Szóval elkezdtük ezt a kutatást soksok évvel ezelőtt, és akkor felmerült, hogy ki melyik altémájából fog cikket írni. Nekem kiosztottak egyet, vagyis megmondták, hogy lányom, te az exekutív funkciókat mérő teszt faktoranalíziséről fogsz cikket írni, az egyetlen probléma az volt, hogy az "exekutív funkciók" és a "faktoranalízis" kifejezéseket is nagyjából először hallottam életemben, úgyhogy el is könyveltem magamban, hogy 1. erre én egészen nyilvánvalóan nem leszek képes, 2. ez a téma most komolyan, kit érdekel egyáltalán. Az évek során aztán megtanultam, utánaolvastam, kedves emberek elmagyarázták, más kedves emberek bátorítottak, biztattak, illetve hallgatták a hisztimet, amelyekért végtelenül hálás vagyok. Én azelőtt soha életemben nem írtam tudományos cikket és csak nagyon keveset olvastam, de szépen elkezdtem először csak részleteket írni más cikkekhez, meg többet olvasni. Egy idő után már nem voltam benne biztos, hogy én képtelen vagyok cikket írni. Még több idő után már abban sem voltam egészen biztos, hogy ezt a konkrét cikket képtelen vagyok megírni, úgyhogy ezen a ponton elkezdtem megírni, ez Utrechtben történt 2007 márciusában.
Később a cikk írását még az is nehezítette, hogy nem volt rá egy csomó időm, hanem egyéb munkahelyi elfoglaltságok akadályoztak benne, amelyeket vagy én szerveztem be magamnak direkt, vagy nem én, ez változó volt, mindenesetre 2008-ban beküldtük egy laphoz, ahonnan elutasították. Ezután 2009 áprilisában beküldtük egy másik laphoz, akik többször átíratták, ezalatt szerencsétlen cikk már minden lehetséges dinamikában projektív felületként szolgált: én például egyszer elkezdtem abban az Átokban hinni, hogy addig nem esem teherbe, amíg el nem fogadják a cikkemet, hogy csak a legenyhébbet említsem. Közben már simán vágtam, hogy miről van szó és ismertem a témámat, mégis az a nyomasztó érzés, ami a legelején hozzákapcsolódott, hogy ez olyasvalami, amit én nem tudhatok, sose múlt el igazán, de egy idő után már erre is nagyon Zen lettem, és elfogadtam, hogy jó, én szorongok ettől a cikktől, meg átok ül rajta, nem baj, ezt meg kell élni, attól még lehet nyugodtan átírogatni meg visszaküldözgetni. Mindeközben szerintem többször csesztek le a munkahelyemen emiatt a cikk miatt, mint bármi más miatt együttvéve, és persze ez lehet, hogy szükséges volt ahhoz, hogy tényleg megírjam. Nehéz eldönteni, hol végződik a hasznos és szükséges külső kontroll és hol kezdődnek az irreális elvárások, én legalábbis nagyjából soha nem tudom eldönteni, ne kérdezzetek.
Mindegy, most egy darabig nyilván boldogan szaladgálok és ugrabugrálok (jó, tudom, igazából csak egy cikk, de én ragaszkodom hozzá, hogy legalább annyira örüljek, mint amennyit stresszeltem miatta), és utána majd elfoglalja a helyét / szerepét egy másik cikk (tudom is, melyik lesz az), de az már nem lesz pont ugyanolyan. A kezdetekkor ez a cikk volt az első cikkem, és bár útközben írtam már másikat, ami közben megjelent, de azt nem egyedül, szóval ez az egyetlen, aminek tényleg minden mondatát én írtam, és előtte is minden munkafázisában jelen voltam, a teszt kis kockákra vagdosástól kezdve tesztfelvételen át kiértékelésig és adatbevitelig és ábrák szerkesztéséig. Első cikkem, olyan, ami miatt képes vagyok húsz percig zokogni, már biztosan nem lesz több. Ezen is túl vagyunk. Cool.
Most egész komolyan elgondolkodtam, hogy vajon milyen mértékben kínos, hogy ennyit nyiffogok meg lelkizek egy nyomorult cikken, és nem gáz-e bevallani az interneten, hogy ez nekem egy ennyire nehéz feladat volt, még a végén azt gondolják rólam, hogy nem vagyok szuperintelligens és hogy egy nyafogó vagyok. Hová vezetne az.
Elfogadták A Cikkemet. Ugye, nem álmodom. Ugye nem.
Végtelenül rugalmas és nyitott vagyok a különféle eszmékre és pszichoterápiás elméletekre, a viselkedésterápiás kongresszust követően például azt vettem észre magamon, hogy kis kocka csokikat adok a konzíliumba áthívott kollégáknak, miután megvizsgálták a beteget.
Megíratlan bestsellerek sorozatomban most épp egy riportkönyvet akarok írni nők a magyar pszichiátriában napjainkban címmel, megkeresném őket egyenként, ezeket a meghatározó szereplőket, és meséljenek a rendszerváltás előtti évekről, arról, amikor lehallgatták őket, meg nyugat-berlinről meg arról, hogy hol veszik a ruháikat, mit gondolnak a pszichiátria nagy kérdéseiről, összebújva alszanak-e a férjükkel, aki maga is pszichiáter-e, és ha igen, akkor úgy veszekszenek-e, hogy 'drágám, hagyd már abba a projektív identifikációt', 'hagyd abba te', hogy a nap mely szakában olvassák a szakirodalmat, hányszor ütötte meg őket páciens, szoktak-e félni, mit gondolnak a normalitásról és van-e idejük befőzni eperlekvárt. Kicsit olvasnom kéne hozzá a feminizmusról, de nem feltétlenül akarom erőltetni ezt a vonalat, csak ha interjúalanyaim erőltetik. Adjatok pénzt. Ne, inkább a brennbergi bányászos riportkönyvemre adjatok, az jobban érdekel.
Azért amikor gyanútlanul üldögél az ember a szakmai kongresszus egyik szakmai előadásán, és a hazai pszichiátria egy meghatározó képviselőjeként számon tartott előadó felvetíti a következő diáját, amelyen isolde blogjából szerepel egy idézet, és "izolde blogja* megtalálható az interneten, és ezt a bekezdést idézném tőle, amely szorosan kapcsolódik a témánkhoz" - mondja és felolvassa, elég nyilvánvalóan fogalom nélkül arról, hogy isolde kicsoda-micsoda, csak valami, amit talált a google-ben, hát az egy egészen szürreális pillanat.
*Valójában az olvasónaplómból idézett, de azért így is dobtam egy hátast.
Húgom (ismeretlen fiatalemberhez L. szülinapi előbuliján): - És te blogger vagy, vagy ember?
Fiatalember: - Nem.
Sopronban meg lekésem a brennbergi buszt, mert útépítés miatt nem a rendes megállójában áll meg, és nincs is sok időm kirándulgatni, így aztán elgyalogolok Bánfalvára és onnan felmegyek a Várhelyre, de nem a jelzésen, hanem a patak mentén, mert az kalandos és klassz (meg mert nem találom meg elsőre a jelzést és nincs kedvem keresgélni). Fekszek egy réten, lóhere, gólyahír, harangvirág és pázsitfűfélék között, amely utóbbira allergiás vagyok ugyan, de sebaj, így is rajta van a top 10 legjobb dolgok az életben listán, feküdni júniusban napsütötte réten. Azon gondolkodom, amit a múltkor mondtatok, hogy Sopron nekem valamiféle elképzelt, idealizált tündérország, hát lehet, de attól még simán kurva jó, és mekkora mázlim van már, hogy a tündérországom nem a képzeletemben létezik, hanem két és fél óra vonattal. Bár igazából titkon biztos vagyok benne, hogy nem az én szemüvegemmel van a baj, hanem objektíven nézve is iszonyú jó illata van, amikor a vizes fenyőerdőre rásüt a nap, meg amikor rengeteg, halványrózsaszín rózsabokor mellett mész az utcán, meg klassz, hogy felnyúlsz a kezeddel és leszeded a cseresznyét a fáról, meg "elrágcsálsz egy fenyőlevelet", meg csend van, meg fekszel a réten, meg kezet mosol a patakban, meg kevés pénzért elviteles Illy jegeskávét kapsz vaníliafagyival a Széchenyi téren. Értem én, hogy mind külön kis univerzumok vagyunk és nincs objektív valóság és a véleményem nem egy Tény, hanem az emlékeim és érzelmi kötődésem és ilyen-olyan torzításaim* által befolyásolt lehetséges nézőpont csupán, de sajnos engem ez semennyire nem érdekel, attól még ugyanúgy klassz, vagy jobban.
Előtte meg Charles-szal kávézom a pláza parkolójában és arról faggatom, milyenek az afrikai nők az ágyban, de ez egy másik történet, amiről majd máskor kerítünk szót.
*Ja, meg az idealizáló áttétem, nyilván.
Ma hét éves a blogom, szokásos nosztalgia, belgyógyászat gyakorlaton voltam, ahol sokat dolgoztam és rá akartak dumálni, hogy legyek inkább belgyógyász, hagyjam a bolondokat, Red Bull lighttal fogyókúráztam, internetes randioldalakon ismerkedtem, Mester utcai cselédszobát béreltem gyermekheverővel, és kedden Yes-koncert volt, szerdán Suzanne Vega. Pár hete véletlenül azon a belgyógyászati osztályon jártam és szembejött velem az akkori főnök, felismert és kedvesen üdvözölt, cuki volt, és pontosan ugyanúgy nézett ki és ugyanolyan volt, mint hét éve. Fura volt, úgy értem, velem ezalatt eltelt hét év, viszonzatlan szerelmek, kékszemű fogorvosfiúk, különféle albérletek, görény menedzserfiúk, szakítás, házasság, két szakvizsga, phd, szemműtét, számtalan csecsemő a baráti körben, számtalan új barát, könyvek, New York, Kambodzsa, Koh Phanghan, mellékállások, blogok, külföldi ösztöndíjak, kaland, izgalom, plusz 4 kiló, ez meg ugyanúgy néz ki.
De ez még mind semmi, mert ugyan nem ezen a napon, de idén húsz éve írok naplót, ebből az első 13 év rendes papíralapú magánjellegű naplóírás volt, és azért basszus, húsz év. Az Egymás szemében c. naplóregényt olvastam akkoriban, és történt valami, amit le akartam írni, mert valahogy fontosnak tűnt, aztán így maradtam. Igazán nagyon remek dolog a naplóírás, kiváltképp szorongóknak, visszaolvashatod, hogy a rettegett történelemdolgozat / társasági esemény valójában simán túlélhető volt, nekem mindig az volt a benyomásom a régi naplóimat olvasgatva, hogy most komolyan, ettől azért nem kellett volna ennyire félni. Plusz az az érzés, hogy minden nehézségről tudom, hogy előbb-utóbb csak egy történet lesz a naplómban, valahol megnyugtató. A történeteimből tudtam összerakni magamnak, hogy én ki vagyok, és az jó volt, tinédzserkorban különösen jó tudni, hogy az ember kicsoda, de később se árt. A múltkor arról beszéltek a bloggerek a kocsmában, hogy ki szokott régi blogokba vagy naplókba beleolvasgatni, rajtam kívül senki, én viszont igen, nekem mindig ez segített az önazonosságban, hogy ne felejtsem el a sok mindenféle új környezetben és új hatás alatt meg csábító világnézetek mentén, hogy én igazából ki vagyok, és igen, ehhez simán elég az ember régi szavait olvasni, nem baj, ha azok csak ruhavásárlásról szólnak.
A pszichoterapeutám meg azt mondta anno, amikor végigolvastam két éve vagy mikor a régi naplóimat, hogy van az, hogy az ember, beleértve a gyereket is, szereti, ha egy másik ember figyelme meghatározza őt, ha figyelve van rá, és azzal, hogy amikor írtam a naplómat, tudtam, hogy később el fogom olvasni, és el is olvastam később, a saját "figyelőm" lettem, és a 14 éves isolde írhatott a 20 évesnek és a húszéves elolvasta. Hát, lehet, hogy ez nem hangzik túl értelmesen, de nincs kedvem pszichoanalitikus szakzsargonban elmagyarázni, attól nem lenne érthetőbb, mindegy, én értettem és szerintem eléggé így van.
A blog az persze más, sokkal felszínesebb, meg olvasók vannak, ami klassz, mert így nem írom le a kis lelkem belső rezdüléseit szavakkal papírra állandó jelleggel, és így egy kicsit meg tudtam tanulni, hogy a fontos dolgok csak úgy történjenek és ne legyen belőlük azonnal narratíva, azonnal szavakba öntött és agyonkategorizált történet, hanem alakulhassanak kedvük szerint és ne kelljen őket rögtön elnevezni. És ez jó. Pár hónappal ezelőtt egyszer azon gondolkodtam, hogy lassan ideje lenne a bloggerkedést is abbahagyni, de hogy úgy tényleg, nem szüneteltetni, hanem puszta kíváncsiságból kinyírni isoldét rendesen, és megnézni, milyen anélkül, mennyire volt ez nekem fontos, mennyire volt személyiségprotézis (ez milyen egy undorító szó), több időm van-e cikket írni, kevésbé lett-e történet a világ. De aztán Lucia a <neve elhallgatását kérő szereplő> házának körgangján lebeszélt erről, pontosabban kimentem vele dohányozni úgy, hogy idén be akartam fejezni a bloggerkedést, és visszajöttem úgy, hogy már nem akartam befejezni, és hogy a kettő között mi történt, arra nem igazán emlékszem.
Voltam ma a Szemészlánynál, aki a szemembe világított és azt mondta, jól vagyok. Klassz, mert az utóbbi időben azon szorongtam, hogy ugyan tavaly óta sok kis úszkáló izét látok, de mintha most több lenne, és sportolás után összevissza úszálnak, amit furcsa módon már annyira megszoktam, hogy alapból észre sem veszem, csak olyankor, amikor aggódom, hogy a helyén van-e a retinám. Helyén, szuper. Két igazán klassz szemésznek köszönhetem, aki észrevette, és aki megszerelte, és közben még kedvesek is voltak, szóval köszönöm.
Tényleg van némi apokalipszishangulata a belföldi híreknek, víz alatt az ország, az autópályák kezdenek szanaszét hullani. és a Budai Vár is félig összedőlt. Legyen nálatok törülköző.
Rájöttem arra az előbb, hogy hát persze, a Tudás. Hogy az természetesen nem igaz, hogy akkora rend(etlenség) van a fejemben úgy általánosságban, mint a lakásban, jól is néznénk ki, ellenben a tudás pontosan úgy strukturálódik a fejemben, mint a könyveim. Sokféle van, eléggé összevissza, csomószor előkerül valami, amiről azt hittem, nincs is meg nekem, illetve keresek egyet és nem találom, mert nem a polcon van, hanem bevittem a munkahelyemre, vagy az íróasztalomon van a stócban, vagy az éjjeliszekrény alsó polcán dekkol félig kiolvasatlanul, vagy a lakás tetszőleges más pontján, vagy Sopronban anyáméknál, vagy kölcsön van adva, vagy csak szimplán rémlik, hogy ez valaha megvolt, de már rég elveszett. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy vajon melyik könyvben szerepelt az a mondat vagy idézet vagy bekezdés, amit tudok ugyan kívülről, de fogalmam sincs, hol olvastam és főleg ki írta. Esetleg felveszek egy könyvtárost házvezetőnőnek, és akkor majd egy délután arra érek haza, hogy tökéletes forrásmemóriával, átlátható interdiszciplináris összefüggésekben gondolkodom.
Úgy látom, nem vagyok túlzottan bloggerkedős fázisban, meg akartam írni, hogy egyes elrugaszkodottabb kollégáim elmélete szerint Trianon miatt vagyok pletykás (anno a soproniaknak viszonylag kevés információ birtokában arról kellett dönteniük, hogy melyik országhoz akarnak csatlakozni, és a kielégítetlen információéhség benne maradt a soproni kollektív tudattalanban, vagy valami ilyesmi), meg hogy voltam kontakttáncon, most épp ez a legújabb hobbim, éljen a nonverbális szelfreprezentáció, és a Tűzraktér meg milyen egy fura hely, valamint, hogy képalkotó vizsgálatok szerint agyunkban jutalomértékűnek számít, ha szép nőkről, klassz autókról vagy sok pénzről készült képeket nézünk, illetve a saját hibák külső attribúciója, vagyis amikor megmagyarázzuk, hogy nem is mi csesztük el adott dolgot-helyzetet, hanem valamilyen másik idiótának és/vagy a körülményeknek vagyunk az áldozatai. Ez tényleg milyen szép, már ismertem, csak most megint szóba jött.
Hogy milyen klassz volt lejönni az áramszünet miatt vaksötét néptelen tízemeletes ház lépcsőházában és arról fantáziálni, hogy mi lesz, ha végtelen számú emelet és forduló van és csak megyek lefelé és lefelé és lefelé, míg ki nem fogy a világítós kulcstartómból az elem.
Hogy állandóan az van, hogy sok egymást követő pszichoterápián és a laikus valóságban is sok egymást követő ember elmondja, hogy értéktelennek érzi magát meg rosszabbnak a többinél, és ez egyébként miért jó nekünk meg honnan ered és miféle evolúciós haszna van a negatív önképnek? Egyáltalán mióta foglalkoznak az emberek ezzel ilyen mértéktelenül, hogy önértékelés, régen is ez ment? Ó, nem tudtam elsőre tüzet csiholni a kovakővel, csúnyán nézett rám az a pávián, nem vagyok olyan értékes, mint a szomszéd ősember? Mióta, és főleg, miért ekkora issue az önképem? Rendben van, azt én értem, hogy fontos, hogy ne legyek totál értéktelen a törzs számára, mert akkor esetleg otthagynak a bokorban a kardfogú tigrisnek vacsorára, de ez a cizellált huszonegyedik századi nyünnyögés, hogy tökéletesen normális emberek tökéletesen indokolatlanul szenvednek amiatt, hogy nem érzik magukat értékesnek, erre most miért van szükség? Kinek jó ez? Ez kinek az érdeke? Ki áll emögött?
Ezen a héten (ez az ötödik hét) csak egyszer voltam edzeni, mert minden este későn feküdtem le és minden reggel szakadt az eső (vegyük észre a külső attribúciót, én ugyan nem vagyok lusta vagy fegyelmezetlen, a körülmények okolhatóak, már érzem is a dopamint a nucleus accumbensemben), de még nem estem pánikba, az pedig direkt jó, hogy hideg van, mert így hordhatom a Zsuzsi nénitől örökölt klassz türkizkék átmeneti kabátot júniusban.
Megint nem mentem Sopronba, ezúttal az időjárás miatt, ellenben legalább kitakarítottam a lakást, manikűröztem a körmömet, kozmetikáztam a cikkemet, elkezdtem válaszokat írni a másikhoz, átmentem az edzőterembe, bevásároltam, kimostam, sütöttem provanszi csirkét, lemostam a tűzhelyet*, elmosogattam százezer edényt, netezgettem, kivasaltam a ruhákat, azalatt végignéztem a Neverwhere BBC-minisorozatot**, áthúztam az ágyat, megöntöztem a virágokat, átmentem még egyszer az edzőterembe, olvastam a szociális kognícióról, megmostam a hajam, meghallgattam az új The National-lemezt, valamint befőztem eperlekvárt***. De nyugalom, a lelkem mélyén elveszett kislány vagyok.
*Ez olyan rövidnek tűnik így leírva, pedig egy és fél Madonna-CD-időtartamban kell gondolkodni.
**Több mint 170 perc, és ebből valamelyes képet alkothatunk a vasalnivaló mennyiségéről is.
***Bár nem a hagyományos módon, hanem Dr. Oetker zseléfix-szel, ami köztudottan a gyengék menedéke.
Update: ja, és készítettem joghurtot is a joghurtkészítő gépemmel, natúrt és barackosat, tök jó lett. Az élet egy folyamatos örömforrás.
Rávettem magam nagy nehezen, hogy meghallgassam az új The National-lemezt, mertugyanis annyira szeretem a Boxert (az az előző), hogy annál csak rosszabb lehet nyilván. Nem olyan rossz. Kevésbé lendületes, kicsit egyforma, de asszem ki lehet bírni. Jönnek Európába is turnézni idén, menjetek.
Akkor hadd gyűjtsem itt össze nektek a kedvenc Szex és Ny 2. kritikáimat. Mindegyiken szétröhögtem magam. Nem, nem láttam a filmet. Íme. Az első a kedvencem, amit egy csaj írt.
Things seem to be going great. But very quickly, the SATC brain trust notices that it's not all swarthy man-slaves and flying carpets in Abu Dhabi! In fact, Abu Dhabi is crawling with Muslim women—and not one of them is dressed like a super-liberated diamond-encrusted fucking clown!!! Oppression! OPPRESSION!!! Tovább...
I once watched Béla Tarr's Sátántangó, the legendary, gloomy black-and-white Hungarian film that lasts for seven and a half hours. Compared to the Abu Dhabi section of Sex And The City 2, Sátántangó zips past like an episode of Spongebob Squarepants. Tovább...
A filmnek egy jó szereplője van, a bármilyen üzleti, morális vagy eldöntendő kérdésre szopással vagy nyalással válaszoló, ötvenvalahány éves Samantha, aki a metronóm pontosságával nyeli az ösztrogéneket és a faszokat, de poénokra redukált karakterében legalább van valami lendület. Tovább...
"Azért kell inni, mert részegen minden jobb"- szögezte le Húgom a Nagymama Palacsintázójában csütörtök délután, miután vettünk nekem egy rózsaszín napszemüveget, egy pöttyös blúzt és egy Paul Auster-regényt.
A tudomány meg fantasztikus dolgokra képes, például készült egy felmérést arról, hogy milyen zenék milyen gyakran ragadnak az ember fejében akaratuk ellenére, és hogyan lehet tőlük megszabadulni (sehogy). A kutatók szerint az emberek többségét nem zavarja számottevően a dolog, mintegy 10 %-ukat viszont idegesíti annyira a fejükben ragadt zeneszám, hogy az komolyan akadályozza őket valamilyen tevékenységben; a dalrészlet hossza függ a rövid távú memóriától; valamint kimutatták azt is, hogy nincs túl nagy átfedés, nincs "top 10 idegesítően fülbemászó szám", hanem mindenkinek más az, ami megragad. Ne röhögjünk, ez valakinek 1.67 impact factort ért.
Nekem az Emmanuelle magyar főcímdala (a szerelem dalára elindult Emmanuelle, ledobta láncait), Cseh Tamás Levél nővéremnek-ről az Éjféli gyors (de mit mondok majd Marinak, ki rég disszidált és holnap éjjel érkezik az éjféli vonattal?), valamint a Dolly Rolltól az Elpattant egy húr (szívembe vágott oly váratlanul) a rémeim, ha valamelyik eszembe jut, akkor az ott is marad. Természetesen minél inkább el akarod felejteni őket, annál nehezebben megy, és ha véletlenül már épp sikerült, akkor egészen biztos, hogy a férjem elkezdi, hogy mit mondok majd Marinak.
De nem erről akartam írni, hanem arról, hogy nekem majdnem mindig van a fejemben egy dal, amit így gondolatban dúdolgatok, de az esetek 98 %-ában ez nem szokott zavarni (amíg nem az Emmanuelle vagy a Dolly Roll az), hanem direkt szeretem. Ami azt illeti, az utóbbi időben a Filozófustól azt a szokást is átvettem, hogy félhangosan énekelgetek valamit magamban. Egyszer el is gondolkodtam ezen, hogy valószínűleg az emberek többségének a fejében nem szól zene. Vagy igen? Minden ember lelkében dal van? Szól az ön fejében zene? Nem, nem akusztikus hallucinációkra gondolok, hanem arra, amikor egy dal jár a fejünkben, de nem idegesít, csak ott van. Az ember azt gondolná, hogy a zenészeknek szól a fejében zene, a bloggernek viszont maximum blogbejegyzések fogalmazódnak a fejében, de nekem különösebb közöm nincs a zenéhez, még csak nem is játszom semmilyen hangszeren, nem vettek fel a zeneiskolába.
Nekem a csoportterápia hatótényezői közül a kedvencem az egyetemesség, engem az mindig megnyugtat, hogy nem én vagyok egy különös, szokatlanul kretén lúzer, amiért úgy érzem magam a munkahelyemen, ahogyan, hanem más is rosszul érzi magát. Nem, ez nem káröröm, ez egyetemesség, hogy nem kívülállóként kell meglepetten néznem, hogy jé, hogyan működik az univerzum és miért pont így, hanem egy hatalmas, élő organizmus része vagyok, gondolom, így érezhetik magukat a lemmingek a szakadékbaugráláskor, biztos tök élvezik. Valamint az is megnyugtat, hogy a férjem elkapta tőlem a torokfájást, mert akkor biztosan nem pszichés, hanem infektológiai eredetű tünetről van szó, és engem napok óta azzal zaklatnak a munkahelyemen, hogy heveny, pszichoszomatikus munkaundor, én meg fel vagyok háborodva, hogy na tessék, az ember pszichiáter, akkor nem elég, hogy nem lehet egy jó kis dührohama és nem hisztériázhat* gyerekesen, még egy vírusos torokgyulladást se kaphat nyugodt lélekkel, de ezek szerint kaphat.
*Én egy lázadó vagyok és a mindennapokban sok energiát fordítok arra, hogy bebizonyítsam ennek az ellenkezőjét. Meggyőződésből.
De ha mégis inkább szuperhősös képregényt szeretnénk S. Freuddal, akkor itt lehet találni.