Már megint eltelt egy hét és írhatok a kajákról, ráadásul most semmi izgalommal nem tudok szolgálni, a múlt heti kalandok annyira megviseltek, hogy erre a hétre a lehető legkonzervatívabb ételeket rendeltem, vagy olyat, amit már ettem és jó volt. Régen, amikor még jártam önismereti célú pszichoterápiába (szörnyen hiányzik különben), azon szoktam vitatkozni a terapeutámmal néha, hogy én nyugalmas életre vágyom-e vagy nem: én jöttem azzal, hogy nekem a szüleim nem diplomások, én vidéki vagyok, nekem ez túl nehéz, én csak egy gyáva, álmodozó kisvárosi lány vagyok, hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak doktori fokozatot akarjak, meg egyáltalán, nagyarcúan orvoskodjak itt, cikkeket írjak impakt faktoros lapba és miegyéb, én egy vidéki könyvesboltban akarok dolgozni, ahova ugyanaz a tizenöt vásárló jár és az egyetlen izgalmat és döntési helyzetet az jelenti a napjaimban, hogy tejszínnel igyam-e a teát vagy citrommal. A terapeutám szerint ez nyilvánvaló hülyeség, és én azért keresem magamnak a kihívást, stresszt, kalandot, izgalmat, mert én azt direkt szeretem, senki nem fogott töltött fegyvert a fejemhez, hogy egyetemre menjek a fővárosba, de komolyan nem, és a továbbiakban is rendre magamnak kerestem a bajt. Lényeg, hogy igen, tényleg két nap után meguntam az izgalom nélküli étkezést, halál unalmas, akármennyire finom volt az aktuális rántott ez-az, élményszinten a nyomába sem ért egy jó kis borzasztó mákos rizsnek tofuval és csípős almaszósszal. De részletezem.
Hétfőn ettem olívával gyúrt juhsajtot rozmaringos paradicsommal, ez az egyik legjobb kajájuk, már többször dicsértem, tényleg nagyon jó (különben már gondoltam, hogy el kéne mondanom, hogy nincs olyan deal, hogy jókat kell írni a kajájukról, hanem tényleg azt, amit gondolunk. Csak szólok). Rendeltem még hozzá Gyümölcssaláta reggelit, amit tényleg másnap reggel ettem meg, erre még tavaly próbált rádumálni a személyi edzőm (honnan a jó istenből volt nekem tavaly személyi edzőre pénzem, ezt jó lenne valahogyan kideríteni, mert idén nyáron is szívesen járnék, de nincs ötletem). Szóval az edzőm, Vera az egészséges étkezés elkötelezett híve volt, az iskola, amit képviselt, leginkább a Testkontrollra hasonlított, délelőtt csak gyümölcsöt kell enni, mert abban van gyümölcscukor, ami energiát ad, de nem lassít le, mint a péksütemények, valamint külön kell enni a szénhidrátot meg a fehérjét. Ez utóbbit sosem hittem el, a reggeli gyümölcsevéssel viszont próbálkoztam, persze aztán mai modern rohanó világunkban kinek van ideje körtét csumázni meg narancsot hámozni, ráadásul reggel. Na, a séf ideküldi dobozban meghámozva.
Kedden ettem diós rántott karalábét barna rizzsel és mézes joghurttal, ami halál unalmas volt, meglepően nyomi rántott karalábé nyomi rizzsel, a mézes joghurt mondjuk jó ötlet, de keveselltem. A polentatorta mandulás túrókrémmel viszont isteni, a polenta rendes neve különben kukoricamálé, és kukoricalisztből készült kását jelent, de ejtsük inkább olaszosan és akkor sokkal menőbb.
Szerdán ettem olyat, hogy csípős metélt laskagombával, ez spagettitészta volt, szabad szemmel üres tésztának tűnt, ha megkóstolta az ember, akkor viszont elég rendesen csípett, a paprikában lévő kapszaicin pedig közismert antidepresszívum, szeretjük. Volt hozzá előételnek saláta, de én utána ettem meg, mert felnőtt vagyok, és olyan sorrendben eszem az ételeket, ahogy akarom. Ez az extra pácolt kecskesajt olívás cipóval körülbelül eddig a legjobb dolog volt, ami történt velem a héten, ez mondjuk nem nehéz, mert olyanokkal kellett versenyeznie, hogy "le kell adni a nyári szabadságtervezetet és alig mehetek szabira idén nyáron" és "muszáj augusztusig megvédenem a phd-t, de kizárt, hogy beleférjen addig", és akkor a premenstruális szindrómát és a rokon hangulatzavarokat inkább nem említeném. Viccet félretéve, kis barna omlós cipó benne olívákkal, nagyon finom kecskesajt, és még zöld levelek is, rukkola és jégsaláta, igazán elképesztően finom volt.
Csütörtökön véletlenül mindenben volt kecskesajt. A kecskesajtos gombafasírt tofupestos pennével kicsit fura volt, mivel a gombafasírt teljesen úgy nézett ki mind látványra, mind állagra, mint nyers húsgombócok, de az íze egyrészt gomba volt, másrészt imádom a nyers húst, úgyhogy mindvégig tatárbifsztekről álmodoztam, aztán ha már így előkerült leölt állatok nyers húsa, akkor véres bélszínekről is, ezt esetleg a bioséfnek ne áruljátok el. A tofupesto viszont remek futurisztikus zöld trutymó, finom is, teljesen felesleges volt a penne mellé fasírtot is betenni, de legalább eszembe jutott, milyen régen ettem egy igazán jó steaket. Konkrétan szakvizsgám után a bloggerekkel ott a Ferenc körútnál egy puccos steakházban, a neve most nem jut eszembe, és az is milyen érdekes, hogy ahogy öregszem, úgy egyre nyersebben szeretem a steaket, kiskoromban jól átsütve ettem, aztán két évig vega voltam, utána már közepesen szerettem, pár éve pedig húgom rádumált a véresre, és tényleg az az igazi. Node, torokköszörülés, miről is beszélek, khm, tehát kecskesajtos narancsos olívás saláta, az kecskesajt, narancs és olíva egy dobozban, kicsit meglepő kombináció, de klassz, vacsorára ettem, ööö, sonkás szendviccsel.
Pénteken még mindig kecskesajt, burgonyapüré és rántott kecskesajt, unalmas, valamint csokoládés túrógombóc mandulában sütve meggy öntettel, mely utóbbival kapcsolatban kissé ambivalens vagyok, jobban szeretem az egyszerű ízeket, mint amikor ennyiféle dolgot kevernek össze, legyen akkor csak túrógómbóc meggy öntettel, vagy csoki mandulával, de ez így sok. Hidegen rossz volt, de viszonylag hamar rájöttem, hogy ez vélhetően melegétel, úgy már egész tűrhető, mandulába hempergetett túrógombócot kell elképzelni a belsejében egy kis csokidarabbal, mindez sütve, a sült túrógombóc pedig nem olyan finom, laza, mint a főtt, hanem keményebb és kevésbé finom. A durván jó a kombinációban a meggyöntet volt, igazi savanyú meggyízű.
Azt kell még elmondanom, hogy vannak bioséfes kuponok a Shape és a Patika magazinokban, valamint, hogy holnap Szentendrén a Föld Napja-rendezvényen is lesznek ők is.