Ó, pedig már kezdtem belejönni a tárgykapcsolatelméletbe, rájöttem, hogy nárcisztikus vagyok és a gyerekeim is azok lesznek, introjektáltam (inkorporáltam?) egy unikumos marcipángolyót, és kitaláltam, hogyan manipulálhatom tovább Kislányt a tanultak segítségével, erre kiderült, hogy a vizsgabizottságban csupán nyomokban lesz jelen az analitikus szemlélet, és inkább a viselkedésterápiát kellene tanulnom. És míg a tárgykapcsolatelmélet hangulatában leginkább egy David Lynch-filmre emlékeztetett (de komolyan, üldöző tárgyak, sose lehet tudni, hogy most a külvilágban vagyunk-e vagy az egyik szereplő fejében vagy a tükör melyik oldalán, a szereplőkről se lehet tudni, hogy az most tényleg ő-e vagy igazából valaki más, a szavak jelentése állandóan változik, minden szimbolikus, szürreális és nyomasztó, mégis sejtesz az egész mögött valami értelmet), a viselkedésterápiával meg az a problémám, hogy olyan, mintha nem nézném meg a filmet, csak elolvasnám a spoilerblogon, mi a vége.
Igazából nincs már kedvem se dolgozni, se tanulni, ki akarok venni egy év szabit és üldögélni a képzeletbeli verandámon. Mikor lesz már az, hogy pihenhetünk.