Főleg kajálás

Erre hazajövök és ideadja nekem a Paleolit táplálkozást. Még nem döntöttem el, hogy akkor most kénytelen leszek-e elolvasni, vagy elég, ha csupán annyit mondok, hogy szerintem a dietetika a gyengék menedéke? Akkor jöttem rá, amikor tavaly biochef-kajákat ettem, nagyon finom, egészséges, természetes alapanyagok, valódi zöldségek stb., és közben iszonyúan sajnáltam a szegény budapestieket magamat is beleértve, akik már régesrég elfelejtették, milyen egy fa, vagy milyen úgy élni, hogy az legalább nyomokban hasonlít a természetes élőhelyünkre, és akkor azt hiszik, hogy ha műanyagdobozban odahozzák nekik a biobrokkolit, akkor az valamit pótol, jön vele a napsütötte réten szaladgálás, meg pont olyan, mintha a bokorról szednéd az esőmosta vadmálnát. Semmit se pótol az.
Vagy hogy ha nem merünk szembenézni a ténnyel, hogy az élet nem egy folyamatos örömforrás, hanem szenvedés, úgy általában és/vagy konkrétan a saját életünk, vagy hogy Leary-t idézzem, life sucks, wear a fucking helmet, és ki vagyunk szolgáltatva a sorsnak, a többi embernek, az időjárásnak, az agyunkban összevissza működő ilyenolyan neurotranszmittereknek, amikről halvány fogalmunk sincsen még mindig, a génjeinknek, a neveltetésünknak, a földrajzi helyzetünknek, a sorskönyvünknek, a szabad akaratunknak, az árvíznek, földrengésnek, politikusoknak, a korrupciónak, a főnökünknek, a beteljesületlen vágyainknak, a diszfunkcionális sémáinknak, a titkosszolgálatnak, az Univerzumnak, a többi ember véleményének, Istennek, a horoszkópunknak, valamint a családunknak, szóval ha félünk ebbe belegondolni, és épp nem vagyunk semennyire sem urai a helyzetnek, de szeretnénk azt érezni mégis, hogy nálunk van a kontroll és irányíthatjuk a sorsunkat, akkor elő lehet venni a dietetikát. Hogy ha ezt eszed, nem lesz rákod, ha azt eszed, nem leszel szomorú, hogy a halál és a szomorúság és a kudarc ellen van ellenszer, jó, mondjuk cserébe le kell mondani az állati zsírról vagy a növényi zsírról, iskolától függően, de teljesen megéri.
Szóval nem nagyon érdekel a téma, mondjuk semennyire, és lassan harminc éve nem engedem, hogy a tények összezavarjanak, erre az illető, aki sokkal okosabb nálam és akivel szombat hajnalig a Szendiről kellett vitatkoznom, ráadásul úgy, hogy én képviseltem a védelmet, és aki a férjem, idehozza nekem és leteszi az asztalra. Megyek, megpiszkálom egy bottal messziről.

És zuhogott, zuhogott, zuhogott, zuhogott, zuhogott, zuhogott

Iszonyúan elfáradok, rájövök mindenfélére, megvilágosodom, mért érzem ezt vagy amazt, szomorú leszek, elmúlik, nem múlik el. Elégedetlenkedem magammal, aztán nem, aztán megint, aztán megint nem. Veszek nejlonharisnyákat, megnézzük a Titánok harcát (de minek), olvasok cikkeket, részt veszek még egy fajta képzésen, dolgozom, lehangoló dolgok vannak, izgalmas, új dolgok vannak, dühösködöm, elmúlik, visszatér. Nem szoktam le a dohányzásról mégse. Bejelentkezem fodrászhoz, majdnem megveszem a bakancsomat, de nem lehet kártyával fizetni. Ügyintézek, szorongok, takarítok, netezek, tanulok, szétválogatom a ruháimat, kihíztam tavalyról persze mindent, elégedetlenkedem, elmúlik. Nem, nem unalmas.

Különben mi ez a szám? (a címben) Megvan a Szabó Miki hangján, ahogy énekli ezt a refrént, de a dal többi részét már elfelejtettem.

Úgy kezdődött, hogy hétvégén mozgásképzésen voltam, megismerkedtem a brit tárgykapcsolatelmélet jeles képviselőivel, főztem, pszinapszison voltam, kitakarítottam a lakást, átválogattam a ruháimat, előszedtem a nyáriakat, konstatáltam, hogy a tavalyi nadrágjaim idén még divatosabbak, mint tavaly voltak, de egyáltalán nem jönnek rám, mert meghíztam, kitört rajtam a szénanátha plusz porallergia a takarítástól meg pakolástól, miközben egyszerre két, 150 feletti IQ-val rendelkező férfival vitatkoztam Szendiről, akik homlokegyenest az ellenkező véleményt képviselték, aztán kiderült, hogy a következő szakvizsgámhoz szükséges papírokkal kell hivatalból hivatalba rohangálnom a szakadó, jéghideg esőben, az ócska, széttaposott cipőmben, amit utálok, de esős időre nincs másik cipőm, mert nem vettem meg a bakancsomat, hanem szakvizsgára költöttem az árát, írnom kell egy előadásabsztraktot olyan témáról, amiről már megint fogalom nélkül vagyok, mert miért is tanulnék meg egyvalamit, amit aztán tudnék, mert nekem a reneszánszasszonynak kell lennem, ami csupán odavezet, hogy semmihez sem értek a végén és nem jönnek rám a ruháim és az ablakok nincsenek lemosva és a könyvek között se raktam rendet, ami talán jobb is, mert így nem kell látnom, hány darab könyv hever félig kiolvasva a sor tetején keresztben.

Egyéb visszatérő nyafogás

Ettől az időjárástól kiújul a neuraszténiám. Történjen már valami.

Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött

Akkor még így utólagosan a költészet napjának ürügyén hadd tegyem fel ezt a verset. Egyszer régen a mra küldte nekünk, és még mindig tetszik, pedig általában nem az ilyen verseket szeretem.

Petri György
Horatiusnak rossz napja van

A szeretettel nem tudok mit kezdeni –
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit én majd véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.
Írassák rám a házukat, és haljanak meg.

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell

Régebben, középiskolában József Attila-rajongó voltam, olyannyira, hogy szociális fóbiás létemre elmentem Hajnalkával a szavalóversenyre is, biztos nagyon cuki lehetett, amikor fehér férfiingben és sötétbordó rúzzsal elszavaltam a Nagyon fáj-t tizennyolcévesen. Még az utolsó pillanatban sem tudtam, hogy ezt fogom-e mondani, vagy a Karóval jöttél-t, de aztán úgy döntöttem, egyszer élünk, meg különben is épp elhagytak és a srác új nője is részt vett a szavalóversenyen, és persze csodálatosan szavalt a ribanc. De nyugalom, a lényegre térek: költészet napja van, hallgassunk Ágnes Vanillát.

S ha nyílik a hárs, mely alatt zöld az árnyék

Ó, hát persze, pollenallergia, basszus, teljesen megfeledkeztem róla, hogy olyanom is van. Májusig nem veszem le többé a napszemüvegemet.

Még több értelmetlen okoskodás

Az oversharingről szóló előadás az meg nem elégítette ki a kíváncsiságomat sajnos, mivel, mint megtudtam dr. Síklakitól, oversharing alatt csupán azt értjük, amikor az ember túlzott mélységben tárulkozik fel blogján vagy más internetes oldalon, például a családi szennyest vagy szexuális életét teregeti ki. Engem nem ez érdekel, különben is, szerintem az önfeltárás mélysége túlságosan kultúra-, kor- és kapcsolatfüggő ahhoz, hogy meg lehessen mondani, mi a "normális" és mi az "over". Nem az érdekel, amikor túlzottan mélységesen osztunk meg amúgy tabu vagy titkos dolgokat, hanem a "mennyiségi" dimenzió, amikor sok, amúgy megosztást nem érdemlő élményt öncélúan, csupán a megosztás élménye kedvéért nyomatunk a netre. Meg is kérdeztem az előadót, hogy szerinte ha én végigtwitterezek egy átlagos hétköznapot a telefonommal, és leírom, hogy most felszálltam a villamosra, most leszálltam, jé, egy mókus, akkor az oversharing-e vagy sem, azt mondta, szerinte az. De nem mondott róla többet, úgyhogy elmesélem a tökéletesen légből kapott ötleteimet ezzel kapcsolatban.

Élményeket megosztani jutalomértékű, legalábbis nekem a múltkor azt mondták, hogy a közös figyelmi helyzetekben, amikor meglátok egy kutyust, szólok a másiknak, hogy nézd, kutyus, és utána együtt nézzük a kutyust, akkor a jutalomérzéssel kapcsolatos agyterületeink aktiválódnak. Vagy gondoljunk arra, hogy milyen egyedül utazni meg múzeumba menni, és mennyivel jobb, ha lehet a másiknak mutogatni, hogy fú, nézd, ott az Eiffel-torony, meg nézd, milyen klassz ecsetkezelés. Nahát, az internet meg végtelen lehetőséget nyújt arra, hogy sohase kelljen egyedül néznünk a kutyust, mert ha épp nincs ott senki, akkor beleírjuk a blogunkba, lefényképezzük és feltesszük a tumblr-ünkre, twitterelünk róla, meg amit még kell, és akkor megosztjuk másokkal és az jutalom és öröm. De minden, ami jutalom, azt úgyis túlhasználjuk, sok sütit eszünk, kokainozunk, satöbbi, így ezt is: azzal, hogy minden nyomorult dolgot öncélúan, csupán a megosztás kedvéért megosztunk, azzal drogozunk. Ugye, világos, hogy ez akkor megy jól, ha az olvasók viszonozzák. Ha bekommentelik, hogy hű, de aranyos kutyus. Ha azt kommentelik be, hogy te hülye vagy, vagy hogy "első", vagy flame-elnek vagy offtopicok, akkor elcseszik a megosztás örömét, és akkor dühösek leszünk, mintha otthon derülne ki, hogy rossz heroint adott el nekünk a díler.

És akkor szép lassan rászokunk arra, hogy mindent megosztunk mindenkivel, de nem egy vagy két emberrel, hanem hatmilliárddal, és kitartott kézzel fotózzuk magunkat csókolózás közben és kritikátlanul nyomatjuk csecsemő gyermekünk tisztábatevéséről készült fotókat a netre, és azon gondolkodunk nyaraláson, hogy "jé, egy birka, ezt majd beleírom a blogomba" (megtörtént eset), és akkor szép lassan eltűnik vagy kevés lesz az átélés öröme és marad csak a megosztás öröme. És mivel nem használjuk, így elmúlik az a képességünk, hogy tudunk egyedül is átélni dolgokat. Elcsökevényesedik, mint a kislábujjunk, és nem lesz olyan szó, hogy oversharing, max olyan, hogy undersharing. Aztán, ha meglesz hozzá a technológia, akkor majd nem lesz szükség billentyűzetre, hanem valami neurális interface-en keresztül egyből nyomathatjuk a kollektív tudatba a látókérgünkből a kutyust, ami nem tudom, örömet fog-e még okozni bárkinek. És utána lesz az, hogy az emberiség egyetlen hatalmas organizmussá válik, aminek az egyes emberek csak az érzékszervei. Aztán ne mondjátok, hogy nem figyelmeztettelek.

Szóval ezen merengtem, amikor unalmas volt az előadás, aztán megkérdeztem az előadótól azt is, hogy mit mond arról a szakirodalom, mennyiben befolyásolja az oversharing a közvetlen átélést, a szubjektív élményt, de azt mondta, nincs ilyen szakirodalom. Esetleg utána is nézhetnék, de most nincs kedvem.

Mellek, macskák, internet

Hatvan percig hallgatom Melanie Klein elméleteit a mozgásterapeuta képzés keretében péntek este fél kilenctől fél tízig, mondjátok, hogy nem vagyok elhivatott és hősies. Kicsit rehabilitálom az öreglányt, mert kiderül, hogy az üldöző, rossz anyamell, melyet a paranoid csecsemő szét akar marcangolni, amíg figyelme az anyamellről a péniszre nem terelődik és hasonló absztrakt teóriák mellett ez a szegény asszony mondott egy-két olyan dolgot is az agyféltekék dominanciájának fejlődéséről meg a kapcsolatteremtés biológiai előhuzalozottságáról, amit ma épp helytállónak tartunk. Mindenesetre azért kikelek magamból a pszichológia egésze ellen, hogy tudniillik miért nem képesek más, rendes tudományterülethez hasonlóan legalább néha integrálni a régebbi szemléleteket az újabb eredményekkel, és miért kell nekem ömlesztve megtanulnom Klein munkásságát, hülyeséget és értelmes dolgot egyaránt. És az összes többiét, kritika nélkül. Ha valaha elméleteket állítok fel a személyiségfejlődéssel vagy bármi egyébbel kapcsolatban, akkor ezúton kérném az utókort, hogy a rólam szóló könyvekben majd valahogy úgy fogalmazzanak, hogy "Kovács Izolda egyik korszakalkotó elmélete, amelllyel megrengette a tudományos világot, kimondta, hogy a kisgyermekkorban történő macskatartás a későbbiekben pszichotikus tünetekhez vezet. A szerző véleménye szerint a macskák gyakorlatilag nem mentalizálható lények, ember számára belső világuk és viselkedésük érthetetlen, ezáltal az arra hajlamos, gyengén mentalizáló személyeket az érzékeny életkorban egy életre összezavarják. Ma már tudjuk, hogy ez az elmélet nem helytálló és csupán a szerzőnő beteg agyszüleménye, amelyet a világon semmilyen vizsgálat nem támasztott alá, kétszázezer másik viszont cáfolta (hivatkozások). A szerzőnő egy másik elméletét azonban, miszerint lakóhelyünk vagy munkahelyünk belmagassága hatással lehet hangulatunkra és kreativitásunkra, azóta számos, köztük sok rendkívül futurisztikus és divatos képalkotó vizsgálat támasztotta alá (hivatkozások tömege). Különösen annak fényében meglepő és lenyűgöző ez a meglátás, hogy akkoriban még igen keveset lehetett tudni a térérzékelés neurobiológiájáról és különösen az alkotófolyamattal való kapcsolatról. Ez is mutatja, hogy K. I. mekkora bölcsességgel és éleslátással rendelkezett, és a macskás őrültségeit leszámítva iszonyú jó fej volt." Valahogy így képzelem. Köszi.

Ma meg meghallgattam Szendit a Pszinapszison, igyekeztem védelmembe venni a mellettem ülő, kíméletlen újságíróval szemben, bár az érvelése (szerotonin nincs, a depressziót gyulladás okozza, mert nem megfelelően táplákozunk) valóban időnként némi elfogultságot tükrözött és logikai ugrásoktól sem volt mentes, de többnyire elnéző vagyok vele, többek között azért, mert túlságosan emlékeztet ezoterikus nagybátyámra. Meg akartam kérdezni tőle, hogy szerinte igaz-e az, hogy a szerotonerg antidepresszívumok csökkentik az interleukin szintet, és ha igen, nem lehetne-e őszerinte valahogy szintetizálni a két elméletet, hogy a hangulat szabályozásában lehessen szerepe a szerotoninnak meg az interleukinoknak is, de a gonosz szervezőfiú pont akkor zárta le a kérdéseket, amikor én következtem volna. Pedig nem is akartam kötekedni, mert én sem mozgok otthonosan a témában (mármint abban, hogy mire valók az agyunkban az ilyen-olyan gyulladásos faktorok), csak kíváncsi voltam, vajon mit mond.

Este majd még lehet, hogy meghallgatom az oversharingről (kb. túlzott élménymegosztás az interneten keresztül) szóló előadást, mert ez a téma mindig is aggasztott. Tavaly kifejtettem a Human Insectnek, hogy ha ez így megy tovább, mindenki twittereli az esküvőjét, meg miközben az első csókja zajlik, közben videózza a telefonjával, hogy feltehesse a netre, akkor előbb-utóbb egyetlen hatalmas organizmussá válunk, aminek az egyes emberek csak érzékszervei, és nem is mondta, hogy megőrültem, hanem helyeselt, és meg is akartam kérdezni akkoriban valamelyik környezetemben lévő filozófust, hogy mi az álláspont ezzel kapcsolatban, mégis mi lesz így az egziszenciális magánnyal, de aztán elfelejtettem.

Az engem mindig teljességgel lenyűgöz, amikor az olvasók felismerik a szereplőimet a novellákban, például egyszer de még inkább, hogy már ennyiből is. Lenyűgöző. A macskáért még senki sem jelentkezett.

Sötét, viharos éjszaka volt

Szokásához híven tisztes távolságból és igen diszkréten követte a márkit, a házfalak árnyékában, az ereszcsatornák takarásában osont a nyomában. Mint mindig, most is szakadt az eső, a macska minden óvatossága ellenére bőrig ázott, és rettenetesen vágyott a talán csak a macskák kollektív tudattalanjában létező cserépkályha, bársonypárna és langyos tejecske után. Ez a küldetés azonban izgalmasabb volt, és a macska - legalábbis ez a konkrét macska - nem szeretett unatkozni.

A következő sarkon befordulva szűk sikátorba érkezett, de a márkit sehol sem látta. Ajtó vagy lépcső sem volt a közelben, ahol eltűnhetett volna. A macska tanácstalanul megtorpant, meglepetésében észre sem vette, hogy jéghideg esőcseppek gurulnak végig az orrán. Évszázados macskasága alatt még soha, senkit sem tévesztett szem elől, és cseppet sem tetszett neki, hogy éppen ez a gyerekképű márki legyen az első.

Halkan megnyikkant, amikor egy erős kéz ragadta meg a nyakszirtjénél fogva és a magasba emelte. A kölyökreflexet lehetetlen legyőzni: bosszankodva és tehetetlenül himbálódzott. A márki szemmagasságba emelte a csuromvizes macskát.
- Akarsz hajón dolgozni? - kérdezte szélesen vigyorogva.
A macska e pillanatban kissé bánta, hogy nincs emberi szemöldöke, amelyet most gúnyosan felvonhatna.

I'm a leaf on the wind

És akkor megnyitottam a rangos szakmai lap főszerkesztőasszonyától kapott levelet és elolvastam, hogy milyen újabb szempontok alapján írjam át A Cikkemet. Szemem se rebben. Megyek, eszek egy kis csokit.

Úgy tűnik, ha nem adom Életemet és Véremet a munkahelyemért az utolsó lehelletemig, akkor máris kritizálnak a hátam mögött, ami valahol azért szomorú, meg az elmúlt évemre azt mondani, hogy nem dolgoztam eleget, igazságtalan, de én még mindig abban a hitben élek, hogy rendesen végzem a munkámat. Kénytelen leszek a végén mégis valami bels

Rendben, beszámolok, hogy állok a projektjeimmel:

- magassarkúban elvagyok, ha nem figyelek oda, még trappolok, de kezdő szinten elsajátítottam a képességet. Ettől fellelkesültem, hogy amit nem tudok, azt megtanulhatom, úgyhogy gyorsan megtanultam csettinteni is. Mindig is zavart, hogy nem tudok.

- a dohányzással kapcsolatban az volt a terv, hogy havonta 10 szál cigarettát szívok el, ehhez képest márciusban 36 szálat szívtam, ami több, mint tíz, de még mindig kevesebb, mint a korábbi havi 4-5 doboz, úgyhogy ezt a kudarcot akár sikernek is elkönyvelhetem, nemigaz?

- az Idő... az rejtély számomra továbbra is. Az volt a terv, hogy megtanulom beosztani az időmet, ennek megfelelően rengeteget megtudtam az Idő különféle értelmezéseiről a  Filozófusnőtől, némiképp elrugaszkodottabb értelmezéseket a Filozófustól, elolvastam pár módszert, elolvastam, hogyan érzékeli az időt szubjektíve a galambok agya és milyen elméletek vannak jelenleg azzal kapcsolatban, hogyan érzékeli az emberi agy. Az eddigi, heti beosztású határidőnaplóm helyett vettem egy napi beosztásút, amit hetek óta használok és végtelenül idegesít. Eleve az a koncepció idegesít, hogy az Életet részekre kell osztani, hát még ennyire kicsi részekre, hogy egy nap távlatában gondolkodhatok csak. Kinyitom a naptáramat, hogy mi vár rám, és huszonnégy óra van előttem. Nem tudom, hogy egy nehéz hetem lesz, vagy egy könnyű hetem. Nyomasztó. Az adott napon belül valamivel jobban eligazodom, ez tény. Még várok, hátha megszokom.
Volt az is, amikor két hétig írtam, mivel töltöm az időmet, ott rájöttem, hogy sokkal több dolgot csinálok, mint ami normálisan belefér, mindenféle dolgokkal foglalkozom a munkahelyemen, és számtalan egyébbel azon kívül, és nincs mit csodálkozni azon, hogy erre vagy arra nem jut idő, úgyhogy ettől csak idegesebb lettem, mert rájöttem, hogy sosem lesz belőlem reneszánszasszony, én pedig az akarok lenni.
Valójában alapvetően semmi érzékem nincs az Időhöz, soha nem tudok válaszolni az olyan kérdésekre, hogy hány évvel ezelőtt volt ez vagy az. Régen. Nem olyan régen. Mittudomén. Eldöntöttem, hogy nem is ez a probléma, hogy nem tudom beosztani az Időmet, hanem, hogy nem vagyok elég fegyelmezett (lásd dohányzás), és inkább fegyelmet kellene tanulnom. Mondjuk elmehetnék valami kung-fu-kolostorba, vagy csinálhatnám azt, mint Alexandra az Alexandra és a teremtés gyermekeiben, hogy felkelek minden reggel négykor és körbefutom a parkot, "hogy edzzem az akaraterőmet". Ezzel csak az a probléma, hogy eszem ágában sincs fegyelmet tanulni, sem körbefutni a parkot, nem vagyok én kutya.

I'm still the same

Ezt a számot szeretem most, az L. küldte, és jól eltalált vele. Az egész album tetszik egyébként, meg külön a videó is klassz.

Hogy mik vannak

"Kognitív idegtudományok", ez egy tétel a pszichoterapeuta szakvizsgán. A csoportterápia jellegzetességei. Az akut és elhúzódó gyász pszichoterápiája. A kognitív idegtudományok. A pszichoanalitikus módszer fő jellegzetességei.

- Sötét, viharos éjszaka volt - ezt fogom mondani, ha kihúzom ezt a tételt. - Miller és Gazzaniga*, mindketten még az előző esti buli miatt másnaposan, kedvetlenül és elgyötörten egy vacsorával egybekötött tudományos programra igyekeztek. Nagyjából a százezredik próbálkozásra végre sikerült taxit szerezniük. Fáradtan dőltek hátra a hátsó ülésen, egyikük sem vette szemügyre alaposabban az egyébként igen furcsa küllemű taxist. Ahogy az is elkerülte a kimerült tudósok figyelmét, hogy a műszerfalon villogó digitális óra a hetvenes évek helyett egy 2010-es dátumot mutatott. Odakint szakadt az eső, az ablaktörlő előtt minduntalan összefolytak a Times Square neonreklámjai. - Te George, neked van kedved menni? - Áh, hagyjál már. Egyáltalán, miről lesz szó? - Mittudomén, valami új, nemlétező terület. De talán a kaja jó lesz. - Kognitív idegtudományok - mondta valaki, de később egyikük sem emlékezett, melyikük volt az.
Itt jelentőségteljesen nézek majd a vizsgabizottságra, akik értetlenül néznek vissza. Percekig. Akkor megsajnálom őket, és segítek.
- A taxis.
Majd amikor továbbra is értetlenül néznek, kissé szótagolva, magyarázó hangnemben hozzáteszem:
- A taxis a jövőből jött. Azért tudta már, hogy mi a tudományterület neve. Mert a jövőből jött.

Vagy vajon mégis mire gondoltak, mit kellene mondani ehhez a tételhez.

*Asszem tartozom annyi magyarázattal, hogy tényleg ezek ketten találták ki a fenti kifejezést, méghozzá a legenda szerint egy new yorki taxi hátsó ülésén, miközben egy vacsira igyekeztek, és nem emlékeznek vagy nem hajlandóak elárulni, melyikük volt a kettő közül.

Keep calm and carry on

A férfiak azért feltétlenül csodálatra méltó lények, ezen gondolkodom, miközben klausztrofóbiásan botladozom a HMS Belfast gépházán keresztül a hajó gyomrába le meg föl. Az a képességük nyűgöz le éppenséggel, ahogy létrehozni képesek dolgokat, megvalósítani, kitalálni, felépíteni, teremteni, működtetni. Esetünkben konkrétan először a Tower hidat viktoriánus gépházával egyetemben, majd pedig egy hadihajót. Megtervezni, kitalálni, összerakni, működőképessé tenni, és aztán az északi sarkkörön mínusz ötven fokban rohangálni ugyanezeken a lépcsőkön, miközben a hajót nyilván dobálják a hullámok és közben a német haderők lőnek ránk. És akkor még utólag úgy nyilatkozni, hogy mennyire klassz volt a Belfast-on szolgálni, megtiszteltetés volt, és mindig jó volt a hangulat, a legvidámabb hajónak nevezték. Jó volt a hangulat. A második világháború volt, emberek, egy hajó gyomrában laktatok, az ellenség mágneses víz alatti torpedókkal jött, két négyzetméteres gyengélkedőben operáltak meg, ha megsebesültél, kint mínusz ötven fok volt, és jó volt a hangulat? Engem már az kiborít, ha egy órával korábbra állítjuk az órát, vagy ha reggel derül ki, hogy nincs otthon tej a kávémba. Lenyűgöző, bátor, csodálatos lények, mondom én.

A HMS Belfast tehát őfelsége hadihajója, jelenleg nyugdíjban horgonyoz a Temzén a Tower hídnál, és asszem 12 font rá a belépő. Ezért cserébe bejárható szinte az egész hajó, gépháztól a hídig. A termeket olyan élethűen berendezték, hogy az mármár bizarr: a rádiószobában teljesen élethű rádiósfigura, az orvosi szobában sebesültek (vegyük észre a sebész karján nézelődő kis patkányt is), a kantinban sanzon szól, a konyhában műanyag ételek és konkrét kajaszag. A hajón itt-ott kiállítás is van, egy a hajóépítés történetéről, egy pedig magáról a HMS Belfastról, régi tárgyakkal, ruhákkal, dokumentumokkal, meg a legénység visszaemlékezéseivel.

A Belfast 1937-ben épült, 1942-ben az északi sarkkörön kísért konvojokat a Szovjetúnióba, 1943-ban North Cape-nél részt vett a Scharnhorst német hadihajó legyőzésében, 1944-ben a normandiai partraszállásban, majd békefenntartó alakulatok részeként a Távol-Keletre vezényelték, és később még az ötvenes években a koreai háborúban is jeleskedett.

1963-ban nyugdíjazták, és mint minden ócskavasat, bezúzásra ítélték, de a megalakuló HMS Belfast alapítvány végül nagy nehezen kilobbizta, hogy múzeummá alakítsák és a jelenlegi helyén kössék ki. Engem lenyűgöz, nem is a történelem, hanem maga a hajó.

És némi trivia: a Neverwhere c. Neil Gaiman-regényben a Vásárt egy alkalommal a HMS Belfast-on rendezik.

Her Fearful Cemetery

Szóval megnéztük Londonban az összes nevezetességet, mert anyukám most először járt ott, kettőről fogok mesélni, a Highgate Cemetery az egyik.

A Highgate Cemetery-be azért megyek, mert ez a regény ott játszódik és érdekesnek hangzott. Viktoriánus temető, két része van, amelyeket egy utca választ el egymástól. A Highgate Cemetery East szabadon látogatható, gyakorlatilag egy szép park sírkövekkel, számtalan híres ember nyugszik itt, mint például Karl Marx, meg vele szemben Herbert Spencer, mely utóbbi a szociáldarwinizmus és a társadalmi kiválasztódás lelkes híve volt mellesleg. De engem nem ez érdekel.

A Highgate Cemetery West el van zárva a látogatók elől, amelynek fő oka a vandalizmus. Ez egy még működő temető, néha temetések vannak benne, meg gyászoló rokonok (ők kapnak bérletet), emellett műemlék: a Londonban működő hét vagy nyolc viktoriánus temetőből egyedül ez maradt meg teljes egészében, a többi helyére parkot vagy plázát építettek. (Ami azt illeti, most utánanéztem, és több is megmaradt, csak ez a legnagyobb/látványosabb.) A Highgate-et hatalmas kőfal veszi körül és az egészet eléggé vadregényesen benőtte a növényzet, fenyők, borostyán, mindez egy emberlakta település kellős közepén (London, 3-as zóna), nyilván ráugrottak az okkultisták. Kísérteteket sokat láttak a Highgate-ben, de a hetvenes években egy vámpír is lakott a temetőben, a jó londoniak vámpírvadászatokra indultak, sírokat borogattak fel, ördögűztek, tetemeket szedtek elő, médiafelhajtást szerveztek, szektásodtak, okkult mesterek keveredtek évtizedes vitába a témáról (lásd még). Megértem, hogy ki kellett őket tiltani valahogy.

Jelenleg a Friends of Highgate Cemetery nevű alapítvány vigyázza a helyet, adományokból és önkéntesekkel próbálják megakadályozni, hogy benője az egészet a növényzet. Hétköznapokon délután kettőkor, hétvégén naponta többször vezetnek körbe egyórás túrán a temetőben, csak ekkor teheti be a lábát szimpla földi halandó. Élve. 7 fontért. A mi vezetőnk egy elképesztően lelkes, helyes, fiatal, elképesztően britül beszélő leány, megmutogatja a legérdekesebb sírokat és történeteket mesél hozzájuk.

Itt van pl. Peter Robinson, akinek gyászruha-áruháza volt a Regents Streeten. A viktoriánus korban máshogy álltak a halálhoz, mint manapság: nem csupán az élet része volt, de jelentős része, a temetkezés látványos volt és sok pénzt és energiát áldoztak rá, a temetések pedig társadalmi eseménynek számítottak. Magyarul az ember nem vehette fel kétszer ugyanazt a ruhát. Ha ehhez hozzávesszük még a gyászolásra vonatkozó szigorú szabályokat, rögtön érthetővé válik, miért volt kereslet több emeletet elfoglaló, gyászruhát és kiegészítőket árusító üzletre. A férj halálát követően a nőknek egy évig kellett feketében járniuk, csak feketében, ékszer nélkül, majd további egy évig már szürkeárnyalatos ruhákat és fekete ékszereket is fel szabadott venni, de különféle időhatárok vonatkoztak gyermek, szülő, nagynéni, ángy, harmadunokatestvér és egyéb rokonok hallát illetően is. A feleség halálát követően a férfiak például három hónapig gyászolnak, ami fekete karszalag viselését jelenti. De a nemi szerepekről majd később. Amikor a gyászruházatra csökkent a kereslet, Peter Robinson egyébként hétköznapi női ruha árusítását is megkezdte. Az üzletet 1946-ban felvásárolta a Burton által alapított Arcadia Group, és a hatvanas években a Peter Robinson-láncot új néven és új célközönséggel élesztették újra: Topshop néven. A regents street-i Topshop helyén volt az eredeti Robinson gyászruha-áruház. Amúgy vettem a Topshopban egy klassz táskát. De ez mellékszál. A kiscsaj még számtalan érdekes történetet mesél, érdekes emberekről, akik itt nyugszanak, és ez így együtt igazán hangulatos, a növényzettel benőtt, és kis csapatunkat leszámítva teljesen néptelen temető, szemerkélő eső és a brit leányzó, aki történeteket mesél. Illegális bokszbajnokról (a kutyás sír), meg fogatversenyzőről, meg politikusról, meg szeretőkről.

A kijáratnál egy középkorú nő zöld bögrébe adományt gyűjt az alapítvány számára, meg egy idősebb fickó is körülöttünk kavar, adóvevőn beszélnek egymással, és külön vicces és kicsit szürreális, hogy ezt a helyszínt és ezeket a konkrét embereket egy regényből ismerem. Audrey Niffenegger a Fearful Symmetry írása közben a Highgate Cemetery-ben önkénteskedett és vezetett ugyanilyen túrákat, és a középkorú nő meg a fickó is konkrétan szerepelnek a regényben. Weird.

A leghíresebb építmény egyébként az egyiptomi stílusban épült Egyptian Avenue és a Circle of Libanon, aminek a közepén egy libanoni cédrus van, körben meg kripták. Nem sok képet csináltam, mert esett az eső, de azért néhány. Oké, és bocs, ennél többet már nem vagyok hajlandó szenvedni a freeblog képbeillesztő funkciójával, nem érdekel, hogy néz ki. Kattintásra nagyobbak.

And the weird world rolls on

Rendben, belátom, megvannak az előnyei annak, hogy gátlásos könyvmolyból a társadalmi nyomás, a hiúságom, meg némi pszichoterápia hatására cipőmániás hisztérikává változtam. Vajon mi jön még ezután.

Back home

Londonban esett az eső és vettem magamnak egy Mind the gap feliratú tangát.