Easter egg

Olvasom a Szerelem a kolera idején-t, kíváncsi lettem a film után, hogy még mindig jó könyv-e, még mindig jó, de erről majd máshol. 

Szóval olvasom, harmadszorra, és akkor van az a rész, a vége felé, amikor hajóznak a folyón, és a következő mondathoz érek: "Magangué falvában, ahol Mercedes született, felvették a hátralévő úthoz szükséges tűzifát." Semmi különös, már kettőször észrevétlenül átsiklottam felette, de most hirtelen felfigyeltem, ugyanis milyen Mercedes? Ebben a regényben, bár az egyik férfihős életmódjának köszönhetően rengeteg nő szerepel, meg mernék esküdni rá, hogy egyiket sem hívják Mercedesnek. 

Mercedesnek ugyanis Marquez feleségét hívják, aki ugyanúgy 13 éves volt, amikor Marquez megismerte őt, mint a könyvbéli Fermina Daza. Marquez állítása szerint az első pillanatban eldöntötte, hogy ez a lány lesz a felesége, és így is lett. És valóban, egyes források szerint Mercedes valóban Magangué-ban született (bár a kommentekben várjuk spanyolul internetezni képes, vagy Marquez életrajzában jól informált olvasóink esetleges helyreigazításait.) Mintegy mellesleg megemlítette a feleségét a regényben? Milyen aranyos már.

Elmebaj, valamint terhesen Győrben

Pont valamelyik nap azon gondolkodtam, vajon az a jelenség, hogy mostanában naponta két családon belüli gyilkosság/túszdráma olvasható az indexen, vajon nem függ-e össze a pszichiátriai ágyszámok drasztikus csökkentésével. Csak mert az utóbbi időben olvasottak közül (hirtelen felindulásból féltékenységből leszúrta a feleségét stb) több is volt, ahol a cikket olvasva felmerült bennem, hogy pszichiátriai beteg lehetett az elkövető. Persze, lehet, hogy nem. És lehet, hogy nem is lettek gyakoribbak az ilyen esetek, csak nekem most tűnt fel. És nem, nem gondolom, hogy a pszichiátriai betegek bűnözők lennének vagy fordítva, szerintem borzasztó, ahogy a médiában tálalják ezt, a múltkor pl. a blikkben vagy valamelyik hasonló orgánumban láttam egy cikket az ágyszámcsökkentésről, az volt a címe, hogy "az őrült gyilkosok szabadon járnak közöttünk". Ez azért egy fokkal bonyolultabb kérdés ennél, a pszichiátriai betegek statisztikailag kevesebb bűncselekményt követnek el a "normálisaknál". Annál gyakrabban lesznek viszont öngyilkosok. Most a 168 órában jelent meg egy érdekes cikk részben erről a jelenségről, kérem, kövessenek.

Ja, és - teljesen más téma - azt álmodtam ma, hogy terhes vagyok, ötödik hónapban, de ebben nem vagyok biztos, mert elfelejtettem rendesen számon tartani. Vonaton utazon Győrbe a nőgyógyászomhoz, akivel eddig még csak telefonon beszéltem, de anyám ismerőse, ezért választottuk őt. Ülök a vonaton és azt számolgatom, vajon ötödik vagy hatodik hónap, de ekkor felhív anyám, hogy vigyázzak magamra, mert már a 9. hónapban vagyok és bármikor megindulhat a szülés, ezzel teljesen összezavar, hiszen még egyszer sem voltam ultrahangon, hogyan lehetnék akkor ennyire előrehaladott állapotban. Megérkezem Győrbe, nincs nálam térkép, és senki nem tudja érthetően megmondani, merre van a kórház. Végül egy néni elárulja, hogy az 53-as villamossal kell menni, nagy nehezen megtalálom a megállót, elmegyek a végállomásig, de ott sem találom a kórházat. Ez valami városszéli gettó, megkérdezek egy, a buszmegállóban ácsorgó párt, hogy hol a kórház, mire ők két métert hátrálnak és szemmel láthatóan attól félnek, hogy mindjárt előrántok egy sokkolót és elveszem a kézitáskájukat, ezen mérhetetlenül felháborodom, mert fiatal, jólöltözött nő vagyok, nem pedig holmi bűnöző, nem normálisak ezek a győriek. Végül kiderül, hogy két kórház van Győrben, a megyei, meg egy kisebb, és én nem tudom, melyikben dolgozik az a nőgyógyász, de mindegy, mert egyiket se találom, és kezd esélyes lenni, hogy nem érek oda a rendelési idő végéig úgysem. Azon gondolkodom, hogy visszamegyek a vasútállomásra, nehogy lekéssem az utolsó vonatot Pestre, visszautazom és majd Pesten keresek magamnak nőgyógyászt, csak hát az se lenne ideális, így az ötödik vagy valahányadik hónap táján váltani. Kb itt felébredek.

Could we be together in another world

Ez a másik kedvenc számom az új Goldfrapp albumról. Kicsit jobban emlékeztet régi Goldfrapp-re. Egyébként pedig arra a következtetésre jutottam, hogy ijesztően addiktív ez a zene, mert akárki, akivel eddig beszéltem róla, kétszázszor hallgatja repeatben és nem tudja abbahagyni. Én is, de én majdnem mindennel ezt csinálom.

Nincs kedvem nagyon blogot írni valamilyen oknál fogva, asszem azért, mert épp olyanom van, hogy rájöttem, hogy túl keveset foglalkozom a munkámmal, ami pedig érdekel és amit szeretek. Nem a betegekkel, velük nem nagyon lehet kevesebbet foglalkozni, mert ott vannak, hanem a tudománnyal. Fura, mert múlt héten még abban az időszakomban voltam, hogy fenébe a karrierrel, vidéken akarok élni, regényt írni és tai-chizni a kertemben, most meg ugyanezt akarom, csak nem érzem úgy, hogy ez különösebben ütközne a tudományos karrieremmel. Azaz, miután úgysem holnap fogok házat venni Sopronban, hanem mondjuk tíz év múlva, akkor addig akár nyugodtan kutathatok is. Köztünk szólva, valójában utálok cikket írni (nagyon), és most épp abban a fázisban tart az egyik témánk, hogy kellene, ezért mindenféle világnézeti kérdésekkel próbálok ködösíteni, hogy ti. nem a karrier a fontos, hanem tai-chizni a kertemben. De valójában csak arról van szó, hogy olyan nehéz cikket írni. Még porszívózni is szívesebben porszívózom, pedig azt is utálok.

Befejeztük a 30 Rock-ot, vagyis utolértük, ahol most tart a sorozat, tényleg egyre jobb, nézzétek. Love is like an onion, you peel away layer after stinky layer, until you're just weeping over the sink. Meg How I met your mother-t nézünk, ami egy kissé Friends-nyúlás időnként, de attól még elég vicces. Festettem tojásokat színesre, bár lehet, hogy nem sok értelme volt, mivel rögtön utána megettük őket. Sütöttem túrós rétest, aztán a 30 Rockban volt egy rész, amikor juharszirup-szagot éreznek, erről eszünkbe jutott, hogy milyen jó lenne ehhez juharszirup, olyannyira, hogy át is mentem érte az intersparba, és így megalkottuk a fúziós konyha egy remek példáját, magyar túrósrétes kanadai juharsziruppal, nagyon finom.

Még arról kell mesélnem, hogy voltunk megint a Parázs Presszó nevű helyen, ami még mindig nagyon jó hely, klassz belső környezet, magyar ételek az étlap egyik oldalán és thai ételek a másikon, ezúttal ettem green curry-t és nagyon, nagyon finom volt. Néha egy thai csaj jött ki a konyhából, valamint thai kisgyerekek szaladgáltak, ami sok mindent megmagyaráz. Valójában tetszik, hogy még kevesen járnak a helyre, gondolom, mivel új és nem fedezték fel az emberek, de a múlt alkalommal megijedtem, hogy ha ennyire kevesen vannak, akkor előbb-utóbb be fog zárni, ami pedig helytelen lenne, mert nagyon jó, és hova fogok akkor járni, olyan kevés normális hely van Pesten. Szóval menjetek oda, könyörgöm. Csapolt sört ne igyatok, minden más jó, 1000-1500 Ft egy főétel. Tudom, sokat segítene, ha végre megcsinálnák a honlapot és nem csak a címükre linkelhetnék. De itt egy kép.

The blue lagoon strikes back

Többiek: - És milyen regényt írsz?
isolde: - Hát szingliregényt. Csak az a baj, nem tudom pontosan, mi történjen benne.
Többiek egymás szavába vágva:
- Mindenképpen legyen benne futópad!
- Flörtöljenek a futópadon!
- Legyenek benne űrhajók!
- Meg kék lagúna!
- Legyenek pornójelenetek is!
- Legyen az űrbázison a lagúna!
- Ja, ja, legyen egy hatalmas űrbázis mesterséges tengeröböllel meg fitness-teremmel!
- És akkor flörtölhetnek az űrhajón a lagúna partján a futópadon!

Szörny, pénz, borscs

Még olyanok történtek, hogy hirtelen felindulásból megírtam a regényem első jelenetét, illetve másik hirtelen felindulásból felépítettem a legóvárosomat szombaton anyáméknál. Benzinkút, tűzoltóság, kertvárosi lakóház, valamint gyanús épület forgatható parabolaantennával és walkie-talkie-s emberekkel. Kéne valami hatalmas legó-godzilla vagy king-kong, és akkor lerombolhatná jól.

Találkoztam a barátnőimmel is hétvégén, akiknek minden bizonnyal az agyára mentem, mert iszonyú morcos voltam és undok, amiért mindenki Thaiföldön nyaral meg lakást vesz, csak nekem van összesen négyezer forintom hó végéig. Illetve, már nincs annyi, mert felét elköltöttem mozira, viszont klassz volt a film (Eastern Promises), remek gengszterfilm a londoni orosz maffiáról. Vigo Mortensen egészen máshogy néz ki, mint szokott, cseppet sem jóképű, hanem idióta haja van, agyon van tetoválva és meggyőzően hozza a tehetséges, feltörekvő bűnöző szerepét, Naomi Watts továbbra is szép, és a sok orosz étel meg zene meg a jellegzetes családon belüli kommunikáció (megrugdossuk felnőtt fiunkat a földön) nagyon érdekes hangulatú filmet eredményez. Kicsit féltem Cronenbergtől, de semmi kiemelkedően undorító nincs a filmben. Jó, van egy kicsit naturális köldökzsinór-elvágás, meg egy eszméletlenül brutális verekedés, meg egy "a hulla ujjait levágjuk, hogy ne tudják azonosítani"-jelenet, de ezenkívül semmi. Ja, meg a film első kettő percében borotvakéssel elvágják a fiatalember torkát a borbélyszékben, de erre már immúnis* lettem így a Sweeney Todd után. Nézzétek meg, jó.

*Tudtátok, hogy ezt így kell írni? Harminc évig abban a hitben voltam, hogy rövid u, de nem.

I was feeling lonely feeling blue

Hallgassunk Goldfrapp-et most. Főleg a vége tetszik nagyon a videónak, ahogy váltakozik a fény, meg a legvége elég vicces. És a szövege is, miről szól ez a szám?

It's a blue, bright blue Saturday, hey hey
And the pain is starting to slip away, hey hey
I'm in a backless dress on a pastel ward that's shining
Think I want you still
But there may be pills at work

Goldfrapp - "A&E" from Mute Records on Vimeo.

 

Egyébként pedig gyönyörű az új Goldfrapp album. Azon gondolkodom, amióta az L. ideadta, hogy vajon honnan ismerem én a Goldfrapp-et, és honnan van meg nekem a Felt Mountain gyári cd-n, ami amúgy bukás volt nekik, kb két ember vette meg, és abból is az egyik én voltam, de hogy miért? Csak arra emlékszem, hogy egyetem alatt már megvolt, de fogalmam sincs, ki ajánlotta, és akkoriban még nem volt internet, szóval az nem lehet, hogy valami blogon olvastam róla. Csak az ismerőseim ajánlgattak zenéket akkoriban, de a Goldfrapp-et senki se ismerte rajtam kívül, hanem mindenkinek én mutogattam. Szóba jön még a pasas a használtcédé boltban a Bródy Sándor utcában, az egyébként egy remek hely volt, pár négyzetméteres alagsor, morcos zenészkülsejű ötvenes pasas, aki remek ízléssel válogatta össze az árukészletét, és számos Morcheeba, Yes és Pink Floyd cd-m származik tőle. Tudta, hogy milyen zenét szeretsz, és néha ajánlott újakat. Persze, már régesrég bezárt. A Goldfrapp-et viszont valószínűleg nem ő mondta, mert emlékszem, hogy jó drágán vettem meg a vadiúj cédét a Virgin Megastore-ban, de hogy miért, nem tudom. Még az lehet, hogy láttam valami klipjüket a tévében, mondjuk ezt, és azért, csak hát tévém sem volt akkoriban.
Szóval a Felt Mountain, az kicsit Portishead-re emlékeztetően gyönyörűségesen nyomasztó, azóta pedig egy fokkal derűsebb zenét csinálnak, és ez furcsa módon egyáltalán nem tett rosszat, hanem nagyon jó.

Akkor már csak arra vagyok kíváncsi, hogy az emberek inkább a blogokba beszúrt videókat preferálják, vagy jobban szeretik, ha csak a számot lehet meghallgatni? Mikor hallgatják meg nagyobb eséllyel? Mondjátok.

Peace, flowers, freedom, happiness

Szóval, most tényleg, nem lehetne, hogy a március 15-ét, ami mindig is a kedvenc ünnepem volt, egyszerűen csak megfosszuk végre a politikai tartalomtól, és inkább csak úgy általánosságban a mindenkori szabadságért való küzdelmet, a tavasz kezdetét, a napsütést és a nyíló nárciszokat ünnepeljük ilyenkor?
Jó, tudom, nem.
Tényleg, meg kéne nézni a Hairt, ha már így szóba jött, vajon még mindig tetszik-e, bár szerintem nem kérdés. Van abból valami rendezői változat? Úgy rémlik, mintha anno megvágták volna a magyar mozikban a túl sok szex és drogozás miatt, de lehet, hogy ez csak urbánus legenda. Tudja valaki?

A hét verse

"díszítő csipke műkörömre
eladó használt markológépek
néhai bárány fogalmazása
német óriásnyúl fajta keresés"

E heti kedvenc keresőkifejezéseim amúgy. Az emberek furcsa dolgokkal múlatják az időt, komolyan. 

"Rám tekeredett a hétköznapok valósága

mint valami nehéz és túlságosan szűk ruha."

Mi is volt. Megnéztük húgommal a Sweeney Todd-ot, ami nem volt könnyű, mert a kiszemelt moziban (meg akartuk nézni az Aréna Plázáét) épp bombariadó volt. Azt hittem egyébként, hogy a bombariadó már kiment a divatból, manapság nem szokás, dehát úgy tűnik, tévedtem. De higgyétek el, betelefonálni, hogy bombát rejtették el a plázában/az iskolában, lehet, hogy ez néhány évvel ezelőtt vagányságnak számított, de már nem trendi, hanem béna, gáz, kínos. Csak szólok. Szóval aztán felhívogattuk az ismerőseinket, ki van netközelben, meg kerestünk pesti estet a környéken, hasztalanul, úgyhogy végül a különleges tudakozótól kellett megkérdeznünk, hol játsszák még a filmet. Ami egyébként nem volt olyan rossz, majd mesélek.

Rengeteg energiát fektetek annak kiderítésébe, hogy hol festethetem be a lekopott piros cipőmet (saját kezű festésről első körben lebeszéltek hozzáértő személyek, foltos lesz, nem értek a bőrhöz stb.), illetve, hogy hol tisztíttathatom ki a bőrkabátomat, az általam ismert szűcs már nem vállal tisztítást, a pláza tisztítóban bunkók voltak és miután a következő beszélgetést folytattam a nénivel:
- Ezt a kabátot szeretném tisztíttatni.
- Jövő hétfőhöz két hétre tudom vállalni. Nem vállalunk semmilyen garanciát!
- Mármint, ha koszos marad, vagy foltos lesz?
- Semmilyen garanciát nem vállalunk!
- És arra se, ha mondjuk elszakad?
- (egyre mérgesebben) Semmilyen garanciát nem válallunk!
- És arra se, ha elveszik?
- Semmilyen garanciát nem vállalunk!
...akkor inamba szállt a bátorságom és nem mertem otthagyni a kedvenc kabátomat. Végül találtam egy helyet az interneten, a város másik végén, majd meglátjuk. Egyébként pedig mennyire durva már, hogy semmit nem tudsz megjavíttatni, megvarratni, felújíttatni? Hanem dobd ki, vegyél újat. Kicsit lekopott a piros cipő orra? Senki nem érti, mit szenvedek ezzel a festés-projekttel, vegyél másikat. Elnézést, hogy itt a régi szép időkön nyavajgok, de ifjúkoromban harisnya szemfelszedő is volt az utcánkban, és a felfutott nejlonharisnyát oda hordtuk; és esernyőjavító is volt, aki megcsinálta a szakadt vagy kifordult esernyőt. És oké, hogy van egy ilyen tendencia, én is kihajítom a felfutott nejlonharisnyát, de ne kelljen már új bőrkabátot venne, ha a régi bekoszolódik. Hová vezetne az.

Nem is csak egyszerűen az anyagi szempontokra gondolok meg a bioszférára, meg, hogy pazarlás eldobni mindent, ami kicsit sérült, meg, hogy lélektanilag is helytelen hozzáállás szerintem, hogy ha valami nem olyan, mint újkorában, akkor dobjuk el, vegyünk másikat. Hanem, hogy én szeretem a tárgyaimat, kötődöm hozzájuk, nekem nem egy ugyanolyan piros cipő kell, hanem az a piros cipő, amit akkor vettem, amikor szakítottam az elegáns menedzser pasimmal, és ezt megünnepelendő, beszereztem egy vagány Kicker's cipőt, amitől ő kb rosszul lett volna. És nem egy szimpla barna bakancsot akarok hordani, hanem azt a konkrét bakancsot, amiben felmásztam a templomokra Angkorban. És azt a bőrkabátot, amiben... nem, ahhoz nincs semmi érzelmileg hangsúlyos emlékem, az csak tetszik.

Szóval ezek vannak, meg buszoztam a sötétben az esőben és Summer Mixtape B oldalt hallgattam, ami klassz, és meglátogattam Olinkáékat, ahol felváltva irigykedtem (én is akarok ilyen cuki gyereket) és rémüldöztem félelemmel vegyes tisztelettel (nagyon hangosan tud ordítani), valamint csodáltam a gyönyörű macskájukat, végül pedig erőtlen tiltakozásom ellenére adtak egy csomó könyvet. Szerencsére nagy táskám van.

Csokitorta, mozzarella, medve

És aztán, még mindig szombaton, hazautaztam Sopronba, mert Anikóék, akik tavaly disszidáltak, most hazalátogattak hétvégére. Először azt hittem, csak vasárnap délután kávézunk majd a cukrászdában, de aztán az események váratlan fordulatát követve és kibővülve néhány régi jóbaráttal, egy vörös rasztahajú húszéves masszőrlánnyal, valamint egy másik lánnyal, aki nem nevet, ha a foglalkozásával viccelnek, de egyébként rendkívül jó fej, egy ezidáig ismeretlen festőművésznő ötvenedik szülinapi meglepetéspartiján találtam magam valamely városszéli borozóban, ahol élő mulatószenére ugráló népek és zaklatottan szitkozódó pincérlányok gyűrűjében az éhhalált elkerülendő ettem egy szelet csokoládétortát.

Később valamiért elsétáltunk a mozihoz, és itt jegyezném meg, hogy a soproni Elit moziban egészen update filmek mennek, aztán eltaxiztunk egy másik városszéli kocsmába, csak az a város ellentétes széle volt, és mulatós helyett halk jazz, valamint mozzarella, unikum, búzasörök és café latte szolgáltatta a hátteret, amíg a fiúk többnyire a pináról beszéltek nagyjából négy óra hosszat, de szóba került a Világbéke is. Végül pedig kikötöttünk a Pub Fiction nevű helyen, ami az aktuális trendi hely Sopronban, drum and bass-sel, chillout nemdohányzó kanapékkal, mindez egy félig bevakolt házudvarból nyílik és kb tíz négyzetméter. Ugráltunk kicsit elektronikus zenére mintegy hajnali négyig, valamint összefutottunk az ifjúkori, nosztalgikus emlékeket ébresztő ismerőseink helyett fenti ismerőseink kistesóival (konkrétan Barni és Charles öccseiről van szó), akik időközben szép szál fiatalemberekké cseperedtek. (Kicsit túljátszom ezt az öregedést, igaz? Érzem én is.) 

Másnap aztán már csak elmentem szavazni, ahol menetrendszerűen megdöbbentem, hogy az ovi milyen kicsi, abban az óvodában van ugyanis a szavazóhelyiség, ahová én jártam négy évig (kiscsoportba kétszer). Nekem úgy rémlik, hogy egy hatalmas terem egyik sarkában sírok, hogy mikor jön értem anyukám, az ovistársaim mind sokkal nagyobbak nálam és szekálnak (de aztán találok egy jó képeskönyvet és azzal elvagyok pár évig), szóval a hatalmas hodály jelenleg még a Pub Fiction nemdohányzó részénél is kisebb szoba. Végül pedig csak eljutottunk a Cukrászdába, ahol Ildikó állítása szerint napra pontosan tizenöt éve kávéztunk először, és ahol mindenképpen érdemes bodzaszörpöt inni. Rájöttem, hogy ha Sopronba költöznék, akkor ott is lennének barátaim, ami klassz, valamint találkoztam a Csavarhúzós Fiúval, aki az előző fejezetben még St. Moritzban volt erdész, most azonban már erdőket vásárol fel az Eszterházyak részére az erdélyi havasokban, ahol a farkas él és a lomha medve, és négyszázezer hektáros érintetlen vadonokat próbál elpasszolni lehetőleg olyan vevőknek, akik meghagyják azt érintetlenül, szóval a jó oldalon áll. Azt is megtudtam tőle, honnan ered az a német kifejezés, hogy "das ist 08/15!", ami azt jelenti, hogy valami tök snassz, unalmas, szokványos, egyszerű: a 08/15 az első világháborúban, majd a másodikban is használt német gépfegyver volt, az alapcucc, ami mindenkinek volt* és amit napjában kétszázszor kellett a katonáknak szétszedni és összerakni a gyakorlatokon, tehát egy 08/15-öst bárki össze bír rakni, nem ügy. 

Aztán visszautaztam Pestre és megnéztem a Buffy hetedik évad utolsó részét, de minek. 

*Update: nem volt mindenkinek, ezt rosszul tudtam, ld. a kommentekben.

Főleg csokoládé

Szombaton aztán hajnalban keltünk, mivel húgomtól kaptam ajándékba sznobképző tanfolyamot, amely, hogy úgy mondjam, méltóképpen ellenpontozta az előző este májashurkás-ecetestormás szocreál hangulatát. Nagyon klassz volt, megtanultuk, hogyan kell a teát és a csokoládét hozzáértően kezelni. A teáról sok újdonságot nem tudtam meg, mivel abból már alapból művelt vagyok, meg annyira nem is volt részletes, de azért jó volt egymás után végigkóstolni ugyanannak a teanövény típusnak a különböző tengerszint feletti magasságokban szüretelt változatait, és felfedezni a hegy lábánál termő fekete tea testességét a hegytetőn szedett levelek könnyedebb, fanyarabb ízével szemben. A csokoládéról viszont rengeteg újdonságot hallottam a szimpatikus fiatalembertől, aki egyébként orvosnak, illetve állatorvosnak tanult, de ez nem akadályozta meg abban, hogy kis, toszkán házi műhelyekben dolgozó hetvenéves mesterekhez szegődve ismerje meg a csokoládé halandók előtt féltve őrzött titkait.

Megtudtam, hogy a maják emberáldozatok kapcsán vérrel keverve itták, hogy az ital édesítését mexikói apácák találták ki, hogy a világ kakaóbab-termesztésének 96 %-át a Forastero nevű alfaj teszi ki (kesernyésebb, kevésbé tartós ízű, de nagy terméshozamú és ellenállóbb növény), és csak 4 %-a Criollo (amely növény kényesebb, kisebb terméshozamú, de a belőle készült csokoládé nem keserű, hanem tejszínes, önmagában édesebb, harmonikusabb és hosszan tartóbb ízű, tehát a profik Criollo-t esznek). Kóstoltunk csokoládét, úgy, mint a borkóstolókon a bort, azaz meg kellett figyelni a színét, illatát, a törés közben kiadott hangot, az állagát, ízét, utóízét, tanninos felhangokat, ilyesmit (itt van a téma bővebben). Megtanultam, hogy melyik csokoládétípushoz milyen bort illik inni, valamint, hogy a kakaómasszából a temperálás során lesz táblacsoki. A temperálás azt jelenti, hogy a masszát adott hőmérsékleten olvasztják, majd lehűtik, és ha ezt ellenőrizetlenül tesszük meg tábla csokoládénkkal (= felolvad a napon, majd lehűl), akkor fehéren kiválik a kakaóvaj, a hozzáértők ezt úgy nevezik, hogy a csokoládé, oops, "kiesik a temperből". És, hogy a csokoládé a közismert szerotoninon kívül például anandamidot is tartalmaz (az agyunkban az anandamid receptorokhoz kötődik a tetra-hidro-cannabinol, ha ez mond valamit), és persze egészségesebb, mint bármi.

Az az igazság, hogy nagyon élveztem felüdülésképpen efféle haszontalan dolgokat tanulni. És azt is megtanultuk, miféle módszerekkel lehet csokoládéitalt (laikus nyelven forrócsoki) készíteni, meg is csináltunk ott helyben egy csomó félét és megittuk őket borssal, gesztenyemézzel, tejszínnel, rummal meg anélkül, ami viszont egyáltalán nem volt haszontalan, hanem nagyon finom.

Egyébként az tetszett az egész programban, hogy a bonyolult luxusételek helyett az egyszerű ízek értékelésére tanított, és meglepődve fedeztem fel, hogy valóban van különbség ízesítetlen darjeeling tea és ízesítetlen darjeeling tea, meg étcsoki és étcsoki között. Meg az, hogy ezeket a drága csokikat és teákat tényleg mindenféle formában megkóstoltuk. És kaptunk ebédet is, pizzát.

"Nyeldekeltem, akár a hal"

Először is disznótoros ételeket ettünk, sógorom vidéki birtokán ugyanis már korábban halálát lelte az utolsó mangalicasertés, néhány darabját péntek este megetettük a barátainkkal. Azt hiszem azonban, talán kicsit túllőttünk a célon, amikor azzal vicceltünk, hogy Noiz bármikor képes lenne tragikusan magyar szocreál körgangos kortárs irodalmat írni, illetve, hogy korábban tervezte egy fenti stílusú novella paródiájának megírását, de aztán eldobta, mert túlságosan valóságosra sikerült.

Akkor gyanútlanul eljátszottunk a gondolattal, ahogy poénból beküldi, mittudomén, a Jelenkornak, akik természetesen felfedezik benne a szürrealitás mögött meghúzódó kíméletlen társadalomkritikát, míg végül akarata ellenére híres kortárs magyar író lesz, és hiába mondja majd minden fórumon, hogy "dehát csak vicceltem!", ezt a kiszólását is a híres író magvas és idézendő gondolatának fogják tartani, amelyben burkoltan fogalmazza meg a harmadik évezred magyar rögvalóságának már-már elviselhetetlen iróniáját, és szállóigévé válik ezáltal. Majd az ötödik regény, számos esszé és publicisztika után, amelyek mintegy segélykiáltásképpen egyre kínosabban rosszak (ti. hogy vegye már észre valaki, hogy paródiának szánja), az Író a meg nem értettség végső kétségbeesésében pisztollyal vet véget életének, "halálos csattanással tette ki az utolsó pontot", olvassuk majd a szalagcímeken, mialatt túlórában nyomják újra gyűjteményes műveit.

Szóval, mondom, most egyszer s mindörökre megtanultam, hogy vannak dolgok, amikkel túl veszélyes viccelni, Noiz ugyanis megírta első, és reményeink szerint talán utolsó tragikusan szocreál kortárs magyar szösszenetét a péntek estéről, amelyben Izolda pongyoláján lemoshatatlan foltot hagy a hurkalé, amelyben Brájt egy pillanatra ismét az a csavargyári bizalmi, aki traktorékszíjjal tanított a rend tiszteletére ebben az elfajzott világban, és amelyben "macskák vernyogtak az udvaron és az este úgy könyökölt a gangra, mint az alkoholista házmesternő a negyedikről." Egyébként arról szól, hogy mint arra a péntek este során egy véletlen elszólásból fény derült, Brájt sunyin megnézte nélkülem a 30 Rock teljes első évadot.

A Szerző sajnálatosan az íróasztalfiókjának tartogatja a vicces és a tragikusan és elviselhetetlenül borzalmas közötti szűk mezsgyén egyensúlyozó kordokumentumot, amely hatalmas veszteség ugyan a világirodalom számára, de rajtam már nem segít, mivel sírok akárhányszor eszembe jut.

Breaking: fondorlatos érzelmi zsarolásomnak köszönhetően az említett mű némi mentegetőzést követően mégis olvasható a Szerző internetes naplójában.

Világhír

Voltam tegnap kiállításmegnyitóval egybekötött díjkiosztón, megjelent a novellám kis, jelentéktelen füzetkében, amelynek bevételeiből jótékony és értelmes célt (egy konkrét kórházat) támogatnak. De nem ez volt az igazán jó, hanem, hogy, mint kiderült, a bíráló bizottság egy személyből állt, akit bár személyesen kevéssé ismerek (vizsgáztam nála egyszer), azért eléggé kedvelek, szóval nagyon örültem, hogy ő olvasta a novellámat, és aztán kezet fogott velem és gratulált. Egy patológus professzorról van szó, aki álnéven detektívregényeket ír, és a valós életben is regényhősre emlékeztet, amennyiben kiemelkedően intelligens, ám rendkívül mogorva, szarkasztikus, dohányos, ősz hajú, kék szemű figura, ezenfelül még annyit tudok róla, hogy bridzsel.

Amúgy általában kedvelem a szarkasztikus, mogorva embereket, ez tulajdonképpen lehet, hogy furcsa.

Reklám után visszajövünk

Addig is hadd ajánljam az olvasóközönség figyelmébe Dr. Mortz blogját, nemrég találtam, és nem csak azért szeretem, mert orvosos, hanem főleg a stílusa miatt. "Elhanyagolt kerületből elhanyagolt beteg jön mentővel. Nincs még 45, de 15 évet simán hozzátagadhatna, minimum 60-nak néz ki, ha lány lennék, nem sok rózsát kapna a hajamból." 

Sose mernék egészségügyes blogot írni, annyira kényes téma.  

Asszem túlságosan ráérek

Azt találtam ki, még egyszer régen, amikor olvastam az arcmemória neurológiai alapjairól, hogy a szociális fóbiásoknak biztos rosszabb az arcmemóriájuk, mint az egészséges kontroll személyeknek. Ugyanis az arcmemória, mint feature, tulajdonképpen azt a képességünket jelenti, hogy apró különbségeket fedezzünk fel nagyon hasonló, de gyakran látott dolgokban. Az arcmemóriához elengedhetetlenül szükséges a gyrus fusiformis nevű agyterület épsége. A gyrus fusiformis sérülése esetén azonban másfajta deficiteket is leírtak, két esetismertetést olvastam, az egyikben a fenti területen agyvérzést szenvedett farmer nem tudta megkülönböztetni többé a teheneit, a másikban pedig a szintén itt sérült kutyatenyésztő nem tudta többé jól elkülöníteni a hasonlóbb kutyafajtákat, ami egyébként tönkre is vágta a karrierjét: az volt a foglalkozása, hogy kutyakiállításokon zsürizett, és ezt mondjuk nehéz úgy, ha az uszkárt sem tudod megkülönböztetni a labradortól.

Szóval, ha az arcmemória nem más, mint "apró különbségek felfedezése gyakran látott, hasonló dolgokban", akkor aki nem lát elég sok arcot, annál kevéssé alakul ki a képesség. A szociális fóbiások meg ugye eleve kevesebb ismeretséget szereznek, kevesebb időt töltenek emberekkel, illetve ha véletlenül igen, akkor is kevesebbszer néznek az arcukra, mint az egészséges kontroll személyek. Egy igazi klasszik szoc fóbiás kevesebb arcot néz meg élete során, és főleg kevésbé figyelmesen, mint ahány ebet az átlag kutyatenyésztő, legalábbis sajátélményből ezt gondolom.

Azután teszteltem a hipotézisemet reprezentatív mintán, azaz megkérdeztem három embert, aki ha most nem is az, legalább gyermekkorában szociális fóbiás volt (az egyik én vagyok a háromból), és mindegyik rossz arcmemóriáról számolt be. És akkor az előbb még ennél is tovább mentem a tudományosságban, ugyanis egy meglehetősen rossz szakdolgozatot kellene éppen értékelnem, és azt vettem észre, hogy túlságosan kíméletlen vagyok vele, és kb abban a stílusban írom az opponensi véleményt, ahogyan a rossz filmeket/könyveket szoktam szidni a blogomban. Úgyhogy gondoltam, kicsit inkább hanyagolom a témát, hátha holnap már jobban tetszik, és inkább utánanéztem, mit ír a tudomány fenti jelenségről. Nagyon kevés cikk van róla, és nagy részükben azt a hipotézist tesztelték, hogy a szociális fóbiások biztosan jobban megjegyzik a dühös arcokat, mint a semleges vagy vidám arcokat, persze nem tudták bizonyítani. Egy olyan cikket is olvastam, ahol a szerencsétlen résztvevőknek arcokat mutogattak, mielőtt azok előadtak volna valami kongresszuson, és lám-lám, a szociális fóbiások kevésbé emlékeztek később ezekre a fotókra, gondolom, ahelyett, hogy megjegyezték volna őket, inkább azzal voltak elfoglalva, hogy az előadásuk előtt ne ájuljanak el a félelemtől.

Szóval az elméletem nem bizonyított, majd ha egyszer még ennél is jobban ráérek, letesztelem igazából, és persze lesz benne fMRI is, mert az az izgi. Addig is az interneten bóklászó szociális fóbiások elmondhatnák itt a kommentekben, hogy jó vagy rossz-e az arcmemóriájuk, csupán az érdekesség kedvéért. Mármint engem érdekel.

A patkány éve

A 2008-as kínai horoszkópom "szakmai" rovatában összesen hatszor (!) szerepel a "kihívás", ezen belül kétszer az "izgalmas kihívás" kifejezés. Egyszer a "hullámvasút" is, a biztonság kedvéért. Miért érzem úgy, hogy ez borzalmas és ijesztő? Miért nem mentem műkörmösnek? Emellett nem lesz egy fillérem se, csak további adósságokba verem magam. Ellenben, ha még egyedülálló vagyok, egy összejövetelen megismerkedhetek életem párjával, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt az utóbbi részt csak a nők lapja café újságírója biggyesztette a végére a szingli olvasóközönség kedvéért.

Egyébként arra is rájöttünk tegnap, hogy feltehetően azért van némi diszkrepancia a blogom és a valós személyem között, mert én (az isolde blogot író valós személy) Nyilas vagyok Ikrek aszcendenssel, isolde (szül. 2003. jún. 7.) pedig Ikrek és az aszcendense Nyilas. 

(Lefordíthatatlan obszcén szójáték)

Eleinte én álldogáltam a Parázs Presszó előtt, és dohányoztam, mivel korán odaértem, nemdohányzó terembe akartunk ülni, nem volt nálam könyv, és egyedül unatkozni egy nemdohányzó teremben, nincsen annál szomorúbb. Aztán amikor bementem, kiderült, hogy az L. már ott ül egy ideje Pratchettel (utóbbi könyv alakban), és Agnus hangját is hallotta, de mivel látvány nem társult hozzá, úgy ítélte meg, hogy bizonyára csak hallucinál, esetleg a vendéglátóhelyen Agnus hangja kering a plafon alatt futó csövekben végtelenül. Később aztán kiderült, hogy - valahol másutt eközben - Agnus és Brainoiz a kissé eldugott nemdohányzó teremben beszélgetnek, bár még mindig nem világos, hogyan ért körbe a hang, ezek a régi épületek gyanúsak tudnak lenni. És még volt az is, hogy telefonos utasításokat követve érkezett Lucia, és a telefon, valamint apró lépteinek zaja alapján már rég látnunk kellett volna, de nem, ez kicsit olyan volt, mint amikor az Alien 2-ben a nyomkövető már jelez ezerrel, de nem látják a szörnyet (aztán rájuk ugrik, mivel pontosan felettük van egy szinttel feljebb) (Lucia végül nem bántott minket, csak lecseszett, amiért nincs gyerekünk, meg amiért a férjem állandóan ugyanazt a V for Vendettás pólót viseli, amit ő már legalább négyszer kiolvasott). És nem beszélve a mra sms-éről, ami úgy kezdődött, hogy "Sajnálattal vegyes sajnálattal tudatom..." és ebben a szellemben is folytatódott egészen a "mr.a. s.k." aláírásig.

Túl sokat, túl sokat beszéltek bajuszról és pacalról, és valakinek volt olyan ismerőse, aki a pacal mosásához egy külön mosógépet vásárolt, de nem baj, mert én közben red curry-t ettem átszellemült mosollyal, és itt ragadnám meg az alkalmat, hogy méltassam a méltán méltatható Parázs Presszót, remek hely, magyar és thai ételekkel, amely utóbbiak közül a pad thai kevésbé volt autentikus, a red curry azonban európai viszonylatban a tökéletesség határát súrolta, vicces volt egy étlapon látni sült banánt túrós palacsintával és fried rice-t tócsnival, egyedül a csapolt sör borzalmas. A társalgás egy jelentős részében furcsa módon a magyar nyelvről esett szó, helyesírást és nyelvrokonságot sem figyelmen kívül hagyva, és sokáig találgattuk azt is, hogy hívják a többféle nemzet konyháját ötvöző éttermet/ételt, mígnem Suematra sms-ben Mrs. Nerdhez fordult, és kiderült, hogy "fúziós"-nak. Továbbra is a kultúránál maradva annak a hangszernek a nevén tanakodtunk, ami műanyagból van, gyerekeknek való játék, fújni kell, és kis, színes billentyűk vannak rajta, de nem jöttünk rá, a kommentekben segítséget elfogadunk.

A gubacs nem tudom, eredetileg honnan jött, mindenesetre megtudtuk, hogy az L. édesapja gubacsfüzérből készített térelválasztó függönyt a szerző gondtalan gyermekkorában, ami a földig ért egészen amíg kutyájuk nem lett, aki kutya-fejmagasságig lerágta. Aztán hirtelen meztelennős kártyanaptárakról lett szó, amiket anno be lehetett cserélni erre-arra a megszálló orosz hadsereg hazánkban állomásozó tagjainál, ugyanígy a golyórágó is nagy népszerűségnek örvendett, és új mesehőst alkottunk a Gubacsfejű Golyórágó személyében (Pom-Pom, kivágott jelenetek). Emellett fordításról beszéltünk, főként Noiz aktuális élethelyzetének köszönhetően (melynek során vagányan szimbolikus motorjára pattant és elporzott a naplemente irányába), és L. felvetette, milyen remek könyvcím lenne a jelen bejegyzés címeként szolgáló kifejezés, amikor azonban szóba jött, hogy a homár halkan sikít, miközben leforrázzák, arra jutottunk, akár egy nagylemez címeként is figyelemfelkeltő lehet, biztosan nagy sikerű lehetne például Agnus és a Sikító Homárok nevű zenekar Lefordíthatatlan Obszcén Szójáték című cd-je.

Bár a mai napirajzon felfedezett sikító medúzák sem kutya, úgy értem, medúza-vonta szánon...?

Isn't it good? Norwegian wood.

Basszus, délután négy és hálóingben vagyok. Cool. Úgy gondolom azonban, megérdemeltem egy kis pihenést, miután a minap ügyeletben négy órát aludtam két részletben. De nyugalom, már megyek is cikkeket olvasni, csak megmutatom a mostanában kedvenc jazz-számomat, külön köszönet L.-nek fáradhatatlan kultúrtitkosügynöki munkásságáért. Patricia Barber, magamfajta ex-Beatles-rajongóknak különösen ajánlott. (Vannak amúgy manapság is Beatles-rajongók, úgy értem, rendes igazi rajongók, vagy ezt az ember általában kinövi?)

 

 

My Overkill

Inkább mégsem vasalok, hanem hirtelen felindulásból Scrubs második évadot nézek. Még mindig nagyon jó. Még mindig Jordan a példaképem. 

Akkor megírom a saját blogomba

Pedig én amúgy szeretem a Vihart, csak az a baj, hogy itthon a lakásban is hideg van, mert átfúj az egészen a szél, a fűtés pedig központilag szabályozott. Szerintem a 21. században nevetséges, hogy nem tudom följebb csavarni a fűtést, de most komolyan. Bezzeg nagyanyáink még rakhattak a tűzre. Amúgy is azt gondolom, hogy az egyszerűsödés helyett inkább egyre bonyolultabbá válik az életformánk a technikai fejlődésnek köszönhetően, de erről majd máskor rinyálok.

Most a filmről fogok mesélni, megnéztük a Papírsárkányokat (The Kite Runner), és szerintem elég jó volt. Kezdjük ott, hogy engem többnyire zavarni szokott, ha valamilyen furcsa, idegen nyelvet beszélnek a filmben, ebben pedig az idő nagy részében pastu nyelven beszélnek, de egyáltalán nem volt zavaró. Néha beszélnek angolul is, és nagyjából akkor, amikor a történet szempontjából ez valóban hitelesnek tűnik (néha máskor is, de ennyi még elmegy). Másrészt pedig öreg cinikus vagyok, akit ritkán kavarnak fel az úgynevezett felkavaró filmdrámák, különösen cinikus bírok lenni szülő-gyermek kapcsolatokra, ebben a filmben azonban volt jó néhány rész, amit összeszorult torokkal néztem, minden elismerésem érte.

A sztori: 2007. Kalifornia. Amir nevű fiatalember épp megkapja első megjelent regényének a tiszteletpéldányait, amikor felhívja idős férfihang, hogy jöjjön haza Afganisztánba, mert lenne ott némi dolga. Aztán máris 1970-valahányban vagyunk Kabulban, Amir és Hassan kisfiúk (hat évesek kb?), sárkányt eregetnek, nagyon jó barátok, mindemellett igazából Hassan Amir szolgálója is egyben. Aztán történik valami, amitől a barátságuk kicsit, nos, megváltozik, aztán jönnek orosz megszállók is, míg végül eljutunk a jelenbe, és kiderül, milyen, nem éppen veszélytelen feladata van Amirnak az éppen tálib uralom alatt álló volt hazájában.

Afganisztán, különösen a gyermekkori részekben, amikor még nem barmolták szét az oroszok, majd a tálibok, gyönyörű, hangulatos, és oda akarok utazni most. Nagy, okkersárga sziklák tövében nagy, piros gránátalmákat termő almafa, meg nyüzsgő, zsúfolt piacok, hóban bicikliző öreg afgánok, koszos kisgyerekek, lapos tetők ezrei felett lebegő papírsárkányok, hólepte hegyormok, kék ég. A kedvenc szereplőm Amir keménykötésű apja, aki igazi ellentmondást nem tűrő, bátor, kemény ember, kissé diktatórikus ugyan, de kvázi megtörhetetlen, nagyon jó a színész, hitelesen öregszik a film során, és tetszik, ahogy viselkedik a különböző élethelyzetekben és helyszíneken (nem akarok sok mindent lelőni, ezért nem részletezem ezeket), egyáltalán nem mindig szimpatikus, sőt, ellenben nagyon… hiteles. És nagyon bejött nekem az alapkonfliktus, tudniillik, hogy Amir, apjával ellentétben, alapból egy gyáva fiú, majd gyáva fiatalemberré érik, ám folyton olyan helyzetekbe kerül, ahol bátran kellene viselkedni. Én is alapból egy gyáva vagyok, és bár nyilván helytelenítem egyes húzásait, valahogy mégis teljesen érthetőek és egymásból, illetve a srác személyiségéből következnek. Most olyanokat tudnék még írni, hogy „hátborzongatóan emberi”. Szóval alapvetően szerettem a filmet, jól egyensúlyozik a felszínesség meg az arcomba nyomott mély tanulságok között, valahol azon a vonalon, ami még pont belefér.

Kivéve az utolsó kb tizenöt percet, ami már nem annyira jól egyensúlyozik ezen a vonalon, hanem kiakasztja durván a lelkizés-mutatót. Jó, közben is kissé vontatott néha, de még bírhatóan, az utolsó jónéhány jelenetet azonban egy az egyben le kellett volna vágni a filmszalag végéről egy nagy ollóval. Úgyis pont annyival hosszabb a film a kelleténél, és akkor nem a torkomon lenyomott közhelyek szájízével jövök ki a moziból, hogy képzavar is legyen. Meg, tudom, mi nem tetszett még: hogy eléggé azt sugallja a film, hogy Amerika az álmok hazája, és ott mindannyian biztonságban vagyunk. Egyáltalán, hogyan kaptak vízumot?
De azért így is megért egy mozijegyet.

Meg lehet itt fagyni, basszus. Megyek és vasalok egy kicsit, hátha az segít.
(Update: na jó, lehet, nem kéne rinyálnom, hogy fázik a lábam, amikor most látom, hogy másutt komplett háztetőket vitt le a szél.)