A múzeumban meg az van, hogy komoly kihívást jelent nekem, disszimuláló szociális fóbiás autista kislánynak, ugyanis akármennyit is fejlődtem ovi kiscsoportos korom óta, még mindig az van, hogy ismert helyzetekben tudom, hogyan kell viselkedni, ismeretlenekben meg nem tudom. Ha tudom, hogy egy adott közösségben, hierarchiában ki kivel van és nekem hol van benne a helyem, akkor szuperul elvagyok és a világon semmi problémát nem okoz a kommunikáció vagy a hatékonyság. De ha nem tudom, hol a helyem, vagy nincs helyem, akkor hatodéves gyakorlaton láb alatt tébláboló medika leszek, aminél szarabb érzés nincs szerintem. Amikor nincs dolgod vagy nem tudod, mi a dolgod, és nem tudod, ki kedvel, ki nem kedvel téged és egymást, hogy van a parancsnoki lánc, ami nyilván különbözik valamelyest a hivatalostól, és nincs kulcsod a mosdóhoz/öltözőhöz. Megvan ez az érzés? Az ember azt hinné, hogy harminc felett már nem keveredik ilyen helyzetekbe.
Ez nincs egészen így a múzeumban: a parancsnoki lánc szerencsére elég egyértelmű, a mosdóhoz nem kell kulcs, és összességében szerintem kedvelnek. Ugyanakkor mivel ritkán és ötletszerűen járok be, ezért nincs fix feladatom, illetve szerintem ők sem tudják még pontosan, mit lehet rám bízni. Azt is értem, hogy egyszer csak beállítottam oda kívülről, miközben az ott dolgozók mintegy harminc éve dolgoznak már ott. Jó, van, aki csak tíz. Én kicsit a messziről jött furcsa lány vagyok. Erre mind az lenne a megoldás, ha gyakrabban járnék, de sajnos úgy tűnik, a havi egy nap a reális.
De nem is erről akartam írni, hanem hogy a múltkor jött egy gyerekcsoport, általános iskola negyedikesek, kettő darab tanárral, a főmuzeológus úr vezette őket körbe, én meg becsatlakoztam asszisztálni. A múzeum három szintes, van a földszinti rész, ahol a berendezett bányák meg a működő makettek vannak, az alagsori kifejezetten gyerekrész, és az emeleti felnőtt tartalom, ahol ásványok vannak meg mindenféle érdekes tárgyak üveg mögött. Ha valaki nem tudja, miről beszélek, itt a kiváló cikk fotókkal.
A tanárnénik azt mondták, kb. egy órájuk van az egészre, ezért a földszinten kezdtünk, utána az alagsorba mentünk, azzal, hogy ha még marad idő, akkor felmegyünk az emeletre is. A negyedikes gyerekek a következőt csinálták: bementünk egy terembe, azt eszeveszettül fotózni kezdték az okostelefonjukkal, de mindent, amit értek. Abból, amit közben a "bácsi" mesélt, kb semmit sem hallottak, és nem is látták a dolgokat, csak fotóztak. Amikor mindent lefotóztak (ez huszonvalahány gyerek, mindegyik odatülekedik a bányamentő készülékhez és egyenként lefotózza), akkor lenyugodtak és körülnéztek abban a teremben, valódi érdeklődéssel, ez mire való, az mi, és onnantól odafigyeltek a tárlatvezetésre és kérdésekre. Aztán továbbmentünk a következő terembe, azt ismét körbefotózták, majd amikor az megvolt, lenyugodtak és meg is nézték. Tök vicces volt.
Egy ponton a kislányokat felkísértem az emeleti lányvécébe pisilni, ez nagyjából tíz darab tizenegyéves kislányt jelentett, plusz Kata nénit. Ehhez keresztül kell menni azokon a termeken, ahol a felnőtt kiállítás van, ásványok, bányászholmik. A kislányok kiabálva követelték, hogy hadd nézzék meg ezeket is, úúúú, ásványok, úúú, az mi, az mi. Jó, most pisilni megyünk, de akkor visszafelé hadd nézzék meg! A tanító néni sajnos azt mondta, nem lehet, mert sürget az idő. Mindegy, így is jó sok mindent láttak és élvezték, de azért ez elég szokatlan volt, magamtól azt gondolnám, hogy a gyerekek akarnak minél előbb szabadulni a múzeumból, és a tanár erőlteti, hogy meg kell nézni, nem pedig fordítva. Ugyanakkor meg tök jó volt látni, hogy az okostelefonozó negyedikes kislányokat érdeklik dolgok, a digitális érmetárban maguktól nézegették az érmeket (ami még szerintem is unalmas) és simán magyarázhattam volna nekik az úrvölgyi rézedényeket meg a bányahegyet, ha van rá idő.