Bárcsak engem is zaklatna valaki, hogy küldjem már vissza a cikkemet, írjam már meg a másik kettőt, rakjam már össze a magam részét a harmadikból, írjam már meg az absztraktot. Igazán annyira példaértékűen és hasznosan zaklatok másokat ilyenekkel. Van valami neve is ennek, szerepcsere vagy projektív identifikáció vagy isten tudja, micsoda, majd jövő héten megtanulom. Az a jelenség, amikor valójában én szorulnék vigasztalásra, ezért másokat vigasztalok. Valójában én szorulnék külső kontrollra, ezért másoknak nyújtom azt. Mondjuk a mások többnyire hálásak. Én meg érzem azért, mennyire abszurd azon rinyálni, hogy nincs egy főnököm, aki baszogatna. Felnőtt vagyok, eldönthetem, megcsinálom-e vagy sem. Utálok felnőtt lenni, azt akarom, hogy mondják meg, mit kell csinálni, és amikor nem csinálom, nézzenek rám összevont szemöldökkel, és amikor megcsináltam, dicsérjenek meg és vegyenek nekem fagylaltot.
Na jó, inkább ne.
Erre most jöttem rá, az előbb, hogy azért nem csinálok egy csomó dolgot (a cikkeimet), mert azt várom, mikor szól már valaki, és egyúttal arra is rájöttem, hogy senki sem fog szólni. Nyugodtan szabotálhatom magam a végsőkig. És ez szomorú, hogy meg kell tanulnunk a saját anyukánknak lenni, meg a saját apukánknak, aztán a saját terapeutánknak lenni, aztán a saját személyi edzőnknek, aztán a saját főnökünknek lenni (szelektív internalizáció, ezt tudom). És persze (szerintem kevés gázosabb dolog van a pozitív átkeretezésnél, ha valami szomorú, akkor szomorú, de oké, csináljuk) ez igazából klassz dolog, az önállóság klassz dolog, a szabadság klassz dolog, és még szuperebb, hogy egyedül is meg tudok csinálni egy csomó dolgot és senki nem szól bele, mert bíznak bennem az emberek annyira, hogy ne zaklassanak, mert tudják, hogy magamtól is meg fogom csinálni, mert ügyes vagyok és önálló és felnőtt és nem szorulok bátorításra. Ugye, milyen klassz. Direkt jó.