Tehát a tárgykapcsolatelméletről, ugyanis ezek után az a nyomasztó érzésem támadt, tartozom neki annyival, hogy gúnyolódás helyett kicsit megvédem. Mert különben még a végén valami fafejű iskolahű terapeutának tűnnék, és hová vezetne az.
Kezdetben volt S. Freud, aki levezette, hogy csomó pszichés tünet abból adódik, hogy az énünk különböző részei között konfliktus van. Harc. Áthidalhatatlan feszültség. Az énünk különböző részei az ösztön-én, az ego, és a felettes én, ezek hárman nem értenek egyet, aztán meg is van a baj. Freud után aztán többen rájöttek, hogy ő túlságosan az intrapszichés (az adott páciens agyán/lelkén belüli) konfliktusokra koncentrált, és nem tűnt fel neki, hogy van külvilág is, és azzal is kellene érdemben foglalkozni. A tárgykapcsolatelmélet kidolgozói (kedvencünk, Melanie Klein, meg a cuki Anna Freud*, meg még egy rakat brit) azt próbálták levezetni gyerekek és páciensek megfigyelésére alapozva, hogy a külvilágban létező dolgokkal mit csinál a pszichénk és ahhoz hogyan viszonyul. A külvilágnak azon elemeit, amikre érzelmek irányulnak, elnevezték tárgynak (bár ez lehet élőlény is vagy fogalom, anyánk is vagy a Himnusz vagy egy adag csokoládépuding), a saját magunkat összefoglaló néven elnevezték szelfnek, és azzal kezdtek el foglalkozni, hogy a tárgy és a szelf között miféle viszonyok léteznek.
Ennek eddig azért, a furcsa szóhasználatot leszámítva, van értelme.
Bevezettek egy csomó fogalmat bizonyos működésekre, például amiket korábban már említettem. Amikor a szelf a saját elfogadhatatalan részét kivetíti a tárgyra és megpróbálja abban kontrollálni, az a projektív identifikáció, ami magyarul az jelenti, hogy nem vagyok hajlandó bevallani magamnak, hogy vigasztalásra szorulok, ezért azt képzelem, hogy más vigasztalásra szorul, majd megvigasztalom őt. Vagy: dühös vagyok a férjemre, de ezt nem akarom belátni, ehelyett addig basztatom, amíg ő dühös nem lesz, aztán vagy megpróbálom megnyugtatni, vagy akkor már én is lehetek dühös amiatt, hogy ő az, win-win. Vagy van például az internalizáció, amikor a szelfünk részévé tesszük a jó tárgyat vagy annak egy részét, ez az, amikor a körülöttünk lévő emberek bizonyos tulajdonságait eltanuljuk, gesztusaiktól a világlátásukig, és ha nincs velünk anyánk, akkor mondunk magunknak estimesét, bizonyos helyzetekben úgy reagálunk, ahogy idősebb kollégáinktól láttuk, stb. (Áh, ez annyira szomorú. Én ettől végtelenül szomorú vagyok, hogy erre kényszerülünk. Sokkal jobb, amikor a hülye internalizáció helyett simán ott vannak velünk a jó tárgyak.) Vagy a hasítás, amikor nem vagyunk hajlandóak belátni, hogy a dolgok egyszerre jók és rosszak, és vagy csak rossznak, vagy csak jónak tartjuk őket, ami naponta is változhat (pl. ott volt Göri, akit vagy feltétlen imádtam, vagy meg tudtam volna ölni), de lehet csinálni csoportok szintjén is, az emberek nem mind jók és gonoszak is egyszerre, hanem vannak a cigányok/vegetariánusok/pszichiáterek, akik elvetelmült gonoszak**, és vannak a skinheadek/húsevők/ami a pszichiáter ellentéte, akik mind csak jók, és akkor lehet a másik csapatot utálni, de magunkban nem kell meglátni a rosszat, win-win. Meg egy csomó ilyesmi, létező lelki működéseket leíró, alapvetően hasznos fogalmak.
A kissé bizarr szóhasználat és bizarr, szimbolikus, néha túlszexualizált példák miatt eleve lehet gúnyolódni, engem a könyvben most az zavart, hogy mindenki mást ért a fogalmak alatt és évtizedes meddő viták alakulnak ki elméletalkotók között, és fejlődésre igen nehezen képes a dolog. Hogy meg kell tanulnom a tankönyvből Mahler fejlődési kategóriáit, holott már tudjuk, hogy nincs is normál autizmus szakasza. Nem létezik. Az is zavart, hogy olyan, mint valami téveszme, mindenre rá lehet vonatkoztatni, a kisgyerek azért köpi ki a spenótot, mert az projekció, így kíván megszabadulni a rossz tárgytól, és hosszan elemezzük a Piroska és a farkast, hogy abban a jó tárgy, a rossz tárgy, az inkorporáció (ti. a farkas felzabálja Piroskát) és egyéb mechanizmusok hol érhetőek tetten. Az összes pszichiátriai kórkép megmagyarázható tárgykapcsolati síkon, jó, legyen. Van a fixációs teória, hogy melyik betegség hol rekedt meg a fejlődési vonalon, azt is túlhaladtuk már tudtommal, akkor meg minek tanítják úgy, mint jelenben érvényes, létező dolgot. Se nem humanista, se nem tudományos, én meg ugye Rogersen nőttem fel, nekem ez kicsit fura.
De ami igazából zavart most, az az, hogy rettentően patologizál, vagyis bizonyos mechanizmusokra el van döntve, hogy az a kóros, a másik meg a normális. Mondjuk eleve a tárgykapcsolatelméletben szereplő csecsemők: kóros, bizarr, beteg kis korcsok szegények szinte mind. Az énvédő mechanizmusaimról pedig le lehet szépen szállni. Ha én projektálni akarok, meg hasítani, akkor hadd csináljam már anélkül, hogy patológiásnak kelljen magamat érezni. Hamilton ugyan megemlíti néha bátortalanul, hogy ezek a mechanizmusok a "normál népesség" körében is meglepően gyakoriak. És tényleg, akkor mindenkit meg kell ebből gyógyítani? És ha nem fogok hasítani, akkor jobb lesz? Jobb fej leszek? Normális leszek? Boldog? Könnyebb lesz az élet? Nehezebb? Miért mondjuk azt egyfajta működésmódra, hogy személyiségzavar, a másikra meg nem? A Mester egyszer azt mondta, a szenvedést kell nézni, akkor nemnormális valami, ha az illető szenved tőle. Aki "normális", az kevesebbet szenved. Mert szenvedni nyilván nem normális.
Bezzeg amikor életemben először találkoztam Luciával a Tandemben (2006 őszén), akkor lazán közölte, hogy ő ugyan tanult pszichológiát, de nem lesz az, mert a pszichológusok meg akarják változtatni az embereket és egy normálisnak nevezett skatulyába akarják őket kényszeríteni, vagy valami ilyesmit magyarázott, és én egészen biztos voltam benne, hogy hülyeségeket beszél.
*Anna Freud, miközben analizálta a díványon szabadasszociáló pácienst, kötögetett, mert jobban tudott figyelni, ha a kezeit lefoglalta ezzel a monoton munkával, és a múltkor azon röhögtünk, hogy az annafreudistáknak valószínűleg esettanulmányként egy-egy sálat vagy pulóvert kell leadniuk, és a szupervíziós csoportjaik úgy zajlanak, hogy "itt ez a piszkosszürke, kötéshibákkal teli csík a negatív viszontáttételre utalhat".
**A példák önkényesek és felcserélhetőek, az isolde.hu szerkesztősége nem gondolja, hogy a romák vagy a vegák vagy a pszichiáterek gonoszak lennének, sem fordítva. Jelen bejegyzés megírása közben egyetlen pszichiáter sem sérült meg.