Már csak az az egyetlen dolog aggaszt engem, hogy ha teszemazt még pár év és kiábrándulok még a pszichoterápiából is, vagy meglátom a korlátoltságát (mondtam már, hogy borzasztó, hogy ha valamit egyszer megláttál, utána már nem lehet nem-meglátni? Bezzeg ha pszichotikus szintűek lennének az énvédő mechanizmusaim, akkor menne az ilyesmi. Látjátok, hova vezetett az a sok önismeret?) és úgy döntök, mindenki éljen úgy, ahogy akar vagy ahogy tud, és ki vagyok én, hogy beledumáljak, akkor azután miből fogok élni. Reméljük, idáig azért nem jutunk el.
Ellenben most I love you-t fogok hallgatni és napozok és elolvasom a pszichoterápia tankönyvének második kiadását. Mert nekem megvan ugyan az első, de meg kellett vennem a másodikat is. Mert kínosan üres a könyvespolcom, és az első annyira fenomenálisan klassz volt, és annyi pénzem van, hogy húszezresekkel fűtünk.