A közgazdaságtan hajnalán (= fogalmam sincs, mikor) született a Homo economicus fogalma, vagyis az az alapelv, miszerint az ember minden pénzügyi tranzakcióban úgy viselkedik, hogy saját maga számára a legtöbb nyereséget szerezze. Hogy a végén a legtöbb pénze legyen. Ennek érdekében racionálisan dönt. Azonban ezzel az érveléssel csak részben lehet megmagyarázni bizonyos folyamatokat: az emberek ugyanis időnként máshogy döntenek, mint ahogy azt a józan ész diktálná. Számos játékelméleti paradigma segítségével kísérletesen is modellezhetők ezek a döntési helyzetek, és úgy tűnik, a színtiszta racionalitáson kívül még affektív-emocionális tényezők is befolyásolják a a döntéseinket - altruizmus, káröröm, impulzivitás. Korábban "áfonyás-diós keksz" fedőnév alatt közölt vizsgálatunk tervezésénél ezeket a tényezőket sajnos nem vettük figyelembe, ami gyakorlatilag a projekt szánalmas bukásához vezetett. De részletezem.
Van például az ultimátumjáték. A kísérleti helyzet úgy néz ki, hogy két játékos közül az egyik (legyen a neve 'A') kap 10 dollárt, valamint egy felszólítást, hogy ezt a 10-est ossza el kettejük között, ahogy akarja. 'B' játékos eldöntheti, hogy az ajánlatot elfogadja-e vagy sem: ha elfogadja, mindketten megkapják az adott összeget. Ha nem fogadja el, akkor senki nem kap semmit. A játék klasszikus esetben egy fordulós, tehát ennyi, itt a vége.
A racionalitás elve alapján, ha a játékosok Homo economicus módjára a saját nyereségük növelésére törekszenek, akkor az 'A' játékos nyilván a számára lehető legkedvezőbb verziót fogja javasolni, vagyis 1 dollár a tiéd, 9 az enyém. Ha a 'B' játékos is hasonlóképpen működik, akkor ezt a verziót elfogadja (hiszen ha elutasítja, akkor mindketten, így ő is nulla dollárt kapnak, ha elfogadja, akkor meg kap 1-et, és 1 több, mint 0). A kísérleti eredmények szerint azonban az emberek nem ezt csinálják. Ehelyett, az 'A' játékos többnyire "fair" osztást javasol, 7:3 és 5:5 között. A 'B' játékos szintén totál irracionálisan viselkedik, ugyanis a 9:1 és 8:2 arányú osztásokat szinte mindig visszautasítja, ezt többféle kultúrában lemérték, nagyjából állandó. Ezt érzelmi és evolúciós hatásokkal magyarázzák, amelyek részben az egyén számára jelentenek érzelmi nyereséget (jól megmutattam annak a köcsögnek, mi az, hogy csak ennyit ad), másrészt a nagyobb csoport számára is jelenthetnek (legközelebb, ha mással kerül össze, majd rendesebb lesz), bővebben pl. itt.
Érzelmi hatások, altruizmus, gőg, impulzivitás - ezeket a tényezőket hagytam ki a tervezésnél, amikor azt hittem, hogy kekszet sütök és napi 2 db kekszett reggelizek majd, negyven keksz esetén húsz napig. Persze, tudhattam volna, hogy egy csomót megeszik belőle (amúgy épp fogyókúrázó) férjem. Sejthettem volna, hogy én sem csak reggel eszem és nem állok meg két darabnál, hanem felzabálok egyből tízet, mert impulzív vagyok. És az is nyilvánvaló volt, hogy beviszek a kórházba egy pár darabot, na jó, egy kisebb dobozzal a kollégáknak, végülis tőlük kaptam a receptet, egyrészt önzetlen vagyok és nekik is jól esik egy kis keksz a kávéhoz, másrészt meg a hübrisz, muszáj időnként villognom vele, hogy tudok sütni.
Szóval jelenleg már csak négy darab van.
Ellenben már tervezem a következő projektet, oatmeal-raisin cookie. Asszem a sütés számomra az, ami Ally McBealnek a rövid szoknya. Sajnos egyikünknek sem lesz tőle jobb lába.