Kollégám házi védése, aztán ülünk hárman a Párizs-Texasban (engem totálisan lenyűgöz a szalámis pizza így hat hét bio-vega ételt követően, szalámis pizza, basszus, mekkora találmány), és arról beszélünk, hogy majd milyen főnökök leszünk, bizonyára azért olyanok, mint amilyenek a mi főnökeink most, hiszen az ő iskolájukon nevelkedünk. Hogy a Kollégám biztosan keménykezű, konzervatív, ellentmondást nem tűrő vezető lesz (hát az tuti). Hogy hol kellene dolgozni tíz év múlva, itt-e vagy máshol. Hogy mindenki, aki eddig elment a kórházunkból, azt kipihenten, megfiatalodva, kisimulva, esetenként meggazdagodva láttuk viszont, de legtöbben mégis azt állítják, hogy hiányzik nekik a hely.
Kiderül, hogy egy megbízható és nagyra értékelt vélemény szerint bármelyikünk képes lenne osztályt vezetni bárhol a világon. Mondjuk a bárhol szerintem azért kissé meredek, de örülök ennek, ha igaz, ha nem.
Csak és kizárólag azért írom meg ezt a bejegyzést, hogy tíz év múlva ne ez a dal legyen amikor majd ki tudja, mit csinálunk és hol, akkor nosztalgiázhassak ezen.