Ha már így szóba jött, eszembe jutott, hogy régen hallgattam Nina Simone-t, és előkerestem a CD-met, amit 14 éves koromban vásároltam a soproni Berzsenyi Dániel Könyvesboltban. Nem sokkal előtte láttam a Bérgyilkosnő című filmet (az amerikai remake-et, Bridget Fondával), a filmben pedig csomót beszélnek Nina Simone-ról, több száma is szól, és bár addig halvány fogalmam sem volt, ki az a Nina Simone, de akkor elhatároztam, hogy tetszik. CD-lejátszóm mondjuk még nem volt, sőt, kilátás sem volt rá, hogy a közeljövőben legyen, azért megvettem a CD-t. Anikó (a menő bátyjának volt CD-lejátszója) átvette nekem kazettára és úgy hallgattam. És aztán különös módon valahogy mindig előkerült utána is Nina Simone, az életemben szereplő fontos emberek meglepetésszerűen előálltak vele néha. Például egyik karácsonykor az apám, aki a zenei ízlésemről (meg úgy egyáltalán szerintem az ízlésemről, vagy arról, hogy mit szeretnék kapni) többnyire mit sem tud, adott egy Nina Simone lemezt és elkezdte nekem magyarázni, hogy ki az a Nina Simone és miért kell most megismernem. Vagy amikor Susie megkérdezte, hogy elhozhatja-e a szülinapomra a Bright nevű bloggert (akihez később feleségül mentem), és mielőtt hozta volna, én elkezdtem olvasni a blogját, és mivel vicces volt és jól írt, elég sokat elolvastam belőle visszamenőleg is, és ott olvastam először, hogy meghalt Nina Simone. És számtalan példát tudnék még sorolni. Ez meg a szomorú szám.