Utolsó bioséfes bejegyzés
A hét első két napján beteg voltam otthon, így ráértem fotózgatni a kajákat. Bár fogalmam sincs a kajafotózásról, de legalább saját, valósághű képek, némelyik kattintva kicsivel vagy sokkal nagyobb lesz.
Főétel
Hétfőn ettem olyat, hogy toscan fehérbab, cukkinivel és paradicsom-rizottóval, ez paradicsomos-rozmaringos szószban lévő bab volt, ráadásul kétféle, a kisebb, normál fehérbab, meg az a nagyon nagy szemű bab, amiből a gesztenyepürét szokták hamisítani. A paradicsomos rizottó az egyik legjobb dolog a bioséfnél, nem is részletezem, jó kaja volt, semmi egetrengető bizarréria. Végülis paradicsomos bab rizzsel, szerintem efféléket esznek a vadnyugaton, amikor beesteledik és megáll a főhős, tüzet rak egy szikla takarásában, kibont egy konzervet, megmelegíti a tűz fölött, és megengedi, hogy a lova nyalja le a fakanalat. Bár Toszkánában nemigen vannak cowboyok. Whatever.
Kedden volt brokkolis rakott tészta paradicsomos édeskömény-salátával, ezt imádom, egyszerű és nagyon finom volt, mondjuk nem rakott tészta, hanem sima penne, a salátában pedig főként paradicsom volt meg zellerszár meg hagyma, meg valamennyi édeskömény is azért, de mivel remek volt így is, nem rovom fel nekik. Elég durván hagymás mondjuk, örültem, hogy nem dolgozom és nem kell egész délután azon aggódnom, hogy nehogy ráleheljek valakire. Így nézett ki (hát nem gyönyörű?):
A tofusült pékné burgonyával az a tipikus, normál ételeket utánzó vegetariánus kaja volt. Magyaros ízű sült tofu, meg hagymás krumpli. Így, hogy nem vagyok vega, szerintem az ilyesminek nem sok értelme van, mert ha sült húst akarok enni hagymáskrumplival, akkor eszek azt, ha meg izgalmas tofus vegakaját kívánok, az ne akarjon sülthús lenni, de megértem, hogy a vegetariánusok is vágynak időnként valamire, ami nagymama házikosztjára emlékeztet. Én ugyan nem vagyok nagy húsevő, valamint egyik irányba sem vagyok elveim szerint elkötelezve, de azért szeretném eloszlatni a kétségeket: semmiféle tofu nem képes még csak haloványan sem utánozni egy rendes eszterházy rostélyost vagy bécsi szeletet vagy akár provanszi csirkemellet. Ettől függetlenül finom volt, egy rendes, korrekt ebéd. A nővérek közben arról vitáztak felettem, hogy a tofu egészséges-e, mert az egyikük azt olvasta valahol, hogy az örök élet titka, a másik meg azt, hogy rákot okoz és emberi fogyasztásra alkalmatlan. Én utoljára ott tartottam, hogy egészséges fehérjeforrás, kivéve, ha irreálisan sokat esznek belőle sokáig, mert akkor a nemi hormonok képzésében okoz valami eltolódást és ez közvetve valóban megnöveli bizonyos betegségek kockázatát, de lehet, hogy azóta már más az elfogadott nézet, még a pszichiátria szakirodalmat sem követem megfelelő mértékben, nemhogy a táplálkozástudományt.
Parajos rizs szezámos tofuval és chili szósszal. Parajos rizs: spenótlevelekkel összekevert barna rizs, nagyon jó, fogok ilyet csinálni otthon. Szezámos tofu: a tofu oké, viszont rájöttem, hogy én valójában nem szeretem a szezámmagot, csak ezt eddig nem tudtam. Az íze se jó, hanem ilyen fura, főleg nagy tömegben, és mi az, hogy ilyen kicsi? Számtalan, kicsi, aprócska mag? Nem tudom, fura. A chiliszósz az meg chiliszósz. Whatever.
A mai zöldséglasagne, juhsajttal és paradicsommártással elég rendesen próbára tette a rugalmasságomat. Ugyanis olyan jól kitaláltam, hogy a bioséf legjobb kajái a zöldséges tészták meg a paradicsom meg a sajtok, hát akkor egy ilyen remek kompozícióval zárom majd a sort. Csakhogy ebben nincs tészta. Nem zöldséges lasagne, hanem zöldséglasagne. Vékonyra szeletelt zöldségek rétegezve vastagabbra szeletelt zöldségekkel. Szóval zöldségek, sajt, paradicsomszósz. Ami nem rossz végülis, de ha az ember már be volt állítva egy jó (tésztás) lasagne-ra, akkor mérhetetlen csalódást tud okozni a legfinomabb, legropogósabb káposztalevél is. Hát mindegy, miután túltettem magam a döbbeneten, végülis jó volt.
Saláta
Saláták közül csak a jól bevált kecskesajtokat ettem, mert azok annyira finomak, volt extra kecskesajtfalatok diós kenyérrel (képünkön, kivéve kenyér), meg extra pácolt kecskesajt olívás cipóval. Az olívás cipó sokkal finomabb, mint a diós kenyér, az utóbbi furcsán nehéz és morzsálódós volt. Ezek a cuccok fognak a legjobban hiányozni, mert ahhoz drágállom, hogy magamnak megrendeljem (1100 körül vannak), ahhoz meg lusta vagyok, hogy magamnak megcsináljam. Bár végülis nem lenne nagy cucc, kecskesajtot, leveleket, körtét és olívás kenyeret is adnak az intersparban, csakhát az nem olyan.
Édesség
Ez a karamellizált banán chilis szezámmaggal, ez annyira borzalmas volt, végre valami izgalom. Hű. Már látványra is, a dobozban, aprócska, szottyadt, szomorú Lények úszkáltak rendkívül gyanús lében, és tányérra helyezve sem sokat javult a helyzet. Basszus, hogy néz ez ki. A gyermekfalloszok végül ázott banánnak bizonyultak, a gyanús lé csípős, esetleg ha nagyon akarom, talán emellett karamellízű, kissé ragacsos szósz volt, az egésznek a tetején pedig úszkált a szezámmag. Hát ezt azért át kellene gondolni még egyszer, srácok, én sok mindent megéltem, annál is több mindent hajlandó vagyok megenni, de ez még nálam is kicsapta a biztosítékot. Kiettem a banánokat a becsület kedvéért, a lötty meg ment a cicáknak. (Nyugi, ez csak egy szófordulat, nincs macskám, és a képzeletbeli macskámnak se adok csípős szezámmaglevest.)
Túrógombóc eperöntettel, erre mondjuk rá van írva, hogy tönkölylisztet és tönkölydarát is tartalmaz, de szerintem ezeket csak nyomokban tartalmazhatja, vagy nem tudom, mert igazából hófehér színű gombócok, amik érzésre tejszínnel kevert színtiszta túróból vannak, ami persze lehetetlen, mert a séf nem használ tejszínt (asszem). A fénypont az eperöntet, aminek annyira durván és mellbevágóan valódieper-íze van, hogy komolyan. Döbbenet.
A flódnit azért rendeltem, mert állítólag a bioséfes flódni az olyan, amit meg kell kóstolni mindenféleképpen. A flódniról különben harminc évig nem tudtam, mi az, vagyis azt hittem, biztos valami bizarrul feltekert kalács, csak tavaly, a judapestről tudtam meg. (Nagyjából ezt: flódni: 1. fn tradicionális, jiddis sütemény, zsidó ünnepek jellemző édessége, a vékony tésztalapok közé több rétegben diót, mákot és almát töltenek. 2. mn, szleng Menő, vagány, kúl. /De javítsatok ki, ha tévedek./) A bioséfnél ez úgy néz ki, hogy tönkölytészta, szilvalekvár, dió, mák, a biosütik szép hagyományait követve egyáltalán nem édes, hanem főleg dióízű, szerintem nagyon finom, és meglepő módon nem csak egy, hanem két szeletet küldtek. Klassz volt.
Akkor elmondanám még itt, hogy hétvégén lesz rendezvény az isten háta mögött, ahol lesz kint a bioséf és zsályában sült bio szürkeharcsát fog főzni, plusz ingyen répasütivel, meg mindenféle nagyon egészséges és hippi és bio dolgok fognak történni. Ez: http://montecorona.hu/?p=61 . Rendelni persze nem lehetett halat sose, pedig nagyon szívesen ettem volna én is bio szürkeharcsát, de sebaj, mert ezzel véget ért az együttműködésünk és jövő héttől ehetek megint rántott halat. Yay.
Egyetlen pillanatig se bántam meg ezt a dolgot, még akkor se, amikor rám szóltak a kommentelők, hogy eladtam a halhatatlan lelkemet tofuért és tönkölyért cserébe (mert összesen hat szponzorált bejegyzésről volt szó, fennállásom hat éve alatt, ennyi nekem belefér), meg akkor se, amikor borzasztó cuccokat ettem, mert kaland az élet. Klassz volt megismerni ennyi különféle kajaötletet és volt, amit már itthon is elkészítettem azóta (oké, nem nagyzolok, a diós túrógolyók volt az, amely túró összekeverve dióval, szóval nem igényel különleges szakácstehetséget.)
Mindenesetre nagyon-nagyon köszönöm mindenkinek, aki eddig olvasott, kattintott, vagy csak elviselt, és ezáltal lehetővé tette, hogy hat hétig biokaját egyek, tényleg, köszi.
Hallottam ezt a mostani dal hangjait
Kollégám házi védése, aztán ülünk hárman a Párizs-Texasban (engem totálisan lenyűgöz a szalámis pizza így hat hét bio-vega ételt követően, szalámis pizza, basszus, mekkora találmány), és arról beszélünk, hogy majd milyen főnökök leszünk, bizonyára azért olyanok, mint amilyenek a mi főnökeink most, hiszen az ő iskolájukon nevelkedünk. Hogy a Kollégám biztosan keménykezű, konzervatív, ellentmondást nem tűrő vezető lesz (hát az tuti). Hogy hol kellene dolgozni tíz év múlva, itt-e vagy máshol. Hogy mindenki, aki eddig elment a kórházunkból, azt kipihenten, megfiatalodva, kisimulva, esetenként meggazdagodva láttuk viszont, de legtöbben mégis azt állítják, hogy hiányzik nekik a hely.
Kiderül, hogy egy megbízható és nagyra értékelt vélemény szerint bármelyikünk képes lenne osztályt vezetni bárhol a világon. Mondjuk a bárhol szerintem azért kissé meredek, de örülök ennek, ha igaz, ha nem.
Csak és kizárólag azért írom meg ezt a bejegyzést, hogy tíz év múlva ne ez a dal legyen amikor majd ki tudja, mit csinálunk és hol, akkor nosztalgiázhassak ezen.
I could be a nerd but I'm not
Az utóbbi időben túl voltam terhelve és sokat dolgoztam, aztán pedig most beteg voltam pár napig és ez valamiért jót tett nekem nagyon. A hangomnak rosszat, de a lelkemnek jót, bár nem teljesen tudom, miért. Mondjuk eléggé belassultam, sokáig aludtam, kitakarítottam a fürdőszobát (a házimunka olyan, mint az alkohol, kis dózisban gyógyszer, nagy dózisban meg függőséget, kézremegést, pszichotikus szintű depressziót és számtalan szervi bajt okoz). Ezenkívül véletlenül elolvastam az exblogomban a 2004 tavasz-nyárt, és tök olyan érzésem van, mintha rájöttem volna valamire, valami megnyugtató megoldásra valamivel kapcsolatban, csak nem tudom, mi az. Mindenesetre megnyugtató érzés. Asszem valami olyasmi is benne van, hogy rájöttem, hogy tulajdonképpen milyen kevésen múlt, hogy végül így alakultak a dolgaim, ahogy alakultak, de hogy ez miért nyugtat meg engem, nem tudom.
Például hétvégén volt ez:
isolde: - És képzeld, Kollégám állítólag velem szokott példálózni, hogy én mindig pszichiáter akartam lenni, holott nem is.
Niké: - Pedig úgy teszel.
És tényleg, én úgy teszek, mintha sehogy máshogy nem alakulhatott volna az életem, az mindig is úgy volt, hogy én pszichiáter akartam lenni, és már én is elhittem ezt magamnak. Pedig valójában infektológus is akartam lenni, előtte meg író, meg tanár, meg jazzénekesnő, meg dizőz. Lehettem volna valami egészen más is, elég, ha csak az utolsó elágazást nézzük, és nem vesznek fel jelen munkahelyemre, akkor elmentem volna a Lászlóba infektológusnak és egy teljesen másik ember lennék, vagy ki tudja. Akkor nem ismerkedem meg a Kollégámmal és nincs nála szülinapi bulim, ahová nem hívom el susie-t, aki nem hozza el a Brightot, aki nem vesz végül feleségül. (Persze, ha ez egy film lenne, akkor az alternatív történetben is megismerkednénk valami egészen alternatív módon, efelől semmi kétségem sincs.) Hol lennék vajon most? Akkor nem ismerkedtem volna meg Alaine-nel sem, aki nem hozott volna össze a terapeutámmal és nem is jártam volna terápiába, vagy nem hozzá, és ki tudja, milyen lennék, ugyanilyen vagy más? Egy szorongó infektológusnő? Milyen filmeket néznék? Miket olvasnék? Sosem láttam volna Firefly-t? Mi lenne azon a két polcon, ahol most a pszichoterápiás könyvek?
Meg elolvastam ezt a 2004 tavasz-nyárt, amikor volt a Göri, aztán a Bright nevű blogger, majd pedig a Boardos Fiú, és az is mennyiféleképpen alakulhatott volna. (Persze nem, mert a szereplők ismeretében egész más végkifejlet azért nehezen elképzelhető, de játsszunk el a gondolattal.) Mondjuk maradhattam volna a Fiúval, akkor Győrben élnék, biztosan magánrendelnék ott valahol, már tök jól síelnék, és járhatnék biciklivel dolgozni. Vagy lehetett volna az, hogy kirúg, de én nem megyek vissza a Brighthoz, mert ő közben lelépett valami nagymellű szőkével, és egyedül maradok és olyan szomorú és dühös vagyok, hogy megpályázom az első utamba eső külföldi állásajánlatot, és most Svédországban bütykölöm az alkoholistákat, összejöttem egy hallgatag, svéd fül-orr-gégésszel, van két gyerekem, évente kétszer hazaugrok túrórudiért meg bejgliért, és felvet a pénz.
Vagy mehettem volna orvosi helyett eleve bölcsész szakokra, aztán a bölcsészdiplomámmal valami multihoz, ahol ugyan utálnám a munkámat és azon rinyálnék, hogy mért nem lettem orvos, viszont elmentem volna Charlessal valamely világkörüli útjának egy szakaszára, és vele ellentétben én írtam volna róla regényt is, mostanában jelenne meg, ki lenne plakátolva a mozgólépcső mentén és lenéznének érte a volt bölcsész évfolyamtársaim, de sebaj, mert akik ismernek, azok tudnák, hogy a jóképű fülöp-szigeteki halászfiú nem csupán a képzelet szülötte, és irigyelnének ezért.
Ilyenek. És különös módon szó sincs róla, hogy ha most választanom kellene, akkor bármelyik másikat választanám, mert nem, igazából, a mindennapi problémákat leszámítva nincs bajom az életemmel, sőt, most hirtelen megint megtetszett. Csak valamiért tényleg kezdtem már észrevétlenül az gondolni, hogy ez volt az egyetlen lehetséges út. Közben pedig százezermillió egyéb lehetséges út is volt, amerre nem mentem, mert erre jöttem inkább. Hogy nem olyan az életünk, hogy így betesznek az elején egy irányba, és akkor te ez vagy, arra mész, hanem mindig van egy csomó irány és lehetőség. És az is, hogy nem kényszerből választottam ezt a pályát, mert eleve erre voltam predesztinálva, hanem ezt én választottam, sok közül, pedig mennyi minden lehettem volna.
Különben az egzisztenciál-analitikusok (kedvencünk, Yalom doktor) szerint amikor az ember ráébred a Döntés Szabadságára (ti. hogy azt csinálsz az életeddel, amit akarsz, "változtasson nevet és költözzön Kaliforniába"), az lehet bénító tehetetlenség és szörnyű szorongás, meg lehet felszabadító érzés. Na, nekem egyik sincs, én nem ébredtem rá, hogy azt csinálok a jövőmmel, amit akarok, hanem arra jöttem rá, hogy azt csinálhattam volna a múltamban, amit akarok, és nem tudom megmagyarázni, mi ebben a jó.
Just sail away, sail away, sail away, sail away
Dawn Landes: Drive. Most volt a House-ban, és szép.
My thoughts were short, my hair was long
Elővettem az öt évvel ezelőtti blogomat dátumegyeztetés céljából (hogy kiderüljön, én emlékeztem-e jól, hogy mi mikor volt, persze igen), és olyan szívesen írnék most rendes blogot. Tudjátok, olyan naplót, amiben az ember leírja, amit gondol az emberekről és a helyzetről és az Életről. Dehát manapság már nem irkálunk mindenfélét csak úgy fel az internetre. Mindenesetre leragadtam itt a naplóm előtt, London, Amszterdam, és olvasom magamat mosolyogva. És milyen kár, hogy most már végképp semennyire sem írok naplót, milyen jó lenne azt írni, nem is csak saját magam, hanem a többi szereplő történetei miatt is. Öt év múlva meg tíz év múlva elolvasni, hogy milyen volt akkor az illető, vagyis dehogy, maximum azt, hogy én milyennek láttam. Időközben felnőttek lettünk teljesen. Mondjuk a világnézetem és a ruhaízlésem viszonylag keveset módosult, amennyiben világosbarna bőrkabátban és narancssárga sálban jártam akkor, most pedig világosbarna bőrkabátban és narancssárga sálban járok. Biztos pontok az életben. Bár ez egy másik sál.
És az is mekkora volt, amikor Londonban, a Greenwich Foot Tunnelben szembejött hat egyforma fekete öltönyös férfi velencei madárálarcban.
Bloggerinfluenza, biosüti
Az volt az érdekes, hogy leugrottam a presszóba, (bár először nem akartam betegség miatt, de aztán húgom rábeszélt, hogy nála van a könyv, amit nekem hozott, én meg adjam oda neki a sütit*), és ültem velük az asztalnál és igyekeztem minél kevesebbet beszélni (mert ha az embernek elment a hangja, arra ez az egyetlen gyógymód). Próbáltam a régi kínai bölcs tanítást követni, ti. mielőtt bármit kimondasz, kérdezd meg magadtól, hogy 1. igaz-e?, 2. fontos-e?, és csak akkor mondd, ha mindkettőnek megfelel. Nagyjából semmi se volt fontos, ami eszembe jutott, ellenben gyakorlatilag mindent - az összes kérdést és az összes poént - perceken belül spontán kimondta helyettem valaki más. Nagyon érdekes volt. Ettem a pad thai-omat és bólogattam.
*A zabpelyhes sütiről azt írták az interneten, hogy frissen ugyan kemény, de később megpuhul, ez azonban az elmúlt hét során csak keményedett. Húgom szerint "kínai harci puffancs", és tényleg, még egy kicsit szárad és simán lehet majd nindzsa dobócsillagként használni. Pedig kivételesen pontról pontra követtem az eredeti receptet, kivéve, hogy rendes liszt helyett teljes kiőrlésűt tettem bele, mert az agyamra ment a sok bioétel.
Még azon gondolkodom, hogy most volt Niké szülinapi házibulija, és hogy öt évvel ezelőtt ekkortájt jöttem össze (először) a férjemmel, és Kollégám is akkortájt jött össze a Szöszivel (reméljük, nem fog neheztelni az elnevezésért). Énszerintem én egészen nagyon pontosan emlékszem az akkori eseményekre, egyébként teljesen változó az epizodikus memóriám, előfordul, hogy arra sem emlékszem, hogy valami fontos dolog egyáltalán megtörtént, vagy hogy úgy nagyjából melyik évben, máskor pedig egészen apró részletekre is. Lényeg, hogy most hétvégén a bulin Kolléga konyhájában némi ellentmondásba keveredtünk Szöszivel a dátumokat illetően, azazhogy április 23-a milyen napra is esett, úgyhogy most uánanéztem a blogomban és elárulom, hogy péntekre.
Tulajdonképpen nem emlékszem már, hogy mi nem stimmelt az emlékezetünkkel kapcsolatban, a dátumokkal volt-e baj vagy mivel? Mindenesetre volt április 16. Niké szülinapi házibulija, ahol a Boardos Fiúnak magyaráztam a konyhában, hogy egyedül lenni milyen jó, és ott volt Szöszi rózsaszín blúzban, meg az a barátnője, aki most a Boardos Fiú barátnője, mert a világ egy hatalmas Melrose Place. Aztán voltunk Tömő buliban április 21. szerdán, aztán április 23. péntek hajnalban összejöttem a férjemmel, majd elrepültem Londonba.
Enough is enough, I've had it with these motherfuckin' snakes
Kezdem elveszíteni a türelmemet így három nap után. Jó, eddig szórakoztunk itt a mézes-citromos kamillateával meg a saját kis immunrendszeremmel, láttuk, mire képes, most pedig elmegyek gyógyszereket venni. Ott van odakint a gyönyörű idő, plusz lenne egy csomó dolgom. Mondjuk tegnap legalább kihasználtam a kényszerszünetet, és átnéztem a Papírokat, azaz az olyan hivatalos leveleket és számlákat, amik érkezésükkor nem tűntek sürgősnek, ezért bedobtam őket a többi közé. Mindjárt találtam mindenféle olyasmit, mint befizetetlen telefonszámla, meg kitöltetlen iparűzési adó-űrlapok. Olyan jó lenne precíznek lenni.
Szóval komolyan, milyen betegség az, ami egy hete fennáll és az utóbbi 3 napban csak súlyosbodott. Erről én is tehetek, nem kellett volna szombat reggel fél hatig bulizni nyitott helyen, de ez egy másik történet, és az is 5 napja volt és azóta már rég meg kellett volna gyógyulni. Megyek és szerzek antibiotikumot.
Change changing places
Arra jók ezek a betegségek, hogy kiszakadva a mindennapok mókuskerekéből, az ember átértékelje kicsit az életét. Én azt találtam ki például egy darab kihagyott munkanap alatt, hogy mostantól Veronica lesz a példaképem* (nézzetek mindenféleképpen Better off Ted-et, nagyon klassz), meg hogy menjünk Nápolyba, mert 15 ezerért már adnak repjegyet.
*Most azt hiszitek, viccelek, de tényleg hiányzik belőlem egy karrierista, céltudatos nő, persze így is csinálom a dolgaimat, csak rinyálva, és ezt egyáltalán nem lenne muszáj.
Just the flu
Az emberek meghallják a hangomat a telefonban és megkérdezik, hogy ugye nem "ez az új" influenzám van? Nem, csak a sima.
Dolgozni mondjuk nem tudok, mert köhögök, tüsszögök, alig aludtam, embereket fertőznék meg, valamint pszichoterápiás munka esetében nem hátrány, ha az orvos tud beszélni (milyen jól jönne most, ha klasszikus analízisben utaznék, hallgatnék okosan ötven percig, annyit meg csak bírnék nyöszörögni elhaló hangon, hogy "lejárt az időnk"). Ehelyett megnézzük, vajon a fenti tünetek mellett tudok-e doktorit írni.
Beteg, nyafog
Utolsóelőtti kajás poszt
Ezen a héten sem ettem semmi borzasztót, pedig most próbáltam azért merészebb lenni. Valójában a legtöbb bioséfes ételnek a neve, illetve néhány esetben a külleme ijesztőbb, mint maga az étel. Persze lehet, hogy egyszerűen csak hozzáedződtem a meglepetésekhez, mint az Afganisztánt megjárt szuperkommandósok, annyira kemény lettem, hogy már szemem se rebben egy-egy medvehagymás répapuding láttán, és hamarabb felkapom a fejem a "szalámis zsömle" szókapcsolat hallatán, mint ha azt mondanád, "sóskakrémes-szezámos tofuragu kecsketúrós tönkölygaluskával". Nem tudtok meglepni többé.
Eddig még sosem rendeltem leveseket, úgyhogy most kértem párat, vajon mit tudnak. Ezek voltak:
Gyömbéres lencseleves. Legdurvább dolog a héten. Vizuálisan úgy kell elképzelni, hogy átlátszó lében egy csomó főtt lencse, és sokkal nagyobb adag, mint az ember várná, kb. kétszerese volt a normál megszokott levesadagomnak. És annyira brutálisan gyömbéres volt, mint a lehető leggyömbéresebb, legcsípősebb gyömbértea, amit valaha ittam. Csípős, nagyon-nagyon gyömbéres. Nem olyan, mint a karácsonyi gyömbéres sütemény vagy a ginger ale, hanem brutálgyömbér. Csak azért tudtam megenni, mert szeretem a csípőset és annyira kemény vagyok, hogy csak na. Mellesleg rengeteget javult tőle a náthám, bár sajnos a hatás csak pár óráig tartott.
Vargánya krémleves. Végülis oké, nem volt rossz, de nem volt benne tejtermék, a krémleves tejszín nélkül pedig olyan, mint a Dallas Bobby nélkül. Nem, annyira azért nem szar, inkább olyan, mint a Buffy Spike nélkül. Vagy a Veronica Mars Lillie Kane kísértete nélkül. Vagy mint a Scrubs Dr. Cox nélkül. Vagy mint azok a House-részek, amikor nem fájt a lába és bot nélkül szaladgált vidáman. Annyira talán nem elkeserítően rossz, mint az IT Crowd Richmond nélkül. Értitek.
Szójapárizsival és sajttal töltött kellevél rántva, paradicsomos zöldsalátával. Gyengébb idegzetűeknek esetleg meglepetést okozhat a fenti étel, számomra azonban mindennaposak a hasonló események. Egyébként tényleg semmi extra, káposztalevélbe göngyölt sajt és párizsi, amely, esküszöm a Middleman első évadra, hogy a világon semmiben sem különbözik az interspar baromfipárizsitől. Tényleg nem.
Indiai zöldségragu csírákkal és parajos rizzsel. Zöldségdarabkák voltak curry-vel, amit nem annyira szeretek, a rizs pedig túl ragacsos volt. Gondolom, ez koncepció, az indiaiak biztos így eszik a rizst, de én nem akarom. Mindegy, egynek jó volt.
Milánói metélt kecskesajttal. Ez egy klasszikus, hétköznapi milánói volt, spagettitészta al dente, paradicsomszósz, gomba, sajt, nagyon finom volt, bár cseppet sem különleges.
Vitaminsaláta medvehagymával. Rájöttem, hogy a vitaminsaláta az, amiben nem levelek vannak, hanem reszelt répa, karalábé meg efféle, egy egész nagy adaggal kapam, és komolyan elfáradt az állkapcsom, mire az összeset elrágcsáltam. Mi vagyok én, nyúl.
Parajjal és laskával rakott tócsni petrezselymes karalábéval. Ebben az ételben a tócsni volt kiemelkedően finom, rendes burgonyaízű, egyáltalán nem olajos, nagyon jó volt. Asszem ez pont az egyik olyan étel, amiről első héten áradoztam volna, hogy mennyire különleges, de most már megszokottá vált az étrendemben a laska meg a spenót, megtanultam, hogy ezek összepasszolnak.
Túró tallérok citromos avokádó krémmel és mazsolával. A túrótallér az ilyen kis lapos teasüteményre emlékeztető korongocska, mellette citrommal és citromhéjjal kevert mazsola, és a nagyon zöld trutyi, ami az avokádókrém. Ez a séf egyik nagy találmánya, avokádókrémet édességekben használni, szerintem remek ötlet, nagyon finom volt.
You ain't never been blue, no, no, no
Ha már így szóba jött, eszembe jutott, hogy régen hallgattam Nina Simone-t, és előkerestem a CD-met, amit 14 éves koromban vásároltam a soproni Berzsenyi Dániel Könyvesboltban. Nem sokkal előtte láttam a Bérgyilkosnő című filmet (az amerikai remake-et, Bridget Fondával), a filmben pedig csomót beszélnek Nina Simone-ról, több száma is szól, és bár addig halvány fogalmam sem volt, ki az a Nina Simone, de akkor elhatároztam, hogy tetszik. CD-lejátszóm mondjuk még nem volt, sőt, kilátás sem volt rá, hogy a közeljövőben legyen, azért megvettem a CD-t. Anikó (a menő bátyjának volt CD-lejátszója) átvette nekem kazettára és úgy hallgattam. És aztán különös módon valahogy mindig előkerült utána is Nina Simone, az életemben szereplő fontos emberek meglepetésszerűen előálltak vele néha. Például egyik karácsonykor az apám, aki a zenei ízlésemről (meg úgy egyáltalán szerintem az ízlésemről, vagy arról, hogy mit szeretnék kapni) többnyire mit sem tud, adott egy Nina Simone lemezt és elkezdte nekem magyarázni, hogy ki az a Nina Simone és miért kell most megismernem. Vagy amikor Susie megkérdezte, hogy elhozhatja-e a szülinapomra a Bright nevű bloggert (akihez később feleségül mentem), és mielőtt hozta volna, én elkezdtem olvasni a blogját, és mivel vicces volt és jól írt, elég sokat elolvastam belőle visszamenőleg is, és ott olvastam először, hogy meghalt Nina Simone. És számtalan példát tudnék még sorolni. Ez meg a szomorú szám.
My baby just cares for me
We shall overcome someday
Épp ebédeltem, és ment közben a rádióban valami beszélgetősműsor arról, hogy általános iskolában hogyan tanulják a gyerekek osztályfőnöki órán, hogy "el kell fogadni" a látássérült, mozgássérült, egyéb fogyatékkal élő embertársukat, mivel az "ugyanolyan értékes ember, mint a többi", a nemsérült, és végig azon gondolkodtam, hogy basszus, dehát még normális körülmények között se tudják az emberek egymást elfogadni, a nem-tolókocsis, jól látó embertársukra sem gondolják azt, hogy az értékes ember. Hogy talán ott kellene inkább kezdeni, hogy próbáljuk meg elfogadni a többi embert, akik nem mi vagyunk és akik néha totál hülyék, aztán ha ez megvan, utána jöhetnek az árnyalatok. A gyerekek különben simán olyanokat mondtak, hogy á, a vak sráccal semmi baj nincs, ellenben a lakótelepiek, na egy olyannal sose állna szóba.
Ne értsünk félre, fontosnak tartom a toleranciára nevelést, csak valahogy az az érzésem támadt a műsort hallgatva, hogy átugortunk egypár lépcsőfokot és rögtön a négyes pályán kezdünk, holott még az első 3 sincs meg.
So. So you think you can tell.
Tényleg, hallgassuk a Wish you were here-t. We're just two lost souls swimming in a fish bowl year after year. Jó, tudom, régi, populáris, de ha egyszer sose unom meg.
Már emlékszem, mért nem sütök gyakrabban
A közgazdaságtan hajnalán (= fogalmam sincs, mikor) született a Homo economicus fogalma, vagyis az az alapelv, miszerint az ember minden pénzügyi tranzakcióban úgy viselkedik, hogy saját maga számára a legtöbb nyereséget szerezze. Hogy a végén a legtöbb pénze legyen. Ennek érdekében racionálisan dönt. Azonban ezzel az érveléssel csak részben lehet megmagyarázni bizonyos folyamatokat: az emberek ugyanis időnként máshogy döntenek, mint ahogy azt a józan ész diktálná. Számos játékelméleti paradigma segítségével kísérletesen is modellezhetők ezek a döntési helyzetek, és úgy tűnik, a színtiszta racionalitáson kívül még affektív-emocionális tényezők is befolyásolják a a döntéseinket - altruizmus, káröröm, impulzivitás. Korábban "áfonyás-diós keksz" fedőnév alatt közölt vizsgálatunk tervezésénél ezeket a tényezőket sajnos nem vettük figyelembe, ami gyakorlatilag a projekt szánalmas bukásához vezetett. De részletezem.
Van például az ultimátumjáték. A kísérleti helyzet úgy néz ki, hogy két játékos közül az egyik (legyen a neve 'A') kap 10 dollárt, valamint egy felszólítást, hogy ezt a 10-est ossza el kettejük között, ahogy akarja. 'B' játékos eldöntheti, hogy az ajánlatot elfogadja-e vagy sem: ha elfogadja, mindketten megkapják az adott összeget. Ha nem fogadja el, akkor senki nem kap semmit. A játék klasszikus esetben egy fordulós, tehát ennyi, itt a vége.
A racionalitás elve alapján, ha a játékosok Homo economicus módjára a saját nyereségük növelésére törekszenek, akkor az 'A' játékos nyilván a számára lehető legkedvezőbb verziót fogja javasolni, vagyis 1 dollár a tiéd, 9 az enyém. Ha a 'B' játékos is hasonlóképpen működik, akkor ezt a verziót elfogadja (hiszen ha elutasítja, akkor mindketten, így ő is nulla dollárt kapnak, ha elfogadja, akkor meg kap 1-et, és 1 több, mint 0). A kísérleti eredmények szerint azonban az emberek nem ezt csinálják. Ehelyett, az 'A' játékos többnyire "fair" osztást javasol, 7:3 és 5:5 között. A 'B' játékos szintén totál irracionálisan viselkedik, ugyanis a 9:1 és 8:2 arányú osztásokat szinte mindig visszautasítja, ezt többféle kultúrában lemérték, nagyjából állandó. Ezt érzelmi és evolúciós hatásokkal magyarázzák, amelyek részben az egyén számára jelentenek érzelmi nyereséget (jól megmutattam annak a köcsögnek, mi az, hogy csak ennyit ad), másrészt a nagyobb csoport számára is jelenthetnek (legközelebb, ha mással kerül össze, majd rendesebb lesz), bővebben pl. itt.
Érzelmi hatások, altruizmus, gőg, impulzivitás - ezeket a tényezőket hagytam ki a tervezésnél, amikor azt hittem, hogy kekszet sütök és napi 2 db kekszett reggelizek majd, negyven keksz esetén húsz napig. Persze, tudhattam volna, hogy egy csomót megeszik belőle (amúgy épp fogyókúrázó) férjem. Sejthettem volna, hogy én sem csak reggel eszem és nem állok meg két darabnál, hanem felzabálok egyből tízet, mert impulzív vagyok. És az is nyilvánvaló volt, hogy beviszek a kórházba egy pár darabot, na jó, egy kisebb dobozzal a kollégáknak, végülis tőlük kaptam a receptet, egyrészt önzetlen vagyok és nekik is jól esik egy kis keksz a kávéhoz, másrészt meg a hübrisz, muszáj időnként villognom vele, hogy tudok sütni.
Szóval jelenleg már csak négy darab van.
Ellenben már tervezem a következő projektet, oatmeal-raisin cookie. Asszem a sütés számomra az, ami Ally McBealnek a rövid szoknya. Sajnos egyikünknek sem lesz tőle jobb lába.
Blame it on the train, but the boss is already there
isolde: - Most először megcsinálom a pszichoterapeuta záróvizsgát, leszigorlatozom, megvédem a phd-t, aztán majd ha ezt mind túléltem, akkor utána átgondolom az életemet.
Főnök: - Jól van, majd szólj és segítünk.
isolde: - ?
Főnök: - Átgondolni.
Szeretek pszichiáterekkel dolgozni, az egy külön élmény.
My Japanese is better
Elnézést, amiért híreket kommentálok, de vajon mégis mire gondolhatott a költő, amikor a romagyilkosságok kapcsán ezt írta: "...bárki, aki információval rendelkezik, tegyen bejelentést a segélykérő számokon vagy bármely rendőri szervnél. Véleménye szerint az elkövető skizofrén, kettős személyiséggel élő férfi lehet, aki a hétköznapi életben békés, jóravaló embernek tűnhet, miközben elköveti ezeket a gyalázatos bűncselekményeket."
Azt szeretném mondani, hogy a skizofrénia nem kettős személyiséget jelent, hanem egy genetikai és környezeti hatások miatt kifejlődő pszichiátriai betegséget, amely téveszmékkel, hallucinációkkal, szociális izolációval, érzelmi közönnyel, esetleg zavarodott viselkedéssel és beszéddel jár, napjainkban gyógyszerekkel viszonylag jól kezelhető. Híres skizofrének: John Nash, Csontváry Kosztka Tivadar (habár utóbbi esetben megoszlanak a vélemények). A skizofrénia kifejezést esetenként a köznyelvben tévesen a disszociatív identitászavarral keverik, ez utóbbi a többes személyiség, elképesztően ritka. Légyszi, ne tanuljuk meg sem a hibás jelentést (hogy a skizofrénia kettős személyiséget jelent), sem az előítéletet (hogy a skizofrének jóravaló embernek tűnnek, akik közben álruhában bármely népcsoportot irtanak molotov-koktéllal), mert egyik sem fedi a valóságot.
So why don't you kill me