A századik oldalon rájöttem, hogy egy nárcisztikus vagyok, a százegyediken, hogy a gyerekeim is nárcisztikusok lesznek, a száztizenötödiken, hogy egy neurotikus vagyok (jó, ezt 17 éves koromban megmondta a Bendegúz), és valamikor közben arra is, hogy hogyan vehetem rá a tárgykapcsolaelmélet alkalmazásával Kislányt, hogy mihamarabb megírja a tézisfüzetét.
Én ezidáig előszeretettel képzeltem azt magamról, hogy többnyire azért nyitott vagyok mindenféle megközelítésre, ezzel szemben a Hamilton-könyv kb. ötödik oldalán kezdtem el gyanakodni, hogy a tárgykapcsolatelmélet nem más, mint egy homályosan definiált fogalmakkal operáló, lazán szervezett téveszmerendszer, a nyolcvanadik oldal tájékán pedig konkrétan megnéztem a google-ben, létezik-e már olyan, hogy antipszichológia, mert ha igen, akkor az akarok lenni.
De nyugalom, van nagymamám, aki amikor kb. tízéves koromban azzal érveltem, hogy az összes állatból két darab fizikailag nem fér bele semmilyen bárkába, plusz Noé bejárta-e a világot vízreszállás előtt, vagy hogyan gyűjtötte be a pingvineket és a zsiráfot, akkor elmagyarázta, hogy ezek a történetek szimbólumok, amik segíthetnek jobban megérteni a Világot, nem kell őket szó szerint értelmezni. Szóval képes vagyok nem szó szerint értelmezni, amikor "az egyéves kislány odabújik az anyjához és csalódottságot és dühöt érez, mert ráébred, hogy az nem látta el őt pénisszel." Van, akinek ezek a szimbolikus történetek segíthetnek jobban megérteni a Világot.
A Dívány szerint meg "az allergiák lelki okai közt szerepel az, ha az illető tudatosan (vagy éppen tudattalanul) elutasítja életének egyik, vagy másik szegmensét, menekülés a látszólag leküzdhetetlen dolgok elől. (...) Ilyen tünet (...) az orrdugulás: „nem akarok egy levegőt szívni ezekkel!"
Bár a testi tünetek ilyen szintű lelki szimbolikájában nem hiszek (és a cikk egy baromság), ezt most roppant szórakoztatónak tartom.
Azután váratlanul eposzi hősnőnek tituláltak emailben, ami szerintem elég vicces. Egyébként az eposzi hősnők többnyire tragikus véget érnek, vagy azért van olyan, amelyik győztesen kerül ki az eposzból? Penelopé nem ér, évtizedekig kielégítetlenül varrogatni a verandán, amíg a többiek utaznak, nem éppen olyasvalami, amit győzelemnek neveznék.
Most viszont hősies mosogatásba kezdek, és mivel nincs itthon a férjem, hangos zenével. Persze, lehet, hogy a szomszédok sem szeretik Joan Jett-et, de majd megszeretik.
Jé, kaptam egy emailt, amiben eposzi hősnőnek neveztek. Asszem, beérem ennyivel. Az eposzi hősnők amúgy nem szoktak többnyire tragikusan elbukni vagy valami? Van olyan, amelyik győztesen kerül ki az eposzból? Penelopé nem ér, mert oké, megérte a várakozás, a végén hazajött hozzá a pasija, de addig viszont emlékeim szerint egyedül, nyomorultul és kielégítetlenül kellett valami verandán kötögetnie évtizedekig, amíg a többiek utazgattak.
Bárcsak engem is zaklatna valaki, hogy küldjem már vissza a cikkemet, írjam már meg a másik kettőt, rakjam már össze a magam részét a harmadikból, írjam már meg az absztraktot. Igazán annyira példaértékűen és hasznosan zaklatok másokat ilyenekkel. Van valami neve is ennek, szerepcsere vagy projektív identifikáció vagy isten tudja, micsoda, majd jövő héten megtanulom. Az a jelenség, amikor valójában én szorulnék vigasztalásra, ezért másokat vigasztalok. Valójában én szorulnék külső kontrollra, ezért másoknak nyújtom azt. Mondjuk a mások többnyire hálásak. Én meg érzem azért, mennyire abszurd azon rinyálni, hogy nincs egy főnököm, aki baszogatna. Felnőtt vagyok, eldönthetem, megcsinálom-e vagy sem. Utálok felnőtt lenni, azt akarom, hogy mondják meg, mit kell csinálni, és amikor nem csinálom, nézzenek rám összevont szemöldökkel, és amikor megcsináltam, dicsérjenek meg és vegyenek nekem fagylaltot.
Na jó, inkább ne.
Erre most jöttem rá, az előbb, hogy azért nem csinálok egy csomó dolgot (a cikkeimet), mert azt várom, mikor szól már valaki, és egyúttal arra is rájöttem, hogy senki sem fog szólni. Nyugodtan szabotálhatom magam a végsőkig. És ez szomorú, hogy meg kell tanulnunk a saját anyukánknak lenni, meg a saját apukánknak, aztán a saját terapeutánknak lenni, aztán a saját személyi edzőnknek, aztán a saját főnökünknek lenni (szelektív internalizáció, ezt tudom). És persze (szerintem kevés gázosabb dolog van a pozitív átkeretezésnél, ha valami szomorú, akkor szomorú, de oké, csináljuk) ez igazából klassz dolog, az önállóság klassz dolog, a szabadság klassz dolog, és még szuperebb, hogy egyedül is meg tudok csinálni egy csomó dolgot és senki nem szól bele, mert bíznak bennem az emberek annyira, hogy ne zaklassanak, mert tudják, hogy magamtól is meg fogom csinálni, mert ügyes vagyok és önálló és felnőtt és nem szorulok bátorításra. Ugye, milyen klassz. Direkt jó.
Szóval két hete járok, elvileg heti 5 napon. Mindjárt ezen a héten csak 4 fog beleférni, mert a körülmények úgy alakultak. A reggeli sportolásnak van előnye, például hogy mire bejövök a munkahelyemre, már történt velem valami jó, és nem vagyok annyira nyűgös és jobban tolerálom, amikor minden másodpercben új, halasztást nem tűrő, valójában jelentéktelen megoldandó problémákkal bombáznak. (Különben érdekes, hogy a valódi akut osztályon nem voltam idegbeteg, ha ezer dolog történt is egyszerre, legalábbis úgy rémlik, de a csip-csup ügyek felfújása sokkal inkább kihoz a sodromból.) Szóval jobb fej vagyok reggel. És erősnek és klassznak érzem magam attól, hogy (szörnyű szenvedések árán) felkeltem reggel, lám, létezik akaraterőm, meg amúgy is a sporttól erősebbnek érzi magát az ember. Lelkileg. Ezért kezdtem el tizenkilenc éves koromban fitnessterembe járni, mert azt olvastam a belgyógyászat könyvben, hogy a sport csökkenti a szorongást és a depressziót. Tényleg csökkenti. Szóval menjetek sportolni, valamint a napfényre.
A hátrányok, hogy este álmos vagyok és nem tudok olyan sokáig fennmaradni a férjemmel és elalszom a House-részeken (mondjuk lehet, hogy erről nem a napirendem tehet, hanem a jelenlegi borzalmasan buta, lelkizős részek. De komolyan, a nyitott házasságos lelkizésen csak azért nem aludtam el, mert annyira bosszantott). Hogy reggel nem öltözködöm fel szépen, hanem csak felkapok valamit, ami épp elöl van, és hajat mosni meg nincs időm az edzés után, tehát nadrágban vagyok és összevissza áll a hajam. Valamint, hogy reggel csak rövid edzés fér bele az időbe, fél hatnál korábban pedig nem fogok felkelni.
Ilyenek vannak. Nincs nagyon kedvem blogot írni, hanem napozni van kedvem, de jelenleg többrendbeli munka miatt nem tehetem, és ez igen szomorú.