvá válnak irányomba is, hogy tudniillik egyáltalán mit ugrál ez itt, biztos az állásomra pályázik vagy a kormánynak kémkedik. (Elnézést, hogy nem fejtem ki a konkrét helyzeteket, sokkal izgibb lenne, dehát tudjátok, sokan olvasnak.) Egyszerűen nem csupán arról van szó, hogy a probléma megoldásával kapcsolatos optimizmus hiányzik, hanem még arról is, hogy az ilyen ember gyanús. Ja, és ezek közül egyik sem kapcsolatos a magánrendelésemmel, ezek nem páciensek - utóbbiak esetében persze, vannak hibás megküzdési módok, de azon nem szoktam meghökkenni. 

Pár éve voltam egy konferencián, ahol a kognitív viselkedésterápia hazai nagyasszonya előadásában arról számolt be, hogy intézetükben problémamegoldó csoportokat szerveznek. A csoportok két hétig tartanak, asszem minden nap van foglalkozás, maga a módszer pedig eredetileg amerikai, de számos európai országban használják már. Tehát egy standardizált módszer, ők lefordították a munkafüzetet, és elkezdték itthon. A csoportterápia célja, hogy a résztvevők elsajátítsák a problémamegoldás hatékony módjait. Ez különben nagyon könnyű, leírom két mondatban és tudni fogjátok. Úgy kell csinálni, hogy először leül az ember és brainstorming: összeír annyi megoldási módot az adott helyzetre, amennyi csak eszébe jut, ezek lehetnek a valóságtól teljesen elrugaszkodottak is, és szerepelhet benne mindenféle, tehát pl. az is, hogy "megkérdezem anyámat, mit kell ilyenkor csinálni". Ezután a listából kiválasztjuk azt, amire a leginkább jellemző, hogy 1. a probléma megoldásához vezet, 2. az adott körülmények között kivitelezhető, 3. lehetőleg senki nem sérül meg. Ezt követően pedig megcsináljuk azt a dolgot, és kész is vagyunk. Mondok példát is, a szomszéd kutyája állandóan átjön a kertünkbe - akkor  a listánkból majd valószínűleg ki kell húzni azokat a tételeket, hogy 1. jól berúgok, 2. veszek egy házat egy másik kerületben, 3. megölöm a szomszédot és a kutyáját is. Valószínűleg olyanok maradnak majd rajta, hogy beszélek vele még egyszer, illetve megerősítem a kerítést. 

Nyilván az élet nem ilyen egyszerű, de maga a hozzáállás azért hasznos. A magyar csoportokon az előadó beszámolója szerint elképesztően nehéz volt egyáltalán felvetni azt a szemléletet, hogy "a probléma megoldása". Nem hajlottak rá az emberek. A csoportokon a fenti séma szerint dolgoznak: felvetnek egy problémát, és utána dolgoznak közösen azon, hogy hogyan lehetne ezt megoldani. A magyar résztvevőknek a "megoldani" szó gyakorlatilag értelmezhetetlen volt. Minden mást ügyesen csináltak. A munkafüzet egyik példájában Marika elmegy a postára, a bankba és a boltba, és amikor hazaér, látja, hogy nincs meg a pénztárcája. Mit tehetnénk? A magyar csoportot a vezetők elképesztő erőfeszítései ellenére is szinte alig sikerült problémafókuszú megoldások felé terelni, ugyanis ehelyett két dolgot csináltak: sajnálták szegény Marikát, mivel nyilván örökre elveszett a tárcája, hiszen a mai világban olyanok az emberek, hogy azt már valaki biztos hazavitte. A csoportba persze rendes népek jártak, ezért igen együttérzően sajnálták a fiktív szereplőt. A másik reakció az volt, hogy hasonló történeteket meséltek a saját életükből: igen, egyszer én is / a férjem is / a szomszéd is elvesztette a tárcáját, nem is lett meg. Ez mind szép, a társas támogatás. Csakhogy egész egyszerűen nem merült fel, hogy megpróbálkozzunk a megoldással. 

És nem azt mondom, hogy tuti meglesz Marika tárcája, ne értsünk félre. Ugyanakkor mindig meg kell próbálni. Esetünkben olyasmiket, hogy Marika visszamegy a postára, bankba, boltba, és megkérdezi, nem hagyta-e ott. Dehát minek, azt úgyis hazavitte már valaki - hangozna most el a csoporton kórusban. Igen, ennek is van esélye. Mennyi, mondjuk 80%? Akkor 20% arra, hogy a pénztárban hagyta és a pénztárosnő a Sparban megőrizte neki. Egyszer otthagytam a vagyon térő rubinköves eljegyzési gyűrűmet a szoliban (igen, focistafeleség vagyok :), és amikor egy óra múlva visszamentem érte, megvolt és visszaadták. Emellett Marika felhívhatná az OTP-t, hogy tiltsák le a bankkártyáját, elmehetne a rendőrségre bejelenteni, hogy elveszett a személyije, nehogy visszaéljenek vele, vagy kiplakátolhatná a környéken, hogy ilyen és ilyen tárcája elveszett, a becsületes megtaláló hívja ezt a számot. Most bizonyára azt érezzük, hogy minden teljesen felesleges, és Marika jobban teszi, ha inkább zokog a viaszosvászonnal leterített konyhaasztal mellett, bevesz egy fél Rivotrilt, és felkészül rá, hogy este majd még meg is veri ezért a Sanyi.

És ezzel persze az a baj, hogy a problémákra rinyálással, meneküléssel, pesszimizmussal, de semmiképpen sem megoldási javaslatokkal való reagálás sajnos igen mélyen gyökerezik a kultúránkban, és tuti meg fogják tanítani a gyerekemnek is, ha nem disszidálunk azonnal Kanadába. Mert ne legyenek illúzióink, tele vannak vele a kötelező olvasmányok, az irodalmunk, a Himnuszunk (ami amúgy szép, nem akarom szidni), és ezt fogja látni a tanáraitól és a barátaitól és a barátai szüleitől és mindenhonnan. Mert ahol lúzerkedés van, ott lúzerkedés van, az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában, ésatöbbi. A problémamegoldás mindent átható hiánya. És persze, tudom, hogy túlzok és nem kell egyből nemzethalált vizionálnom, sem általánosítanom, hiszen itthon is vannak remek problémamegoldók és voltak is a történelem során. Mondjuk többnyire életük második felét depressziósan elvonulva töltötték vidéki birtokukon vagy fejbelőtték magukat Döblingben vagy ilyesmi, de ebbe most már tényleg ne menjünk bele. 

Jó, befejeztem, erősebb nemzeti érzelmű olvasóink ismét csatlakozhatnak. Tényleg, bocs, senki érzését sem akarom megsérteni. 

Még csak annyi, hogy valójában fogalmam sincs, honnan ered nálam ez a dolog, mármint a problémafókuszú megküzdés. A szüleim nem ilyenek. Tizenéves koromban, amikor nem tudtam megoldani az aktuális életproblémáimat (tudjátok, szülők, iskola, kortárscsoport, pattanások), akkor nagyon szerettem például az algebrát - ott tuti kijött valami megoldás a végén. Vagy a biológia OKTV tesztkönyvet, ott is. És egyébként nem vagyok egy profi, mert hisztizek, rinyálok, szorongok és dühösködöm, ha problémával szembesülök, mélységesen felháborít és pánikba ejt, amikor nem mennek olajozottan a dolgok, de közben, párhuzamosan, egy másik ablakban csinálom a problémafókuszút. És egészen sokáig, és még egy kicsit most is meg voltam / vagyok győződve arról, hogy nem vagyok túl jó problémamegoldó, mindig eszembe jut az összes elképzelhető kudarcos végkifejlet, szorongok és nyafogok is rengeteget, és az annyira szomorú, hogy még ezzel is hatékonyabb és optimistább vagyok időnként az átlagnál. 

Valahol máshol eközben

Check a Központi Bányászati Múzeum vadiúj szuper Facebook-oldalát és blogját.

Még nincs kétéves és már gasztrosznob

Lány: - Anya mesél piacról!!
isolde: - A piacon sok mindent lehet venni a néniktől és bácsiktól: krumplit, meg almát, meg körtét...
Lány (közbevág): - Meg medvehagymát...

Lány: - Anya mesél bölcsiről! 
isolde: - A bölcsiben sétálnak a gyerekek délelőtt. Séta után finom ebédet kapnak: tésztát, vagy csirkét, vagy rizst...
Lány (közbevág): - Vagy répatortát...

Az összes dolog az életemben

Voltunk Sopronban tíz napot, ebből egyszer fel kellett jönnöm a mozgásterápiás szupervízióra, mert már elhasználtam az összes hiányzásomat a költözéskor. Ami cseppet sem volt nehéz, tekintve, hogy egyet lehet hiányozni. Ezért aztán felvonatoztam arra a pár órára, majd haza. Persze, az egyik csoporttársam, aki már egyszer hiányzott, most sem volt ott, mert beteg lett, szóval valószínűleg megtehettem volna én is, hogy hiányzom és valahogyan bepótolom majd - na mindegy. Igazából jó volt egyedül vonatozni, én nagyon szeretek (tudjátok, furcsa vagyok, essünk túl ezen), és gyermekem születése óta csak gyermekkel vonatoztam. 

Ezenkívül igen nehezen viseltem a nagymamákat, főleg amikor ott volt anyósom is nálunk (azaz minden nap), és a dédi is (azaz minden nap), és ezek hárman, jaj. A dédi csak gonosz és idegesítő és nem bírja elviselni, ha nem rá irányul a reflektorfény. A két nagymama meg simán csak túltolja, a Lány megnyikkan és már ugranak, zenét tesznek be, lehalkítják, felhangosítják, egy intésre fel-le hurcolják a lakásban az amúgy járóképes gyermeket, ha lusta lehajolni egy kavicsért, csak rá kell mutatnia, hogy "kavics", és máris többen ugranak felvenni és a kezébe nyomni. Túlféltik, túlkényeztetik. Oké, ez a dolguk, csak rossz volt, hogy nekem ebben nem maradt hely. Hogy én is szeretek a Lánnyal lenni, de a jelenlétükben csak a zavaró tényező vagyok, aki idegesítően rászól, amikor dobálja a kaját ("dehát hadd dobálja, jó, padlószőnyeg van, dehát nem nagy gond azt kimosni!") és kicseréli a pelenkát akkor is, ha a gyermek azt épp nem akarja. Szerintem amúgy eléggé elkényeztetjük a Lányt a férjemmel együtt, mindent megengedünk neki és egyfolytában ölelgetjük és puszilgatjuk, de a nagymamák jelenlétében kegyetlen diktátornak tűnök. 

A Lány iránti szerelmünk pedig töretlen, csak az már biztos unalmas, dehát imádjuk. Annyira okos, annyira szép. A gyönyörű kis haja, meg az arcocskája... és elképesztő szókincse van így 23 hónaposan, rengeteg dalt és mondókát tud, tízig számol (csak felsorolja a számokat, szerintem neki az is egy mondóka, nem szoroz fejben, nyugi), csomó növénynek és állatnak tudja a nevét, nyelvtanilag helyes mondatokban beszél. Nagyon aranyos hangja is van mindehhez. Imádom, amikor elújságol dolgokat, ma reggel például meglátta a pocsolyát, rámutatott és elújságolta, hogy "Elefánt beleesett a pocsolyába!" - ez valami mesében volt. Meg azt is elújságolta, hogy "Apa megsimogatta a barátságos kutyát!" Persze századszor, mert ez múlt héten történt, a férjem öccsének vidéki házában. 

Ja, és még az is volt, hogy két év után először kettesben töltöttünk egy éjszakát a férjemmel, a Lányt az anyukámnál hagyva kinn aludtunk a Muckon. Itt. Gyalog mentünk oda és vissza is, semmi extra, 5-8 km, dehát az erdőben van, szuper volt. A szállás maga pedig végtelenül olcsó. És vannak helyes cicák meg kutyák is. 

Hát ilyenek vannak, csak sose érek rá blogot írni, mert vagy dolgozom, vagy máshol dolgozom, vagy házimunka, vagy nyuszikat rajzolok. Továbbra is az az elrendezés, hogy heti három napot jár családi napközibe, én meg addig magánrendelek, cikkeket írok, ügyintézek, esetenként takarítok is. Egy hónap múlva lesz két éves, és ugye egy csomó ember akkor megy vissza dolgozni a gyereket bölcsibe adva - hát én nagyon sírnék, ha be kéne adnom egész hétre bölcsibe és vissza kellene mennem teljes munkaidőbe dolgozni. Ahol emlékeim szerint rengeteg munkával nagyon keveset kerestem. Szóval még egy évig tuti itthon maradok, és reménykedjünk, hogy addig sikerül összehozni még egy kislányt. 

Mindenütt jó, de

Nathan Fillion és Alan Tudyk

új vígjáték-sorozata, amiben gyakorlatilag saját magukat játsszák. Közösségi finanszírozású, lehet nekik pénzt küldeni, de ha nem akartok, akkor is cuki a videó. 

Bruges képekkel

Bruges egy középkori kisváros, aminek a középkori része szinte teljes egészében épen maradt. Első pillantásra úgy néz ki, mint valami tündérmese, kis házikók mindenütt ablakocskákkal, tornyocskákkal, csipkével és csokoládéboltokkal. Macskakő, hidacskák, hattyúk. Emellett így, hogy viszonylag hűvös, nedves, szeles idő volt (ami az óceán partján gondolom, mindennapos) és több múzeumba meg templomba is bementünk, számomra nagyon jelen volt a középkori ember kínkeserves élete, szóval a mesebeli csipkék mögötti szenvedés és nyomorúság.

Arra gondolok, hogy nem volt orvostudomány, ha megbetegedtél, csak isten kegyelmében bízhattál, Bruges közel van a tengerparthoz, így volt kikötője is hajósokkal, hajósként meg halászként nagyjából isten kegyelmében bízhattál, plusz az egész Belgium egy hatalmas síkság, amin mindig fúj a szél, esik az eső és köd van, az aprócska házacskák közül sehol sem emelkedik ki egy domb vagy hegy, egyedül a templomtornyok, de azok aztán iszonyú magasak és masszívak. Az összes korabeli festő vallási témákat festett, és nem annyira a vidámabb részeket, hanem vérző Jézust, démonokkal harcoló szenteket meg apokalipszis lovasait. A kórházul szolgáló kolostorokban (kettőben is voltunk) kezdetleges öntöttvas kínzóeszközökkel, érvágással és beöntéssel próbáltak gyógyítani, meg imádkoztak érted. És nem volt meleg víz, sem eldobható pelenka, sem antibiotikumok. Az élet egy siralomvölgy volt, és csak abban reménykedhettél, hogy a végén nem a pokol tüzén fogsz elégni. Egyébként minden magyar betegnek el kellene időnként látogatnia egy-egy, a középkort bemutató orvostörténeti múzeumba, mindjárt sokkal elégedettebbek lennének az egészségüggyel. 

És ez így együtt nagyon érdekes hangulatot kölcsönöz, a sötét középkori szenvedés árnyai meg a csipkés-hattyús mesebeliség. 

Az egyik legszebb ez a kolostorudvar (fent, Begijnhof), ahol még pont nem nyíltak ki a nárciszok, de már nem sok hiányzott. Csodálatosan nyugodt hangulata van. Alább pedig a Markt, piactér, ahol a nagy torony is van. Tornyokról lehetetlen átlagos géppel jó képet csinálni, bocs, nézzétek meg itt. 

Vajon az alábbi két Szűz Mária közül melyik Michelangelo műve és melyik a csodatévő? 

A hattyúkhoz kötődik monda is, a Bruges-iek kivégezték a német-római császár Hosszúnyak gúnynevű tanácsadóját, és bosszúból a császár hattyúk tartására kötelezte a várost. A lovak tartására az idegenforgalom kötelezi őket. 

A továbbiakban kilátás a toronyból, valamint sajtok.  

Meggyőződésem, hogy Isten a sajtokkal és a sörökkel próbálja kompenzálni derék protestáns katolikus híveit a zord időjárásért és a hegyek hiányáért. 

Egyébként nem tudom, laknék-e Bruges-ben. Talán inkább nem. Kicsit olyan lenne, mint valami mesefilm díszletében lakni, plusz biztos, hogy azok a kis házak sötétek és penészesek belül. És sohasem vehetsz fel tűsarkút. 

"And I realized, fuck man, maybe that's what hell is: the entire rest of eternity spent in fuckin' Bruges."

Valódi kaja

Addig is mesélek a kajáról: küldött nekem a Házikó dobozebédet, hogy egyem meg és írjak róla. 

Kevésbé tájékozottak kedvéért elmesélem, kik ezek: fővárosi fiatalok, akik ételkészítésre adták a fejüket, az alapanyagokat mind maguktól a gazdáktól veszik, nem használnak mesterséges adalékanyagokat, minden friss, ropogós, finom, ellenőrzött. Én komolyan mondom, nem tudok annál nagyobb hipszterséget elképzelni, mint amikor egy kultúrantropológus vajat köpül. De idézek tőlük, tessék: "A kifli minden nap frissen sül a Dembinszky utcai kisüzemünkben egy biomalom lisztjéből, a vaj pedig egy olyan tehén tejéből készül, akit akár személyesen is bemutatunk neked. A bazsalikomos kecskesajt egy családi manufaktúrából, a rukkola egy közeli biogazdaságból kerül a szendvicsbe. A kápia paprikát egy létező, de nembio néni termeli egy kisgazdaságban. A mustárhoz a magot cimboráinktól vesszük, de mi magunk készítjük, mert szerintük kell bele egy kis balatoni bor is. A füstölt sonka egy hitelesen kövér hentes munkája. (...) És hogy mit csinál éppen e konyhában egy táplálkozásantropológus, egy Írországból hazatért pék, egy New York-ban edződött formatervező és egy marék társadalomtudós? Hát szendvicset." 

Egyrészt ez tényleg iszonyú menő, és tök jó, másrészt nagyon nehezen tudom megállni, hogy ne gúnyolódjak kicsit sem. Sajnálom, gyerekek, én vidéken nőttem fel, bár városban, és nem volt tehenünk, de minden egyes alkalommal lenyűgöz, amikor a pesti ember rácsodálkozik arra, hogy a paprika az egy növény. Egy létező néni termeli a paprikát! A földben! Elülteti, utána öntözi, megkapálja, ha nagyon süt a nap, még biztos kis kendőt is köt a fejére, uramisten, ez hihetetlen. Egyszer láttam valami videót a yummie-n, arról volt szó benne, hogy a műanyagkorszak lecsengésével a "valódi" milyen komoly marketinges hívószó lett. Mert ugyan mondhatom azt, hogy citromfagylalt, de mennyivel jobban hangzik a valódi fagylalt, valódi citrommal. És ez azért, valljuk be, rettenetesen szomorú. Hogy külön hozzá kell tenni. Mert ha nem teszik hozzá, akkor nem is biztos, hogy valódi. Hogy rá kell írni a gyümölcslére, hogy valódi gyümölcsből. Rémes. 

Mindenesetre a házikós kaják valódi kenyéből vannak valódi sonkával meg valódi paprikával és valódi lisztből valódi barackkal valódi sóval valódi mustárral valódi hagymával. A csomagolás az nem valódi, mert lebomló műanyag, nem árt a bolygónak, cserébe nem lehet betenni a levest (mármint dobozostul, külön be lehet) a mikróba, hát, valamit valamiért. 

De a lényegre térek: tényleg nagyon finom. Ettem sütőtöklevest, az abban különbözött az általam készítettől, hogy egy kicsit kevésbé volt merész (én teletolom gyömbérrel meg csillivel), viszont sütőtökíze volt, és csak durvára volt turmixolva, amitől még rusztikusabbnak hatott. A combsonkás szendvics valódi sült húst és valódi sült hagymát jelentett valódi kenyérben, és egyébként tényleg lehetett érezni a ízén, még a kenyérén is, a valódit. Tudjátok, amikor nem szójagranulátum- meg tejpor- meg sütőporíze van a kenyérnek, hanem ilyen szimpla kenyéríze. Ettem még egy barackos táskát, namost szerintem elbírt volna még pár evőkanál cukrot, vagy ha az ellenkezik a policy-val, akkor legalább mézet, nekem egy édes péksütemény legyen édes, dehát nyilván így az egészségesebb, a tésztája viszont kiváló, nem margarinos, hanem vajas. A legfinomabb és a legnagyobb meglepetés a ropogós téli saláta volt, amit amúgy utálok, mert ezekben mindig nagy csíkokra vágott répa van, és nekem nem jók a fogaim, és nagyon sokáig kell rágnom, és csak rágom rágom rágom, mint a nyúl. Na, most végre picike darabkákra vágott céklát, répát, vöröskáposztát és almát kaptam, egyáltalán nem kellett évezredekig rágcsálni, plusz balzsamecet és valami indiai fűszer volt rajta, amitől extrém finom lett, kérek még. 

Nekem ez így egy teljes ebéd, leves, szendvics salival, édesség, és nagyjából annyiba is került, mint egy rendes ebéd valamelyik kajaszállítótól. A különbség a minőség mellett az, hogy mindenen fel van tüntetve az összes összetevő és annak eredete. Így aztán tudhatod, hogy tényleg nincs bennük adalékanyag, pontosan tisztában lehet az ember az allergénekkel, meg hát lehet azon romantikázni, hogy úristen, a sajt a Jóska bácsi tehenészetéből jött, a rukkola meg a Juci néni kertjéből. És tényleg jobb tőle. 

In Bruges

Biztos valami fantáziadúsabb címet kellene adni ennek a bejegyzésnek, de nem jut eszembe olyan. Szóval elmentünk Bruges-be egy barátnőmmel ketten - ez úgy jött, hogy valamikor november-december környékén épp nagyon rajtam volt a wanderlust, ezer éve nem utaztam sehová, és valahogy belefutottam ebbe a bejegyzésbe a fapadosblogon, és akkor rájöttem, hogy basszus, egy napra is elmehetek Bruges-be, reggel megyek, este jövök, kaland, izgalom, és a Lányt sem kell sokáig itthon hagyni. Először a férjemmel akartam menni, de ő nem lelkesedett az egynapos utazásért, mert szerinte keveset látnánk a városból és túl fárasztó, és akkor már menjen az ember több napra. Aztán megnéztem tüzetesebben a menetrendeket, és kiderült, hogy bár valóban reggel 6-kor indul a wizzair Budapestről Brüsszel Charleroi reptérre és este fél nyolckor indul vissza, és valóban 5 euro a buszjegy onnan Bruges-be, ha online foglalod időben, csakhogy a gép menetrend szerint 8.10-re ér oda, a busz meg 8.00-kor és 10.40-kor indul. Vagyis tényleg nem éri meg egy napra menni, mert annak a felét a reptéren töltöd a buszra várva. Egyébként a valóságban pont valamivel előbb ért be a gép és később indult a busz, futva talán elérhettük volna a 8.00-ast is, dehát erre nem érdemes apellálni. Az online vásárolt buszjegy pedig csak adott járatra érvényes. 

Szóval akkor gondoltam, hogy jó, hát akkor legyen két nap, egyszer élünk, és akkor az egyik barátnőm épp arra panaszkodott, hogy szeretne utazni, de nincs rá lehetősége, úgyhogy megkérdeztem, jön-e Bruges-be. Eredetileg decemberben akartam, mert a karácsonyi időszak biztos nagyon cuki ott, de aztán február lett, és sokkal jobb is volt így, a költözés után menni. És decemberben még nem álltam volna készen arra, hogy két nap - egy éjszaka hosszára elváljak a Lánytól, és most szólok, hogy rohadtul idegesít, aki ezen rugózik, hogy a hülye anyák miért nem passzolják le gyakrabban a gyerekeiket, nem lesz annak semmi baja: ez egy evolúciós parancs, hogy maradjak a szaporulat mellett, amíg az nem önállóan életképes, ez van, fogadjuk el. Egyébként tényleg nem lett semmi baja, dehát a férjem vigyázott rá, akire nyugodt lélekkel rá merem hagyni. Azt nem tudom, mikor fogunk a férjemmel kettesben utazgatni, pedig jó lenne. 

Bruges az meg pont olyan, mint a filmben, ha valaki nem látta, ez egy kiváló, meglehetősen fekete humorú lövöldözős akciófilm (vagy mittudomén, manapság nem vagyok tisztában a filmes műfajokkal asszem), senkit ne riasszon el a magyar címe. A részletekről majd beszámolok egy másik bejegyzésben fotókkal, ha több időm lesz (lol). Ami a gyakorlati részét illeti: repjegy a wizzairnél 12 ezer volt oda-vissza, szállás a történelmi belvárosban lévő 3 csillagos hotelban 46 euro/fő volt (lehetett volna valamivel olcsóbban is lakni hotelban, vagy lényegesen olcsóbban többágyas hosztelban, de nekünk ez tetszett). Reggelit adtak a hotelban, és mi elég sok pénzt elvertünk belépőkre, kajára meg szuvenírra, és vettem magamnak egy sálat is (minden utazásomról hoznom kell magamnak valami ruhadarabot sajnos, hogy emlékeztessen az utazásra), de ha az ember spórolni akar, akkor csomó helyen eheti olcsón nemzeti ételüket, a sültkrumplit majonézzel, vagy hoz szendvicset otthonról, vagy vesz kaját az élelmiszerboltban. Utazzatok sokat. Én most épp válságban vagyok, mert nem tudom, mire gyűjtsek, a Transzkanada vasútra, Fijire, kanapéra vagy a Lány tandíjára meg a temetésünkre, mint a normális emberek. Mondjuk májustól véget ér a gyed és csak gyest fogok kapni (a témában kevésbé tájékozottak kedvéért: 100 ezer ft helyett 28-at), szóval ott asszem meg is szűnik majd ez az egyébkét is inkább elméleti probléma. 

Bah

De most komolyan, ez tényleg ennyire szokatlan / patológiás, hogy egy házasságban a két félnek saját pénze is van? Az egyetlen elfogadható verzió a mindenünk közös, persze drágám, használd nyugodtan a tusfürdőmet? Ha nem közös a bankszámlánk, akkor az nem is igazi kapcsolat? Azzal, hogy megfogadom isten és ember előtt, hogy egészségben, betegségben, azzal kapásból egy örök Nemet mondok a magántulajdonra is? Ne fárasszatok már. 

És fényévekkel jobb a kapcsolatom a férjemmel, mint oly sok, közös számlán élő, közös céget alapító, közös könyveket vásároló páré. Csak mondom. Igen, tudom, hogy a fényév nem a szerelem, barátság vagy a kölcsönös tisztelet mértékegysége, hanem a hosszúságé. 

Amúgy a házasság előtt szerzett javak szerintem nem válnak közössé, csak a házasság alatt szerzettek azok, de cáfoljon meg bátran erre járó jogász. 

Az élet arra való, hogy a jó dolgokat megízleld

Mielőtt szeptemberben elkezdtem magánrendelni, csoportokat tartani, szupervízióra járni, és heti kettő-négy cikket írni különböző helyekre, a férjem felvetette, hogy nem lesz-e ez sok. Mármint túl sok elfoglaltság. Akkor még úgy volt, hogy a Lány heti két napot fog bölcsibe járni, és én azt gondoltam, hogy a kettőből egy napot dolgozom a fentiek közül valahol, egyet meg házimunkára meg magamra fordítok. Vagyis minden nap csinálom például a hasizomtornát, vagy esetleg eljárok valahova sportolni, plusz megírom a Brennbergről szóló könyvemet, önkénteskedem a múzeumban, és interjúzok B. könyvéhez. Ugye, milyen hülye vagyok? Hát ez van, hiába vagyok ennyi éves (37), nem tudom felmérni a pénzem, az időm és a képességeim végességét. Mindegyikről azt hiszem, hogy úgyis pont annyi van belőle, amennyi még épp elég. 

És egyébként sajnos azt kell mondanom, hogy ez így is van. Soha nincs felesleges időm, soha nincs felesleges pénzem, de sose éhezem és csak ritkán volt olyan, hogy nem fejeztem be egy munkát időre vagy sehogy. 

Végül heti három napot jár bölcsibe a Lány, mert többek szerint is ez sokkal jobb lélektanilag és a heti két naposak sose szoknak be igazán és minden héten újra sokkolja őket a dolog, a háromnaposak meg valahogy már pont igen. Úgyhogy tök jó, akkor biztos van egy csomó időd magadra! - ezt mondta a szimpatikus hippilány a jógastúdióban, ja, mert most épp azt vettem a fejembe, hogy jógázni fogok. Egyrészt fáj a hátam, másrészt nyílt egy jógastúdió az utcánkban, harmadrészt meg kellene már tanulnom egy kicsit lelassítani, mind testben, mind lélekben. Hát de nem? De. 

Meg hát valamit abba is lehetne hagyni, mondhatnám, hogy ezt vagy azt vagy amazt inkább nem csinálom mégse. Mert egyébként most pont minden belefér, bár a múzeumba ritkábban megyek és B. könyvéhez is ritkábban interjúzom, mint ahogy eredetileg terveztem, de azért havonta egyszer mindegyikre sor kerül nagyjából. Fodrászhoz meg amúgy is félévente járok (otthon befestem a hajamat, nyugi). Főzni rendszeresen szoktam, takarítani kevésbé rendszeresen, de azért időnként ráveszem magam arra is. Mindemellett meglepően sok filmet láttam az utóbbi időben és egy csomó könyvet is kiolvastam, előbbieket a Lány lefekvése utáni egy órában, többnyire két részletben, utóbbit BKV-n, illetve tegnap rengeteget olvastam az okmányirodában, a főgáznál és az otp-ben is. A Whiplash jó, a Birdman gagyi, a Grand Hotel Budapestet húsz perc után meguntam, úgyhogy nem tudom, milyen, az Interstellar csalódás volt, az Edge of tomorrow klassz, a Coherence szuper ötlet, de mély nyomot nem hagyott, a Snowpiercer bizarr remekmű, az Európa riport jobban tetszett a Gravitynél (mindkettőt most pótoltam), sorozatfronton The Knick volt nagyon ütős, könyvben a Álmatlanok klassz, de ijesztő, a Nos4a2 szórakoztató, A kauzalitás angyala meg pont olyan, amilyenre az ember számít. 

Viszont amikor bármi hiba csúszik a gépezetbe, akkor dől az egész, nincs a rendszerben mozgástér olyasminek, hogy mondjuk költözünk és egyszerre beteg lesz mindenki. Jó, ez extremitás, de olyasminek sincs, hogy a Lány beteg lesz és nem tud bölcsibe menni, már attól egy kissé meginog a rendszer, és akkor nem tudom megcsinálni a dolgaimat és idegeskedem. Ami meg nem jó, mert akkor próbálom a Lány mellett, de mondjuk ő meg nyilván azt preferálja, hogy cicákat rajzoljak mosogatás helyett, a porszívótól kifejezetten fél, a laptopommal pedig kiabál, hogy "anya becsuk! anya idejön játszik!". És van, amikor tényleg sokkal több kedvem van cicákat rajzolni egyébként is. 

Meg egyáltalán minek dolgozom, amikor még GYED-en vagyok és havi százezret kapok az államtól azért, hogy cicákat rajzoljak? Ez máris jó kérdés, részben hiányzott a felnőtt tevékenység, de leginkább a pénz hiányzott, én sajnos nem tudtam hozzászokni ahhoz, hogy a férjem tartson el, sajnálom, az én hibám, a feminizmus kimosta az agyamat, én nem tudok a férjem pénzéből venni magamnak leárazott csizmát, egyszerűen nem vagyok rá képes. 

Szóval így állunk, nem tudom, mi az orvosság erre, mármint arra, hogy túlvállalom magam, mert mindent akarok. Mindenfélét akarok dolgozni is, és minden elolvasni meg megnézni meg utánanézni, meg az összes emberrel találkozni és az ő életükbe is beledumálni. Túl mélyen gyökeredzik mindez az életfilozófiámban, amely a címben szerepel és amelyet a sajnálatosan megszűnt Chokito nevű csokoládészelet reklámjából tanultam. Miközben pedig a legeslegeslegjobban egyedül szeretek sétálni az erdőben. Tudjátok, mikor sétáltam utoljára egyedül az erdőben? Én nem tudom. 

Naaa, csak most az egyszer

Még egy kicsit kampányolok: mindig pénzszűkében vannak, és ha akarjátok, hogy tovább is legyen hely, ahol önkénteskedhetek és vicces, szórakoztató vag yérdekes történeteket írjak róla, akkor adjátok az adó 1%-át idén a Bányászati Múzeum Alapítványnak. Adószám ez: 19638634-2-08, vagy adataik itt. Naaa, légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi
légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi
légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi
légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi
légyszi légyszi légyszi légyszi!!!44!!!